A politika, mint vallás magyaroknál és románoknál

 Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes, bár nagy eséllyel erről van valamiféle szociológiai szakirodalom (amire se időm, se energiám, se kedvem, hogy felkeressem, igy aki ismer ilyet, nyugodtan linkelje).

A Magyar Péter jelenség egyik sajátossága, hogy kvázi-vallásként működik: 3 hónap alatt legalább 1-1,5 millió követője lett, a párt belső csoportjában messiási felkiálltások, posztok, Mária, a magyar megmentőjének szobra mellett beszél. A protestáló tömegben van, aki Muad'dib és Lisan al Gaib felkiálltásokkal üdvözölte. Ugyanezt a messiás-szerű hitet és személyi kultuszt látom az Orbán-hivők táborában is (és kis mértékben a DK keménymagban Gyurcsány felé).

Otthon, Romániában (Erdélyben) sose láttam ezt a szintű messiás-várást. Politikusok és politika iránt az alaphangulat a szkepticizmus. Ritkán láttam ilyen fajta hitszerű megnyilvánulást, tözsvezéri, nagykán-választó hangulatot a románok körében.

Talán utoljára 1990-1992-ben lehetett ilyen egyes körökben amikor Mihály király először hazalátogatott és majdnem visszaállitotta a királyságot.

Még Vadim Tudor esetén se mondható ilyen szintű nagykán, nagyvezir és messiás-várás. Érdekes lenne megvizsgálni, mi az ami a magyarokat ilyen kvázi-vallásossá teszi ha politikáról van szó. Szerény véleményem szerint, ennek egyik fő oka a magyar társadalom történelmi, kulturális hagyományrendszerében, a múlttól és múltból kapott transzgenerációs "csomagban", ha úgy tetszik, memetikus örökségben van. A domináns, karizmatikus, messiás-szerű, valami vészteljestől megmentő vezéregyéniség karaktere végigkiséri a magyar történelmet: István az országalapitó és a szétesést megakadályozó, IV. Béla az újraalapitó, Mátyás, a birodalomépitő, Rákóczi, Kossuth, Horthy...ezeknek a közös vonása a személyükhöz fűződő kvázi-vallásos, szinte fanatikus hódolat. Ez tehát egy történelmi "pattern", egy mintázat. Nem feltétlenül kizárólagosan magyar sajátosság, de érdekes ezt részletesen elemezni azoknak, akik transzgenerációs mintázatokkal és a pszichológiában vitatott, bár használt "néplélek", vagy kollektiv psziché fogalmát kutatják.

Egy másik sajátossága a magyarnak - szemben a románsággal - a teljes vallástalanság. Max Weber szavaival élve, a magyar társadalom elvarázstalanitott társadalomban él, az absztrakt, monoteista istenforma és a Jézus-mitosz nem ad elegendő forrást nekik a hétköznapokban. Erre alternativa kell azonban, mivel a vallásosság egy memetikus, egyetemes emberi igény (bármennyire is lázadnak ez ellen az ateista mozgalmak, kvázi-vallásos irányzatot létrehozva ezáltal). A valláspótló mechanizmusok egyik jól ismert formája pedig a politikai messiás-képzés. Emilio Gentile fantasztikus kötete - amely valójában

Eric Voegelin politikai vallásának fogalmát követi - rámutatott arra, hogy a politikában számos formában jelentkeznek olyan jelenségek, amelyek a vallásos emberek létformáját utánozzák.

Ebből a szemponból tehát izgalmas látni a magyarok újabb messiás-várását.

A messiás-várással a gond az, hogy túl nagy terhet ró az általában eleve gyarló, emberi, törékeny és elkerülhetetlenül érdekek és hálózatokkal dolgozó politikusokra. Nincs olyan politikus, akinek ne legyen valamilyen hálózata: kis országok vezetői nagy erőkhöz húznak. Ez a globalizmus legyszörnyűbb hagyatéka, de sajnos ennek nyomait valójában már a birodalmak kora óta látjuk (az ókor óta). A messiás-várás, mint nemzeti sajátosság tehát izgalmas szociológiai és vallástudományi téma is, érdemes lenne ezt kutatni, különösen Gentile alaptéziseit követve.

A románsággal összehasonlitva pedig látjuk, hogy a történelmi széttagoltság, a fiatal, tákolmányként és mesterséges kulturális entitásként létrehozott, 105 év alatt se egységesült ország teljesen más politikai hagyományok és konstrukciók szerint működik. Románoknál a messiás szerepét csakis Jézus és a keresztény (ortodox) teológia jelenti, ezt ember nem helyettesitheti. Utoljára egy erős szimbiózisra az 1930-as években került sor a Vasgárda mozgalom szellemi és katonai vezéreinek személyében, érdekes módon azóta ez a vonal országos erővel nem éledt fel. Reméljük nem is fog.

Magyaroknál viszont ez a jelenség sokkal erősebb hagyományokra épül.

Izgalmas téma, remélem adtam elég municiót a gondolkodóknak ezzel az irással.

A pluralizmus csúfos bukása Erdélyben

 Pluralisták Erdélyben: igy nevezi magát egy kis csoport, amelynek céljai ugyan nem teljesen egyértelműek, de alapitó peticiójukban a regnáló magyar kormány ellen és az alternativ politikai hangok, a politikai sokszinűség (?) és a demokrácia védelme mellett törtek kardot. Nemes célok, nincs is ezzel semmi baj, hogy ilyen is kell legyen Erdélyben, miért ne. Nem baj az, hogy Erdély 1,1 milliós magyarságának döntő többsége nem igy gondolkodik, ez is kell és helyes, hogy létezik alternativ, más hang is. Az, hogy miért pluralistáknak nevezik magukat, már sokkal problematikusabb, hisz a pluralizmus az én meghatározásomban azt jelenti, hogy a világ komplex, bonyolult, sokszinű és sokoldalú, amelyben nem csak egy politikai, vallási, kultúrális világnézet érvényesül (nem csak a liberális, nem csak a keresztény-konzervativ, nem csak egy szocialista, nem csak egy marxista, stb.), hanem ezek egymás mellett vagy egymással párhuzamosan léteznek. Gondoljunk bele: mi a közös pont egy ateista, nyugati, neoliberális (vagy kapitalista realista ahogy Mark Fisher fogalmazott) és egy fundamentalista arab között? Mi fogja összekötni az evangelista republikánust és a pakisztáni átlagembert? Mi adja a közös nevezőt a székelyek és az olaszok között? Mi mind mások vagyunk, sokszor szakadéknyi világ választja el az egyéneket és közösségeket egyaránt. Ami közös vonás, az minimális: ezen nincs mit osztani itt. Annyira eltérő világok léteznek ma is - ahogy minden történelmi korban - hogy "egyetemes", közös vonásokat találni nagyon nehéz. Egyesek ezt a joggal, egyetemes emberi jogokkal próbálják megtenni. másik "demokrácia indexxel" vagy demokrácia-alapelvekkel, megint mások egy új vallási-morális irányzatként létrejött humanista deontológiával. Bárhogy is nevezzük, a jogi keretre épülő világnézetek is sokszor különböznek és konfliktusba tudnak kerülni, mivel sokszor olyan szubjektiv, nagyon nehezen meghatározható, szinte teológiai, filozófiai fogalmakkal dolgoznak, mint a "jó", "rossz", "igaz", "hamis", "normális", "anormális" és igy tovább. Ezek meghatározása nem minden kultúrában azonos: sose volt, nem tudom, mikor lesz egyetemesen egységes. Ennek a fájdalmas, de teljesen valós és tagadhatatlan axiómának a léte adja a világ pluralizmusának az abszurditását. Keresni a "Weltethost", ahogy Hans Küng fogalmazott, vagy ahogy Habermas (a liberalizmus nevében) és Ratzinger (a konzervativizmus nevében) próbálta a közös nevezőt megtalálni a legendás vitában.  Még olyan elmék, mint Ratzinger és Habermas se jutott el a közös nevezőhöz, arra, hogyan tud konfliktus-mentesen élni a konzervativ, vallásos és a szekuláris, progressziv, gazdaságában neoliberális világ. Habermas maga jelenti ki, hogy ideológia, világnézeti semlegesség nincs az államhatalmak erre képtelenek, hisz a szekularizmus eleve világnézet, amely de facto szembe megy a vallásos világnézettel (és folytathatnánk a sort).

A pluralizmus tehát, a szónak valóban bonyolult, valóban globális - de akár glokális, magyarországi és erdélyi viszonylatában is - nem egy egyszerű fogalom, mint amilyen a politikai szótárakban szerepel és amely jellemzően a liberális demokráciák monopoljából nézi ezt a fogalmat. Talán hasznos is lehetett volna egy ilyen csoport, hisz valóban releváns, valóban fontos problémát vet fel: a már tényként idézett többpólusú világ (arabok, kinaiak, ortodox oroszok, neoliberális amerikaiak és szövetségeseik, a feltörekvők és az útat kereső globális dél) egy kulcsszava kell legyen a glokális pluralizmus. Hogyan tudjuk egymást elviselni, egymás világnézetét elfogadni anélkül, hogy annak épitő elemeit ne lássuk támadási felületnek. Tud-e egy transzgender ember toleráns lenni egy vallásos emberrel és forditva? Tud-e egy vallásos arab egy meleg városnegyedben élni? Lehet-e birálni úgy Izraelt és kormányát, hogy ne nevezzenek azonnal antiszemitának? Lehet-e, kell-e birálni az Amerikai Egyesült Államokat, mint impériumot anélkül, hogy orosz-pártinak nevezzenek?  Lehet-e beszélni globális elitről, nemzetek feletti gazdasági és hatalmi hálózatokról anélkül, hogy konteósnak nevezzenek?  Lehet-e idézni Agambent lockdown ügyben, vagy Sunetra Gupta és Jay Bhattacharya professzorokat oltásokról? 

Ezeket a kérdéseket kicsiben, Erdélyben is meg lehet(ett) volna fogalmazni. Hogyan találja meg Erdély a maga sajátos útját a kortárs, globalizált Európában anélkül, hogy lokális értékeit elveszitse? Mert az érték-őrzés per se egy konzervativ aktus: a múlt, a status quo iránti hűség a konzervativizmus egyik alapja. Ez pedig egy erény, ez szükséges, ez fontos, hisz ez adja a világ sebességének szükségszerű fékét, tükrét, a progresszivizmus önreflekcióját. Olyan ez, mint az óegyiptomi Maat: nincs progresszivó konzervativizmus nélkül, mert kibillen a világ-egyensúly. Két olyan világot kell harmonikusan Erdélyben is egybetenni, amelyben drámai feszültségek vannak, évezredes hagyományok feszülnek kényelmetlenül egy változó és sebességében jogosan birálható változás előtt. A problémák többsége globális, igy megoldása nem lehet lokális, de egy részük nagyon is helyi, provinciális.

Ezek tehát releváns kérdések lennének Erdélyben is és szinte mindenhol a világon, ahol jelenleg ilyen világnézeti feszültségben keresik útjukat a világban generációk, közösségek, egyének. 

Sajnos az erdélyi "pluralisták" nem ezt a dialógust képviselik, hanem egyértelmű elköteleződést a globális, szekuláris és neoliberális világképpel. Ezzel sem lenne baj persze, sok párt, sok egyesület, egyén teszi ezt: joga van hozzá, csak ne használjon hibás nevet. Azt vallják, hogy hazugnak nevezni valakit, aki rágalmaz egy embert valótlanságokkal, helytelen, valóságtól elrugaszkodott mondatokkal, helytelen és elfogadhatatlan. A hazug szó része a magyar nyelvnek: nem sértés, nem vulgáris - csupán igaz, ami - mint a hagyományokból tudjuk - néha fájni tud. Ha tehát valakit hazugnak nevezünk, nem sértegetünk, hanem igazat mondunk. Persze lehet igazat mondani köntörfalazva, becsomagolva, hosszú mondatokban is - lehet elegánsabb, de a végeredmény ugyanaz. Ezt sem fogadják el a pluralisták: helyette azonban ők "kommunistáznak", "maoistáznak" és megannyi más módon alázzák és karaktergyilkolják azokat, akiknek világnézetük radikálisan eltér az övékétől. Ebben nem tudom mi a pluralizmus, hisz olyan visszhangszobásan zeng egyetértésülk, hogy unott hangjukat a tihanyi echó csengi vissza. 

Zárt csoportjukban engem 80 kommentben "elemeznek" nagyjából úgy, ahogy Suetonius akart portrékat rajzolni emberekről, akiket soha életében nem ismert meg, nem látott, nem is tudta kik voltak. Úgy hivják ezt a mi szakmánkban, hogy metahistória, pszeudo-történetirás. Olyan emberek ezek, akik többsége soha nem találkozott velem, soha nem ismert, de máris azt hiszik, hogy két szóból megalkotnak, sőt, verdiktet is mondhatnak egy emberről. Ki jogositotta fel Fosztó Lászlót, Gáspárik Attilát, Magyari Nándor Lászlót, Török F. Lászlót,  Parászka Borokát, Plainer Zsuzsát, Szeghalmi Örst, Markó Lászlót vagy Kulcsár Árpádot, hogy az önvédelem lehetőségének hiányában egy jogilag egyértelműen köztérnek számitó, 600 fős zárt fórumon engem elemezzen? Én nem.

A világnézeti, politikai pluralizmus valóban paradoxon: Ninian Smart erre rámutatott egyik tanulmányában. Nagyon nehéz összeegyeztetni akár a világvallások világnézeteit, akár a politikai ideológiákat (amelyek nagyon szokszor valláspótlók - ahogy ezt Emilio Gentile bizonyitotta már), hisz hol a politikai pluralizmus fog konfliktusban állni a kulturális vagy jogi hagyományokkal, vagy forditva. Van aki szerint nem is kell: lehet ez igy van jól? Nem tudom. Tényleg nem. De amennyiben egy monolit, liberális világrendet hirdető csoport akar pluralizmusról beszélni, akkor legalább önmagával legyen őszinte és nevezze magát annak, ami: liberálisnak. Lehet többet érnének, mint a pluralista fogalommal, amely nagy falatnak tűnik nekik, hisz egyértelmű, hogy világnézeti perspektivákban ők nemhogy nem pluralisták, de  kifejezetten dogmatikusak. 

Én szurkolok a pluralizmusnak Erdélyben, mert Erdély tényleg pluralista történelmi gyökerei révén: de az erdélyi pluralizmusban helyet kell majd kapjon a keresztény-konzervativ világkép, a szociális érzékenység és ha kell, a liberalizmus is. Kérdés, hogy ezeknek melyik formája, milyen mértékben, milyen globális vagy lokális sajátossággal fog érvényesülni. Az biztos azonban, hogy az erdélyi pluralisták monolitikus világképpel rendelkeznek és ezzel nagy sikert nem fognak aratni hosszú távon. Majd meglátjuk, Kronosz nagy úr, mindenek feletti.

Habermas és Ratzinger: ők sem jutottak közös nevezőre,
 de legalább megpróbálták

Kisebbségi paradigmák

Dan Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) pártszövetség elnöke Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának ki kell lépnie az etnikai kategóriák és diskurzusok bűvkörből és Románia lakóinak elsődleges, közös állampolgári igényeire kellene fókuszálni magyaroknak és románoknak egyaránt. Az RMDSZ természetesen nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy az etnikai kérdésen nem túllépni, hanem azt megoldani kell. A két nyilatkozatban nemcsak két, egymással alapvetően versengő párt folytatott szócsatát, de két érdekes ideológia is találkozott, amelyet érdemes részleteire bontanunk.

Az erdélyi magyarok 99 év alatt egy olyan jogi helyzetbe kerültek, amely sajátosan alakította politikai választásaikat, reprezentációjukat is. Ez, európai szinten azonban nem egyedülálló eset volt sem 1923-ban, az új román alkotmány idején, sem ma, 2019-ben, száz évvel a nagy egyesülés után. Európa sajátos demográfiai, kulturális és történelmi kontextusából adódóan mindig is heterogén, változatos és színes térkép volt, ahol etnikai csoportok jöttek, mentek az évezredek folyamán, néha apró kulturális szigeteket, enklávékat létrehozva egy-egy régióban. Románia kisebbségi politikája ugyan nem a legrosszabb Európában és ezt a román anyanyelvű állampolgárok állandóan hangsúlyozzák, néha ironikusan „diszkriminatívnak” nevezve az erdélyi magyarok jogállását, ami gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásban (I. osztálytól doktorátusig) és a néhol jelenlevő kétnyelvű táblácskákban kimerül. A románok – egyrészt a történelmi háttér, másrészt az öt milliós diaszpóra miatt is – sokkal mobilisabbak, világot jártabb emberek, mint az erdélyi magyarok. Sokkal több román élt külföldön, tapasztalta meg az etnikai, kulturális és nyelvi sokszínűséget mint erdélyi magyar. Ez egy elvitathatatlan tény, amely ugyanakkor a diaszpórába került románokat vagy az onnan  hazatért embereket nyitottabbá, a nemzeti identitással kapcsolatban legtöbbször flexibilissé teszi. Egy világot járt ember, aki 3-4 nyelvet beszél, tucatnyi kulturális közeggel találkozott, saját nemzeti, etnikai, kulturális identitását nem fogja olyan vaskörömmel védeni és a Benedict Anderson által elképzelt közösségi identitásoknak nevezett nacionalizmusokba nem fog olyan erősen kötődni, nem ez fogja meghatározni hétköznapjait. A románok tehát egyrészt emiatt is látják radikálisan másképp az etnikai helyzetet, másrész ugyanakkor egy évszázada azt

tanulják iskolákban, tankönyvekben, otthon és a sajtóban, hogy az egykor bevándorolt, elnyomó, arisztokrata, arrogáns ám szorgalmas és szavahihető magyarok (ezek a legalapvetőbb sztereotípiák rólunk) mindenféle privilégiummal rendelkeznek, ők is románok, hisz Romániában élnek. Ezek, a rossz oktatási modellből fakadó sztereotípiák a francia nacionalizmust követik, ahol az állampolgár és a nemzetiség egyazon fogalom köré épül. Franciának lenni, francia nyelven beszélő embert jelent, aki Franciaország állampolgára. Románnak lenni tehát, román állampolgárokat jelent, akiknek kötelességük jól románul tudni. Ez elsősorban a déli román megyék és a főváros lakóinak attitűdjében érzékelhető. De nemcsak a XIX. századi francia modell, a rossz történelem-tankönyvek és a teljesen hibás etnopolitikai narratíva miatt alakultak ki ezek a tévhitek, amelyek megfojtották az erdélyi magyarok és Bukarest közeledését, hanem az 1947 és 1990 között kommunistának nevezett (valójában nacionálkommunista, diktatorikus) rendszer homogenizáló politikája is. Dan Barna nyilatkozata sajnálatos módon, nem egy Nyugat-európai vagy Észak-európai ország etnopolitikáját hozza modellként, hanem ezt, a történelmi traumáktól, Bibó István által leirt nacionál-frusztrációktól fertőzött narratívát ismétli. Ugyanaz a szöveg, amit száz éve hallunk s amiből az RMDSZ harminc éve élhet.

A gond az, hogy míg jelenleg a román politikai elit és a román pártok körében nincs egyetlen olyan személy vagy párt sem, amelynek részletes és jól kidolgozott terve lenne Románia kisebbségei számára (kisebbségi kerettörvény), addig a magyar képviselet – az 1990 óta több százra rugó törvényjavaslaton és vitán, patetikus szoborállításokon és épület-felavatásokon kívül – semmit nem tudott tenni azért, hogy Kós Károly Kiáltó szava, az erdélyi önálló identitás, a Budapesttől független politikai, kulturális tér valóban létrejöjjön. Budapest-függők lettünk, onnan jön pénz, ideológia, politikai szerepvállalás – gyakorlatilag minden, ami az erdélyi magyarok életét meghatározza. 1990 és 2008 között volt egy enyhe közeledés Budapest és Bukarest között – elég itt az 1996-os temesvári nyilatkozatra vagy a két kormány közös gyűléseire gondolnunk. Sajnos ez az egyébként formális, de szerintem jelentős kezdeményezés is elhalt 2010 óta. Ugyancsak elhalni látszik a román-magyar történelmi vegyesbizottság munkája is, amelyet mindkét országban kezd felváltani egy félelmetes, politikailag vezényelt történelem-szemlélet és történetírás. Elég itt a Román Akadémia elnökére, vagy Raffay Ernő üstökös-pályájára gondoljunk. Bármennyire is hihetetlen, a két ország államfője hivatalosan tíz éve nem találkozott. El tudjuk képzelni azt, hogy Franciaország és Németország, Svédország és Finnország vezetői tíz éven át ne találkozzanak, ismerve az országokat összekötő politikai és történelmi kapcsolatok hosszú történetét?

A magyar-román diplomácia és közös tudománypolitika kudarca vezetett oda, hogy Erdély kulturális és pénzügyi szempontból is Budapest-kolónia lett. Dan Barna javaslata, miszerint elsősorban állampolgári felelősségünk szerint kell politikai választásainkat megtegyük és az állampolgári helyzetünket veszélyeztető állapotokra kell figyelnünk, valóban egy racionális ötlet: románok és magyarok 90%-ban valóban, ugyanazzal a problémával küzdenek. A korrupt politikai rendszer, az állami szervek (rendőrség, posta, állami vasút) totális csődje, a nemzeti infrastruktúra teljes hiánya és középkori szintű állapota, az egészségügyi rendszer helyzete, a kórházak, idősotthonok, pszichiátriai intézetek kriminális állapota, az oktatási rendszer több évtizedes válsága, az egyházak túl nagy szerepe a politikában és közéletben csak néhány olyan elem, amely valóban, románt és magyart ugyanúgy, súlyosan érint. Az emberi „boldogság” alapvető igényei (anyagi biztonság, társadalmi, fizikai épség és biztosítás, a gondoskodó, működő állam ideája) Romániában igencsak ingatagan állnak és ezek működésképtelen mivolta miatt, az alternatíva Dan Barna világképében csakis a magánszférából érkezhet, ahol az etnikai kérdések elvegyülnek, eltűnnek, jelentéktelenné válnak. Ez a modell sajnos nem állja meg a helyét Romániában, hisz átugrik számos olyan társadalom-evolúciós fázison, amely nálunk még nem érkezett el és figyelmen kívül hagyja a jelenlegi romániai realitásokat is. De ugyanúgy elavult sajnos az RMDSZ etnopolitikája, aki továbbra is azért várja az erdélyi magyarok szavazatát, mert „csak ők foglalkoznak velünk”.

Mindkét üzenet hibás és semmitmondó.

A megoldás a kettő között lenne egy normálisan működő, európai demokráciában. Nem magától értendő az, hogy magyarként Romániában kötelességem (?) egy magyar pártra szavaznom. Ennek az ideológiának a kora lejárt. Ahogy az sem magától értendő a XXI. században sem, hogy az etnikai, kulturális identitásokat fel tudják oldani a neoliberális  gazdasági rendszerek skatulyái és új fogalmi, ideológiai kategóriái. A két „ajánlat” között ebben, az ideológiáktól túlfeszitett világban nehéz a józan eszet megtalálni. Nehéz kimászni a „Soros-Orbán”, „jobboldal-baloldal”, „nemzeti-nemzetromboló” beteges dichotómiák világából. Sajnos, úgy a magyar, mint manapság a román politikai közgondolkodás is – egy globális tendenciát követve – ebben a kettős paradigmában fortyog. Mintha nem lenne más: mintha a világ fekete-fehér filmben peregne előttünk, az emberek csak románok vagy magyarok lehetnek, de nem romániai magyarok, vegyes házasságban élő magyarománok, vagy románomagyarok, románul tudó székelyek vagy magyarul is tudó szórványmagyarok. Ezernyi identitást összemosunk és általánosítunk, úgy, hogy abból politikai tőkét tudjunk csinálni, hisz a politikában minden csak a letisztult kategóriákról, jóról és rosszról szól, mint a Gyűrűk Urában, vagy bármelyik mitikus toposzban.

Mi lehetne a megoldás?

Először is el kell felejteni a kettős kategóriákat. A világ több, mint kettő. Másodszor, Romániának és Magyarországnak nemzetpolitikai szinten barátságra kellene törekednie: száz év után, 2020-ban erre pontosan megérne az idő. Budapestet és Bukarestet több minden köti össze, mint ami szétválasztja: EU és NATO tagok, mindkét országban élnek magyarok és románok egyaránt, történelmünk, hagyományaink, néprajzi és gasztronómiai hagyományaink, építészetünk, zenei és sportvilágunk alapvetően hasonló, közös szálak – még ha nem is mindig erősek és pozitívak - kötik össze. Olyan ez, mint a lengyel-német, francia-német, angol-francia, koreai-japán, mexikói-amerikai kapcsolatok. Elválaszthatatlanok, akármennyire is akarták külön utakra terelni ezeket. A két országnak nemzeti és diplomáciai szintű megújhodásra, történelmi kiegyezésre van szükségük. Ez közös kisebbségi kerettörvényt igényelne, amelyet mindkét ország ratifikál és biztosítja, hogy ezeket valóban, ténylegesen a gyakorlatban is betartja. Szükség lenne egy új, radikális oktatásra is: ahol nem ősi, történelmi ellenségek, furcsán beszélő népességekként tekintünk egymásra, hanem a közös kulturális örökséget építjük és használjuk fel. Közös tankönyvek, székely programok a déli megyékben és román kulturális események sokasága Székelyföldön. Új román nyelvű oktatás, napi több román óra a székelyeknek, ahol nem irodalomtörténetet tölcséreznek a diákok fejébe, hanem valóban, a  beszélt nyelvet gyakorolják egymás között, román osztályokkal. Magyar napok Bukarestben és Jászvásáron, román napok Székelykeresztúton és Csíkszeredában. Közös román-magyar örökségvédelmi intézkedések a szász és magyar örökség védelmére Erdélyben és a román kulturális örökségek (Kelet-

Magyarországi települések, ereklyék, iskolák, Gozsdu-hagyaték és alapítvány) revitalizálása.

Ezekkel az intézkedésekkel el lehetne jutni oda, hogy egymást valóban megismerjük, megértsük, toleranciát tanuljunk a tudás révén. A tudás mindig hatalom, de a politika ettől mindig fél, hisz a politikában nem a komplexitást, nem a változatosságot, hanem a letisztult, egyszerű, a botrányra építhető kettőséget kell hangsúlyozni. Nem kérünk többet ebből a politikából, de a valóság tagadását sem támogatjuk. Erdélynek új Kiáltó Szó kell: egy román-magyar közös kiáltó szó.

Migráncsok – avagy a gyűlölködés népszavazása

Notes on the Hungarian referendum focusing on the so called compulsory migration rate. As in my latest article, I still claim, that the only solution for this crisis of Europe would be the patient education, informing the masses with appropriate methods and analogies. A communication between refugees and non-refugees and a deep change of the European border-system and education system. While some of the leading EU politicians represent the "honey" policy of Willkommenskultur, the other half of Europe jumped in the other opposition of terrible hate. Where is rationality and Realpolitik in Europe?

Nagy erőkkel beindult a kampány Magyarországon, ahol úton, útfélen másról szem szólnak a hírek, mint az ország integritását, munkahelyeit, biztonságát és már-már egzisztenciáját fenyegető migránsok hadáról. A világ háta mögötti magyar falvak református szószékeitől az autópályák mentén díszelgő hatalmas, kék plakátokig, mindenhol azt olvashatjuk, hogy néhány ezer embertársunk milyen gonosz, elvetemült, terrorista és opportunista. Ha részleteiben elemezzük a kampány érveit és diskurzusait, egyértelműen kitűnik: Európa félelmetesen kettészakadt és ezerféle

hangon szól hozzánk. Mit tehetünk mi ez ellen?

Nemrég még arról cikkeztem, hogy az Európát immár másfél éve szétszakító migrációs válság és kulturális összecsapás milyen módon hozta létre a mai politikai diskurzus dichotómiáját és végletekig feszült kettősségét. Gyakorlatilag két véglet között kell a szavazónak és a hétköznapi embernek döntenie: a Merkel – féle méztenger és Európát óriási tömegekkel revitalizáló új társadalom-politika vagy az erre pánikszerűen reagáló és a populista figurák aranykorát hozó gyűlölet-politika között. A két végletet sokan a liberalizmus kontra konzervativizmus, multikulturalizmus kontra bezárkózás politikájának felületes diskurzusává tették és tömegeket bélyegeznek meg mindkét vélemény táborából. Míg Brüsszelből az éles és sokszor

ironikus bírálat és parancsolgatás folyik, addig az önmaguk törékeny biztonságát és gyenge identitását most kerítéssel és szögesdróttal védelmező kis országok elefántcsonttoronyba menekülnek és saját gyengeségüket a gyűlölet-politikával próbálják kompenzálni. Makrotársadalmak pszichológiája sem különbözik sokkal az egyéni szintű emberi reakcióktól (elvégre, emberek társadalmat formálnak, vagy mi fene): ahol félelem van, ott védekezés jön és ha kell, igen agresszív fajta. A web2 társadalomban, ahol mindenki össze van kötve internetes hálózatok tucatnyi kötelékével, ez még egyszerűbb és gyorsabb. Magyarország most retteg, fél – védelemért kiállt. A védelem pedig szögesdróttal, gyűlölet kampánnyal jön egy olyan vélt vagy valós veszély és „ellenség” ellen, amelyet gyakorlatilag nem is ismerünk. Nézzük meg, kitől félünk és miről is szól ez a szavazás.

Személyes tapasztalattal jövök, mert sem politikus, szem szociológus, sem arab világ szakértő nem vagyok. Ellenben történészként az elmúlt négy évben fél Európát bejártam és három éven át

Németországban éltem. Abban az országban, ahol főleg a Nyugat-német régióban teljesen természetes, hogy mindenki akcentussal, tört-németet beszél, a kedvenc borbélyod arab, a szombat reggeli csokis kiflit a török csajtól veszed a pékségben és ha este buliból tántorogsz haza mindig van egy igazi török vagy jordániai étterem, ahova betérhetsz. Ők ugyanúgy ott élnek és a hétköznapok részei, mint a több ezer romániai, albán, bolgár vagy magyar vendégmunkás – vagy ha tetszik, gazdasági migráns, aki hazája helyett, külföldön próbálkozik a boldog élet felépítésével.   A most Európába beáramló hatalmas tömegekkel nem az a gond, hogy újabb migrációs hullámot generált: ez egy természetes történelmi jelenség, migráció mindig is létezett és létezni fog – elvégre Márai is megírta a Szegények iskolájában – hogy mi, szegények állandóan vándorlunk.  A gond az, hogy kulturális különbségeket, életmód-típusokat és különböző, nemegyszer kiegyezhetetlen értékrendeket kényszerit gyorsan, azonnal egy fizikai térbe. Ez a felgyorsított folyamat okozza a félelmet, amely aztán a kis országokban, mint az etnikailag szörnyen monokróm Magyarország is gyűlölet-politikát szül. Mert ami jelenleg ebben a kampányban folyik, az sajnos már a végletekig feszült gyűlölködés: az arab és a muszlim 2001. szeptember 11. óta lassan de mára már biztosan szinonimája lett a mi vidékünkön (is) a terroristának, bűnözőnek és most, a „migráncsnak”. Pontosan az a folyamat zajlik le, mint a roma (cigány) közösség integrációs problémája esetén, amely párhuzamos társadalmat hozott létre a legtöbb magyar településen. Hosszú évek után, csak most értünk el oda, hogy az ún. „cigány-bűnözés” helyett – vagy mellett – a sajtó nagyobb figyelmet fordít a sikeres, társadalomba beilleszkedő és ott vezető pozíciót szerzett roma orvosok, értelmiségiek bemutatására is és nagyobb erőket és pénzeket fektetnek a hátrányos helyzetűek integrációjára. Évek munkája ez és nagyon messze még a siker. Ez is könnyebben ment volna, ha a megbélyegzés és undor helyett kezdettől fogva a nyitottság politikájával kezdtünk volna a problémákon dolgozni – elvégre, mi, keresztények ezt hallottuk gyerekkorunkban a templomban még.: szeresd felebarátod….Mindig Esterházy jut eszembe, ha bibliát idézek?

 Ma már viszont ott is, a szószékből a mózesi sáskajárásban a migráns-veszélyt kell kiolvasnunk a pap szájából. A „jobb félni, mint megijedni” alapelvet lehetne úgy is követni, hogy részletesen tájékoztatjuk a szavazókat arról, kiket, pontosan hány menekültet, meddig és hogyan engednénk be az országba. Tájékoztatni kellene a tömegeket arról is, hogy a migrációs-kvóta csupán arra kötelezné

Magyarországot, hogy a betelepülést kérőknek a papírjait elbírálja. Az már a magyar hatóságok döntése lenne, hogy megfelelő papírok hiányában beengedi vagy sem a menedékkérőt. Lenne-e a kevesebb, mint 2000 menekültkérő között terrorista, radikalizálódásra hajlamos egyén vagy erőszakoskodó? Meglehet, sőt, néhány biztosan. De képzeljük el, hogy a magyar társadalomból

kiemelünk 2000 személyt akiket útra bocsájtunk, mint menekültet. Nem lenne ebben a tömegben is néhány tucat őrült, pszichopata vagy erőszakoskodó?

Európa sorsa és a migrációs kérdés valóban súlyos és rendkívül bonyolult. Az Európai Unió radikális változásokon kell átmenjen és remélhetőleg ez be is következik mielőtt még további tagok kilépnek. Schengen eltörlése szükséges lenne, ahogy a muszlim integráció elősegítését szorgalmazó és a kulturális különbségeket csillapító tájékoztatásra, oktatásra is. Ez lassú folyamat, amelyet türelmetlen brüsszeli politikával nem fognak elérni. Ám az sem megoldás, hogy a magát kereszténynek valló, alkotmányának első sorában Isten nevét idéző ország velejéig a gyűlölködés színterévé váljon és emberek tömegeit bélyegezzen meg csak azért, mert szerencsésebb országban születtek, ahol épp, nincs háború, éhínség, forradalom, katonai puccs vagy erőszakolt amerikai „demokrácia-export”.Ne

feledjük: hatvan évvel ezelőtt 200.000 ember futott kétségbeesetten Európa jobb helyeire, Kanadába, Ausztráliába és az Egyesült Államokba. Bár hasonló kulturális szokások szülöttei voltak, mégis, mások. Mert mindenki más. Én soha nem tudtam „német” lenni 3 év után sem és kétlem, hogy ha még tíz évig ott élek, azzá válok. Mert magyarként gondolkodom és olyan „balkáni”, erdélyi az én eszem. Nem német, nem angol, nem olasz, nem spanyol – sose lesz az! Mégis, befogadtak, néhányuk barátnak tekint.

Az a 200.000 menekülő hatvan évvel ezelőtt is befogadásra lelt a világ különböző részein. Ők magyarok voltak – 1956 hősei.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016 szeptember 19-i számában.