A kolozsváriak és a régészek esete

If there is a new archaeological excavation in the city centre of Cluj (Kolozsvár, Klausenburg), the locals - especially the Hungarian community - has a very critical and judging opinion about the work of archaeologists. This is mostly because of the nationalist politics of the 1990's. It is time however, to make a living bond between urban archaeology and the local Hungarian community of Cluj.

Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.

Fotó: Rohonyi I.

Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle

Fotó: Rohonyi I.

nacionalista történetirás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagaterizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.

Erre a jelenségre jött „ráadásként” a funari korszak már-már tragikomikus nacionalizmusa, amely felszántotta a kolozsvári magyarok számára szakralizált térnek számító Főteret, veszélyeztetve a Mátyás szobrot és megannyi más, a kollektív mentalitás tájában fontos szerepet játszó emlékművet. Mindezt néhány, rosszul vagy dokumentálatlanul bemutatott római kő miatt, amelyet persze ha kellőképpen ásnak ki és mutatják be a nagyközönségnek, akkor kevésbé lett volna fájó a kolozsvári magyarság számára. Az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló nagy főtéri ásatások legfőbb hibája nem csak az volt, hogy elfelejtette a középkori rétegeket dokumentálni és a város főterének történetét kellőképp rekonstruálni, hanem az is, hogy a régészek munkáját, szakmai megbecsülését és hírnevét besározta a helyi lakosság előtt, elidegenítette és hiteltelenné tette ezt a szakmát a helyi magyarság előtt. Jobb helyeken, így Londonban vagy akár Budapesten is az ún. városi régészet, vagyis egy város belső területén zajló régészeti ásatások igazi közönség-szórakoztató eseménynek számítanak: a régészek a közönség előtt végzik a munkájukat, eredményeikről állandóan beszámol a helyi sajtó, ismeretterjesztő előadásokat tartanak és szórólapokat osztogatnak és az ásatás tárgyait néhány hónap feldolgozás után be is mutatják egy-egy időszaki kiállítás keretében. Ezek persze sok pénzből dolgozó és szenzációs leleteket felhozó ásatások a világ nagy városaiban.

Kolozsvár aligha tud ezekkel a példákkal versengeni, de számos olyan kisnémet város példáját felhozhatnánk, ahol a régészek munkáját a helyi lakosság és a turisták is nagy érdeklődéssel, tisztelettel követik és nem megvetik, bírálják vagy a pártpolitika és nemzeti történetírás vádjaival feketítik be.

A jelenlegi főtéri ásatások kiváló példát jelentenek arra, hogy a kolozsvári magyarság végre megbékéljen ezzel a szakmával és az ásató régészek láttán ne rögtön a dákóromán kontinuitás félelme jusson eszükbe. Érdemes lenne azt is végre elfogadni, hogy Kolozsvár alatt nyugvó római város egy európai érték és annak megőrzése, megismerése és népszerűsítése nemcsak a románoknak, de nekünk, magyaroknak is feladatunk, hisz a római múlt egy európai közösség hagyatékaként maradt ránk. Érthető tehát, hogy a főtéren és a Szent Mihály templom előtt ásó régészek számára nemcsak a magyar múlt emlékei, de a római falak is ugyanolyan értékesek. A régészeti emlékeket jobb nem nacionalista jelzőkkel megfertőzni: a kulturális, esetleg etnikai, nemzeti identitása egy tárgynak elveszett akkor, amikor a tulajdonosa, vagy a házat, a falat, az adott tárgyat használó egyén meghalt. Innentől kezdve a régmúlt emlékeit kiásó régész nem igazán beszélhet „magyar” falakról, vagy „római” tárgyakról, legfeljebb kronológiai besorolásként használhatja ezeket a jelzőket – bár ennél vannak jóval finomabb szakszavak is.

Csak remélni lehet, hogy a kolozsvári magyarság megnyitja szivét és eszét, hogy a régészek munkáját megbecsülje, tisztelje és megismerje, hisz ők terepmunkájuk révén, ugyanúgy ahogy mi, szobatudósok és történészek, feltárják a múltnak, Kolozsvár múltjának apró szeleteit, amely révén jobban megismerhetjük a várost, ahol élünk.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. március 30-i számában.

 

Egy ásatás margójára

Lassan öt éve, hogy úgy döntöttem a gyerekkori szerelmem, az ókor hatalmas palettájából kiválasztok egy szeletet és római vallástörténettel kezdek el foglalkozni. Nem túl pragmatikus döntés, de magam mindig is az elméleti oldal embere voltam, igy érthető is volt a választás. Öt év után végül sikerült kikötnöm egy olyan ásatáson, amely valóban a legszorosabb értelemben a szakmámba vág és fene tudja, de lehet hogy a karrierem során ez lesz az első és utolsó olyan ásatás, ahol szűkebb kutatási területem, a Mithras kultusz dáciai sajátsságait most a régészet szemszögéből is kutathattam. 

A munkamódszerekről ,emberekről és az ásatás hangulatáról nem irnék, a képek magukért beszélnek a projektünk honlapján. Öröm volt a kezdeti kellemetlenségek ellenére, hogy egy másik kontinens új mentalitású embereivel ásahattam, ráadásul sok ember ha összegyűl a legjobb dolog mindig az új kapcsolatok, intézményhálózatok kialakulása: bővül a háló, ahogy Barabási mondaná. 

Az ásatás ugyanakkor számomra azért is volt rendkivüli, mert egy római szentélyt áshattam, ráadásul nem is akármilyet. Mithras kultuszt kutatva már néhány éve, algha lehetne egy magamfajtának nagyobb öröm és lehetőség látni a kultusz helyi, valódi, "inflagranti" megnyilvánulását és tárgyiasulását. Az ásatás anyagában ugyan nem hasonlitható az elmúlt évek leghiresebb mithreumaihoz  mégis sok érdekes jelenséget és kérdést felvetett. Számomra a legélvezetesebb élmény az volt, hogy mig könyveket bújva alig félévente jött egy - egy jó, inspirativ és akár tanulmányra érett kérdés, egy mithreumot ásva máris sokkal élőbb, a múlt embereinek hétköznapjait, a provinciális környezetben sajátos elemekkel megnyilvánuló urbánus vallást érintő kérdések rohamoztak meg.  Ilyen élmény óriási szellemi pezsgést okoz és valóban termékennyé teszi a kutatni, irni vágyó elméleti gondolkodókat. A valós régészet és az elméleti ókortörténetnek igy kell találkoznia. Sok helyen Európában az ókorörténet, vallástörténet és a régészet teljesen különálló módszertannal operáló diszciplinákká váltak. Legszerecsétlenebb esetben az ókortörténeti kutatások már a klasszika - filológiától is teljesen külön váltak. Ennek köszönhetően, a régészet eredményei nagyon sokszor teljesen párhuzamos dimenziókban rostokolnak. Egy olyan kutatási téma esetén, mint Mithras kultusza és helyi megnyilvánulása, vagy akár birodalmi ellemzése, elengedhetetlen a vallástörténet, ókortörténet, klasszika filológia és természetesen a régészet együttes kooperációja. Egy valódi, modern ásatásnak - melynek ne feledjük, az igazi célja mindig  a nemzetközi publikáció és a régészeti műemlékvédelem körforgásába bevinni az objektumot - csakis interdiszciplinaritással, többfél szakértő bevonásával működik. Túlságosan hangsúlyozni azt, hogy "mi régészek", egy modern ásatáson ma már irreleváns. Meglehet jól fetárni valóban pragmatikus emberek jelenlétével lehet (ez nem én vagyok), de a régészeti kutatás utolsó két, három fázisában (elemzés, publikálás, bemutatás a szakma és a nagyközönség számára, majd műemlékvédelmi objektummá alakitás) már szükség van más szakemberekre is. Egy mithraeum esetén vallástörténészre, epigráfusra, múzeumpedagógiban jártas szakemberre, restaurátorok hadára, néhány jó menedzserre.....Egy egész sor olyan szakemberre, amely talán - jó esetben - ennél az ásatásnál létrejöhet, de sok más esetben nem történt ez meg. 

Remélem, sikerül ennek az ásatásnak méltóan beilleszkednie a város vallási életének felpezsdült kutatástörténetébe és természetesen a nemzetközi Mithras - kutatásba is. Mindezekért jómagam is igyekszem kardoskodni.  

 További képek az ásatásról: ITT.