Jézus és a nők

Szeptember 18 –án, 2012 –ben a Nemzetközi Koptológiai Kongresszuson Karen L. King, a Harvard Egyetem neves kutatója bejelentette: Jézusnak lehetett felesége. A feminista szemléletmódjáról ismert kutató az Egyesült Államok legrégebbi tanszékének oktatójaként tett kijelentése óriási port kavart egyházi és tudományos berkekben is. Azóta a 4 x 8 cm –es papirusztól tucatnyi cikk és vélemény született, mig végül nemrég a kutatónő kijelentette: a papirusz eredeti és valóban, Jézus feleségéről is emlitést tesz. A bonyodalmasan és botrányok közepette tálalt hirkavalkádban a valóban releváns kérdés azonban az: hogyan kell értelmezni ezt a szöveget és mi az üzenete a nagyközönségnek?

A világ egyik vezető teológiai és vallástudományi folyóirata, a Harvard Theological Review idén áprilisban megjelent számában közli Karen L. King és munkatársainak tanulmányait, amelyben elsősorban a tucatnyi természettudományos vizsgálatra alapozva kijelentik, hogy az 1990 –es években egy személyét nem felfedő műgyűjtő által megvett papirusz – töredék eredeti és 741 – re datálható. Paradox módon, ugyanebben a számban jelent meg Leo Depuydt tanulmánya is, amely igen kemény érvekkel azt állitja, hogy a papirusz – töredék egy modern hamisitvány. A vitába az elmúlt napokban számos kutató is beszállt, többek között Christopher Jones ókortörténész is, aki ugyancsak a Harvard Egyetem munkatársaként hevesen támadta kollegájának állitásait egyértelműen hamistványnak nevezve a papiruszt. A vitát nem kivánom eldönteni, hisz sem tudásom, sem lehetőségeim nem hatalmaznak fel erre, de a papirusz kiváltotta médiaőrület és nagy érdeklődés számos kérdést fogalmazott meg bennem, amely tudomány és a nagyközönség közötti, nemegyszer párhuzamos kommunikációra figyelmeztet. A papirusz révén elsősorban központi témává lett ismét – King nagy örömére – a katolikus nők pappá szentélésének kérdése. Másodsorban rávilágit arra a jelenségre, hogyan tárgyal egy ilyen kaliberű témát vallástudomány, teológia és a közmédia.

A Római Katolikus Egyház 1976 – ban kiadott Inter Insigniores Törvénykezés egyértelműen kijelenti, hogy a nők ordinációjának, azaz pappá szentelésének legfőbb akadálya: a hagyomány. A nők – bár szerepük vitathatatlanul nagy úgy a korai keresztény, mint különösen a mai társadalomban – az Egyházatyák (Tertullianus, Szent Iréneusz) tanitásai miatt pappá szentelésük elfogadhatatlan. Az Inter Insigniores szövege kijelenti ugyanakkor, hogy számos kora – keresztény (gnosztikus) közösségben lehettek női papok (presbytera) de ők „eretnek” közösségekként értelmezendők. Válaszreakcióként, 1970 –es években létrejön a „Women’s Ordination Conference” szervezet, amely az azóta tucatjára nőtt szakadár női szervezet

közül a legerősebb harcosa a nők pappá szentelésének követelésében. A témát zászlajára tűzte a nemegyszer ateista szemléletet való feminista mozgalom is, melynek tagjai nemegyszer a szabad vallásgyakorlat megsértéséig fajulva fejezik ki véleményüket. Karen L. King professzorasszony és a GJW (Gospel of Jesus’ Wife) papirusz most a vallástudományt is ehhez a mozgalomhoz irányitotta.

Érdekesség továbbá, hogy a témát hányféle módon tálalták. A Kinghez hasonló, magukat elsősorban vallástörténésznek való kutatók igyekeztek óvatosan fogalmazni és nem azt állitották, hogy a papirusz egyértelműen bizonyitja, hogy Jézusnak volt felesége, hanem csupán annyit mond a félsoros töredék, hogy egy szövegkörnyezetben szó esett Jézus feleségéről. Nem tudjuk hogy tagadásról vagy állitásról van –e szó és azt sem, hogy miről is beszélnek a szövegben. Annyi biztos: Jézus felesége szóba jött. De Jézus „házasságának” kérdése (indirekt módon itt is szerepel a „feleség”) már jóval ennek a bizonytalan papirusznak az előkerülése előtt is ismert volt Alexandriai Kelemen Stromateis (III.6.49) cimű művében. A munkát King helytelenül idézi tanulmányában. Nagy hiba továbbá, hogy szót se ejt arról, hogy az első három évszázad keresztény nőinek kérdését elsősorban a Római Birodalom és szűkebb értelemben, a zsidó női hagyományok értelmezésében kellene elemezni – a százszámra ismert más aprokrif iratok összehasonlitásával.  A teológusok, akik a témát érintették szinte kivétel nélkül hamisitványnak nevezték a dokumentumot, kevés akadt köztük, akik valódi érvekkel alátámasztva tette volna ezt. Harmadik forrásként pedig a média  - sárga

újságirás elvei alapján – csak annyit tudott leszűrni a hirből, hogy Jézusnak volt felesége. Ezt a hirt sem a papirusz, sem King nem állitotta sehol. A lehetőséget nyitotta meg arra, hogy talán...felesége is lehetett Jézusnak illetve a téma – Jézus házassága – bizonyosan létezett és vita tárgyát képezte már az első keresztény közösségek számára is.

A valódi tanulsága ennek az aprócska, talán hamis papirusznak egyedül az, hogy a társadalom számára ilyen érzékenységű témák esetén lehetséges az, hogy történész, teológus és a média három teljesen különböző állitást szórjon szét a nagyközönség számára, ráadásul úgy, hogy ezeket egy – egy ideológia (feminizmus vagy katolicizmus, netalán a sárga újságirás) égisze alá helyezve teljesen elferditi azt, amit a források emlitenek.

Márpedig arról, hogy Jézusnak volt –e felesége és milyen szerepük volt a nőknek az első három évszázadban a kereszténység terjedésében a források szörnyűséges csenddel hallgatnak. És lehet sose fognak megszólalni.

A neves papirusz első oldalának forditása magyarul (nyersforditás Karen L. King angol szövegéből):

„ nem én(nekem). Anyám adott élet(et....)

.A tanitványok mondák Jézusnak, .[

tagad(om). Mária (nem?) méltó rá [

...Jézus mondá nékik: „Feleségem ... [

...tanitványom lesz ... [

Hagyd, hogy a bűnös emberek dagadozzanak... [

Ami engem illet, vele maradok, ezért... [

...egy kép... [

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014. április 16-i számában. 

Peter Brown Rómában

Róma és a világ nagy kutatókönyvtáraival büszkélkedhető városokban azért is jó tanulni, mert nagyobb eséllyel találkozhat a nebuló olyan élő legendákkal, szakirodalmi dinoszauruszokkal, akik "provinciális" közegben ritkán fordulnak elő. Legutóbb az ókeresztény kor és a késő antikvitás kutatásának élő legendájával, iskolateremtő szakemberével találkozhattam. Peter Brown Rómában járt. És beszélt. Nem is akárhogy.

Peter Brownt nem kell bemutatni a történészhallgatóknak, de még a kicsit jártas értelmiségieknek sem. Iskolateremtő munkássága, Szent Ágostonról irt, többszörösen dijazott és számtalan alkalommal, tucatnyi nyelvre leforditott könyve, tudománytörténeti alapműként számontartott Szentek kultusza közismert szerzővé és történésszé tette. Azon kevés ókorászok egyike, akik a legmagasabb amerkai, állami kitüntetéseket is megkapták. Népszerűsége nemcsak brilliáns kérdésfelvetéseivel, nyelvtudásával, forrásismeretével és egyedülálló irói vénájával magyarázható, hanem ahogy mostmár személyesen láthattam, pozitiv kisugárzásával, lehengerlően kedves, közvetlen személyiségével is, amelyhez nagy orátori tehetség is párosul. Ahogy ez egy nagyformátumú történészhez illik is. 

Peter Brown most a Római Amerikai Akadémia meghivására a Patricia H. Labelme Friends of the Academy megtisztelő előadását tartotta. Amerikai szokás, hogy egy nagy, évente egyszer tartott előadást- amelynek természetesen óriási eseményként hirdetnek szerteszét - nevet adnak. Ezt az előadás az akadémia támogatói ("friends and benefactors") tiszteletére tartanak, akik ez alkalommal is szép számmal összegyűltek. Kicsit feszélyeztetve is éreztem magam a római amerikai közösség legkrémesebbjei között, akik természetesen nem akartak túlságosan lemaradni az egymás előtti nyájas, de érzékelhető, konzervativ hivalkodásban. Mindennek tökéletes keretet adott a patinás, valóban lenyűgöző Villa Aurelia diszterme.

Peter Brownt az akadémia elnöke és a könyvtár igazgatója konferálta fel. Az idős, sajnos mostmár egyre nehezebben beszélő, de még mindig rendkivüli szellemi frisseségével hivalkodó és végtelenül kedves professzor Eusebios és Constantinus korába kalauzolta a jelenlévőket. Azt a kérdést járta körül közel egy órás előadásában, hogy mit tudott és hogyan láthatta a neves történetiró és maga a császár a kereszténység jövőjét. Peter Brown először is kijelentette, hogy szerinte - és a kutatás jelenlegi állása szerint - Constantinus valóban keresztény volt. Ezzel máris besorolta magát a nagy történészek (igy Alföldi András is) sorába, akik évszázadok óta vitatkoznak ezen a talán megoldhatatlan problémán. A kutató hangsúlyozta, hogy Eusebios műve valójában egy kissebbségben lévő, de "nagyszájú" és önmaga új horizontját felismerő, ideologizálást és megerősitést igénylő vallásos közösség hivatalos szószólója. Úgy véli, hogy Eusebios hevesen tagadja Celsus és más, kortárs  - különösen pogány szerzők - filozófiáját. Ellentétbe helyezi a kor asztrológiai felfogását és a vallások szimbolikáját azzal a nézettel, ami a történetiró több művéből is sugárzik. Számos további, kopt és szir forrást is hozott - többségüket eredeti nyelven olvasva - amelyeket úgy értelmez, hogy a kereszténység 313 körül új dimenzióba, "világkorszakba" lépett Eusebius szerint. Egy korszakba, amelyet ugyanazzal az asztrológiai narrativával magyaráz a szerző, mint a korabeli pogány társai. Peter Brown úgy véli, hogy a kereszténység győzelme valójában Hadrianus korában kezdődik, aki betiltja az emberáldozatokat...ezt a kijelentését kevésbé értettem, de talán utánna kellene járnom, mikor is történik a római emberáldozatok hivatalos tiltása és melyik az a törvény, amely ezt kimondja (az tény, hogy gyakorolni már a pun háborúkat követően nem fogják- lásd Várhelyi Zsuzsa cikkét).Azt kétlem azért, hogy Hadrianus korában a kereszténységnek lett volna már ilyen hatása, hogy jogi döntéseket a császár miattuk hoz. Ez eleve ellentétben állna Brown önön kijelentésével, amelyet többször hangoztatott: Eusebios jövőképe bizonytalan, alig körvonalazható és egyáltalán nem látta előre a kereszténység felemelkedését, viszont azt már mint a démoni erők (értsd: pogányság és ikonok) hanyatlása és az új erő felemelkedését hirdette.

Többször idézte Timothy Barnest is - akihez ugyancsak volt szerencsém ezen a héten - akinek néhány tézisét ugyan birált, de egyet értett abban vele, hogy a késő antikvitást és a kereszténység felemelkedését nem szabad egy 313 utáni gyorsitott folyamatként látni. Hibaként emlitette, hogy számos szerző átugrik Constantinusról Theodosiusra....miközben a 313 és 395 közötti időszak, az akkori keresztények önmagukról alkotott jövőképe, sorsa és ideológiai kerete nagyon is bizonytalan volt. Pontosan ez az a "leghosszabb évszázad" amely alapjaiban határozza meg a kereszténységet. Ennek motorja volt Constantinus és első hivatalos rétora Eusebius.

Mondja Peter Brown, aki hozzátette: Constantinus felfedezte a hajzselét is.

Zseniális személyiség...óriási történész.

Vallásos élet Londiniumban

A Temze londoni szakaszából került elő
a 2200 éves kelta sisak

Britannia provincia egyik legjelentősebb civil települése a Kr.u. 43- 50 körül, Claudius császár hadjáratát követően alapitott Londinium volt. A város neve a feltételezések szerint a kelta Londinos személynévből vagy folyónévből eredeztethető, amelynek jelentése "vad" ám régebbi szakirodalom a "don" kelta tőből eredezteti, ami dombot jelent. Galfridus Monemutensis a Historia Regum Britanniae cimű művében Lud (Llydd) Heli fiának nevéből eredezteti a Llyn Din, azaz "domb" nevet. Az őslakos cantiusok (cantii) akik e területen laktak a lingua Gallica egyik változatát beszélték, melyből a mai welsh is származik. A rómaiak érkezésekor Caratus volt a térség ura, a vereség után északra, a harcos piktekhez menekültek, ahol decantae néven új törzset alapitottak.  A város fejlődését Boudicca 60 -as lázadása rázta meg, ám azt követően viszonylag hosszú időn át zavartalanul fejlődhetett és hamarosan Britannia legjelentősebb civil települése lett. Hadrianus, az utazó császár 122 -ben meglátogatta a várost, ekkor épülhetett ki a kőépületek többsége, köztük a kormányzói palota is. Nemsokkal ezután óriási tűz pusztitotta el a várost. 190 és 225 között épült ki a hatalmas városfal (London's Wall), amely a középkori London alakját is meghatározza majd. 

A virágzó római várost 286 - 296 között Carausius és Allectus uzurpációja rázza meg, majd a IV. században szinte folyamatos betöréseket kell elszenvedjen. 340 -ben és 367 -ben is az északi népek, a piktek támadták a várost. Ahogy Britannia provincia is, úgy Londinium is az V. századra fokozatosan lett puszta, elhagyott várossá.

Londinium a későrómai korban

A virágzó, merő becslések szerint 40 - 50.000 embernek otthont adó római város a Birodalomtól való nagy távolság ellenére minden olyan jeggyel rendelkezett, mint a kontinentális Európa jelentős római városai. Megtaláljuk ott az afrikai luxuskerámiát ugyanúgy mint a keleti kereskedőket és a birodalom legtávolabbi vidékeit megjárt katonák sirjait is. 

Kasztrációs csipesz

A vallásos élet megnyilvánulásait elsősorban a régészeti ásatások tárták fel. Már a középkortól kezdve, de különösen a nagy 1666 - os tűzvészt követően történnek olyan ásatások, melyek a római vallásra utaló nyomokat tártak fel (5-6 szentély). Elsősorban feliratokra kell gondolnunk. Jelenleg 551 felirat ismert Londiniumból. Ezek közül 54 felirat tanuskodik a vallásos élet legváltozatosabb megnyilvánulásairól. Melepő, hogy mig a dunai provinciák nagyvárosainak epigráfiai forrásai - Apulum 800 feliratából mintegy félezer votiv, Aquincum 1000 feliratából is közel 600 - addig Londinium igen szerény ilyen téren. Ellenben a szakrális topográfiája - a kiválló, és valódi turistacsalivá avanzsált urbánus régészetnek köszönhetően - sokkal jobban ismert, mint Apulumé például. Feltárták a császárkultusz első szentélyét a fórum mellett, egy Diana, IOM, Isis templomot, valamint ismert a Southwalk részben - talán a kelta civitas egykori területén - egy gallo - római temlomkörzet (hasonlatos, mint Carnuntumban a IOMK és Aquincumban a civitas Eraviscorum szent helyei). A feliratok számos római istennek, igy Marsnak, a capioliumi triásznak, Venus Venetrixnek, a katonaság vallásához kötődő istenségeknek valamint ún. keleti isteneknek, Cybelenek, Anubisnak, Isisnek, Mithrasnak ajánlanak. A mintegy 100 helyszinen történő ásatás során több vallásos rendeltetésű épület is előbukkant, ezek közül a leghiresebb az Isis és a Mithras szentély. Az utóbbi szentély egyike a legjobban feltárt és legnagyobb médiafigyelemmel követett szentélyásatásoknak. Számos értékes dombormű, szobor került elő a szentélyből - érdekes módon nemcsak Mithrast, de más isteneket, igy Serapist és Bacchust is ábrázolva, a szentélyt ugyanis átalakitották egy Bacchus szentéllyé a későkorban. A hires és birodalomszerte egyedülálló vallásos tárgyi emlékek közzé tartozik egy a Temzéből előkerült kasztráló csipesz, amelyet a feltételezések szerint a Cybele kultuszban használhattak a gallus papok.  Több olyan magánházat is feltártak, amelyben a házi istenségek és különböző ősi római szokások nyomaira

keresztény emlék

bukkantak.  A mágikus praktikák nyomai is előkerültek, négy átoktábla (defixio) ismert Londiniumból, ezek közül a legismertebb Tretia Maria-t átkozza el "az ő életét, eszét, emlékezetét, máját és tüdejét együttesen, szavait, gondolatait és emlékezetét is. Ne tudjon ő beszélni, sem pedig..."
A IV. században már gyértelmű nyomai vannak a kereszténység megjelenésének is.  Számos régészeti leleten túl az irodalmi források is megemlitik Restitutus püspököt, aki az Arles- i zsinaton 314- ben képviseli Londiniumot.