A kolozsváriak és a régészek esete

If there is a new archaeological excavation in the city centre of Cluj (Kolozsvár, Klausenburg), the locals - especially the Hungarian community - has a very critical and judging opinion about the work of archaeologists. This is mostly because of the nationalist politics of the 1990's. It is time however, to make a living bond between urban archaeology and the local Hungarian community of Cluj.

Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.

Fotó: Rohonyi I.

Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle

Fotó: Rohonyi I.

nacionalista történetirás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagaterizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.

Erre a jelenségre jött „ráadásként” a funari korszak már-már tragikomikus nacionalizmusa, amely felszántotta a kolozsvári magyarok számára szakralizált térnek számító Főteret, veszélyeztetve a Mátyás szobrot és megannyi más, a kollektív mentalitás tájában fontos szerepet játszó emlékművet. Mindezt néhány, rosszul vagy dokumentálatlanul bemutatott római kő miatt, amelyet persze ha kellőképpen ásnak ki és mutatják be a nagyközönségnek, akkor kevésbé lett volna fájó a kolozsvári magyarság számára. Az 1990-es években és a 2000-es évek elején zajló nagy főtéri ásatások legfőbb hibája nem csak az volt, hogy elfelejtette a középkori rétegeket dokumentálni és a város főterének történetét kellőképp rekonstruálni, hanem az is, hogy a régészek munkáját, szakmai megbecsülését és hírnevét besározta a helyi lakosság előtt, elidegenítette és hiteltelenné tette ezt a szakmát a helyi magyarság előtt. Jobb helyeken, így Londonban vagy akár Budapesten is az ún. városi régészet, vagyis egy város belső területén zajló régészeti ásatások igazi közönség-szórakoztató eseménynek számítanak: a régészek a közönség előtt végzik a munkájukat, eredményeikről állandóan beszámol a helyi sajtó, ismeretterjesztő előadásokat tartanak és szórólapokat osztogatnak és az ásatás tárgyait néhány hónap feldolgozás után be is mutatják egy-egy időszaki kiállítás keretében. Ezek persze sok pénzből dolgozó és szenzációs leleteket felhozó ásatások a világ nagy városaiban.

Kolozsvár aligha tud ezekkel a példákkal versengeni, de számos olyan kisnémet város példáját felhozhatnánk, ahol a régészek munkáját a helyi lakosság és a turisták is nagy érdeklődéssel, tisztelettel követik és nem megvetik, bírálják vagy a pártpolitika és nemzeti történetírás vádjaival feketítik be.

A jelenlegi főtéri ásatások kiváló példát jelentenek arra, hogy a kolozsvári magyarság végre megbékéljen ezzel a szakmával és az ásató régészek láttán ne rögtön a dákóromán kontinuitás félelme jusson eszükbe. Érdemes lenne azt is végre elfogadni, hogy Kolozsvár alatt nyugvó római város egy európai érték és annak megőrzése, megismerése és népszerűsítése nemcsak a románoknak, de nekünk, magyaroknak is feladatunk, hisz a római múlt egy európai közösség hagyatékaként maradt ránk. Érthető tehát, hogy a főtéren és a Szent Mihály templom előtt ásó régészek számára nemcsak a magyar múlt emlékei, de a római falak is ugyanolyan értékesek. A régészeti emlékeket jobb nem nacionalista jelzőkkel megfertőzni: a kulturális, esetleg etnikai, nemzeti identitása egy tárgynak elveszett akkor, amikor a tulajdonosa, vagy a házat, a falat, az adott tárgyat használó egyén meghalt. Innentől kezdve a régmúlt emlékeit kiásó régész nem igazán beszélhet „magyar” falakról, vagy „római” tárgyakról, legfeljebb kronológiai besorolásként használhatja ezeket a jelzőket – bár ennél vannak jóval finomabb szakszavak is.

Csak remélni lehet, hogy a kolozsvári magyarság megnyitja szivét és eszét, hogy a régészek munkáját megbecsülje, tisztelje és megismerje, hisz ők terepmunkájuk révén, ugyanúgy ahogy mi, szobatudósok és történészek, feltárják a múltnak, Kolozsvár múltjának apró szeleteit, amely révén jobban megismerhetjük a várost, ahol élünk.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. március 30-i számában.