Homérosz öröksége

The world press was very loud of the discovery of the "oldest possible fragment of the Odyssey" discovered recently in Olympia. The reality is that the oldest known fragments of the epic are from Egypt, preserved on Ptolemaic papyri and later after the "vulgate" version was established by Zenodotus and others, another papyri (Od.p.28) from the 3rd-4th century AD preserved already the canonic version. The recently discovered inscription actually is the oldest carved inscription of the Odyssey. Still, an amazing discovery.

Öröm volt látni és hallani, hogy a világ összes nagy hírügynöksége részletesen beszámolt az elmúlt évek egyik legizgalmasabb régészeti felfedezéséről, az olimpiai játékok névadó és az ókor egyik legfontosabb jóshelyeként ismert Olümpia területén felfedezett Homérosz idézetről. Az Odüsszeia

Homérosz idealizált arcképe

14. énekének 13 sora volt felvésve egy töredékesen fennmaradt kőre. A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a Kr.u. III. századból, Olümpia római korszakából származó Odüsszeia-részlet az eddigi legrégebbi, kőre vésett görög nyelvű részlet Homérosz második eposzából – legalábbis annak Vulgata, vagyis kanonizált változatából. A lelet egyedülálló jellegén túl ugyanakkor kiválóan példázza: a régészeti felfedezések még a XXI. században is lázba tudnak hozni egy országot, de akár a nemzetközi, globális társadalmat is.

Homérosz két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia mai napig kötelező olvasmány, legalábbis a világirodalmat oktató középiskoláinkban. Európa történetének talán legrégebbi idők óta kötelező olvasmánya ez a két mű, nemcsak az ókori görög, de a későbbi Római Birodalom nebulói is betéve tudták a vak vátesz, a mitikus időkbe vesző és bizonytalan történelmi háttérrel rendelkező bárd, Homérosz két eposzát. A hagyományosan a Kr.e. VIII. század környékére datált epikus alkotás nagyon sokáig – mint minden nagy irodalmi mű – szóban, énekben terjedt a görög városállamokban, igaz vannak olyan elméletek is, miszerint magát a görög ábécét is azért találták ki 2800 évvel ezelőtt, hogy az akkoriban terjedő nagy irodalmi alkotásokat leírhassák.  Ebben, a több évszázadig tartó bizonytalan szakaszban Homérosz (már ha létezett ilyen nevű költő) két eposza több változtában is létezhetett. Minden városnak, közösségnek megvolt a maga saját Homérosz-változata, amely aztán a Kr.e. V. században átesik egy rendszerezésen, legalábbis ekkor választhatták ketté a két nagy eposzt. Ám a mifelénk, az iskolákban még tanított változattal ellentétben, a két eposz ma ismert, kanonikus változatait nem Peiszisztratosz 

idején, hanem a Nagy Sándor féle kulturális egyesítést és a görög világ globálissá válását követően a

Homéroszi papirusz a Ptolemaios korból

hellenizmus idején, Alexandriában állítják össze a kor nagy irodalmárai és könyvtárosai. Zenodotus, az alexandriai könyvtár tudósa és szamothrakéi Arisztarkhusz tudnivalón nagy szerepet játszott abban, hogy Homérosz két eposza a hellenizmus idején már a ma ismert, kanonikus („Homéroszi vulgata”) változatban terjedt a mediterrán világban. Ennek ellenére, nagyon sokáig az átlagemberek és diákok az ókorban is színházi játékok, pantomimek és énekek formájában találkozott Homérosz alkotásával. Hasonlóan fontos szerep jutott persze a vázafestészetnek és más, figuratív ikonográfiai megoldásoknak is, amelyek évszázadokon át örökítették a két nagy eposz történetét. Az Egyiptomban fennmaradt felbecsülhetetlen értékű papirusz-töredékek a Kr.e. III és Kr.u. VII. századból számos töredéket tartalmaznak a két eposzból, ami jól jelzi, hogy ezek már a kanonizált formában, írásban is terjedtek és iskolákban tanították őket. Leginkább az Iliász terjedt, ennek ma már 1800 kézirata ismert az ókorból és kora-középkorból. A késő ókori kéziratokat szorgosan másolták a középkorban is, részletes iskolai kommentárokkal, elemzésekkel, irodalmi és kutatástörténeti elemzésekkel (scholia) ellátva. A leghíresebb és máig egyik legteljesebb változatra 1779-ben bukkantak Velencében az ún. Venetus Akéziratban (Codex  Marcianus Graecus 822), amely egy X. századból származó változata Homérosz Iliászának. Ez a felfedezés váltotta ki az ún. Homérosz-kutatást és az azóta 1800-ra nőtt kéziratok kutatását, kronológiai felállítását, melynek egyik legnevesebb kortárs szakértője egy magyar származású, amerikai klasszika-filológus, Gregory Nagy (Nagy Gergely).

Bizonyos sajtóorgánumok persze úgy hozták le a hírt, hogy ez a legrégebbi fennmaradt változata Homérosz Odüsszeiájának, ami persze nem igaz.

A most felfedezett olympiai felirat

Az Odüsszeia szöveg-részletei ismertek voltak már egyiptomi papirusz-töredékeken jóval az alexandriai kanonizáció előtti időszakból is és későbbi, X. századi középkori másolatai is ismertek. Ismert egy, a Kr.u. III. századból származó papirusz is (M-P 1106 papirusz), amely az Odüsszeia ma ismert változatának apróbb részleteit tartalmazza. A most felfedezett olümpiai felirat jelentősége valójában abban áll, hogy ez a legrégebbi kőbe vésett és a kanonizáció utáni változatban keletkezett részlet. A felirat az Odüsszeia 14. énekének részleteit tartalmazza, amely a főhős Odüsszeusz és barátja, Eumaiosz közötti párbeszédet idézi.

A felfedezés több szempontból jelentős. Egyrészt megmutatta a nagyvilágnak, hogy Homérosz kanonikus művei továbbra is az európai civilizáció alapvető irodalmi alkotásai, amelyek népszerűsége a modern akciófilmeknek és kortárs filmsorozatoknak köszönhetően is töretlen. Másrészt arra is kiváló példa, hogy egy olyan, közel kétszáz éve kutatott terepen, mint az ókori Olümpia városa is találhatnak még a régészek szenzációs, az egyetemes emberi kultúra számára is jelentős felfedezéseket. Ez talán azért is fontos, mert a régészettudománynak sajnos nap mint nap „bizonyítania” kell létjogosultságát a kapitalizált neoliberális gazdasági rendszerben és kortárs mentalitásban. A régészet „haszna” és fenntartásának biztosítása ilyen lenyűgöző leletekkel bizonyítható és ebben kulcsfontosságú szerepe van a sajtónak is, hogyan tálalja a régészek munkáját és a felfedezések jelentőségét.

Megjelent a Szabadság napilap 2018.07.18-i számában.

Bodor András, az elfeledett ókortudós

András Bodor (1915-1999), one of the few historians of ancient history from Transylvania, who was well known in foreign academic circles too, was born 100 years ago. His rich intellectual heritage (more than 400 articles, translations, books and manuals) are still waiting for a detailed analysis and proper presentation. 

Magyarszovát

Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5 – én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.

Bodor András még az Osztrák-Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5 –én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően

két éven át, 1939 –ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester Collegeben” tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg, nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit– melyet éveken át irt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.

Szabó T. Attila

A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio  cimű munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943 –ban a Századokban közölte.

Unitárius
Gimnázium

 1941 és 1945 között, a legzivatarosabb időszakban, tanárát és egyik példaképét, az ugyancsak klasszika-filológus és rendkívül művelt Gálffy Zsigmondot váltja az Unitárius Gimnázium tanári gárdájában, majd 1945 és 1948 között annak igazgatói székében is. 1947-től már a Bolyai Egyetemen tanít angol nyelvet, majd 1948-tól ókortörténetet. Ezekben az években ismerkedik meg Szabó György irodalomtörténésszel is, aki nemcsak jóbarátja, de hosszú éveken át szerző és műfordító-társa is lesz. Ebben, az utókor által sokat bírált és sötét korszakban a tanszék dékánja is volt. 1969 –től válik az ókortudomány professzorává az akkor már Babeș-Bolyai Tudományegyetemként ismert intézményben.

Tudományos munkássága közel 400 tanulmányból, ismeretterjesztő cikkből, esszéből, műforditásból, tankönyvből és kulturális írásból áll. Bibliográfiáját ő maga is figyelemmel vezette, de igen részletesen megmaradt az Erdélyi Régészeti Múzeum adattárában is. Ókortörténészi munkásságának hatását és jelentőségét az erdélyi és általában véve, romániai ókortudomány területén máig nem térképezték fel, remélhetőleg ezt a mulasztást hamarosan letudhatjuk. Tanulmányait nemcsak román és magyar, de angol, német és francia nyelven is közölte. Tudományos kapcsolatai

Bodor András (balról első), D. Protase, R. Étienne és
H. Daicoviciu társaságában

olyan személyiségekkel kötötték össze, mint a legendás angol régész és ókortörténész, Eric Birley vagy a nemrég elhunyt francia középkorász, Jacques Le Goff. Ennek is köszönhető, hogy egyike volt azon kevés romániai ókortörténésznek, akiket felkértek az Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt cimű többkötetes, monumentális munka megírására. Bodor a daciai ún. görög-római vallás emlékanyagát mutatta be. Ez a tanulmánya – amely alighanem a legtöbbet idézett külföldön is – máig pótolhatatlan munka a romániai ókorkutatásban. Kolozsvári berkekben jól ismert a Napoca név felvételekor irt tanulmánya vagy az erdélyi ókorkutatás történetét összefoglaló munkája.

Tanári munkásságáról már életében legendák keringtek. Sajátos hangulata, néha zárkózott természete, de mindig elegáns, karizmatikus és jellegzetes előadásmódja sokakat meghatározott. 1990 után egyike volt a magyar nyelvű felsőoktatás úttörőinek, a Bolyai Társaság egyik oszlopos tagjaként pedig sokat tett a megújhodó erdélyi tudományosságért. Élete utolsó évében is tanított latint, igaz, akkor már húsz éve nyugdíjazott tanárként. Több száz diákja és hallgatója közül sokan ma már a BBTE oktatói.

Műfordítóként, olyan műveket ültetett át magyarra, mint Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete”, Aiszóposz meséi, Francis Bacon – Az új Atlantisz vagy M. Gandhi, Hind Szvarádzs cimű, 2010-ben posthumus kiadott munkáját.  Műforditásainak nagy részét a Téka sorozat adta ki, számos munkáját Szabó György és tanára, Gálffy Zsigmond segítette.

Bodor sirja a Házsongárdi temetőben

Bodor András 1999 október 4 –én hunyt el, alig egy évvel vegyész fia, Bodor A. András halálát követően. Temetésén Csucsuja István hangsúlyozta, hogy a kolozsvári egyetem „Nestora, korunk legnagyobb tudású tanára” távozott. Bodor munkássága mindezen túlmutat azonban. Egy olyan korban tudott Erdély talán első és máig leghíresebb magyar ókortörténésze lenni, amikor a Pósta Béla iskola már rég megvetette a klasszika-régészet biztos pillérét Kolozsváron. Kortársai, László Gyula és Ferenczi István ezt a hagyományt vitték tovább. Bodor viszont, az Alföldi András és Kerényi Károly által Magyarországon meghonosított egyetemes és interdiszciplináris ókortudomány irányvonalának egyetlen, talán túlságosan is magányos, magának való titánja volt. Egy olyan korban oktatott magyar és román diákokat, majd karolta fel a magyar régészet és ókoroktatást, amikor meg kellett küzdenie többszörös kisebbségiként számos politikai és kulturális ideológiával. Annak megítélése, hogy ki, hogyan állta a sarat ezekben az években, nem a mi generációnk feladata.

2009-ben, Bodor halálának tízedik évfordulója alkalmából e sorok szerzője egy emlékkötetet próbált létrehozni Erdély legnagyobb ókortudósának emlékére. A kötet előkészületét a BBTE számos tanára, így Vekov Károly, Bajusz István is lelkesen támogatták. Ez alkalommal került sor az Unitárius Gimnázium által őrzött Bodor hagyaték feldolgozására és Bodor István, a történész fiával készült interjúra is. Sajnos, néhány nagynevű, gátló erő – mely azóta elcsitult – nem tette lehetővé az emlékkötet létrejöttét.

Bodor András munkássága megérdemelne egy emlékkonferenciát vagy egy doktori dolgozatot. Ahogy Imreh István, Constantin Daicoviciu vagy Cserni Béla munkássága is feldolgozásra került, úgy a száz éve született Bodor András szellemi hagyatéka is égető feladatként kiállt és vár a következő generációk szorgalmasabb és a kolozsvári egyetemi intézmény iránt elkötelezett tagjaira.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. november 14-i számában.