A kilencvenes években, a határok megnyitásával a partiumi magyarok jelentős része heti rendszerességgel járt át Magyarországra. Van, aki csak a poszt-kommunista Romániában akkor még elérhetetlen, a civilizációt, jólétet, kispolgári életet szimbolizáló magyaros vajkrémet, kenőmájast, boci-csokit és medve-sajtot akarta megvenni, mások pénzszerzés és boldogulás céljából a környező falvak piacan árulták az olcsóbb román Algopirint, cigit vagy alkoholt. Ez volt a 90-es évek szürkeségének új szele, a remény, hogy a felfoghatatlan szegénységből valahogy van kiút is. Ez volt a valósága a gyárban dolgozó családoknak, akiknek egy jelentős része elvesztette munkáját vagy kiöregedett a munkapiacból. Nagyanyám is sokat járt át Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kis falvaiba, éjszaka, éjjel elindulva, este érve haza, több kilós csomagokat cipelve és árulva amit épp kellett. A határmenti magyarok ebből éltek akkor, mig az ország közepén élő románok már a 2000-es évek előtt is hatalmas számban mentek külföldre. A millenials generáció (vagyis az én generációm: 1980-1995) nagy része félcsaládban, fizikai vagy lelki távolságban nőtt fel. Voltak persze kivételek, de ők a privilegizált, nagyvárosi, polgári család vagy gazdag falusi birtokon élők voltak. Mi nem ebben a szerencsés helyzetben nevelkedtünk. Ezért is volt sokáig a magyarországi világ egyféle ideál: a piacra kisétáló magyar hölgyek minden jóval megtömött vasárnapi, fonott kosaraik, elegáns biciklijük, tiszta falusi utcáik, kertjeik a jólélétet, a kispolgári stabilitást jelentették nekünk. Mi ilyenről csak álmodtunk, mint a változás szelében szétzilált proletár-családok egyike. Néha, amikor otthon egyedül voltam, a falra irogattam, úgy tettem, mintha tanár lennék. Előadtam, órát tartottam játékoknak és mindenféle képzelt közönségnek. Tanár, előadó akartam lenni nagyon rég. Fogalmam sincs honnan jött ez, hisz a családban soha senki nem volt ilyen pályán: a XIX. század közepéig visszavezethető kötelékekben csak egyszerű falusi kisbirtokosok és a XX. század közepe után agyondolgoztatott gyári munkások voltak a családban. Okos, józan paraszti ésszel megáldott emberek, akikben lehet ott volt a tűz, a tehetség, de nem engedte a történelem, hogy kinőjenek, megtalálják a kemény föld alól a napfény felé vezető növekedés útját. Az anekdótázás, a történetmesélés, a múlt felidézése, az olvasás viszont jelen volt, körbevett. Ezek fontos útravalók voltak. De sokat kaptam általános és középiskolai tanáraim némelyikétől is, Vezér Katalintól, Sándor Erzsébettől, Kozma Arthúrtól és főleg Kozák Anikótól. Kicsit talán Deák Mártától is.
Azért mesélem ezt el, mert izgat a téma, hogy egy átlagos, szegényesen élő, vagyonosodási és nagypolgári közegtől távol álló családból hogyan nőhet ki egyetemi oktató. Régen erre esély sem volt: sokáig ez a nagypolgárság és arisztokrácia-közeli körök privilégiuma volt. Kivételek viszont mindig akadtak, az egy érdekes kutatási téma lenne, hogy megvizsgáljuk, milyen közegből érkeznek például a középkor és újkor, de akár a Belle Époque egyetemi oktatói, milyen dinamikája van az egyetemi alkalmazottaknak, kik és milyen módon kerültek be az oktatásba.
Kolozsváron 2007 és 2010 között tanultam magyar nyelven történelmet az egyetemen. Évfolyamelső voltam, diákszervezeti elnök, az utolsó generációk egyike, aki még nagyrészt okostelefon nélkül a szó szoros értelmében a valósággal eggyé nőve élvezte az egyetemi éveit. Csodálatos évek voltak, minden érzelmi, személyes és szakmai válság ma már mitosszá szürkült és szép fotók emlékeként mosolyog ránk egy elmúlt és soha vissza nem térő korszak Kolozsvárja. Ekkor kezdtem el publicista karrierem is, 2009-ben. Néhány tanárom 2008-2010 között nagyon határozottan középkorra vagy reneszánsz kor kutatására akart engem csábitani: első éves korom óta tudtam, hogy az ókor, főleg Róma története érdekel, de nem voltam egy jó régész, terepen nehezen érvényesültem, bár a tárgyakat nagyon szerettem akkor is. Csábitgattak a reneszánsz és ókor kapcsolatának kutatására, lett is ebből egy TDK előadásom, de elég határozottan Bodor András útjára akartam lépni. Bár 10 évvel halála után érkeztem Kolozsvárra, szinte öntudatlanul, az ő szellemi örökségét éreztem legközelebb magaménak. Kolozsvári tanáraim közül a historiográfiát oktató Lupescu Makó Mária és Vekov Károly hatott rám leginkább, persze sok mástól is tanultam ezt-azt. Mindenféle csábitás ellenére, elég határozottan a római kor iránt kezdtem el érdeklődni, amelyben nagyrészt a porolissumi ásatások, Bajusz István támogatása és Mithras, római istenség felfedezése adta nekem az igazi inspirációt. Államvizsgámat végül minden magyar csábitás ellenére Sorin Nemetivel irtam, román nyelven. Nem volt könnyű, de Sarmizegetusa mithraeumának első magyar nyelvű újraértelmezése lett Király Pál 1886-os monográfiája után. A kéziratból készült tanulmány csak most, 2023-ban kerül majd közlésre, de egy szösszenetet már 2010-ben is közöltem. Sok tanárom haragudott rám azért, mert "átpártoltam" a románokhoz: ekkor kezdődött a kolozsvári egyetemi hálózattal és polgársággal az első enyhe, de érezhető fagyos kapcsolatom, amely később csak fokozódott. 2009-ben Budapesten jártam Márton Áron ösztöndijakkal, ekkor találkoztam először Richard Gordonnal, a nemzetközi Mithras kutatás doyenjével is és a magyar ókortudomány és római koros kutatás több, neves alakjával.
2010 és 2012 között román mesterszakon folytattam a tanulmányaimat. Sorin Nemetivel dolgoztam tovább, de ekkor már egy nagyobb falatot vettem a nyakamba, Mithras apulumi kultuszát. Mindent elolvastam, amit Gyulafehérvár római történetéről irtak, többször jártam a múzeumba, mint haza Szatmárra akkoriban. Pécsett és Pesten is tanultam egy-egy hónapot, éreztem a két ország közötti ókorkutatás nagy különbségeit és lemaradásomat sok téren (latin nyelv, epigráfia, anyagismeret). Ezeket mind be kellett pótolni: van amit sikerül, van amit mai napig nem tudtam. Kolozsvári tanáraimnak nem ártana ezen elgondolkodni, amikor siránkoznak az elvándorlás okain. Mesteri dolgozatom románul irtam és sikeresen védtem meg, eredményeit csak 2015-ben tudtam közölni. 2012-ben már jól ismertem az erfurti iskola munkáit, Jörg Rüpke nagy köteteit, Richard Gordon tanulmányait, ezeknek nyoma érezhető volt már a mesteri dolgozatomban is. Mégis, a doktori városomnak Pécsett választottam. Hiba volt? Ki tudja: Non, je ne regrette rien. Elmentem Pécsre - igaz, sokat nem maradtam ott. Ámor visszahivott Kolozsvárra, de pragmatikus bakként azért egy Erasmus ösztöndijat összehoztam: 2012-13-ban pécsi doktoranduszként, Erasmussal kutattam ismét Kolozsváron Apulum vallásos életét. 2013-ban már nemzetközi konferenciákon vettem részt Bukarestben, Gyulafehérváron. Ekkor inditottam el szakmai honlapomat és Facebook oldalam is, amelyet ma már több mint ezren követnek. 2013 nyarán köszöntött rám Fortuna, Apollo és minden istenség mosolya egyszerre: megkaptam a római Campus Hungary ösztöndijat és egy DAAD ösztöndijat is. Előbbivel 7 hónap római tartózkodás járt, utóbbival 2 havi erfurti. Hét hónap Rómában életem legszebb időszaka volt. Sokat irtam arról, itt is. 2014 tavaszán Erfurtban tartózkodtam, amely meghatározó szakmai élmény volt számomra, még ha súlyos inszomniával is párosult az ottlétem. Jörg Rüpke szakmai nagysága, az ott zajló projektek és az a szellemi pezsgés, amely a Max Weber Kollegban zajlott egy kelet-európainak felfoghatatlan volt. Kolozsvárról már Budapest és Pécs is szakmai kihivás volt, nemhogy Erfurt. Mégis, két hónap után visszavágytam. Fortuna és minden napfényes istenség ekkor fordult másodjára rám: 2014 nyarán egy doktori ösztöndijat nyertem Greg Woolf akkor induló, erfurti projektjének részeként. A pécsiek elfogadták a ko-tuteláris doktori ötletét, bár sok tapasztalattal nem rendelkeztünk ez ügyben. Arra ébredtem 2014 őszén, hogy egy kis román furgonban robogok 1500 kilométert Szatmárról Erfurtba a világ két meghatározó ókortörténészének, Rüpkének és Woolfnak a doktoranduszaként. Fel se fogom ezt, ma sem. Micsoda kegy, ajándék ez. Ezzel egyidőben jelent meg az első, társszerzős kötetem is.
2014 és 2016 ősze között Erfurt, Pécs, Gyulafehérvár és Szatmár között ingáztam. Nem számoltam meg hány kilométert utazhattam vonattal, repülővel, busszal, de nagy eséllyel pár tizezer kilométert két év alatt. Két év alatt egy tucat nemzetközi konferencián vettem részt UK-ben, Olaszországban, Romániában, Magyarországon, kiadtam egy monográfiát Cserni Béláról még a doktori védésem előtt és vagy húsz tanulmányt a doktorim részeként. Több hónapot töltöttem Mainzban és Frankfurtban is neves könyvtáraikban. A szakmai és személyes élményhalmaz, amit Erfurt adott, ma is velem van, örök tudományos útlevél. Nem volt azért könnyű: keletnémet város, szürkeség, merevség, távolságtartó, zárkózott emberek egy jólműködő országban, rossz kajával és időjárással. Az első fél év nehéz volt érzelmileg, fizikailag is. A végén mégis, barátokkal, szomorúan váltam meg a várostól és a doktori leadását követően 2016 őszén a peregrinatio academica legnehezebb döntése előtt álltam: hova tovább doktori után? mi lesz most? Ösztöndij nincs, állás nincs, a jövő bizonytalan én pedig 2008 óta teljesen önnfentartó vagyok. Akkor úgy láttam, hogy a jó megoldás az, ha visszaköltözöm Kolozsvárra. Ma biztos nem igy látnám ezt. Egyetlen dolgot bánok életemben és az az, hogy 2016 őszén Kolozsvárra mentem vissza. De Marcus Aureliustól sokat olvastam, tudom, hogy nem érdemes: a folyó megy, az idő fut és elillan. Minden szakmai intézmény, egykori tanáraim ajtaját és szivét próbáltam kopogtatni - meglehet, túlságosan kétségbeesetten. Semmi eredménye nem volt. A kolozsvári akadémiai hálózatommal ekkor indult el a második nagy elhidegülés. 2016 ősze és 2018 nyara között túlélésként a sajtóban dolgoztam (Szabadság, TVR kolozsvári Magyar Adás). Ennek annyi jó oldala volt, hogy óriási közéleti hirnevem lett, kiadtam az Erdélyi Régészet első kötetét és rengeteg emberrel és kulturális intézménnyel kerültem közeli kapcsolatba - amelyek egy része fokozatosan leépült 2020 után. 2016 decemberében találkoztam először Máté-Tóth Andrással és azt követően Szilárdi Rékával Kolozsváron - ezek az élmények később váltak sorsdöntővé.
2017 március 24-én megvédtem a doktorim: nem volt könnyű menet, Bourdieut nem lehet birálni nyugaton és egy gyulafehérvári ásatási csapattal való konfliktusom se segitette ezt. A doktoriból végül csak 2018 második felében lett kötet: amikor azt irtam, elhatároztam, hogy otthagyom Kolozsvárt. Az egyetemi közegbe vetett bizalmam romokban hevert, a sajtós munkától megcsömörtem és hiányzott a szakma, meg kicsit a küflöld is. Ekkor, mint égből a villámcsapás érkezett ismét Sorin Nemeti hire, hogy van egy állás Nagyszebenben a Történelem Tanszéken. Nem is hallottam addig erről a tanszékről. Semmilyen kapcsolatom nem volt velük, az egyetlen római korost, Silviu Purece nevét nem is ismertem. Szkeptikusan ugyan, de leadtam a jelentkezésem. 2018 nyarán aztán egyedüli jelentkezőnek maradtam, egy rejtélyes másodjelentkező visszalépését követően és értelemszerűen felvettek. Valahol egy folyamatban lévő útkeresés ért talán túlságosan gyorsan véget ott és értem a peregrinatio academica új fejezetéhez. Nagyszebenbe kellett költözzek: egy gyönyörű, festői városba, hegyek közzé, távol Szatmártól, Alföldtől, magyaroktól. Furcsa volt, de nagyon büszke voltam, hogy egyetemi állást kaptam. Tanársegéd lettem, először a családból és közvetlen rokonságomból. A peregrinatio academica új fokozata volt ez. Miközben 2018 nyarán az új állásomnak örvendtem a Szigeten, befutott az email, hogy megnyertem az OTKA Posztdoktori pályázatot Szegeden. Fel se fogtam örömömben: 2016 óta próbáltam posztdoktori nyerni, legalább két tucatnyi pályázatot és interjút végigvittem és ez volt az első, ami összejött. A döntés ugyanakkor most ott lebegett: Szeben vagy Szeged? Végül mindkettő megmaradt, távkutatásban és állandó ingázásban.
2018 őszén életem legszebb lakásába költöztem, a Guttmann család házának kis szobájába. Mint egy Vermeer festmény. Öröm volt felkelni és a dominikánus templom felől beszűrődő napfényben gyönyörködni. A város pezsgése, a kulturális élet, a kevés, de nagyon szivbéli magyar ott a túlélés szigetét jelentették. De a helyi román értelmiséggel is nagyon hamar megtaláltam a közös hangot: valahogy könnyebben, mint a németekkel és később, a magyarországiakkal. Máig se értem, miért. Az egyetemen 14 szemináriumot kellett tanitanom két félév alatt. Embertelen mennyiség, félévente 7x150-200 slidenyi power pointos előadás. Temérdek órát azzal töltöttem naponta, hogy tanitás után készitettem az előadásokat és eközben kiadtam a doktorimat Oxfordban, amely azóta egy tucat recenziót hozott és az Erdélyi Régészet második kötetét. Szegedre 2 havonta utaztam vonattal. A kezdeti lelkesedés után egyértelművé vált 2019 folyamán, hogy Nagyszeben Történelem Tanszékének első és máig egyetlen magyar nyelvű oktatójaként hatalmas szikra voltam sokak szemében a tanszéken és a városban. 1940-44 szelleme az egyetem születésével egybenőtt és abban a történetben - és miden ami utánna történt Nagyszebenben - a magyar értelmiségnek nem volt jó poziciója. A nacionalizmus, látens magyargyűlölet ott lebegett, igaz nem mindenkiben és nagyon óvatosan, elegánsan elnyomva. Engem ez különösebben nem érdekelt, a diákok kedveltek és szerettek, sok közös programot szerveztem nekik. 2019-ben féltucatnyi konferencián vettem részt több országban és egy új kötetet is irtam Bodor Andrásról. Ekkor jártam először Oxfordban is két hetet a Manchester College vendégkutatójaként. Rómába is visszatértem egy hónapra 2019 őszén, ami miatt a szebeniek nagyon megsértődtek - minek kutatni egy tanársegédnek? A túlvállalt szakmai élet és pörgés egyre nagyobb számokat generált a mérlegen: 2018 óta látványosan elkezdtem hizni, amivel ma is küzdök még.
2020 februárjában még Berlinben kutattam és azt követően el kellett költöznöm a veymeer-i szépségű lakásból (megszámolni se tudom, hanyadik költözésem volt ez 2007 óta). Ekkor, az új és szörnyűséges földszinti panellakásban köszöntött rám kortárs történelmünk új kora, a transzhumanizmus hivószavaként és kezdőprogramjaként értelmezendő covid világjárvány. Többszörös lockdown, bezárás, hosszú órákon át zajló online oktatás, magány, elhizás: minden, ami Mark Fisher. 2020-21 nehéz időszak volt mindenkinek: annak is, akiket félrekezeltek, annak is akik gyászoltak és azoknak is, akiket disztópikus magányba és digitális életbe hajszoltak. Akik ezt nem igy látták, nagy elánnal támadtak és támadnak ma is: több tucatnyian töröltek ki digitális és valós életükből azért, mert Agamben, Sunetra Gupta és társainak útját követtem.
2021 nyarán végül lejárt a szebeni szerződésem és az új tanszékvezetővel egyértelművé vált, hogy sem én, sem ők nem akarjuk ezt a furcsa szakmai "házasságot": egyszer volt magyar történész a szebeni egyetemen, mint a kutyavásár (nota bene: Csók Zsolt néha betanit ha jól tudom, de ő inkább "no comment"...).
2021-ben költöztem Szegedre. Sokadik új város, új fejezet a peregrinatio academica útján. Ismét Alföld, mint Szatmár, csak épp a nagy folyó másik végén. Szeben után azért hiányzott és hiányzik a patina, a történelem jelenléte és talán kicsit a balkáni életkedv is: elmosta a viz és a jelenkor viszontagsága itt. Ekkor szembesültem először igazán azzal, hogy bár egy nyelvet beszélem a magyarországiakkal, de alapvetően mi mások vagyunk. Buday Árpád 1923 utáni szavai visszacsengenek: a Kolozsvárról elzavart régész Szegeden csak próbálkozott a beilleszkedéssel, de nehezen ment ez neki a helyiekkel, legalábbis az első években. Ellenben van itt sok külföldi - mentsvárak egy furcsa, túlpolitizált országban. 2021-23 között tudományos segéd-, majd tudományos munkatársként dolgoztam. Befejeztem a 2018-as projektem, kiadtam Oxfordban a második monográfiám 2022-ben és elkészült a digitális atlaszom. Lett egy ismeretterjesztő projektünk és egy új, habilitációs projektem is, amely egy ideig még biztosan ideköt majd. 2023 júliusában igy köszöntött rám tehát a peregrinatio academica új fejezete: egyetemi adjunktus lettem.
Amikor a 90-es években gyerekként a szürkének mondott, de valójában úgyanolyan napsütötte délutánon rajzolgattam a képzelt táblára az elképtelt tanári pozicióban, szürreálisnak tűnt, hogy bejárom ezt az útat. Igy alakult - igy alakitottam, igy alakitották? Ez lett.
