Jézus és a nők

Szeptember 18 –án, 2012 –ben a Nemzetközi Koptológiai Kongresszuson Karen L. King, a Harvard Egyetem neves kutatója bejelentette: Jézusnak lehetett felesége. A feminista szemléletmódjáról ismert kutató az Egyesült Államok legrégebbi tanszékének oktatójaként tett kijelentése óriási port kavart egyházi és tudományos berkekben is. Azóta a 4 x 8 cm –es papirusztól tucatnyi cikk és vélemény született, mig végül nemrég a kutatónő kijelentette: a papirusz eredeti és valóban, Jézus feleségéről is emlitést tesz. A bonyodalmasan és botrányok közepette tálalt hirkavalkádban a valóban releváns kérdés azonban az: hogyan kell értelmezni ezt a szöveget és mi az üzenete a nagyközönségnek?

A világ egyik vezető teológiai és vallástudományi folyóirata, a Harvard Theological Review idén áprilisban megjelent számában közli Karen L. King és munkatársainak tanulmányait, amelyben elsősorban a tucatnyi természettudományos vizsgálatra alapozva kijelentik, hogy az 1990 –es években egy személyét nem felfedő műgyűjtő által megvett papirusz – töredék eredeti és 741 – re datálható. Paradox módon, ugyanebben a számban jelent meg Leo Depuydt tanulmánya is, amely igen kemény érvekkel azt állitja, hogy a papirusz – töredék egy modern hamisitvány. A vitába az elmúlt napokban számos kutató is beszállt, többek között Christopher Jones ókortörténész is, aki ugyancsak a Harvard Egyetem munkatársaként hevesen támadta kollegájának állitásait egyértelműen hamistványnak nevezve a papiruszt. A vitát nem kivánom eldönteni, hisz sem tudásom, sem lehetőségeim nem hatalmaznak fel erre, de a papirusz kiváltotta médiaőrület és nagy érdeklődés számos kérdést fogalmazott meg bennem, amely tudomány és a nagyközönség közötti, nemegyszer párhuzamos kommunikációra figyelmeztet. A papirusz révén elsősorban központi témává lett ismét – King nagy örömére – a katolikus nők pappá szentélésének kérdése. Másodsorban rávilágit arra a jelenségre, hogyan tárgyal egy ilyen kaliberű témát vallástudomány, teológia és a közmédia.

A Római Katolikus Egyház 1976 – ban kiadott Inter Insigniores Törvénykezés egyértelműen kijelenti, hogy a nők ordinációjának, azaz pappá szentelésének legfőbb akadálya: a hagyomány. A nők – bár szerepük vitathatatlanul nagy úgy a korai keresztény, mint különösen a mai társadalomban – az Egyházatyák (Tertullianus, Szent Iréneusz) tanitásai miatt pappá szentelésük elfogadhatatlan. Az Inter Insigniores szövege kijelenti ugyanakkor, hogy számos kora – keresztény (gnosztikus) közösségben lehettek női papok (presbytera) de ők „eretnek” közösségekként értelmezendők. Válaszreakcióként, 1970 –es években létrejön a „Women’s Ordination Conference” szervezet, amely az azóta tucatjára nőtt szakadár női szervezet

közül a legerősebb harcosa a nők pappá szentelésének követelésében. A témát zászlajára tűzte a nemegyszer ateista szemléletet való feminista mozgalom is, melynek tagjai nemegyszer a szabad vallásgyakorlat megsértéséig fajulva fejezik ki véleményüket. Karen L. King professzorasszony és a GJW (Gospel of Jesus’ Wife) papirusz most a vallástudományt is ehhez a mozgalomhoz irányitotta.

Érdekesség továbbá, hogy a témát hányféle módon tálalták. A Kinghez hasonló, magukat elsősorban vallástörténésznek való kutatók igyekeztek óvatosan fogalmazni és nem azt állitották, hogy a papirusz egyértelműen bizonyitja, hogy Jézusnak volt felesége, hanem csupán annyit mond a félsoros töredék, hogy egy szövegkörnyezetben szó esett Jézus feleségéről. Nem tudjuk hogy tagadásról vagy állitásról van –e szó és azt sem, hogy miről is beszélnek a szövegben. Annyi biztos: Jézus felesége szóba jött. De Jézus „házasságának” kérdése (indirekt módon itt is szerepel a „feleség”) már jóval ennek a bizonytalan papirusznak az előkerülése előtt is ismert volt Alexandriai Kelemen Stromateis (III.6.49) cimű művében. A munkát King helytelenül idézi tanulmányában. Nagy hiba továbbá, hogy szót se ejt arról, hogy az első három évszázad keresztény nőinek kérdését elsősorban a Római Birodalom és szűkebb értelemben, a zsidó női hagyományok értelmezésében kellene elemezni – a százszámra ismert más aprokrif iratok összehasonlitásával.  A teológusok, akik a témát érintették szinte kivétel nélkül hamisitványnak nevezték a dokumentumot, kevés akadt köztük, akik valódi érvekkel alátámasztva tette volna ezt. Harmadik forrásként pedig a média  - sárga

újságirás elvei alapján – csak annyit tudott leszűrni a hirből, hogy Jézusnak volt felesége. Ezt a hirt sem a papirusz, sem King nem állitotta sehol. A lehetőséget nyitotta meg arra, hogy talán...felesége is lehetett Jézusnak illetve a téma – Jézus házassága – bizonyosan létezett és vita tárgyát képezte már az első keresztény közösségek számára is.

A valódi tanulsága ennek az aprócska, talán hamis papirusznak egyedül az, hogy a társadalom számára ilyen érzékenységű témák esetén lehetséges az, hogy történész, teológus és a média három teljesen különböző állitást szórjon szét a nagyközönség számára, ráadásul úgy, hogy ezeket egy – egy ideológia (feminizmus vagy katolicizmus, netalán a sárga újságirás) égisze alá helyezve teljesen elferditi azt, amit a források emlitenek.

Márpedig arról, hogy Jézusnak volt –e felesége és milyen szerepük volt a nőknek az első három évszázadban a kereszténység terjedésében a források szörnyűséges csenddel hallgatnak. És lehet sose fognak megszólalni.

A neves papirusz első oldalának forditása magyarul (nyersforditás Karen L. King angol szövegéből):

„ nem én(nekem). Anyám adott élet(et....)

.A tanitványok mondák Jézusnak, .[

tagad(om). Mária (nem?) méltó rá [

...Jézus mondá nékik: „Feleségem ... [

...tanitványom lesz ... [

Hagyd, hogy a bűnös emberek dagadozzanak... [

Ami engem illet, vele maradok, ezért... [

...egy kép... [

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014. április 16-i számában. 

Ferenc, a szegények pápája

A szegények pápája 

Josephus Fanea dedicata

How I met the pope in Rome - personal reflections on the Person of 2013.

Két neves napilap, a Times és a Le Monde is a 2013. év emberének választotta Ferenc pápát, ezzel csak igazolva azt az egyetemes közhangulatot, amellyel az új egyházfőt fogadták  világszerte. Egyik elődje, a hamarosan általa kanonizált XXIII. János pápa a történelmi II. Vatikáni Zsinatot - saját metaforájával élve – „az egyház ablakának kinyitására és friss levegő beengedésére használta fel. Ferenc, az argentin pápa ismét szélesre tárta ezeket az ablakokat, pusztán személyiségének erejével” - írta elemzésében a The Times. De ki is valójában ez az Ember?  Személyes élménybeszámoló Rómából és a Vatikánból.

Jorge Mario Bergoglio 1936 –ban született Argentína fővárosában olasz bevándorlók gyermekeként. Egy súlyos tüdőműtét és egy vegyészmérnöki egyetem után úgy dönt, hogy 1958 –ban végérvényesen az egyház hitvese lesz, elkezdi a noviciátust a Jezsuita Rendben. Miután több neves jezsuita intézményt váltott, 1973 –ban teszi le örökfogadalmát, egy akkor már megújult egyházban, a II. Vatikáni Zsinatot követő nagy

szerdai audiencia (saját fotó)

lelkesedés korában. Jezsuita rendfőnökként a hetvenes évek Argentínájában, Perón személyi kultuszának közepette nem tudta megakadályozni, hogy két neves jezsuitát – a kontemplatív imamód kidolgozóját, Jálics Ferencet és Orlando Yorio-t – elrabolják és 6000 másik emberrel megkínozzák. Az esetet csak a két jezsuita élte túl.

Ezt követően Bergoglio lassan, de biztosan haladt az egyházi hierarchia legmagasabb fokáig. 1992 –ben püspök, majd 2001 –ben II. János Pál pápa bíborossá nevezi ki. A mindig mosolygó, Rómában gyakran megforduló és 2005 után a konklávé egyik legfontosabb tagjaként számon tartott bíboros otthonában már érsekként is hírneves és közkedvelt személyiség volt: soha nem utazott a bíborosi státuszának kijáró külön autóval, rendszeresen a Buenos Aires-i metróval közlekedett. Joseph Ratzingert pápává választó konklávén a második helyen „végzett” bizonyos belső források szerint. Hogy miért nem ő lett a pápa 2005 –ben azt talán kimerítően elemeztük tavaly márciusi cikkünkben: II. János Pált, az „évszázad” pápáját nem tudta volna egy új ajtókat nyitogató, valódi reformra törekvő személyiség követni. Túl nagy volt az árnyéka az elődnek ahhoz, hogy egy „nagy” pápa követhesse őt Szent Péter ma már valóban csak szimbolikus trónján. XVI. Benedek külső szemből megfáradt megjelenése és rövid pápasága szükségszerű felkészítő volt egy több évszázad után ismét Európán kívülről érkező pápa elfogadására.

Már 2013. március 13 –án este egyértelmű volt, hogy nem akármilyen pápát kapott a Katolikus Egyház: egy telt, fiatalos és erőteljes ember állt ki a Szent Péter bazilika hatalmas erkélyére és az őt kihirdető megtört és beteg Jean – Louis Taurannal ellentétben, ez a fehér ruhás pasas „jó estét kivánokkal” (Fratelli e sorelli –Buona Sera!) köszöntötte az ujjongó tömeget. Névválasztása sem hétköznapi: a nagy számokkal jelzett pápanevekkel (Pius, Benedek, János) szemben egy olyan szent nevét választotta elsőként, akit már a XVII. században is a düledező és roskadozó egyház megtartójának, támogatójának ábrázolják a festmények. A szegények védelmezője, a rebellis fiú, aki Buddha európai hasonmásaként megreformálta nemcsak a Katolikus Egyházat, de az európai közgondolkodást is. Mielőtt Bergoglio bevonult volna a Könnyek szobájába, brazil biborostársa fülébe súgta: „ne feledd a szegényeket!”. Így esett választása Assisi Szent Ferencre.

Első beszédében is közvetlen, hiteles és légies volt – és ezekkel máris bevezetést nyert a távoli néző abba, ami ezt követően jött.

Ferenc pápa azóta világsztár. Bár Rómában mindig is fontos volt az aktuális pápa arcképének propagálása és ezek milliószámra történő eladása – bevált, ókori szokás ez – Ferenc pápa arcképeinek számát csakis csillagászati léptékkel tudnánk meghatározni. Már ha akarnánk. Mert bár szörnyen giccses, de manapság már az ateista társadalom is hajlandó úgy nyilatkozni, hogy jó egy mosolygó, hiteles embert látni, akinek pozitív kisugárzása megtölt tereket, utcákat, boltokat. Tucatnyi interjúkötet, életrajz sorakozik az új pápáról olasz, de már magyar könyvesboltokban is. Százszámra készültek már interjúk, cikkek róla alig néhány hónapos pontifikátusát követően. Belső körökben terjedő anekdota, hogy azok a sajtóreferensek, akiknek egyetlen feladata, hogy Ferenc pápa teljes programtervét összeállítsák és a facebookon, twitteren, a vatikáni honlapon és más forrásokon megosszák, követni sem tudják sokszor az új pápa dinamizmusát. Bohém – mondhatni olasz – természetére vall, hogy szerdai audienciájának itineráriumát számos alkalommal spontánul megváltoztatja, ha épp egy nagyon hangos csoport hívja őt. Svájci gárdistái és idős, a pápa arcképét néha mosolygós embereknek osztogató komornyikjai már meg sem próbálják követni a szanaszét köszöngető, ölelgető pápát, aki tényleg – de tényleg! – imádja az embereket. Életerejét – amelyre igen nagy

argentin csoport előtt (saját fotó)

szükség van napi 12 órás diplomáciai teendői közepette – abból a heti két alkalommal összesereglő 50 – 60.000 emberből meríti, akik nevét skandálják minden szerdai audienciáján és vasárnapi Angelus imádsága alkalmával. A „Fratelli e sorelli” felszólítást követő vicces mosolya és a „Buon Giorno” minden formalitást megtörő, vasárnap reggel tízkor még a Via delle Fornaci utca lakóit is felrázó hangos formulája nemcsak a Vatikán mélységeiből fakadó egyházpolitika új, „szegények pápáját” adja elénk, hanem egyszerűen egy hiteles embert, aki szereti amit csinál és felelősséggel teszi azt.

A Times hosszasan sorolja, miért is lett jogosan Ferenc pápa az Év Embere. A listából szinte kivétel nélkül, minden sajtóorgánum kiemeli, hogy az új pápa toleráns nyilatkozatott tett a melegekről, kontextusában kívánja elemezni a nők egyenjogúságát az egyházban, a szeretet közös erejére bízza az ateisták és más felekezetek közötti együttműködést és szigorú, belső reformokat indított el a Katolikus Egyházon belül. Ezek közül feltétlenül kiemelendő, hogy egy papot nemrég exkommunikált sikkasztás miatt, megszólta és figyelmeztette az apácákat és a papi pályára készülőket, hogy „ne megkeseredett nővérek és testvérek” vezessék az új egyházat és lemondott minden pápai külsőségről. Elárverezte ajándékait – így az új Harley Dawidsonját is – amelyből immár a sokadig szegénykonyhát nyitja meg Rómában. Barátságosan pózol a fiatalokkal és képes átölelni az emberi lét legnagyobb fájdalmait és sebeit magán viselő híveket is.

Kétségtelen, hogy a Biborosi Kongreáció súlyos problémái, a mindenhol elterebélyesedő korrupció, sikkasztás és a sorozatos pedofília – botrányok mély válságba helyezték az egyházat. A jelenség mögött persze nemcsak a Katolikus Egyház válságát kell észrevennünk, hanem a kereszténységét, az egyházi intézményekét is. Országok tucatjaiban állnak üresen templomok, koncerttermekké válva vagy néhány bődültebb helyen, lerombolva. Ferenc pápa imázsára feltétlenül szüksége volt az egyháznak, saját jövője miatt. A pápa töretlen népszerűsége egyrészt elveszi a figyelmet a továbbra is jelenlévő problémákról, másrészt azonban egy olyan korban hoz pozitív erőt az emberek elé, amikor a szegénység, a globalizáció és a munkanélküliség egyértelműen érezteti hatását az Y és Z generációkon.

A fiatalok és a szegények pápája ő és nemcsak azért, mert van twittere, hanem azért is, mert képes az ő nyelvükön is hitelesen beszélni. Éjjel, szegényeknek ennivalót osztogató és a fáradt svájci gárdistát felsegítő, már képregény formájában is létező Ferenc pápa mítosza meglehet belső körökből szándékosan generált jelenség. Egy azonban biztos: mosolya, közvetlensége, odaadása és szinte dübörgő erővel hajtott akarása átjön azoknak is, akiknek csak két – három másodpercre sikerült a pápa szemébe nézni vagy tekintetét elkapni.

„Kúúl pápánk van” – mondta a római lakótársam, aki bár ateista és nem kedveli az egyházi intézményeket, Ferenc pápa arcképét mégis kitette a konyhába „Il ragazzo del mese” (a hónap embere) felirattal. Hozzáállása jelzi a többségi társadalmat Olaszországban és a világban: aki hitelesen tudja átadni magát hivatásának és a szeretet terjesztésének, az emberek szomjazzák őt.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. január 17 -i. számában.

Szent és profán a mai Rómában

Róma alapításakor Romulus az ökrök mozgatta eke által húzott barázdákkal jelölte a város "négyzetes" (quadrata) körzetét. Ez volt a pomerium, az égi templum (szentély) földi mása, a tökéletesség, az isteni rendeltetésből és szakrális tartalommal bíró  város alapítása. A mitikus esemény ugyan aligha történt meg, de Róma az archaikus kor első szakrális épületei és helyei óta (Lapis Niger) állandóan a szakralitás egyik központja.  Vallásos szerepe nem fakult sem a királyság korát követően, a köztársaság - kori Róma ugyanúgy zarándokhely volt sokaknak, mint később a császárkori. Ahogy a két apostolnak köszönhetően aztán a "pogánnyá" lett istenek után a város a kereszténység egyik fő zarándokhelye lett és azóta is

az. Hetente ezrek zarándokolnak Olaszországból, de távolabbi helyekről - manapság még Argentinából is - hogy a pápák városát, az örök város közel 800 templomát és a négy apostoli székesegyházat lássák.  Mig a középkorban a pápát kevés ember láthatta élőben - legfeljebb érméken, festményeken és ritkán, a publikus nagy ünnepeken - addig ma Péter utódja több millió (tényleg!) példányban díszeleg a giccsesebbnél - giccsesebb szuvenír üzletekben, egyházi kegytárgyüzletekben. Megszámolni sem lehet, hány Ferenc pápa lehet Rómában kinyomtatva, lerajzolva, lefestve, bevésve és felvéve. 

Amióta a zarándoklat már milliók számára lehetőséget ad, hogy Rómába látogasson, a szakralitás új fogalmat nyert a XXI. századi Örök Városban. Érdekes élmény volt számomra, hogy bár az olaszok többsége hivatalosan még mindig mélyen vallásos, ez abban nyilvánul meg, hogy ha bemennek például este 8 - kor a Velence téri Szent Márk templomba (Basilica di San Marco) akkor azonnal felveszi az ostyát és egy rövid ima után máris kilép az egyébként turistákkal tömött templomból. Érdekes "gyorsbüféje" ez a szakrális és a profán találkozásának. 

A templomok többségébe ugyan ingyenesen beléphetünk,de a művészettörténet nagy remekműveit - Michelangelo Mózes szobrát, Bernini Szent Teréz szobrát, Caravaggio festményeit - csak úgy világitják meg, ha 0,5 - 1 eurót "adományozunk". A templomok többségében turistákat találunk, valójában múzeumokká váltak. Kevés alkalommal találni a nem naponta tartott misék előtt egy -egy imájában elmélyült embert.
Számomra a legérdekesebb élmény a profán és a szakrális találkozására az Il Gesúban történt. Ha este fél hatkor ülünk be a templomba, fél órás varázslatban lesz részünk. A szent és a profán szinte szinházias megjelenítésere, a katharsis élményének soha nem látott, színpadias előidézésére. Andrea Pozzo zsenialitásának köszönhetően Loyolai Szent Ignác által alapított templomban valami olyasmi elevenedik meg, mint amire a görög színház vagy a misztériumvallások többsége is törekedett: a profán feloldása, a szent előhívása, bemutatása hatásvadász, monumentális módon.
A jelenet minden nap fél 6 -kor kezdődik. A mindenki által falfestményeiről és az első barokk templomként ismert épület sötétben, misztikus, halovány fényben várja a betévedőt (turistát, leginkább, de hívők is akadnak). A lényeg a fény, hang és látvány összhatásán van. Olyan ez, mint az ókori misztériumvallásokban a fokozatos, lépésenként történő játék és beavatás, ahol a szent csak fokozatosan mutatkozik meg. A mystes - ez esetben az Ipaddal fényképezkedő turista - Loyolai Szent Ignác tanításait, útmutatásait hallgathatja számítógépről lejátszott kórussal és gyönyörű zenével aláfestve. Ahogy egy versnek,passzusnak vége, a monumentális oltárkép egy - egy része azonnal megvilágosodik. Aprócska, izléses reflektorok biztositják a fény és árnyék játékát, igazi barokk módra. Először csak az olasfestmény oltárkép néhány része kerül fénybe, majd ahogy a hangulat fokozódik, úgy kerül megvilágitásba a szent sirja, a monumentális oltárkép mellékalakjai. Ahogy az ókori misztériumjátékoknál is, fokozatosan kerül a beavatandó a szent (numen) birtokába. A hierofánia nem azonnali, nem spontán, hanem megtervezett, megdolgozott, szinpadias. Ahogy a delphi jósdánál is gépek segitették az istenséget, úgy itt is Andrea Pozzo zsenialitásának köszönhetően az olajfestmény Szent Ignác apoteózisának megvilágitásakor eltűnik és elénk tárul a szent rendkivül diszes, ezüst és drágakövekkel diszitett szobra. Nem sokkal ezután, mint a Mithras misztériumok hetedik fokozatában, elénk tárul a templom teljes diszében és pompájában. A fény beteriti a teret. Kész az eksztázis. Az immár beavatott turista még elküldheti facebookon azonnal a frissiben készitett képeket, majd a templom ismét árnyékba borul - amig az 1 euró be nem kerül a megfelelő helyére. Ahogy az ókorban a nagy szentélyek signumai (kultusz -képei), úgy itt is a szent nem azonnal, hanem fokozatosan tárul elénk. A hierofánia nem spontán, nem azonnali, nem csodaszerű (prodigium),hanem mesterkélten, tökéletesen megszerkesztett szimfónia. Ahogy Róma palladiumát (legszentebb szobrát), az eleusziszi szent tárgyakat vagy az ókori Egyiptom templomainak szent szobrait is csak kevés ember láthatta, úgy itt is a szent megnyilvánulására fokozatosan kerül sor. 
Róma több száz templomát ugyan szinte lehetetlen végigjárni, de ahol voltam, többségükben találni olyan tárgyat, helyet, oltárképet, ahol a katarzisélmény még megélhető - igaz, giccses szuvenírek, kegytárgy - ipar és fényképeszkedő turisták közepette.Persze..nem volt ez másképp az ókorban sem: a nagy szent szobrok és szentélyek közelében tucatszámra álltak a terrakotta vénuszok, amuletek és gyógyító szobrocskák.

Rómában a szent jelen van, igaz, hogy ahhoz valóban jelen kell lenni a profánnal teletűzdelt templomok és utcák kavalkádjában. 
És a harangok...a harangok soha nem hallgatnak.