Szent és profán a mai Rómában

Róma alapításakor Romulus az ökrök mozgatta eke által húzott barázdákkal jelölte a város "négyzetes" (quadrata) körzetét. Ez volt a pomerium, az égi templum (szentély) földi mása, a tökéletesség, az isteni rendeltetésből és szakrális tartalommal bíró  város alapítása. A mitikus esemény ugyan aligha történt meg, de Róma az archaikus kor első szakrális épületei és helyei óta (Lapis Niger) állandóan a szakralitás egyik központja.  Vallásos szerepe nem fakult sem a királyság korát követően, a köztársaság - kori Róma ugyanúgy zarándokhely volt sokaknak, mint később a császárkori. Ahogy a két apostolnak köszönhetően aztán a "pogánnyá" lett istenek után a város a kereszténység egyik fő zarándokhelye lett és azóta is

az. Hetente ezrek zarándokolnak Olaszországból, de távolabbi helyekről - manapság még Argentinából is - hogy a pápák városát, az örök város közel 800 templomát és a négy apostoli székesegyházat lássák.  Mig a középkorban a pápát kevés ember láthatta élőben - legfeljebb érméken, festményeken és ritkán, a publikus nagy ünnepeken - addig ma Péter utódja több millió (tényleg!) példányban díszeleg a giccsesebbnél - giccsesebb szuvenír üzletekben, egyházi kegytárgyüzletekben. Megszámolni sem lehet, hány Ferenc pápa lehet Rómában kinyomtatva, lerajzolva, lefestve, bevésve és felvéve. 

Amióta a zarándoklat már milliók számára lehetőséget ad, hogy Rómába látogasson, a szakralitás új fogalmat nyert a XXI. századi Örök Városban. Érdekes élmény volt számomra, hogy bár az olaszok többsége hivatalosan még mindig mélyen vallásos, ez abban nyilvánul meg, hogy ha bemennek például este 8 - kor a Velence téri Szent Márk templomba (Basilica di San Marco) akkor azonnal felveszi az ostyát és egy rövid ima után máris kilép az egyébként turistákkal tömött templomból. Érdekes "gyorsbüféje" ez a szakrális és a profán találkozásának. 

A templomok többségébe ugyan ingyenesen beléphetünk,de a művészettörténet nagy remekműveit - Michelangelo Mózes szobrát, Bernini Szent Teréz szobrát, Caravaggio festményeit - csak úgy világitják meg, ha 0,5 - 1 eurót "adományozunk". A templomok többségében turistákat találunk, valójában múzeumokká váltak. Kevés alkalommal találni a nem naponta tartott misék előtt egy -egy imájában elmélyült embert.
Számomra a legérdekesebb élmény a profán és a szakrális találkozására az Il Gesúban történt. Ha este fél hatkor ülünk be a templomba, fél órás varázslatban lesz részünk. A szent és a profán szinte szinházias megjelenítésere, a katharsis élményének soha nem látott, színpadias előidézésére. Andrea Pozzo zsenialitásának köszönhetően Loyolai Szent Ignác által alapított templomban valami olyasmi elevenedik meg, mint amire a görög színház vagy a misztériumvallások többsége is törekedett: a profán feloldása, a szent előhívása, bemutatása hatásvadász, monumentális módon.
A jelenet minden nap fél 6 -kor kezdődik. A mindenki által falfestményeiről és az első barokk templomként ismert épület sötétben, misztikus, halovány fényben várja a betévedőt (turistát, leginkább, de hívők is akadnak). A lényeg a fény, hang és látvány összhatásán van. Olyan ez, mint az ókori misztériumvallásokban a fokozatos, lépésenként történő játék és beavatás, ahol a szent csak fokozatosan mutatkozik meg. A mystes - ez esetben az Ipaddal fényképezkedő turista - Loyolai Szent Ignác tanításait, útmutatásait hallgathatja számítógépről lejátszott kórussal és gyönyörű zenével aláfestve. Ahogy egy versnek,passzusnak vége, a monumentális oltárkép egy - egy része azonnal megvilágosodik. Aprócska, izléses reflektorok biztositják a fény és árnyék játékát, igazi barokk módra. Először csak az olasfestmény oltárkép néhány része kerül fénybe, majd ahogy a hangulat fokozódik, úgy kerül megvilágitásba a szent sirja, a monumentális oltárkép mellékalakjai. Ahogy az ókori misztériumjátékoknál is, fokozatosan kerül a beavatandó a szent (numen) birtokába. A hierofánia nem azonnali, nem spontán, hanem megtervezett, megdolgozott, szinpadias. Ahogy a delphi jósdánál is gépek segitették az istenséget, úgy itt is Andrea Pozzo zsenialitásának köszönhetően az olajfestmény Szent Ignác apoteózisának megvilágitásakor eltűnik és elénk tárul a szent rendkivül diszes, ezüst és drágakövekkel diszitett szobra. Nem sokkal ezután, mint a Mithras misztériumok hetedik fokozatában, elénk tárul a templom teljes diszében és pompájában. A fény beteriti a teret. Kész az eksztázis. Az immár beavatott turista még elküldheti facebookon azonnal a frissiben készitett képeket, majd a templom ismét árnyékba borul - amig az 1 euró be nem kerül a megfelelő helyére. Ahogy az ókorban a nagy szentélyek signumai (kultusz -képei), úgy itt is a szent nem azonnal, hanem fokozatosan tárul elénk. A hierofánia nem spontán, nem azonnali, nem csodaszerű (prodigium),hanem mesterkélten, tökéletesen megszerkesztett szimfónia. Ahogy Róma palladiumát (legszentebb szobrát), az eleusziszi szent tárgyakat vagy az ókori Egyiptom templomainak szent szobrait is csak kevés ember láthatta, úgy itt is a szent megnyilvánulására fokozatosan kerül sor. 
Róma több száz templomát ugyan szinte lehetetlen végigjárni, de ahol voltam, többségükben találni olyan tárgyat, helyet, oltárképet, ahol a katarzisélmény még megélhető - igaz, giccses szuvenírek, kegytárgy - ipar és fényképeszkedő turisták közepette.Persze..nem volt ez másképp az ókorban sem: a nagy szent szobrok és szentélyek közelében tucatszámra álltak a terrakotta vénuszok, amuletek és gyógyító szobrocskák.

Rómában a szent jelen van, igaz, hogy ahhoz valóban jelen kell lenni a profánnal teletűzdelt templomok és utcák kavalkádjában. 
És a harangok...a harangok soha nem hallgatnak.