Kisebbségi paradigmák

Dan Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) pártszövetség elnöke Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának ki kell lépnie az etnikai kategóriák és diskurzusok bűvkörből és Románia lakóinak elsődleges, közös állampolgári igényeire kellene fókuszálni magyaroknak és románoknak egyaránt. Az RMDSZ természetesen nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy az etnikai kérdésen nem túllépni, hanem azt megoldani kell. A két nyilatkozatban nemcsak két, egymással alapvetően versengő párt folytatott szócsatát, de két érdekes ideológia is találkozott, amelyet érdemes részleteire bontanunk.

Az erdélyi magyarok 99 év alatt egy olyan jogi helyzetbe kerültek, amely sajátosan alakította politikai választásaikat, reprezentációjukat is. Ez, európai szinten azonban nem egyedülálló eset volt sem 1923-ban, az új román alkotmány idején, sem ma, 2019-ben, száz évvel a nagy egyesülés után. Európa sajátos demográfiai, kulturális és történelmi kontextusából adódóan mindig is heterogén, változatos és színes térkép volt, ahol etnikai csoportok jöttek, mentek az évezredek folyamán, néha apró kulturális szigeteket, enklávékat létrehozva egy-egy régióban. Románia kisebbségi politikája ugyan nem a legrosszabb Európában és ezt a román anyanyelvű állampolgárok állandóan hangsúlyozzák, néha ironikusan „diszkriminatívnak” nevezve az erdélyi magyarok jogállását, ami gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásban (I. osztálytól doktorátusig) és a néhol jelenlevő kétnyelvű táblácskákban kimerül. A románok – egyrészt a történelmi háttér, másrészt az öt milliós diaszpóra miatt is – sokkal mobilisabbak, világot jártabb emberek, mint az erdélyi magyarok. Sokkal több román élt külföldön, tapasztalta meg az etnikai, kulturális és nyelvi sokszínűséget mint erdélyi magyar. Ez egy elvitathatatlan tény, amely ugyanakkor a diaszpórába került románokat vagy az onnan  hazatért embereket nyitottabbá, a nemzeti identitással kapcsolatban legtöbbször flexibilissé teszi. Egy világot járt ember, aki 3-4 nyelvet beszél, tucatnyi kulturális közeggel találkozott, saját nemzeti, etnikai, kulturális identitását nem fogja olyan vaskörömmel védeni és a Benedict Anderson által elképzelt közösségi identitásoknak nevezett nacionalizmusokba nem fog olyan erősen kötődni, nem ez fogja meghatározni hétköznapjait. A románok tehát egyrészt emiatt is látják radikálisan másképp az etnikai helyzetet, másrész ugyanakkor egy évszázada azt

tanulják iskolákban, tankönyvekben, otthon és a sajtóban, hogy az egykor bevándorolt, elnyomó, arisztokrata, arrogáns ám szorgalmas és szavahihető magyarok (ezek a legalapvetőbb sztereotípiák rólunk) mindenféle privilégiummal rendelkeznek, ők is románok, hisz Romániában élnek. Ezek, a rossz oktatási modellből fakadó sztereotípiák a francia nacionalizmust követik, ahol az állampolgár és a nemzetiség egyazon fogalom köré épül. Franciának lenni, francia nyelven beszélő embert jelent, aki Franciaország állampolgára. Románnak lenni tehát, román állampolgárokat jelent, akiknek kötelességük jól románul tudni. Ez elsősorban a déli román megyék és a főváros lakóinak attitűdjében érzékelhető. De nemcsak a XIX. századi francia modell, a rossz történelem-tankönyvek és a teljesen hibás etnopolitikai narratíva miatt alakultak ki ezek a tévhitek, amelyek megfojtották az erdélyi magyarok és Bukarest közeledését, hanem az 1947 és 1990 között kommunistának nevezett (valójában nacionálkommunista, diktatorikus) rendszer homogenizáló politikája is. Dan Barna nyilatkozata sajnálatos módon, nem egy Nyugat-európai vagy Észak-európai ország etnopolitikáját hozza modellként, hanem ezt, a történelmi traumáktól, Bibó István által leirt nacionál-frusztrációktól fertőzött narratívát ismétli. Ugyanaz a szöveg, amit száz éve hallunk s amiből az RMDSZ harminc éve élhet.

A gond az, hogy míg jelenleg a román politikai elit és a román pártok körében nincs egyetlen olyan személy vagy párt sem, amelynek részletes és jól kidolgozott terve lenne Románia kisebbségei számára (kisebbségi kerettörvény), addig a magyar képviselet – az 1990 óta több százra rugó törvényjavaslaton és vitán, patetikus szoborállításokon és épület-felavatásokon kívül – semmit nem tudott tenni azért, hogy Kós Károly Kiáltó szava, az erdélyi önálló identitás, a Budapesttől független politikai, kulturális tér valóban létrejöjjön. Budapest-függők lettünk, onnan jön pénz, ideológia, politikai szerepvállalás – gyakorlatilag minden, ami az erdélyi magyarok életét meghatározza. 1990 és 2008 között volt egy enyhe közeledés Budapest és Bukarest között – elég itt az 1996-os temesvári nyilatkozatra vagy a két kormány közös gyűléseire gondolnunk. Sajnos ez az egyébként formális, de szerintem jelentős kezdeményezés is elhalt 2010 óta. Ugyancsak elhalni látszik a román-magyar történelmi vegyesbizottság munkája is, amelyet mindkét országban kezd felváltani egy félelmetes, politikailag vezényelt történelem-szemlélet és történetírás. Elég itt a Román Akadémia elnökére, vagy Raffay Ernő üstökös-pályájára gondoljunk. Bármennyire is hihetetlen, a két ország államfője hivatalosan tíz éve nem találkozott. El tudjuk képzelni azt, hogy Franciaország és Németország, Svédország és Finnország vezetői tíz éven át ne találkozzanak, ismerve az országokat összekötő politikai és történelmi kapcsolatok hosszú történetét?

A magyar-román diplomácia és közös tudománypolitika kudarca vezetett oda, hogy Erdély kulturális és pénzügyi szempontból is Budapest-kolónia lett. Dan Barna javaslata, miszerint elsősorban állampolgári felelősségünk szerint kell politikai választásainkat megtegyük és az állampolgári helyzetünket veszélyeztető állapotokra kell figyelnünk, valóban egy racionális ötlet: románok és magyarok 90%-ban valóban, ugyanazzal a problémával küzdenek. A korrupt politikai rendszer, az állami szervek (rendőrség, posta, állami vasút) totális csődje, a nemzeti infrastruktúra teljes hiánya és középkori szintű állapota, az egészségügyi rendszer helyzete, a kórházak, idősotthonok, pszichiátriai intézetek kriminális állapota, az oktatási rendszer több évtizedes válsága, az egyházak túl nagy szerepe a politikában és közéletben csak néhány olyan elem, amely valóban, románt és magyart ugyanúgy, súlyosan érint. Az emberi „boldogság” alapvető igényei (anyagi biztonság, társadalmi, fizikai épség és biztosítás, a gondoskodó, működő állam ideája) Romániában igencsak ingatagan állnak és ezek működésképtelen mivolta miatt, az alternatíva Dan Barna világképében csakis a magánszférából érkezhet, ahol az etnikai kérdések elvegyülnek, eltűnnek, jelentéktelenné válnak. Ez a modell sajnos nem állja meg a helyét Romániában, hisz átugrik számos olyan társadalom-evolúciós fázison, amely nálunk még nem érkezett el és figyelmen kívül hagyja a jelenlegi romániai realitásokat is. De ugyanúgy elavult sajnos az RMDSZ etnopolitikája, aki továbbra is azért várja az erdélyi magyarok szavazatát, mert „csak ők foglalkoznak velünk”.

Mindkét üzenet hibás és semmitmondó.

A megoldás a kettő között lenne egy normálisan működő, európai demokráciában. Nem magától értendő az, hogy magyarként Romániában kötelességem (?) egy magyar pártra szavaznom. Ennek az ideológiának a kora lejárt. Ahogy az sem magától értendő a XXI. században sem, hogy az etnikai, kulturális identitásokat fel tudják oldani a neoliberális  gazdasági rendszerek skatulyái és új fogalmi, ideológiai kategóriái. A két „ajánlat” között ebben, az ideológiáktól túlfeszitett világban nehéz a józan eszet megtalálni. Nehéz kimászni a „Soros-Orbán”, „jobboldal-baloldal”, „nemzeti-nemzetromboló” beteges dichotómiák világából. Sajnos, úgy a magyar, mint manapság a román politikai közgondolkodás is – egy globális tendenciát követve – ebben a kettős paradigmában fortyog. Mintha nem lenne más: mintha a világ fekete-fehér filmben peregne előttünk, az emberek csak románok vagy magyarok lehetnek, de nem romániai magyarok, vegyes házasságban élő magyarománok, vagy románomagyarok, románul tudó székelyek vagy magyarul is tudó szórványmagyarok. Ezernyi identitást összemosunk és általánosítunk, úgy, hogy abból politikai tőkét tudjunk csinálni, hisz a politikában minden csak a letisztult kategóriákról, jóról és rosszról szól, mint a Gyűrűk Urában, vagy bármelyik mitikus toposzban.

Mi lehetne a megoldás?

Először is el kell felejteni a kettős kategóriákat. A világ több, mint kettő. Másodszor, Romániának és Magyarországnak nemzetpolitikai szinten barátságra kellene törekednie: száz év után, 2020-ban erre pontosan megérne az idő. Budapestet és Bukarestet több minden köti össze, mint ami szétválasztja: EU és NATO tagok, mindkét országban élnek magyarok és románok egyaránt, történelmünk, hagyományaink, néprajzi és gasztronómiai hagyományaink, építészetünk, zenei és sportvilágunk alapvetően hasonló, közös szálak – még ha nem is mindig erősek és pozitívak - kötik össze. Olyan ez, mint a lengyel-német, francia-német, angol-francia, koreai-japán, mexikói-amerikai kapcsolatok. Elválaszthatatlanok, akármennyire is akarták külön utakra terelni ezeket. A két országnak nemzeti és diplomáciai szintű megújhodásra, történelmi kiegyezésre van szükségük. Ez közös kisebbségi kerettörvényt igényelne, amelyet mindkét ország ratifikál és biztosítja, hogy ezeket valóban, ténylegesen a gyakorlatban is betartja. Szükség lenne egy új, radikális oktatásra is: ahol nem ősi, történelmi ellenségek, furcsán beszélő népességekként tekintünk egymásra, hanem a közös kulturális örökséget építjük és használjuk fel. Közös tankönyvek, székely programok a déli megyékben és román kulturális események sokasága Székelyföldön. Új román nyelvű oktatás, napi több román óra a székelyeknek, ahol nem irodalomtörténetet tölcséreznek a diákok fejébe, hanem valóban, a  beszélt nyelvet gyakorolják egymás között, román osztályokkal. Magyar napok Bukarestben és Jászvásáron, román napok Székelykeresztúton és Csíkszeredában. Közös román-magyar örökségvédelmi intézkedések a szász és magyar örökség védelmére Erdélyben és a román kulturális örökségek (Kelet-

Magyarországi települések, ereklyék, iskolák, Gozsdu-hagyaték és alapítvány) revitalizálása.

Ezekkel az intézkedésekkel el lehetne jutni oda, hogy egymást valóban megismerjük, megértsük, toleranciát tanuljunk a tudás révén. A tudás mindig hatalom, de a politika ettől mindig fél, hisz a politikában nem a komplexitást, nem a változatosságot, hanem a letisztult, egyszerű, a botrányra építhető kettőséget kell hangsúlyozni. Nem kérünk többet ebből a politikából, de a valóság tagadását sem támogatjuk. Erdélynek új Kiáltó Szó kell: egy román-magyar közös kiáltó szó.

A diaszpóráról, avagy Románia új ereje

 Short notes about the diaspora, the new power of Romania in context of the new presidential elections of Romania, a historical moment, when the urban civic movements, students and the diaspora elected the first liberal, Saxon and protestant president of the country.

Borbély Tamás néhány nappal ezelőtt kissé elhamarkodottan írta azt, hogy az idei elnökválasztás az állampolgárok megalázása miatt lesz emlékezetes. Ez két okból nem igaz: egyrészt azért, mert sikerült bebizonyítani, hogy a közel három-millió külföldön élő szavazásra jogosult romániai állampolgárnak több,  mint tizenegy százaléka elment szavazni – ami történelmi csúcsként vonult be a történelembe – másrészt

pedig, Románia élén hetven év után ismét német anyanyelvű román állhat. Továbbá ő az első liberális és protestáns elnök is az ország történelmében. Ez minden kétséget kizáróan történelmi léptékű választás. Mi sem példázza jobban ezt, mint az utcára vonuló százezrek és az interneten összesereglett milliók rég nem látott civil mozgalma. A számos egyedülálló jelenség közül, ebben a szösszenetben a diaszpóra hatalmát emelném ki.

A diaszpóra szót sokáig olyan nemzetekkel asszociálta a köztudat, mint az ókor óta Britanniától Indiáig szétszéledt zsidóság, a világot bejáró olaszok vagy az Amerikát eláradó írek.  A huszadik század aztán újabb „diaszpóra” nemzeteket kreált, így kerültek fel a listára a csodabogár és forradalmár magyarok vagy az elmenekült lengyelek, szerbek, albánok vagy latin – amerikaiak. Románia lakossága – bár természetesen a középkor óta dinamikus mozgásban volt és része volt a „globalizációs” folyamatoknak jóval a huszadik század előtt – sokáig nem rendelkezett jelentős diaszpórával. A folyamat a kommunizmus ideje alatt gyorsult fel – nagyrészt a kiszökött, eladott vagy kiutasított magyarok, zsidók és németek (szászok, svábok) révén, de a Közép – ázsiai vagy szovjet tagállamokba kivándoroltakról sem

feledkezzünk meg. A kilencvenes években a vasfüggöny lebomlását követően aztán elindult az „új népvándorlás”: Nyugat, Dél és Észak –Európa, Az Egyesült Államok valamint Latin – Amerika is a célállomások közzé került. Jelenleg számos statisztika kering a Romániából kivándoroltak számáról. Mindezt igen nehéz megbecsülni az etnikai és identitásbeli különbségek miatt is. Hisz ne feledjük, román diaszpórának számit a moldáviai román, az erdélyi szász, magyar, a jászvásári zsidó vagy az aromán is. Óvatos becslések szerint is, jelenleg több, mint négy és félmillió romániai él a világ minden szegletében. Mint a tegnapi választási eredményekből megtudtuk, szavazatok érkeztek Új Zélandról, Sri Lankáról, Ausztráliából, Kanadából, Japánból, Dlé Koreából és a Dél – Afrikai Köztársaságból is.  Természetesen, a legnagyobb közösség Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Németországban él. Ebben az öt országban legalább két és félmillió kivándorolt romániai származású él. Jelentős részük már nem is állampolgár, de identitásukban, nevükben és rokoni szálaik miatt még aktiv tagjai a diaszpóra – mozgalomnak. Itt ugyanis nem csupán számokról, voksok sokaságáról van szó. Számos kutató, így Tobie Nathan szociológus rámutatott arra, hogy a diaszpóra nem más, mint egy „nem emberi” mondhatni emberfeletti identitás választása, a transznacionalizmus vagy más néven „hosszú távú patriotizmus (long distance nationalism) tudatos beidegződése. Ezáltal, a diaszpóra egy kulturális egységgé, tömeggé és ezáltal, hatalommá kovácsolódhat. Nem kevésbé fontos kiemelni azt is, hogy a romániai diaszpóra adja az országban forgó összekeresett jelentős részét (3,2 milliárd euró 2012 – ben). Ennek nagysága meghaladja a romániai külföldi befektetők bevételét. Négymilliós tömeg mindig is hatalomnak számított. A perzsák legendás hadseregét számos ógörög író a mitikus „kétmilliós” számmal írta le, jelezve, mértéktelen és mitizált nagyságát a veszélynek, tömegnek. Talán ezek az analógiák is jól mutatnák azt, hogy miért kell komolyan venni a diaszpóra hangját. Miért szerepelt az új államelnök kampányprogramjában a diaszpóra – bizottság felállítása és miért számított annyira ránk. De az analógiákon túl, a legjobb és legerősebb példa annak a több, mint háromszázezer embernek a türelme, kitartása, ereje és lelkesedése, akik Torontótól Sri Lankáig kiállták a sorokat, vagy reggeli hatkor felkeltek, hogy egy hideg, ködös berlini reggelen átfutva, fél nyolckor már ott legyenek a 70. számú szavazókörzetnél, hogy 251. Szavazóként egy új, történelmi reményt pecsételhessenek egy olcsó papírlapra.

Mert ha Klaus Johannis ennyire számított a diaszpóra erejére – és ezt illedelmesen meg is köszönte nekünk – most valóban biztosítania kell majd azt, hogy továbbra is hatalomként, erőként és egy Európát behálózó, valóban uniós szellemként kezeli a diaszpórát. A külföldön él romániai állampolgárok és az anyaországgal most egységként létrejött civil mozgalom révén tud Románia valóban integrálódni Európába és „hű” szövetségese maradni az Egyesült Államoknak. A Brüsszelben, Rómában, Párizsban, Münchenben vagy Washingtonban élő diaszpóra – közösség többet tud tenni az országok gazdasági, politikai kapcsolataiért, mint azt elsőre egy helyi politikus gondolná. Ők ott vannak a helyszinen, részei az ottani társadalomnak, jobban ismerik a külföldi infrastruktúrát és néhányuk gazdag szociális hálózata révén óriási lehetőségekkel kecsegtetik azt a romániai politikust, aki felismeri a diaszpóra erejét.

Klaus Werner Johannis felismerte. Reméljük, hogy a 18 pont, amit ígért, valóban teljesítésre kerül és talán sikerül legalább egy – két új pontot is feltennie még a listájára: bővebb kulturális és alkotmányos területi autonómia a kisebbségeknek, decentralizáció az országnak.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. november 19 -i számában.