A politika, mint vallás magyaroknál és románoknál

 Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes, bár nagy eséllyel erről van valamiféle szociológiai szakirodalom (amire se időm, se energiám, se kedvem, hogy felkeressem, igy aki ismer ilyet, nyugodtan linkelje).

A Magyar Péter jelenség egyik sajátossága, hogy kvázi-vallásként működik: 3 hónap alatt legalább 1-1,5 millió követője lett, a párt belső csoportjában messiási felkiálltások, posztok, Mária, a magyar megmentőjének szobra mellett beszél. A protestáló tömegben van, aki Muad'dib és Lisan al Gaib felkiálltásokkal üdvözölte. Ugyanezt a messiás-szerű hitet és személyi kultuszt látom az Orbán-hivők táborában is (és kis mértékben a DK keménymagban Gyurcsány felé).

Otthon, Romániában (Erdélyben) sose láttam ezt a szintű messiás-várást. Politikusok és politika iránt az alaphangulat a szkepticizmus. Ritkán láttam ilyen fajta hitszerű megnyilvánulást, tözsvezéri, nagykán-választó hangulatot a románok körében.

Talán utoljára 1990-1992-ben lehetett ilyen egyes körökben amikor Mihály király először hazalátogatott és majdnem visszaállitotta a királyságot.

Még Vadim Tudor esetén se mondható ilyen szintű nagykán, nagyvezir és messiás-várás. Érdekes lenne megvizsgálni, mi az ami a magyarokat ilyen kvázi-vallásossá teszi ha politikáról van szó. Szerény véleményem szerint, ennek egyik fő oka a magyar társadalom történelmi, kulturális hagyományrendszerében, a múlttól és múltból kapott transzgenerációs "csomagban", ha úgy tetszik, memetikus örökségben van. A domináns, karizmatikus, messiás-szerű, valami vészteljestől megmentő vezéregyéniség karaktere végigkiséri a magyar történelmet: István az országalapitó és a szétesést megakadályozó, IV. Béla az újraalapitó, Mátyás, a birodalomépitő, Rákóczi, Kossuth, Horthy...ezeknek a közös vonása a személyükhöz fűződő kvázi-vallásos, szinte fanatikus hódolat. Ez tehát egy történelmi "pattern", egy mintázat. Nem feltétlenül kizárólagosan magyar sajátosság, de érdekes ezt részletesen elemezni azoknak, akik transzgenerációs mintázatokkal és a pszichológiában vitatott, bár használt "néplélek", vagy kollektiv psziché fogalmát kutatják.

Egy másik sajátossága a magyarnak - szemben a románsággal - a teljes vallástalanság. Max Weber szavaival élve, a magyar társadalom elvarázstalanitott társadalomban él, az absztrakt, monoteista istenforma és a Jézus-mitosz nem ad elegendő forrást nekik a hétköznapokban. Erre alternativa kell azonban, mivel a vallásosság egy memetikus, egyetemes emberi igény (bármennyire is lázadnak ez ellen az ateista mozgalmak, kvázi-vallásos irányzatot létrehozva ezáltal). A valláspótló mechanizmusok egyik jól ismert formája pedig a politikai messiás-képzés. Emilio Gentile fantasztikus kötete - amely valójában

Eric Voegelin politikai vallásának fogalmát követi - rámutatott arra, hogy a politikában számos formában jelentkeznek olyan jelenségek, amelyek a vallásos emberek létformáját utánozzák.

Ebből a szemponból tehát izgalmas látni a magyarok újabb messiás-várását.

A messiás-várással a gond az, hogy túl nagy terhet ró az általában eleve gyarló, emberi, törékeny és elkerülhetetlenül érdekek és hálózatokkal dolgozó politikusokra. Nincs olyan politikus, akinek ne legyen valamilyen hálózata: kis országok vezetői nagy erőkhöz húznak. Ez a globalizmus legyszörnyűbb hagyatéka, de sajnos ennek nyomait valójában már a birodalmak kora óta látjuk (az ókor óta). A messiás-várás, mint nemzeti sajátosság tehát izgalmas szociológiai és vallástudományi téma is, érdemes lenne ezt kutatni, különösen Gentile alaptéziseit követve.

A románsággal összehasonlitva pedig látjuk, hogy a történelmi széttagoltság, a fiatal, tákolmányként és mesterséges kulturális entitásként létrehozott, 105 év alatt se egységesült ország teljesen más politikai hagyományok és konstrukciók szerint működik. Románoknál a messiás szerepét csakis Jézus és a keresztény (ortodox) teológia jelenti, ezt ember nem helyettesitheti. Utoljára egy erős szimbiózisra az 1930-as években került sor a Vasgárda mozgalom szellemi és katonai vezéreinek személyében, érdekes módon azóta ez a vonal országos erővel nem éledt fel. Reméljük nem is fog.

Magyaroknál viszont ez a jelenség sokkal erősebb hagyományokra épül.

Izgalmas téma, remélem adtam elég municiót a gondolkodóknak ezzel az irással.

Egy új Erdély története - román szemmel

Short notes about the new book of Ioan Aurel Pop and Ioan Bolovan entitled "History of Transylvania" as a good example of a new type of historiography in Romania and the role of publicity and public intellectuals in contemporary historical narratives.

Ioan Aurel Pop

Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben múlt hétvégén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektor-helyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély Története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.

Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma

monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban, mint a Lucian Boia féle kritikai történetírás és nemzetmitoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosa jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a XIX. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mitoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély Története előtt már Pop tavaly kiadta az  „Erdély, öntudati állapotunk” (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop féle történetírás a Lucian Boianak irt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok  helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.

Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektor-helyettese által tartott könyvbemutatóból is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzet-projekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve ejtsék ki kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.

Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély Történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély Történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.

Az első kiadás

Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben.  A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át

egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.

Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély Története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar  történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. február 8-i számában