Középkori régészet Erdélyben - beszélgetés Csók Zsolt régésszel

      Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkor-kutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?

     Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hisz eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébánia templomra, püspöki központok épületeinek látványosabbak emlékeire koncentráltak. Úgy a szakma, mint a nagyközönség ezektől a helyszínekről várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre.

Csók Zsolt a főtéri ásatások idején

Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink eddig mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelő utak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.

Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI-XIII. településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll eddig a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII-XIV-XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egy egységes adatbázis sem ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában úgy az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van a teljes országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiș emelendő ki itt).

     Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
   Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorász-képzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán ((Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége bár Kolozsváron kezdték tanulmányaikat, ám Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n fejezték be. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.

      Természetesen, akad néhány jelentős román régész is aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Nițoi (Szeben), Zeno

Kolozsmonostor

Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül azért kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (Kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.

     A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma, a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember válassza kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6 aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk.  A századfordulós Posta Béla iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van klasszika-régészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hisz a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk.

     Megemlítendőek még a hivatalos oktatási formák mellett a régészeti műhelyek. Ezek közül kiemelendő az ún. Bánffy-műhely, amely egy 2 éves pályázat keretében szervezett idén első alkalommal régészeti gyakorlatot 2 modulra osztva: az elsőben művészettörténeti ismereteket és műemlékvédelmi restaurálást tanulhatnak Weiss Attila művészettörténésztől, míg a második modulban jómagam oktatom a műemlék-régészet alapfortélyait. Az idén Bonchidára érkező hallgatók – többségében sajnos Erdélyen kívülről jöttek – megtanulhatták a topográfiai stáció használatát, topográfiai mérések fortélyait, fotogrammetriát, falskirajzolást, raszteranyag vektorizálást, falsikfotó-készitést, falszövetek dokumentálását valamint anyagi kultúrával (XVIII. habán-csempe gyártása, készítésmódja) is megismerkedtek. Az angol nyelvű műhely jövőre is folytatódik, remélhetőleg több kolozsvári vagy erdélyi diák részvételével.
     Saját munkáidra, ásatásaidra rátérve: milyen középkori ásatásokon vettél részt és miben más egy középkori ásatás egy római vagy őskoritól például?

Régészeti munkámat Szilágy megyében kezdtem. 14 éves koromtól, egyetemre való bejutásomig, csak őskoros objektumokat kutató ásatásokon vettem részt, utána pedig, 2002-ben Rozsnyón ástam. 3-4 éves szakmai kihagyást követően aztán a tövisi ferences kolostorban, Bizere középkori kolostorában ástam 2 évet. Ezt követően a somlyó-újlaki templomban kutattam, majd 2013-ban a kolozsvári Szent Mihálytemplomban ástam első alkalommal. Ugyanebben az évben a széki református templom restaurálási projekt keretén belül leletmentést végeztem amely nagyon sokat segített szakmailag, de hasonlóan jó ásatás volt a gyalui Barcsay-Bánffy kastély. Kiemelendően jó ásatás volt a kolozsvári unitárius püspöki palota felújítása során végzett munkálatok, valamint a Jósika palota idei ásatása is. Számos középkori templomot ástam (Várfalva, Bánffyhunyad, Ajtonyi református templom, Magyarkapus református templom, sztánai református templom). A mintegy 60 ásatásomból 32-ben voltam vezető régész, ezek nagy része középkori ásatás volt.

Középkori települést, templomot vagy struktúrát ásni nagyban különbözik a többi kor régészeti forrásaitól: ebben a korban már megkerülhetetlen az írott források jelentősége és ismerete, az esetek döntő többségében álló falakkal kell dolgoznunk, amely komplex, több szakemberből álló csapatmunkát feltételez (művészettörténészek, műépítészek, mérnökök, mérnökök, restaurátorok, műemlékvédelmisek). Kevés olyan régész van manapság, aki minden korszakhoz jól értene, különösen őskor és középkori régészethez egyaránt. Talán Bóna István tekinthető ilyen téren etalonnak. Az ő 1993-as Erdély történetében írt hatalmas összefoglalója máig nélkülözhetetlen munka, de paradigmatikusnak számit Radu Popa 1991-ben irt cikke a kora középkori régészet perspektíváiról, amely gyakorlatilag évekre megalapozta a romániai középkorkutatást akkor.  Doktori disszertációm (Kraszna vármegye kialakulása és fejlődése az árpád korban. Régészet és írott források. Szeben, 2015) Zeno Karl Pinter vezetésével várhatóan jövőre jelenik meg.
 2013 óta a kolozsvári Történeti Múzeum munkatársa vagy, ahol nemrég enyhe változások történtek úgy a vezetőség, mint az alkalmazottak struktúrájában. Hogyan áll jelenleg a múzeum középkori gyűjteménye és milyen tervek vannak előkészületben helyi szinten?

A kolozsvári Történeti Múzeumnak – bár Románia egyik legjelentősebb középkori gyűjteményével rendelkezik - Gheorghe Petrov óta nem volt középkoros régésze. A középkori anyag jelenleg a 2008 óta bezárva álló múzeum raktárában, sajnos egyelőre rendezetlenül pihen. Ennek a hatalmas anyagnak a feldolgozásán, katalogizálásán dolgoznak jelenleg Demjén Andrea és Diana Iegar kollégáink, akik egyenként átnézik a katalógusokat, eddig több ezer tárgyat

Léta vára

sikerült bejegyezniük, ellenőrizniük. Ez a gigászi munka várhatóan 2019-20-ra fejeződik be, akkor tehát remélhetőleg lesz egy részletes katalógusunk és adatbázisunk a középkori anyagról. A már közölt vagy ismert anyag mellett ugyanakkor rengeteg kiadatlan anyag is van: itt van például Gyulai Pál hatalmas, közöletlen anyaga Léta várából. Ezt nagyon jó lenne egy mesteris vagy doktoris hallgatóval feldolgoztatni. Mi nyitottak vagyunk a hallgatókkal való együttműködésre és kifejezetten szeretnénk, hogy minél több hallgató jöjjön és dolgozzon az itteni új anyagon is. Szeretnék egy olyan időszaki kiállítást rendezni a múzeumban, ahol olyan régészeti anyagot mutatnánk be, amelyet régészhallgatóink ástak ki. A kiállítást teljes egészében az ő bevonásukkal és közreműködésükkel végeznénk, amely egyben jó múzeumi gyakorlatot is biztosítana a hallgatóknak és ugyanakkor hivatalosan is támogatnánk, mint intézmény a hallgatókkal való együttműködést.

             Az egyik fő probléma jelenleg Romániában – a középkori régészoktatás hiányosságain túl – a középkori régészeti restaurációk kérdése. Milyen problémákkal szembesültél és van-e olyan pozitív példa jelenleg az országban, amit érdemes példaként említeni középkori restaurálás terén?

A középkori emlékeink felújítása során számos műemlékvédelmi hiányossággal találkozunk: a régészeti kutatásokban nincs beiktatva a technikai háttér, itt a 422/2000-es és a 50/91-es törvény módosítására lenne szükség. Pozitív példaként említhető a széki templom kutatása: párhuzamosan ment a művészettörténeti, mérnöki és régészei munka. Díjazandó azért az is, hogy mára már kezdenek körvonalazódni azok a csapatok is, amelyek ma már szakszerű régészeti műemlékvédelemmel foglalkoznak: Maksai Ádám, Makay Dorottya, Tótfalusi Gábor, Furu Árpád már olyan építészek illetve mérnökök, akik műemlékvédelmi szakemberekként jártasak és olvassák a régészeti szakirodalmat is. Pozitív példaként említendő a Szent Mihály templom este is vagy a Jósika palota jelenlegi ásatása is.

6Nemrég több régészeti helyszín jelentős európai uniós pályázatokat nyert. Melyek ezek a helyszínek és milyen változásokra lehet számítani ezekben az esetekben?

Az Európai Unió és a román állam által támogatott operacionális finanszírozási projektek keretén belül (POR 5.1.-es tengely - 5 millió euró, PNDR – 7.6 –os tengely a B kategóriájú falusi műemlékek felújítására) idén 18 erdélyi magyar műemlék kapott támogatást, többek között a nagyenyedi, rugonfalvi, dézsi, ótordai, dálnoki, apanagyfalusi, magyarvalkói, református parókia, a kolozsvári evangélikus egyház, a nagyajtai, várfalvi, oklándi, bágyoni és városfalvi unitárius egyház, a székelyudvarhelyi római katolikus főesperesség és a gyalui várkastély. Reméljük, hogy ezek a felújítások megfelelő szakembergárdával együtt fognak dolgozni és szakmailag helytálló munkát végeznek a templomokon és a várkastélyban.

7 Egy előadásodban említetted, hogy ma Romániában a régészeti és az épített örökség védelmét biztosító jogszabályok és törvények súlyos kiskapukkal rendelkeznek. Ennek köszönhetően például ma egy magánszemély könnyebben juthat fémdetektorhoz, mint egy régész, de az épített örökség védelmében is súlyos hiányosságok vannak. Melyek a főbb hibák és mit tehetünk ezek kiküszöbölésére helyi és országos szinten?

A jelenleg is érvényben lévő régészeti műemlékeket védő törvény (43/2000-es törvény) számos kiskapuval van tele: alapvető dolgok nincsenek leszögezve, például a vízszintes és függőleges leletmentési környezetre vonatkozó előírások. Németországban ez szigorúan szabályozva van. Mifelénk elterjedt és bevett szokás, hogy a sterilig kell ásni, de eközben felbontjuk a statikai szinteket, amely egy álló épület esetén – különösen városi ásatáson – súlyos gondokat okozhat az épület statikájában és szerkezetében is. Más példa: ha a leletmentés megtörtént egy területen és a befektető azt követően megszerzi a leletmentési bizonylatot, a helyszín megásott része automatikusan elveszti a műemlékvédelmi státuszát. Hasonlóan súlyos gond, hogy nincs városi régészeti hivatal, tehát a polgármesteri hivatalnak nincsenek saját régészei, a városokban zajló régészeti feltárásokat, felügyeletet a múzeumnak kell biztosítania. Nincs ipari örökségi törvénykönyvünk sem ami a malmok, ipari épületek, régi hidak védelmét biztosítaná, ezeket most továbbra is a műemlékvédelmi bizottságok felügyelik – már amennyire tudják. Szilágy megyében például vannak működő 18. századi vízimalmok. De hasonlóan problémás a régészeti egészségügyi és munkaügyi törvénykezés, nincsenek sajátos pontjai a munkavédelmi előirásoknak, pedig egy régész munkája során nemegyszer találkozhat problémás, nemegyszer veszélyes helyzetekkel. Ilyen például a régi kolerás, pestises temetők esete: egy temesvári eset nemrég jól mutatta, hogy sajnos ilyesmire nincs felkészülve sem a régész, sem pedig a romániai jog. Hasonlóan problémás mifelénk egy kriptabontási eljárás is: egy ilyen munkafolyamat során számos veszélyes kórokozóval találhatja magát szemben egy régész, erre sem vagyunk felkészülve még.

Csak remélni lehet, hogy idővel ez is javulni, változni fog Romániában.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017 november 12-i számában.

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében - egy nemzetközi konferencia margójára

Short summary of the papers presented on the international conference on the 700th anniversary of Cluj-Kolozsvár-Klausenburg, capital of Transylvania. The papers are presenting the latest results of the Medieval archaeology and history of the city.

A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát. Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 előadójának munkáit, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek a város amúgy sem számos középkori emlékeire.

A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11-14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félreértelmezett régészeti anyaga az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát. Gáll Erwin előadásában elmondta, hogy úgy a kolozsmonostori temető(k), mint a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak úgy azok kronológiáját mint a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámia-anyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.

Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtetően hat – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélybehatóan.  A történész felsorakoztatta előadásában azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. Bár aligha megnyugtató hír, a magyar történész megjegyezte, hogy német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.

Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, XIX. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum” azaz régi vár, régi erődités néven volt ismert és az új fal épitése már 1404-ben megfogalmazódik. Az épités 1405 és 1500 között folyamatosan zajlik, a városfalat igen nagy számban megszakitott városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében áll (1460-1470’es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni. Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a  kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos XVIII-XIX. századi festményen és metszeten is megjelenő épület három szintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.

A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek XIX. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.

A Közép-utcai kaputorony amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a XV. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk.

A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.

Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap november 14-i számában.