A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar? Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal

 Short interview with prof. Ignác Romsics, member of the Hungarian Academy of Sciences about the mnemohistories of the 20th century, which still persist in Hungary and Romania (1920, 1947). The so called trauma of Trianon is still a hurting point in Hungarian mentality, especially in the diaspora (like Transylvania) even if there was numerous attempts to heal this problem. On the question "shell the Hungarians from Romania celebrate the Unification of Romania" the professor's answer shows the devil in the details. 

A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.

A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is.  A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.

1) Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?

Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy  az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.

        

   A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.

     A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak,

azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.

2) A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására? 

Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is

távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap november 15-i számában.

Kós Károly: Despre transilvanism

Rar scriu eu în româneşte....dar hai să încercăm iaraşi. Totuşi, cică e 1 Decembrie, România sărbătoreşte ziua naţională. Facebookul e plină ori de fraze siropoase, naţionaliste ori de critici dure, pesimiste şi din partea românilor şi din partea maghiarilor - unii plâng, alţii sărbătoresc cu aceaşi elan, ca şi străbunicul lor în 1918. Exact cum Lucian Boia caracterizează România, o tară cu o problemă de identitate.

Eu nu sărbătoresc dar nici nu plâng pe 1 Decembrie. Pentru mine nu este o zi specială, dar respect pe cei care crede că e important (ştim foarte bine, că unificarea Regatului cu Transilvania era un proces mult mai lung, şi ratificat oficial doar în 1920). Însă, pentru toţi ar fi extrem de important, că după 95 de ani de covieţuire "legalizată" şi cu o istorie comună de  minim. de 700 de ani, să ştim să trăim în pace. Cum ar fi posibil, că secuii să nu urlă după români şi cei din sud să înţeleagă, că Transilvania este o enclavă culturală diferită de restul tării? O soluţie a fost scrisă în 1921, de faimosul Kós Károly, arhitect, scriitor şi politician al epocii interbelice. Scrisoarea lui era intitulată: "glasul strigător" (Kiáltó szó).

El, ca un intelectual al secolului XIX. începe mesajul lui cu un citat biblic: 

"Si ei l-au intrebat: "Dar cine esti? Esti Ilie?" Si el a zis: "Nu sunt!" "Esti prorocul?" Si el a raspuns: "Nu!"

22. Atunci i-au zis: "Dar cine esti? Ca sa dam un raspuns celor ce ne-au trimis. Ce zici tu despre tine insuti?"

23. "Eu", a zis el, "sunt glasul celui ce striga in pustiu: " (Ioan 1, 21 - 23.)

Acest om mândru, glasul elitei maghiare şi copil al unei epoci mult mai patetice, era capabil să scrie  - ca maghiar - în 1921, doar după un an de la ratificarea unirii că "putem să ştergem definitiv lacrimile de pe obrazi, o poartă s-a închis definitiv". El deja atunci era conştient, că revizionismul nu are nici un sens şi doliul naţional este patetic şi non - sens. "Dar stiu: trebuie să reîncepem munca cea grea". El, în loc de doliu, luptă şi duşmânie propune o soluţie mult mai paşnică şi europeană: colaborare, covieţuire şi păstrarea identitătii culturală - naţională într-un mod, prin care nimeni nu jigneşte pe celălalt. El a recunoscut, că Ungaria Mare a murit cu şaizeci de ani înainte de 1918. El ştia pentru că a trait şi în timpul Imperiului Austro - Ungar şi în timpul Primului Război Mondial, nu ca şi studenţii sau politicienii noştii, care fără experienţa războiului - sau unii chiar şi a revoluţiei - au voci puternice şi opinii grave, duşmănoase. 

"Trebuie să muncim, dacă dorim să trăim - şi noi dorim să trăim, aşa că vom munci!". Spune el cu un optimism rar văzut în presa maghiară din anii 20.El spune, că nu are nici un sens să fim supăraţi, să adâncim sau aprofundâm ura şi diferenţele ci mai degrabă, să muncim pentru "noi bastioane", pentru o nouă identitate: transilvanismul. 

El ştia foarte bine că Transilvania (Ardeal, Erdély, Siebenbürgen) are o istorie foarte lungă (min. 700 ani) în care maghiarii au trăit împreună cu români şi germani. Ştia, că asta este un dar şi o posibilitate uriaşă pe care putem baza o colaborare şi o nouă identitate prin care toţi păstrâm tradiţiile noastre, identităţiile noastre, acceptăm - şi în mod legal - necesităţile identităţii culturale dar suntem deschisi pentru a cunoaşte şi omul celălalt, vecinul. Căţi studenţi maghiari ştiu oare poezii, basme, folclorul, dansul românesc azi? Căţi români cunosc cultura maghiară din Transilvania? Ştim oare ce fac saşii azi în România şi ce am moştenit de la ei?

Am putea înşira mii de întrebări din care reiese clar, că noi trâim împreună fără să ne ştim de fapt pe celălalt. Deşi deja a trecut 95 de ani, dar din partea românilor încă există teama subconştientă de a pierde Transilvania (aşa cum şi Lucian Boia spune: o problema de identitate) iar din partea unor grupuri maghiare observăm un revizionism fascist, cu idei xenofobe, plină de ură - semn clar, de lipsa încrederii în sine. Ce a spus Kós Károly cu 90 de ani în urmă? Să construim o identitate stabilă, clară: transilvanismul. Cine are o identitate culturală hotărâtă nu se teme de a cunoaşte pe celălalt om. 

Identitatea comună funcţionează similar cu cea personală: un om puternic nu se teme de deschidere, de acceptare, de diferenţe culturale. Vede un potenţial în acest fenomen.

Sperâm, că 1 decembrie va reprezenta pentru tot mai mulţi o posibilitate de a înţelege, că România are un potenţial cultural extrem de mare tocmai prin istoria şi multiculturalismului ţării.