Régészettörténeti kutatások Erdélyben: egy új korszak kezdete

Vincze Zoltán tanár úr emlékére

Short article on the new trrend and tendency in Romanian archaeological discourse, which is focusing in numerous recent studies and books on the history (histories) of archaeology. A renaissance of this discipline was begun with the seminal works of Andreas Bodor, Zoltán Vincze, followed now by numerous young scholars focusing especially on great personalities, sites, museums and rarely on larger concepts, ideologies. 

Az erdélyi régészet történetével nagyon sokáig senki sem foglalkozott, bár a régészettörténet, mint tudományág vagy metodológia, egy tudomány önreflekciója nyugaton már az 1970-es és különösen 1980-as években virágzott. Jakó Zsigmond néhány jelentős tanulmányát követően Bodor András, Volker Wollmann, Radu Ardevan és Vincze Zoltán történész hiánypótló tanulmányai az 1990-es években nyitották meg végül az utat és kezdték el azt a máig tartó és ma már felgyorsulni látszó folyamatot, amely Erdély régészettörténeti kutatásaira jellemző.

Az elmúlt években úgy a román nyelvű, mint az erdélyi magyar kutatás egyre nagyobb hangsúlyt fordított az Erdély területén zajlott régészeti ásatások, régészeti iskolák és publikációk, jelentős személyiségek és intézmények kutatástörténetének. Míg Bodor András tanulmányai elsősorban az erdélyi régészettörténet főbb korszakait, nagy személyiségeit és szakirodalmi alkotásait vette górcső alá, addig a nemrég elhunyt Vincze Zoltán történész kutatásai az erdélyi régészet második korszakának (1859-1918) legfontosabb állomását, a Pósta Béla neve által fémjelzett régészeti iskola

Sarmizegetusa Regia

személyiségeit és tudományos eredményeit, ideológiai hátterét kutatta. Vincze kutatásai rámutattak a régészettörténet, mint diszciplína és módszer jelentőségére mifelénk is: egy kutató azáltal, hogy visszatekint saját tudományágának történetére, múltjára, elődeinek munkásságára, újraértelmezi a régi XIX. századi ásatásokat, újrakeresi a néha „elveszettnek” nevezett régészeti anyagot vagy európai, történeti kontextusba helyezi Erdély régészettörténetét, másképp fogja látni a mai régészeti ásatásokat és megérti a kutatás jelenlegi állását illetve annak irányvonalait,  hiányosságait, a hiányok mögött rejlő okokat is.  Bár átfogó, projekt-szerű kutatás sajnos nem készült az 1450 és 2018 közötti több mint fél évezredes erdélyi régészettörténeti korszakról, egyre több jelentős munka igyekszik egy-egy rövidebb korszakot, egy személyiséget, intézményt vagy régészeti helyszint történeti kontextusban értelmezni és eddig nem kutatott forrásokat elemezni. A legújabb munkák közül megemlítendőek Bajusz István, Gáll Erwin, Boda Imola, Laura Coltofean, Petruț Dávid és feltehetően az alábbi sorok szerzőjének munkái, amelyek elsősorban a XIX. század végi és XX. század eleji erdélyi régészettörténet nagy személyiségeinek (Téglás István, Torma Károly, Finály Henrik, Cserni Béla, Roska Márton) életével, munkásságával és azok ideológiai hátterével foglalkoztak. Ezek a tanulmányok vagy ritkább esetben, monografikus feldolgozások elsősorban azt a több ezer levelet és dokumentumot dolgozza fel, amely évtizedeken keresztül olvasatlanul nyomorogtak múzeumaink leltáraiban, könyvtáraiban és a levéltárakban.  Hogy megértsük a lemaradás mértékét, saját kutatásaimból hoznék egy példát: Cserni Béla, az erdélyi városi régészet atyja és a gyulafehérvári régészeti múzeum első igazgatójának életéről irt kötetemhez több mint ezer közöletlen forrást (levelet, levéltári dokumentumot) használtam fel. Ezeket sajnos csak idézni tudtam rövid kötetemben, hisz csak levelezésének teljes, szisztematikus közlése és fordítása legalább 2-3 kötetet igényelt volna. Ezeket csakis több éves, szisztematikus projekt és munka keretén belül lehetne feldolgozni. Hasonlóan óriási anyagot hagyott hátra a Pósta Béla iskola számos tagja is, de befejezetlen még a teljes Téglás anyag feldolgozása. A XX. századi nagy erdélyi régészekről még nem is beszéltünk, akiknek szellemi hagyatéka még feldolgozásra vár. Nemrég indult el László Gyula régészprofesszor hagyatékának digitalizálása és ha minden igaz, jövő év közepéig feldolgozásra kerül Bodor András ókortörténész levelezése, memoárja és válogatott tanulmányai is.

A nagy személyiségek hagyatékának feldolgozásán túl, számos intézmény is elkezdte saját történetét felgöngyölíteni és kiállítás formájában is megmutatni. Erdélyi múzeumaink döntő többsége az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, így ezek 1867-1918 közötti történetének kutatása sajnos sokáig ideológiai gátak áldozata volt, ma pedig nyelvi korlátok elé helyezik a jó szándékú román történészeket. Ezért elengedhetetlen, hogy ezekkel a forrásokkal magyar kutatók (is) foglalkozzanak. Ilyen múzeumtörténeti munkák születtek például nemrég Kolozsváron és Déván is.

Az egyik legutóbbi kötet amely erdélyi régészettörténettel foglalkozott Aurora Pețan monumentális monográfiája Gredistye, azaz Sarmizegetusa Regia, a dákok fővárosának felfedezéséről szól. A 2018-ban megjelent 600 oldalas, gazdagon illusztrált kötet az első egy több kötetesre tervezett sorozatból, amely Aurora Pețan több éves kutatásainak eredményét fogja közreadni a dák főváros régészeti emlékeiről. A szerző neve sokak számára ismert, bár 2012-ig kevésbé tudományos berkekből volt ismert. Klasszika-filológiai tanulmányait követően Pețan kutatásai elsősorban a dák kultúra felé irányult. Néhány tudományos szempontból enyhén szólva is kifogásolható cikkét követően, 2012 óta szakmai pálforduláson ment át és egyike lett a dák várak kutatásában legjártasabb embereknek. Alapítványa (Fundatia Dacica) saját kiadóval, hotellel és tudományos központtal rendelkezik, ezáltal egy kivételes képviselője a külföldön igencsak elterjedt, mifelénk még csak ritkán megjelenő „independent researcher”, azaz „független kutató” példájának. Most megjelent kötete ennek, a több éves önálló kutatásnak az eredménye, amely első izben foglalja össze Románia egyik legfontosabb, közel negyed évezrede kutatott régészeti helyszínének és UNESCO világörökségi helyének a régészettörténeti kutatásait. Pețan bevezetőjében hangsúlyozta, hogy sajnos munkáját és eredményeit nem vették figyelembe Kolozsváron, ahol a BBTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének román kollégái bécsi régészekkel egy hasonló projekten dolgoznak jelenleg is.  Aurora Pețan most megjelent kötete tehát válasz ennek a nézeteltérésnek is, de ugyanakkor egy kiváló összefoglalója egy több éves alapos és hiánypótló kutatásnak.

A kötet három nagy részből áll: az első rész bemutatja a helyszín kutatástörténetét 1491 és 1918 között. A szerző a gredistyei aranyláz több állomását részletesen bemutatja és a bécsi levéltárakban általa fellelt dokumentumok alapján több régészeti objektumot is sikerül azonosítania vagy

pontosítania.  A kötet második fejezete az ebből a terjedelmes időszakból származó régészeti anyagot elemzi egyenként, elsőként kontextualizálva a régi ásatások rajzait, térképeit, első leírásait, elveszett vagy külföldre (Bécsbe, Budapestre vagy más városba) került tárgyait. A harmadik nagy fejezet Gredistye (Sarmizegetusa Regia) „útóéletét”, kollektív mentalitásban, a románok nemzeti identitásában és a közbeszédben betöltött szerepét elemzi. A szerző egykori önmagára is reflektálva, részletesen bemutatja a dákopátia különböző irányvonalait és annak hibáit is.

Aurora Pețan kötete az eddigi legrészletesebb régészettörténeti elemzés, amely egy régészeti helyszint bemutat. Az UNESCO helyszínnek szentelt Facebook oldal és a szerző saját honlapja is fontos forrást jelent úgy az érdeklődőknek, mint a kutatóknak. Pețan munkássága nemcsak tudományos szempontból kiemelkedő, de egyike azon keveseknek, akik valóban sokat tesznek a közönségrégészet, vagyis a nagyközönség és régészeti örökségünk közötti párbeszéd kialakításában, fejlődésében. Reméljük, hogy az elkövetkezőkben számos hasonló kezdeményezés indul még, amely az erdélyi régészet történetével fog foglalkozni.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. október 10-i számában.

Gyulafehérvár hiányzó szobra: Cserni Béla emléke

The city of Alba Iulia is in a constant change. Through great architectural and urbanistic modifications the city get a new visual power and aspect. A part of this metamorphism is the erection of new bronze statues - most of them representing fictional characters. However, I miss one particular statue or monument, or at least a marble plaque: a memory for the first archaeologist and one of the greatest historian of the city Béla Cserni (1842-1916) who dedicated decades for his beloved city. Elogium for a missing statue of Béla Cserni.

Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek a város múltjával kiemelten foglalkoznak és díjazandó módon, az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Mégis, egy valami még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.

A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76.000.000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terveként nemcsak Közép – Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60.000 RON –ba kerültek – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív, történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.  Fontos kiemelni, hogy az Európában Románia még mindig sereghajtó a köztéri szobrok, emléktáblák számának tekintetében, különösen a helyi értelmiség és tudományos élet nagyságainak szentel szobrokból állunk nagyon rosszul. Ez még olyan kulturális központokban sincs másképp, mint Kolozsvár, ahol az egyetem nevét adó és a város szülötteként tisztelt Bolyai Jánosnak csak az egyetem udvarán jutott egy mellszobor.

Gyulafehérvár hiányzó  - vagy nem létező – emlékei közül azonban a legfájóbb Cserni Béla (1842 – 1916) szobra. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és

Cserni ásatása a kormányzói palotában (1888-1908)

katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911 –ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).

Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006 –ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.

A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is)  számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István

Cserni által feltárt római villa Marospartos területén

– ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.

Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. augusztus 25 -i számában.