Mesajul Sfântului Ștefan despre sindromul Trianon

Sf. Stefan I.

Regatul medieval maghiar era unul dintre cele mai importante puteri în Europa Centrală. În epoca regilor Ștefan I, Ludovic cel Mare, Sigismund de Luxemburg și Matia Corvin exista o putere rezultată din relațiile internaționale avute cu Anglia, și care se întindeau pănă în mijlocul Asiei și sudul Europei. Era o putere importantă și oarecum, o ”minune” istorică, fiindcă majoritatea popoarelor semi-nomadice care au ajuns în Bazinul Carpatic după secolul IV, au dispărut în mai puțin de 100-200 de ani. Nici hunii, nici avarii nu au stat mai mult de 2-3 secole în Europa Centrală. Maghiarii sunt primii care au reușit, după Imperiul Roman, să creeze un sistem urban și statal în această zonă. 

Însă, Ștefan I știa foarte bine că ”integrarea” maghiarilor în Europa Creștină - în Imperium Christianum - este posibilă doar prin aderarea la creștinismul occidental, prin crearea unui stat multietnic și multicultural creștin. Documentul principal care arată esența politică și filosofică a regatului Arpadian este primul document legal maghiar din 1027 cunoscut sub numele Admonitiones sau Libellus Sancti Stephani regis de institutione morum ad Emericum ducem. Scris probabil de episcopul Asrik/ Asztrik, în capitolul VI. ”Ștefan” afirma că puterea regală într-o țară monolingvistică și monoculturală este vulnerabilă. Această doctrină a regatului maghiar se observă clar și în colonizarea sașilor, iașilor, cumanilor și istoria comună cu Moldova sau chiar, Țările Românești din epoca arpadiană. Regatul Maghiar întotdeauna era o țară multietnică și multilingvistică. În această zonă a Europei era absolut firesc. Nu există nici o regiune majoră monoetnică, probabil din neolitic încoace.

 Demografia istorică a Ungariei devine și mai heterogenă și complexă după 1241, dar mai ales, după epoca otomană (1526-1686).  Schimbările socio-religioase în sec. 15-17, au schimbat radical și echilibrul universal creștin, unde, pe moment, și românii aveau un rol foarte bine cunoscut în societatea maghiară (universitas Vallachorum). Cu dispariția regatului în 1526, dispare și unitatea creștină. Sunt 3 factori esențiali care au schimbat radical situația Bazinului Carpatic: 1) reforma religioasă și diversificarea identităților culturale 2) apariția tiparului și importanța limbiilor naționale 3) schimbarea demografică și a mobilități etnice majore. Aceasta schimbă radical peisajul cultural în zonă, astfel mitul și dorința elitei maghiare de a ”reconstrui” regatul Sf. Ștefan era o iluzie deja în secolul XVIII.

Mesajul principal din 1027, în legătură cu bogăția multiculturalității, a dispărut din mentalitatea colectivă, sau mai bine zis, din discursul politic a elitei nobiliare. Sfăntul Ștefan și Sf. Coroană, au devenit un concept filosofic, un mit istoric al nobilimii care ignora cu desăvărșire realitățile demografice, sociale, politice și religioase. 

Harta etnica din sec. XVIII.

În epoca Habsburgică (1686-1848), zona Budapestei (neexistând încă ca oraș unit) era locuită de o majoritate germană, maghiarii fiind minoritari. Lucrurile se vor schimba treptat după 1867 în epoca dualistă, când nobilimea maghiară - ignorând iarăși dorințele naționale și mișcările popoarelor coviețuitoare - au negociat cu Imperiul Habsburgic sistemul politic dualist, reîntregind Ungaria Mare a Coroanei - cunoscutul mit inexistent deja în realitățile socio-culturale. Totuși, în 1867 încă ar fi fost real reforma internă sau revenire la punctul VI a Sf. Ștefan, despre bogăția multiculturală și protejarea minorităților. Din păcate, modelul național al sec. XIX nu favoriza acest lucru. Ungaria juca un rol de imperialism semi-periferic în Balcani și în interiorul arcului Carpatic: cu Viena lupta pentru drepturile maghiarilor, iar cu minorități avea o politică de asimilare culturală. Erau mulți care și-au dat seama în timp, că aroganța nobiliară și iluzia Ungariei Mari. Nu mai este o realitate de 2-3 secole in această zonă a Europei, care necesita o restructurare politică, culturală. Astfel se naște în 1906 și idea lui Aurel Popovici despre Statele Unite ale Austriei Mari. Din păcate, rămâne aproape singur cu această inițiativă.  Bethlen István, viitorul prim-ministru, la acea vreme deputat, avea și el, în 1907, un program special pentru Transilvania, citând din cartea românului Grigore Moldovan despre coviețuirea maghiarilor și românilor. Discursul lui a stârnit doar furia aristocrației. În data de 26 noiembrie 1913, Tisza István ține un discurs puternic împotriva maghiarizării și redenumirea localităților române, slovace, însă fără un succes. Idea medievalo-religioasă, poate prea naivă a lui Sfântul Ștefan despre valorile multiculturalității, a fost ignorată de nobilimea și elita politică a sec. XVIII - XIX.

Planul lui Popovici

 Din păcate, mesajul creștin - care reprezintă bazele statalității și a constituției ungare - este rar citată și azi în Ungaria, dar și în România. Țările lui Orban și Orbán, în mai puțin de un secol - mai degrabă în 40-50 de ani după dispariția comunității evreiești și germani (90% dintre ei au plecat sau au fost exterminați) - au devenit niște țări monoetnice sau predominant, monoculturale. Ce ar spune Ștefan azi? Nu știm. Era un om medieval, un soldat, dar era probabil și un creștin. Astfel toleranța, iubirea celuilalt și promovarea libertății a minorităților era șansa istorică a maghiarilor în epoca sa. El a dat de seamă că un regat multietnic va deveni un regat bogat. Și a avut dreptate: magharii sunt primii din toate popoarele ugrice, care au un stat de 1000 de ani. Ar fi bine că în secolul XXI, ca multiculturalitatea țării să se transforme într-un brand. Atât României, cât și Ungariei îi lipsește o nevoie de memorie istorică diferită. Manuale diferite, discursuri politice diferite în care multietnicitatea, multiculturalitatea țărilor sunt prezentate ca valori istorice, moșteniri excepționale și nu amenințări ”naționale”.

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar? Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal

 Short interview with prof. Ignác Romsics, member of the Hungarian Academy of Sciences about the mnemohistories of the 20th century, which still persist in Hungary and Romania (1920, 1947). The so called trauma of Trianon is still a hurting point in Hungarian mentality, especially in the diaspora (like Transylvania) even if there was numerous attempts to heal this problem. On the question "shell the Hungarians from Romania celebrate the Unification of Romania" the professor's answer shows the devil in the details. 

A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.

A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is.  A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.

1) Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?

Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy  az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.

        

   A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.

     A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak,

azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.

2) A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására? 

Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is

távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap november 15-i számában.