A Hungarian from Romania: what is that?

This is a frequent question, what I get in a foreign country. Sometimes only from students, but it happens that even intellectuals surprise me with their confusion. This means of course, that most of the people have no idea about European history and instead of reading a little bit about the social and historical reality of the Old Continent, we are just blaming Americans, that they don't know geography and history. But do we know each other at least?

So: Hungarian from Romania. What is that? I could answer this question with one short word: it is a Transylvanian! But this is again, not true. First of all, because Transylvania is a problematic notion, having different geographical definitions  during its long, more than 1000 years old history (history of this notion, as political and historical reality / the area of course, has a much longer history). Secondly, because not all of the people from the "modern" Transylvania (everything which is inside the Carpathian basin on the territory of Romania) are Hungarians! There are 80% Romanians and numerous other ethnic and cultural groups, with their own special identity (Gypsies, Germans - Saxons and Schwabish-, Armenians, Jewish, Turkish, Serbians, Croatians, Slovakians, Polish, Ukrainians, etc). And thirdly: because there are Hungarians in Romania outside of Transylvania too (not so much, however as in the 1930's when Bucuresti was named as the "second biggest Hungarian city"). So...the situation seems more difficult, than it seems.

But, lets try at least.

Hungarians in Romania in 2002

A Hungarian from Romania, is a Romanian/Hungarian citizen (we can have now dual citizenship) who speaks Hungarian, as a mother language (it means: at home, with his friends, in the elementary, high school and even faculty), Romanian as a second, state language (in most of the cases, however older generations have problems speaking the language of the state) and identify himself par excellence, as a Hungarian. Yes, you get it: the key concept is: identity. Identity is, very simple: who you are, how you identify yourself as a cultural, human being? For this question, we answer very simply: Hungarian from Romania (or Transylvanian  - if we came from this area of the country). For us, citizenship and nationality, two legal words from the Anglo-Saxon and French legislative literature and cultural tradition, are totally different notions: citizenship is a legal, constitutional term and status, while nationality is more a cultural concept, close to identity. In this sense, we are Romanian citizens and Hungarians, as nationality.

It is not that strange and unique  - or problematic - as many Romanians or some foreigners think. Europe - due to its long and problematic history - is full with ethnic and cultural minorities and a great amalgam of identities. In many cases, they have their autonomous territory or special laws protecting their cultural heritage and identity. Hungarians in Romania - however a part of them, the Szeklers (Székelyek) are living in a compact area - doesn't have yet a territorial autonomy. 

A person, can have of course numerous identities. There are lot of shades of grey, as we know. 

What the Hungarians do in Romania? Another frequent question from foreigners. Well, read history

please. But, saving your time: Hungarians arrive in the Carpathian Basin in the 9th century A.D. and till 1920, they represent the political and administrative power in this area. That means, more than 1000 years of presence and cultural heritage. However, in numbers, they are minorities already in the 17th century in Transylvania (the majority being the Romanian population). There is a big difference of minorities, as diaspora and recent immigrants in Europe and a historical minority. Another notion, which is useful to learn. 

However, the differences between a Romanian and Hungarian from Romania are sometimes emphasized by politics and corrupt mass media, the reality is, that Romanians born in Transylvania are good friends of Hungarians. We share a thousand years long common history, similar melodies and vestments in traditional folklore, similar fairly tales, lot of words changed and exchanged in our language and numerous mixed families exist. 

I wish, that not only Romanian politicians, but the average tourist who visit Transylvania, this amazing part of Europe will understand, how the hell is possible, that you are in Romania, and you can hear sometimes the same language, as in Budapest.

A diaszpóráról, avagy Románia új ereje

 Short notes about the diaspora, the new power of Romania in context of the new presidential elections of Romania, a historical moment, when the urban civic movements, students and the diaspora elected the first liberal, Saxon and protestant president of the country.

Borbély Tamás néhány nappal ezelőtt kissé elhamarkodottan írta azt, hogy az idei elnökválasztás az állampolgárok megalázása miatt lesz emlékezetes. Ez két okból nem igaz: egyrészt azért, mert sikerült bebizonyítani, hogy a közel három-millió külföldön élő szavazásra jogosult romániai állampolgárnak több,  mint tizenegy százaléka elment szavazni – ami történelmi csúcsként vonult be a történelembe – másrészt

pedig, Románia élén hetven év után ismét német anyanyelvű román állhat. Továbbá ő az első liberális és protestáns elnök is az ország történelmében. Ez minden kétséget kizáróan történelmi léptékű választás. Mi sem példázza jobban ezt, mint az utcára vonuló százezrek és az interneten összesereglett milliók rég nem látott civil mozgalma. A számos egyedülálló jelenség közül, ebben a szösszenetben a diaszpóra hatalmát emelném ki.

A diaszpóra szót sokáig olyan nemzetekkel asszociálta a köztudat, mint az ókor óta Britanniától Indiáig szétszéledt zsidóság, a világot bejáró olaszok vagy az Amerikát eláradó írek.  A huszadik század aztán újabb „diaszpóra” nemzeteket kreált, így kerültek fel a listára a csodabogár és forradalmár magyarok vagy az elmenekült lengyelek, szerbek, albánok vagy latin – amerikaiak. Románia lakossága – bár természetesen a középkor óta dinamikus mozgásban volt és része volt a „globalizációs” folyamatoknak jóval a huszadik század előtt – sokáig nem rendelkezett jelentős diaszpórával. A folyamat a kommunizmus ideje alatt gyorsult fel – nagyrészt a kiszökött, eladott vagy kiutasított magyarok, zsidók és németek (szászok, svábok) révén, de a Közép – ázsiai vagy szovjet tagállamokba kivándoroltakról sem

feledkezzünk meg. A kilencvenes években a vasfüggöny lebomlását követően aztán elindult az „új népvándorlás”: Nyugat, Dél és Észak –Európa, Az Egyesült Államok valamint Latin – Amerika is a célállomások közzé került. Jelenleg számos statisztika kering a Romániából kivándoroltak számáról. Mindezt igen nehéz megbecsülni az etnikai és identitásbeli különbségek miatt is. Hisz ne feledjük, román diaszpórának számit a moldáviai román, az erdélyi szász, magyar, a jászvásári zsidó vagy az aromán is. Óvatos becslések szerint is, jelenleg több, mint négy és félmillió romániai él a világ minden szegletében. Mint a tegnapi választási eredményekből megtudtuk, szavazatok érkeztek Új Zélandról, Sri Lankáról, Ausztráliából, Kanadából, Japánból, Dlé Koreából és a Dél – Afrikai Köztársaságból is.  Természetesen, a legnagyobb közösség Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Németországban él. Ebben az öt országban legalább két és félmillió kivándorolt romániai származású él. Jelentős részük már nem is állampolgár, de identitásukban, nevükben és rokoni szálaik miatt még aktiv tagjai a diaszpóra – mozgalomnak. Itt ugyanis nem csupán számokról, voksok sokaságáról van szó. Számos kutató, így Tobie Nathan szociológus rámutatott arra, hogy a diaszpóra nem más, mint egy „nem emberi” mondhatni emberfeletti identitás választása, a transznacionalizmus vagy más néven „hosszú távú patriotizmus (long distance nationalism) tudatos beidegződése. Ezáltal, a diaszpóra egy kulturális egységgé, tömeggé és ezáltal, hatalommá kovácsolódhat. Nem kevésbé fontos kiemelni azt is, hogy a romániai diaszpóra adja az országban forgó összekeresett jelentős részét (3,2 milliárd euró 2012 – ben). Ennek nagysága meghaladja a romániai külföldi befektetők bevételét. Négymilliós tömeg mindig is hatalomnak számított. A perzsák legendás hadseregét számos ógörög író a mitikus „kétmilliós” számmal írta le, jelezve, mértéktelen és mitizált nagyságát a veszélynek, tömegnek. Talán ezek az analógiák is jól mutatnák azt, hogy miért kell komolyan venni a diaszpóra hangját. Miért szerepelt az új államelnök kampányprogramjában a diaszpóra – bizottság felállítása és miért számított annyira ránk. De az analógiákon túl, a legjobb és legerősebb példa annak a több, mint háromszázezer embernek a türelme, kitartása, ereje és lelkesedése, akik Torontótól Sri Lankáig kiállták a sorokat, vagy reggeli hatkor felkeltek, hogy egy hideg, ködös berlini reggelen átfutva, fél nyolckor már ott legyenek a 70. számú szavazókörzetnél, hogy 251. Szavazóként egy új, történelmi reményt pecsételhessenek egy olcsó papírlapra.

Mert ha Klaus Johannis ennyire számított a diaszpóra erejére – és ezt illedelmesen meg is köszönte nekünk – most valóban biztosítania kell majd azt, hogy továbbra is hatalomként, erőként és egy Európát behálózó, valóban uniós szellemként kezeli a diaszpórát. A külföldön él romániai állampolgárok és az anyaországgal most egységként létrejött civil mozgalom révén tud Románia valóban integrálódni Európába és „hű” szövetségese maradni az Egyesült Államoknak. A Brüsszelben, Rómában, Párizsban, Münchenben vagy Washingtonban élő diaszpóra – közösség többet tud tenni az országok gazdasági, politikai kapcsolataiért, mint azt elsőre egy helyi politikus gondolná. Ők ott vannak a helyszinen, részei az ottani társadalomnak, jobban ismerik a külföldi infrastruktúrát és néhányuk gazdag szociális hálózata révén óriási lehetőségekkel kecsegtetik azt a romániai politikust, aki felismeri a diaszpóra erejét.

Klaus Werner Johannis felismerte. Reméljük, hogy a 18 pont, amit ígért, valóban teljesítésre kerül és talán sikerül legalább egy – két új pontot is feltennie még a listájára: bővebb kulturális és alkotmányos területi autonómia a kisebbségeknek, decentralizáció az országnak.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. november 19 -i számában.

Bura László portré

In memoriam Bura László

Az interjú 2010. szeptemberében készült szülővárosom egyik legjelesebb szellemével. Megjelent a Szatmári Friss Újság 2010. szeptember 18 -i számában.

Nyelv és otthon bűvöletében

Bura László (1932 - 2014) a Magyar Néprajzi Társaság levelező és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaság többszörös kitüntetettje, a Csűry Bálint ,a Fraknói Vilmos és az Identitás - díj tulajdonosa. Városunk díszpolgárával kultúráról, jövőről és sorsokról beszéltünk.  

1.      Minden pályakezdés mögött áll valaki, vagy valami: egy később mítosszá lett szülőhely, család vagy mentor. Hogyan indult el tudományos pályája?

Szatmárnémetiben születtem, gyermekkoromat is itt töltöttem, az akkor még gyéren lakott de a mostaninál valamivel hangosabb és mozgalmasabb Tisztviselőtelepen. Az egyetemet Kolozsváron végeztem, a Magyar Nyelv és Irodalom Fakultás hallgatója voltam.

Elsősorban nyelvésznek, nyelvkutatónak éreztem magam és ezzel mai napig így vagyok. Negyedéves hallgatóként a tanszéken gyakornokként dolgoztam egy évet, ahol tanáraim és mentoraim a kor legnevesebb művelődéstörténészei és nyelvészei, Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy Mózes voltak. Nagy hatást gyakorolt fejlődésemre, tudományos pályámra Faragó József néprajzkutató, akivel később még számos alkalommal dolgoztam és kutattam. 1955 –ben a kommunista rendszer eltávolított a kolozsvári egyetemről, így gyakornoki munkámat később pedagógusként folytattam négy évig

Mezőpetriben, majd Szatmáron a mai Sportlíceumban, az akkori 4- es Számú Általános Iskolában. Pályadíjak révén sikerült a tudományos munkát is folytatni, elsősorban tájnyelvi gyűjtésével, mesterségek szaknyelvével és az oktatás módszertanával foglalkoztam fiatal pályakezdőként. Doktori dolgozatom 1972-ben védtem meg.

A Szatmári Friss Újság elődjének tekintett Szatmári Hírlapban 1969 óta írtam elsősorban nevelésről, oktatásról de számos művelődéstörténeti írásom is megjelent. Annak idején nagy sikernek örvendett a Báder Tiborral szerkesztett „Szatmári Arcok” rovat.

2.      Olyan időkben volt ifjú és pályakezdő, amikor az anyanyelv ápolása több volt, mint igény és szükséglet. Identitásához, fennmaradáshoz kellett.  Hogyan élte meg magyarságát a kommunizmus idején?

Magyarságot, nemzeti identitást hangsúlyozni nem igazán lehetett a kommunizmus alatt. Munkásságommal akkor is és most is leginkább a helyi közösséget céloztam meg, annak értékeit, a közös és egyetemes művelődés és kultúra gyökereit kutattam és tanítottam. Így éltem meg magyarságom, akkor, amikor ezt börtönévekkel jutalmazták. 

3.      Éveken át volt oktató úgy általános és középiskolában, majd egyetemen is.  Hogyan adható át hatásosan az anyanyelv szeretete és megbecsülése a változó ifjúságnak?

Ez ennél bonyolultabb kérdés, mert elsősorban időfüggő. 1990 előtt a magyarórák is másról szóltak. Az irodalmi anyag megcsonkítva és bicebócán került a diákság elé, hisz állandóan figyelték mit és hogyan tanítunk. Akkor elsősorban tisztán az anyanyelv „nyelvi” szépségére,  árnyalt és változatos világára tudtunk összpontosítani, a legjobb nevelő példákat hozva.

A mai oktatást elsősorban kívülállóként szemlélem, hisz tizenhat éve nem oktatok, ám mivel mint a Tanitóképző Főiskola oktatója továbbra is érzékelni tudom ezt a jelenséget. Ma sincs könnyű dolga annak, aki magyarul és anyanyelvről akar beszélni és tanítani. A kitágult világ, a modenizmus és globalizmus csonkítja a nyelvet, anyanyelvünk csorbulni látszik, a nyelvi ismeretek hiányossága és nehézkes használata sajnos ma már a pedagógiába készülőknél is jelentkezik.

A régi nyelvtan még nagyon „grammaticus” volt. Az oktatás elsősorban a nyelvi rendszerre, tisztán a nyelv szépségére, szerkezetére épült.  Ma a közlésre összpontosítanak, hisz látszólag ezzel van a legfőbb gond, ám elfelejtkeznek a nyelvtanulás alapjáról, a nyelvtanról. 

Úgy vélem ilyen téren is a mai nyelvoktatás útkeresésben van.

4.      Van –e recept a jó „paidagogoszra”, vagyis a nevelő tanárra?

Ezt mindig az adott körülmények határozzák meg leginkább. Annak ellenére azonban, hogy nincsenek általános és mindenhol érvényes szabályok a „jó pedagógusra”, mégis úgy vélem, néhány jellegzetességre minden oktatónak figyelnie kell.

Az egyik a szakma jó ismerete. Mindent egy tanár sem tudhat, de állandó felkészüléssel kell elsajátítania a legújabb információkat is, hogy naprakész lehessen és munkáját valóban teljes odaadással tudja végezni. Ugyanakkor egy tanár ne legyen hivalkodó sem: a diákot nem megalázni kell. Megjegyezném itt még, hogy ugyanilyen fontos az örök „tanulni tudás”, kíváncsiskodás és a tudásvágy tovább éltetése a tanítói évek alatt is.

A másik oldala a „jó tanárnak” talán az együttműködésre való hajlam. Mivel minden diák külön világ, ezért igyekeznünk kell lehetőleg megismerni őket és közvetlen kapcsolatot ápolni velük. Osztályfőnökként diákjaimat többször látogattam és kirándulásokat is szerveztünk a közös kikapcsolódás és egymás megismerése érdekében.

5.      Hogyan látja mint nyelvész és mint magyar ember az Internet hatására kialakulóban lévő „újmagyart”, a fiatal generáció mai magyar nyelvét?

Idő és vizsgálódás kérdése, milyen irányba halad ez a folyamat és milyen mértékben fogja megváltoztatni a nyelvet. Az tény, hogy a mindennapi kommunikációra erősen hat. Én úgy látom, hogy a személyes kapcsolatokat elrontja, az egyént és a személyiséget elszigeteli a valódi közösségi élettől.  A nyelv árnyalatait csakis élő gyakorlásával lehet észrevenni. A nyelv él és önkifejez, rövidítésekkel pedig csak elhalványul. 

6.      Beszélhetünk-e szatmári értelmiségről?

A kérdés ott kezdődik, kit tekintünk „értelmiséginek”. Úgy vélem értelmiséginek lenni ma már nem oklevélfitogtatást jelent. Nem címek és titulusok, diplomák tesznek valakit értelmiségivé. Ismerek számos olyan falusi embert, aki hét osztályos végzettséggel egyedi módon tudja szemlélni környezetét, önmagát és a világot. Az „értelmiségi” szerintem elsősorban a „gondolkodó ember”, aki el tud elmélkedni a világ dolgairól, aki nem csak külső forrásokra hagyatkozva sodródik, hanem önmagából is tud választ hozni.

Aki oklevelét, címét fitogtatja, aligha értelmiségi.

7.      Számos könyvében, tanulmányában és ismeretterjesztő cikkében foglalkozott Szatmárnémetivel, legutóbb pedig „Erdőd nyolc évszázada” címmel jelentetett meg egy kismonográfiát. Munkássága szinte egyszemélyes intézménnyé és szaktekintéllyé avatta a helytörténészek körében. Milyen területek vannak, melyek kutatásra várnak Szatmáron?

Kutatandó területek mindig voltak és lesznek is. Szatmárnémeti történetére vonatkozóan elsősorban a gazdaság és ipartörténet jelenti a feltáratlan területet. Természetesen a már feldolgozott témák részleteiben is elbújhatnak érdekes dolgok. Egy kutatónak elsősorban a hiteles források alapján kell dolgoznia és ezekből bizony nemegyszer nagyon sok érdekes adat  derül ki. Ha kritikus szemmel nézzük az adatokat, számos történelmi pontatlanságra kerül napfény. Igy tudhatjuk meg például, hogy a szatmári Református Gimnázium, amelynek 450 évfordulóját már 2007 –ben „megültük” valójában idén kellene ünnepelje a 400 évfordulóját. Az 1610 –es dokumentum mellett az 1910-es tricentenáriumi ünnepségsorozat dokumentumai is bizonyítják ezt.  

Mindenben ott a szépség, csak meg kell látni. Ehhez pedig olvasni kell és kutatni.