Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.

Ferenc, a szegények pápája

A szegények pápája 

Josephus Fanea dedicata

How I met the pope in Rome - personal reflections on the Person of 2013.

Két neves napilap, a Times és a Le Monde is a 2013. év emberének választotta Ferenc pápát, ezzel csak igazolva azt az egyetemes közhangulatot, amellyel az új egyházfőt fogadták  világszerte. Egyik elődje, a hamarosan általa kanonizált XXIII. János pápa a történelmi II. Vatikáni Zsinatot - saját metaforájával élve – „az egyház ablakának kinyitására és friss levegő beengedésére használta fel. Ferenc, az argentin pápa ismét szélesre tárta ezeket az ablakokat, pusztán személyiségének erejével” - írta elemzésében a The Times. De ki is valójában ez az Ember?  Személyes élménybeszámoló Rómából és a Vatikánból.

Jorge Mario Bergoglio 1936 –ban született Argentína fővárosában olasz bevándorlók gyermekeként. Egy súlyos tüdőműtét és egy vegyészmérnöki egyetem után úgy dönt, hogy 1958 –ban végérvényesen az egyház hitvese lesz, elkezdi a noviciátust a Jezsuita Rendben. Miután több neves jezsuita intézményt váltott, 1973 –ban teszi le örökfogadalmát, egy akkor már megújult egyházban, a II. Vatikáni Zsinatot követő nagy

szerdai audiencia (saját fotó)

lelkesedés korában. Jezsuita rendfőnökként a hetvenes évek Argentínájában, Perón személyi kultuszának közepette nem tudta megakadályozni, hogy két neves jezsuitát – a kontemplatív imamód kidolgozóját, Jálics Ferencet és Orlando Yorio-t – elrabolják és 6000 másik emberrel megkínozzák. Az esetet csak a két jezsuita élte túl.

Ezt követően Bergoglio lassan, de biztosan haladt az egyházi hierarchia legmagasabb fokáig. 1992 –ben püspök, majd 2001 –ben II. János Pál pápa bíborossá nevezi ki. A mindig mosolygó, Rómában gyakran megforduló és 2005 után a konklávé egyik legfontosabb tagjaként számon tartott bíboros otthonában már érsekként is hírneves és közkedvelt személyiség volt: soha nem utazott a bíborosi státuszának kijáró külön autóval, rendszeresen a Buenos Aires-i metróval közlekedett. Joseph Ratzingert pápává választó konklávén a második helyen „végzett” bizonyos belső források szerint. Hogy miért nem ő lett a pápa 2005 –ben azt talán kimerítően elemeztük tavaly márciusi cikkünkben: II. János Pált, az „évszázad” pápáját nem tudta volna egy új ajtókat nyitogató, valódi reformra törekvő személyiség követni. Túl nagy volt az árnyéka az elődnek ahhoz, hogy egy „nagy” pápa követhesse őt Szent Péter ma már valóban csak szimbolikus trónján. XVI. Benedek külső szemből megfáradt megjelenése és rövid pápasága szükségszerű felkészítő volt egy több évszázad után ismét Európán kívülről érkező pápa elfogadására.

Már 2013. március 13 –án este egyértelmű volt, hogy nem akármilyen pápát kapott a Katolikus Egyház: egy telt, fiatalos és erőteljes ember állt ki a Szent Péter bazilika hatalmas erkélyére és az őt kihirdető megtört és beteg Jean – Louis Taurannal ellentétben, ez a fehér ruhás pasas „jó estét kivánokkal” (Fratelli e sorelli –Buona Sera!) köszöntötte az ujjongó tömeget. Névválasztása sem hétköznapi: a nagy számokkal jelzett pápanevekkel (Pius, Benedek, János) szemben egy olyan szent nevét választotta elsőként, akit már a XVII. században is a düledező és roskadozó egyház megtartójának, támogatójának ábrázolják a festmények. A szegények védelmezője, a rebellis fiú, aki Buddha európai hasonmásaként megreformálta nemcsak a Katolikus Egyházat, de az európai közgondolkodást is. Mielőtt Bergoglio bevonult volna a Könnyek szobájába, brazil biborostársa fülébe súgta: „ne feledd a szegényeket!”. Így esett választása Assisi Szent Ferencre.

Első beszédében is közvetlen, hiteles és légies volt – és ezekkel máris bevezetést nyert a távoli néző abba, ami ezt követően jött.

Ferenc pápa azóta világsztár. Bár Rómában mindig is fontos volt az aktuális pápa arcképének propagálása és ezek milliószámra történő eladása – bevált, ókori szokás ez – Ferenc pápa arcképeinek számát csakis csillagászati léptékkel tudnánk meghatározni. Már ha akarnánk. Mert bár szörnyen giccses, de manapság már az ateista társadalom is hajlandó úgy nyilatkozni, hogy jó egy mosolygó, hiteles embert látni, akinek pozitív kisugárzása megtölt tereket, utcákat, boltokat. Tucatnyi interjúkötet, életrajz sorakozik az új pápáról olasz, de már magyar könyvesboltokban is. Százszámra készültek már interjúk, cikkek róla alig néhány hónapos pontifikátusát követően. Belső körökben terjedő anekdota, hogy azok a sajtóreferensek, akiknek egyetlen feladata, hogy Ferenc pápa teljes programtervét összeállítsák és a facebookon, twitteren, a vatikáni honlapon és más forrásokon megosszák, követni sem tudják sokszor az új pápa dinamizmusát. Bohém – mondhatni olasz – természetére vall, hogy szerdai audienciájának itineráriumát számos alkalommal spontánul megváltoztatja, ha épp egy nagyon hangos csoport hívja őt. Svájci gárdistái és idős, a pápa arcképét néha mosolygós embereknek osztogató komornyikjai már meg sem próbálják követni a szanaszét köszöngető, ölelgető pápát, aki tényleg – de tényleg! – imádja az embereket. Életerejét – amelyre igen nagy

argentin csoport előtt (saját fotó)

szükség van napi 12 órás diplomáciai teendői közepette – abból a heti két alkalommal összesereglő 50 – 60.000 emberből meríti, akik nevét skandálják minden szerdai audienciáján és vasárnapi Angelus imádsága alkalmával. A „Fratelli e sorelli” felszólítást követő vicces mosolya és a „Buon Giorno” minden formalitást megtörő, vasárnap reggel tízkor még a Via delle Fornaci utca lakóit is felrázó hangos formulája nemcsak a Vatikán mélységeiből fakadó egyházpolitika új, „szegények pápáját” adja elénk, hanem egyszerűen egy hiteles embert, aki szereti amit csinál és felelősséggel teszi azt.

A Times hosszasan sorolja, miért is lett jogosan Ferenc pápa az Év Embere. A listából szinte kivétel nélkül, minden sajtóorgánum kiemeli, hogy az új pápa toleráns nyilatkozatott tett a melegekről, kontextusában kívánja elemezni a nők egyenjogúságát az egyházban, a szeretet közös erejére bízza az ateisták és más felekezetek közötti együttműködést és szigorú, belső reformokat indított el a Katolikus Egyházon belül. Ezek közül feltétlenül kiemelendő, hogy egy papot nemrég exkommunikált sikkasztás miatt, megszólta és figyelmeztette az apácákat és a papi pályára készülőket, hogy „ne megkeseredett nővérek és testvérek” vezessék az új egyházat és lemondott minden pápai külsőségről. Elárverezte ajándékait – így az új Harley Dawidsonját is – amelyből immár a sokadig szegénykonyhát nyitja meg Rómában. Barátságosan pózol a fiatalokkal és képes átölelni az emberi lét legnagyobb fájdalmait és sebeit magán viselő híveket is.

Kétségtelen, hogy a Biborosi Kongreáció súlyos problémái, a mindenhol elterebélyesedő korrupció, sikkasztás és a sorozatos pedofília – botrányok mély válságba helyezték az egyházat. A jelenség mögött persze nemcsak a Katolikus Egyház válságát kell észrevennünk, hanem a kereszténységét, az egyházi intézményekét is. Országok tucatjaiban állnak üresen templomok, koncerttermekké válva vagy néhány bődültebb helyen, lerombolva. Ferenc pápa imázsára feltétlenül szüksége volt az egyháznak, saját jövője miatt. A pápa töretlen népszerűsége egyrészt elveszi a figyelmet a továbbra is jelenlévő problémákról, másrészt azonban egy olyan korban hoz pozitív erőt az emberek elé, amikor a szegénység, a globalizáció és a munkanélküliség egyértelműen érezteti hatását az Y és Z generációkon.

A fiatalok és a szegények pápája ő és nemcsak azért, mert van twittere, hanem azért is, mert képes az ő nyelvükön is hitelesen beszélni. Éjjel, szegényeknek ennivalót osztogató és a fáradt svájci gárdistát felsegítő, már képregény formájában is létező Ferenc pápa mítosza meglehet belső körökből szándékosan generált jelenség. Egy azonban biztos: mosolya, közvetlensége, odaadása és szinte dübörgő erővel hajtott akarása átjön azoknak is, akiknek csak két – három másodpercre sikerült a pápa szemébe nézni vagy tekintetét elkapni.

„Kúúl pápánk van” – mondta a római lakótársam, aki bár ateista és nem kedveli az egyházi intézményeket, Ferenc pápa arcképét mégis kitette a konyhába „Il ragazzo del mese” (a hónap embere) felirattal. Hozzáállása jelzi a többségi társadalmat Olaszországban és a világban: aki hitelesen tudja átadni magát hivatásának és a szeretet terjesztésének, az emberek szomjazzák őt.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. január 17 -i. számában.

Konferencia a dunai provinciákról

After four years from the first conference, in 20 - 22. November, 2013. the University of Ferrara (LAD - Laboratorio sulle Antiche Province Danubiane) organized the II. International Conference on Roman Danubian Provinces. With more than 80 participats from 18 countries it was one of the most important conference regarding the history of this region. The topic in this year was "Religion and Acculturation in the Danubian Provinces". The conference was dedicated to the memory of professor Géza Alföldy. Te latest number of the Forma Urbis journal was dedicated fully for the Danubian provinces and to this conference organized by prof. Livio Zerbini and Alberto Andreoli.

Számomra ez volt az "év konferenciája", több oknál fogva. Erről számolok most be részletesen.

A történet 2007 -ben kezdődik, amikor hosszú szervezkedés után megalakul Farrarában a LAD (Laboratorio sulle Antiche Province Danubiane). Az ötletadók között - ahogy Livio Zerbini és Attilio Mastino bevezetőjében olvashatjuk az első konferenciakötetben - ott találjuk a Sassari Egyetem "Centro interdisciplinare sulle province romane dell'Universitá di Sassari" tagjait és Alföldy Gézát, a legendás epigráfust, történészt is.  A LAD tevékenységének első gyümölcse a 2009 október 15 -17- én megtartott ferrarai nemzetközi konferencia volt, amelynek konferenciakötetét idén minden meghívott kezébe kaphatta ajándékként. A kötetben 31 szerző fontos tanulmánya jelent meg a dunai provinciák elsősorban politikai - adminisztrativ életére vonatkozóan. 

Az idei konferencia kivételesen pontos szervezéssel kezdődött. A helyszin továbbra is Ferrara, a reneszánsz város volt. A három napos esemény első két napjában a patinás Castello Estense fogadta otthonául a közel 80 kutatót akik 18 országból érkeztek. Sajnos a programban feltüntetett nevek közül néhányan - igy egyik mentorom is - nem jelent meg. Az esemény igen nagy visszhangot kapott az olasz szakmai körökben, számos honlap és intézmény megosztotta a konferencia programját, plakátját, sőt, a talán legnépszerűbb olasz ismeretterjesztő régészei folyóirat, a Forma Urbis különszámot adott ki amelyben teljes egészében a dunai provinciáknak (és Örményországnak) szenteltek. A folyóiratban megjelent Alföldy Géza rövid életrajza is.

A konferencia első, nyitóelőadása Werner Eck sokak által várt beszéde volt, amelyben bemutatta a Romániából még a rendszerváltást követően ellopott, majd rejtélyes körülmények között a német

Castello Estense

feketepiacon megtalált monumentális Lex Municipalis Troesmensiumot. Sajnos a vonat késése miatt ezen nem tudtam részt venni, de az azt követő heves vitán ott voltam. A feloldással és datálással sokan nem értettek egyet, természetesen Ioan Piso professzor hozzászólásai voltak a legrelevánsabb kritikái.

Az első szesszió "Cult and worship in the Danubian Provinces" címmel 12 előadást tartogatott. Ezek közül a számomra legérdekesebbeket mutatom be röviden. 

Laura Chioffi Nápolyból  "Dei Patrii sulla riva del Danubio" című előadásában Aeneas és Róma ikonográfiai megjelenéséről és a provinciákban elterjedt kultuszáról beszélt, amelyet szoros összefüggésbe hozott a birodalmi, közösségi ideológiával. A trójai hős, akit már az archaikus kor végén is tiszteltek Latiumban, megjelenik az itáliai colonisták révén a provinciákban - igy Intercissában -is.  

Cristina Girardi (Graz) a "dupla" istenségekről beszélt (Le divinitá plurali. Attestazioni dalle province danubiane). Néhány érdekes példával (CIL V 5002, 5005, CIL III 4534, AÉ 1975, 660) ilusztrálta, hogy a Compestres  - Epona, Aloune - Bedaius, Vibebos - Vibebos párositások milyen epitetekkel és jelzőkkel gyarapodnak a császárkorban.  Daniela Rigato előadása a provinciákban fellelhető Asklepios kultusz nyomaira reflektált. Érdekességként kiemelte a brigetioi orvos társadalmi szerepét és sokadjára, ő is elmondta amit már sokan: az ex iussu, e visu feliratok jelentőségéről. Felháboritó volt látni, hogy az 1930 -as évekbeli térképeket használ. Fontos megjegyzni, hogy nem ő volt sajnos az egyetlen előadó, aki helytelen térképekkel tartott előadást (főleg Dácia határai csuszkáltak).

Cecilia Ricci - Dan Dana neves román kutató nevében is - érdekes előadást tartott a trák katonák vallásos életéről. Kiemelte a héroszok kultuszát (IOM Heronis) a moesiai collegiumokban valamint a Deus Dobrates kultuszát Intercissában.

Alexander Falileyev neves nyelvészprofesszor, keltológus egy feliratból kiindulva ("utere felix in deo Vintio") egy fél órás előadást tudott tartani a Vintio szó etimológiájáról. A Vintius toponimia elsősorban dél - Galliában jelenik meg, de ismert cognominaként más provinciából is. 

Másnap, november 21 -én már a provinciákra lebontva (Noricum, Pannonia, Dalmatia, Dacia, Moesia, Thracia) zajlottak az előadások. Számomra természetesen különösen érdekes volt Paolo Casari előadása a Statio Bilachiniensisben még a hatvanas évek végén feltárt Mithras  szentélyről. A kutató bemutatta az akkori ásatások eredményét és az előkerült leleteket és új fényképekkel ilusztrálta azokat. Az épület és a feliratok - de a Cautopates ábrázolás is - meglehetősen furcsa és szokatlan, többen birálták is, hogy nem mithraikus. A

Kovács Péter

kutató érdeme, hogy a kultusz nyomait összefüggésbe hozta a Portorium neves személyiségeivel, igy C.A. Rufussal akinek tevékenységével és a portorium Mithras kultuszra gyakorolt hatásáról többen irtak már, legutóbb pont az első konferencia alkalmával Zaccaria professzor.
Teresia Panzer fiatal kutatónő az Ekkehard Weber által vezetett és 2009 -ben bemutatott  CIL III2 új projekt egyik munkatársaként Bécs (Vindobona) feliratait és a kutatás jelenlegi állását mutatta be. Beszámolt arról, hogy az új kutatások révén a Mommsen féle CIL III óta szinte megduplázódott a bécsi feliratok száma, igy ma már közel 90 -et ismerünk, ebből35 votiv, 33 sirfelirat és 8 hamis. Az egyik érdekes felirat - amely aztán több kérdést is szült - egy nehezen feloldható felirat volt, amelyet a szerző IOM Bussumariusként olvasott. Ezt az olvasatot ugyanakkor többen birálták.
Nagy öröm volt ismét találkozni Gabler Dénes tanár úrral, aki a savariai Iseum datálásáról tartott a tőle már megszokott alaposággal és tudásanyaggal előadást. Természetesen ismét a terra sigillata anyag hozta a datálási referenciákat. Néhány drobetai párhuzam révén a QSP műhely új kronológiája révén a savariai szentély anyaga is új datálást nyert. Edgardo Badaracco doktorandusz Sol Invictus Elagabalus kultuszának epigráfiai anyagáról beszélt. Mi ketten voltunk a 26 év alatti generációból.
Mirjana Sanader neves horvát kutató egy érdekes, de később sok birálatot kapott előadást tartott egy Mursa városában talált feliratról, amely egy proseuchát, azaz zsidó imaháznak a jelenlétét feltételezi. A régi ásatások, archiv fotók, topográfiai felmérések és néhány teljesen irreleváns példa felsorolásával a szerző megpróbálta elhelyezni az imaházat Mursa régészeti térképén. Sajnos, ez az ásatások hiányában lehetetlennek bizonyult.
Gyuriczáné Boczkó Ágnes - a kevés magyar egyikeként - németül adott elő a pannóniai gyermekábrázolásokról. Előadásában elsősorban a sírábrázolásokat vette figyelembe és érdekességképp, az ott szereplő atributumokat is felsorolta.
Kovács Péter a tőle megszokott lazasággal, de lehengerlő szakmaisággal talán az első angol előadóként számolt be régi kutatási témájának, Pannónia késő - antik adminisztrációjának néhány új eredményéről. A nemegyszer egészen ritka, Magyarországon elérhetetlen irodalmi forrásokat és régészeti eredményeket is felsoroló előadásban elsősorban a 313 -as császári itinenráium datálását és a Pannonia Secunda név első megjelenését taglalta.
Alfredo Buonopane - aki bizonyosan megérdemelné a konferencia leghangosabb előadója kitüntetést - előadásában a pro salute feliratok birodalmi elterjedéséről beszélt. A több, mint félezer feliratot felsoroló előadás számos statisztikával igyekezett igazolni a szerző téziseit, amely a salus publica és a salus privata közötti összefüggést, a császári propaganda váltázást kutatta. Sajnos az előadó nem tért ki számos császár, igy Caracalla sajátos, személyes inditattású valláspolitikájára, amely nagyban befolyásolta a pro salute feliratok elterjedését abban a korban.
Carla Corti a Po völgy és a Duna vidék terra sigillata anyagát vizsgálta és a két gazdasági - kulturális régió kölcsönhatásáról beszélt. Az előadás heves vitákat váltott ki elsősorban a datálási problémák miatt.
 Serena Querzoli - aki a sokadig előadó volt a sorban aznak - a neves jogtudós, Ulpius életét próbálta rekonstruálni - a kritikák alapján - sikertelenül.
Németh György természetesen mágiáról tartott előadást a megszokott dinamizmussal és szakmai érdekességek felsorolásával. Kifejtette, hogy Pannóniából és Dáciából jelenleg 37 mágikus tartalmú tárgy ismert, ezekből csak a legújabbakat vagy a problematikusabb eseteket mutatta be. Elsősorban a nemrég megjelent Tituli Aquicensis III -ban Fehér Bence által újraközölt mágikus feliratokat, valamint a Nemzeti Múzeumban található, közel 600 darabot számláló "bronztükrök" mágikus jellegű szövegeit elemezte. Bemutatta a G. Bounegruval idén közölt apulumi átoktáblát is.
Jómagam a legfiatalabb előadóként mi másról, Mithrasról beszéltem. Az előadást nem én fogom megítélni, természetesen legfőbb hiányossága az új feliratok bemutatása volt, ám ennek hiánya már nem az én hibám.
Ioan Piso professzor úr természetesen egy önmagához méltó témával érkezett. A Mihai Barbulescu

Ioan Piso

akadémikus által, tavaly bemutatott, évek óta várt potaissai (Torda) feliratoknak adott új olvasatot. Piso nemcsak hogy átirta Barbulescu olvasatát, de egyenesen egy új kormányzót vélt felfedezni az új feliratban. Természetesen, a feliratokat annyira nehéz feloldani, hogy számos további lehetséges olvasat feltételezhető. Werner Eck hozzászólásából csak annyi volt érezhető, hogy csendben nyugtázta: ez is egy lehetséges olvasat, de nem kell túlzásba vinni a fogadtatását. Tény azonban, hogy az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb epigráfiai anyagáról van szó Dácia történetére vonatkozóan.
Lucretiu Barliba és Alexader Rubel a jászvásári egyetem két neves kutatója egy érdekes, Comicust megnevező feliratról és a római vallástörténeti kutatások jelenlegi állásáról, kutatási témáiról beszéltek. Rubel előadása kissé az erfurti iskola másolásáról szólt, bár kétségtelen, hogy a nemzetközi szakirodalomban igen jártas.
A nap végén - sajnos a figyelem teljes hiányában - mutatták be a szerbiai kollégák a viminaciumi nekropolisz projektet. A 6000 sirt feltáró és óriási uniós pénzeket megmozgató, természetesen a bányászati projekt miatt botrányos projekt szülte a legtöbb kérdést és vitát.
A november 22 -i előadások a késő - római kornak voltak szentelve. Ezen sajnos már nem tudtam részt venni.

Összeségében elmondhatom, hogy a konferencia számomra, mint kezdő kutatónak óriási lehetőség és megtiszteltetés volt. Jó volt látni a számunkra szakirodalmi dinoszauruszoknak tartott neves kutatókat és megismerkedni új, szakmai és talán baráti kapcsolatokkal.