A Hagia Sophia varázsa

Ahmet Rasim szerint Isztambul – az egykori Konstantinápoly – szépsége a város szomorúságában rejlik. Orhan Pamuk 2003-ban irt és 2007-ben, majd 2018-ban magyarul is kiadott Isztambul című köteténél szebben talán senki nem írta le még a 2800 éves város lenyűgöző hangulatát, történelemtől ittasult utcáit, szegénynegyedeit és monumentális történelmének melankóliáját. A város szíve, legmonumentálisabb szimbóluma azonban minden kétséget kizáróan a Hagia Sophia székesegyház, az egykori Konstantinápoly és a Bizánci Birodalom legnagyszerűbb építészeti csodája, a keleti kereszténység egyik legfontosabb épülete, amely 1453 és 1935 között mecsetként, majd 1935 óta múzeumként vonz évente több millió turistát. Erdogan török elnök döntése és a legfelsőbb bíróság jóváhagyását követően a legendákkal övezett, misztikus erőkkel felruházott épület 2020. július 24-étől ismét mecsetként fog szolgálni. Erdogan döntése felháborította a teljes keresztény világot: a manapság „szultánként” becézett török elnök döntését elítélte az UNESCO világszervezet vezetősége, a római pápa, az orosz elnök, az Egyetemes Ökumenikus Világszervezet, az amerikai külügy, Görögország és megannyi más európai egyházi és politikai szervezet is. Miért vált ki egy épület ekkora érzelmi hullámot és világszintű felháborodást? Mi a Hagia Sophia titka és mi lesz ezt követően a sorsa? A válaszért Nagy Konstantin császár koráig kell visszamennünk…

Erich Lessing fotója az 1970-es évekből

A belső és külső támadásoktól és válságok sokaságától roskadozó IV. századi Róma megújhodásra szorult. Az egyértelműen kelet és nyugati részekre oszló birodalom nyelvi és kulturális hagyományaiban is radikálisan eltérő Keleti része jelentette a jövőt az akkor már ezeréves Róma továbbélésének. Nagy Konstantin császár kiválóan felismerte ezt a jelenséget, ahogy azt is, hogy a birodalom egyik legjelentősebb társadalmi és vallási csoportja, a kereszténység fogja jelenteni a birodalom jövőjének társadalmi továbbélését. Constantinus víziójának és reálpolitikájának titkát és a „rómaiság” megmentésének biztosítását két döntése jelentette: a keresztény vallás elfogadása Kr.u. 313-ban és egy új, birodalmi főváros megalapítása, Constantinopolis, azaz Konstantin városának létrehozása. Az egykori Byzantium nevű görög emporion, gyarmatváros (amely akkor már legalább ezer éve állt) helyén létrehozott új város a régi hellenisztikus városalapítások hagyományát követve vette fel alapítója nevét és minden épületében Róma pontos mása akart lenni. Városfalai, hatalmas császári palotája és óriási hippodromja, sportpályája a császári Róma legnagyobb középületeinek fényét és dicsőségét hivatott folytatni. Több száz felbecsülhetetlen értékű szobor, obeliszk és a görög-római kultúra legjavát szállítják az elkövetkező években Konstantin új városába, amely már a negyedik század végén méltó párja Rómának és Alexandriának, a mediterrán világ két legnagyobb metropoliszának. 360 körül épül fel II. Constantius császár idején a Μεγάλη Ἐκκλησία (Megálē Ekklēsíā) néven ismert első nagy keresztény bazilika az Aranyszarv öbölre néző kecses félszigeten, amely a császári város szíve és Európa és Ázsiát, Keletet és Nyugatot politikailag, kereskedelmileg és kulturálisan is összekötő híd lett évszázadokon át. A negyedik századi első bazilikáról csak néhány soros irodalmi leírás maradt fent későbbi bizánci forrásokból, feltehetően hasonlóan monumentális épület lehetett, mint a római Szent Péter és Szent Pál bazilikák első, negyedik századi változatai. A második épületet egy nagy tűzvészt követően, II. Theodosius császár idején, 415-ben avatják fel. A Rufinus mester által épített, belső szerkezetében hasonló, ám díszítésében már az ötödik századi sajátos bizánci művészeti hatást mutató épület alig 120 évet áll, amikor 532-ben leég. 1935-ben Alfons Maria Schneider német régész ennek, a Theodosius-féle épületnek találja meg a maradványait és gyönyörű domborműveit, köztük a tizenkét apostolt bárányként ábrázoló híres reliefet is.

Konstantinápoly a VI. században

A ma álló épületet Nagy Justiniánusz császár idején 532. február 23-án kezdik el építeni és 537. december 27-én avatják fel. A Procopius De Aedificiis című művében részletesen leirt építkezést milétoszi Iszidorosz és tralleiszi Anthemiosz mérnökök és tudós épitészek vezették. Az alig öt év alatt létrehozott monumentális épület korának legnagyobb egyházi épülete volt és az akkori világ építészeti csodája. Monumentális kupolája sokáig a világ legnagyobb kupolája volt, minden későbbi dóm és majdani mecset prototípusa és „anyja”. A templomok temploma, az új Róma, az akkor még egységes Imperium Christianum monumentális Pantheonja.  Ugyanaz az építészeti nyelven megjelenített kultúrpolitika legmagasztosabb szimbóluma, amit a periklészi Athén Parthenonja vagy a hadrianusi Róma Pantheonja jelentett a maguk korában. A belső teret díszítő mozaikok II. Jusztin császár idején készülnek el a VI. század végére. 558 május 7-én a hatalmas dóm egy földrengést követően beomlott, igy alig húsz évvel az avatást követően újra kellett építeni Iszidorosz mesterművét. A dóm és az épület matematikai mestermű, amely magában egyesítette a klasszikus görög-római tudomány akkor még megmaradt és nagyra becsült hagyatékát, elsőként egyesítve a keresztény misztika és keleti zeneiség hagyományaival. A Hagia Sophia – „szent bölcsesség” – a konstantinápolyi pátriárka

székhelye, a keleti keresztény világ központja lesz.  A székesegyház akusztikájának sajátosságát nemrég a Stanford Egyetem kutatói rekonstruálták, visszaadva az 1400 évvel ezelőtti bizánci énekek hangulatát. A VIII-IX. században az épület számos sérülést szenved: belső díszítéseit – így az eredeti mozaikokat és szobrászati alkotásokat is – az ikonoklaszt mozgalom hívei elpusztítják, majd 869-ben ismét földrengés sújtja. A legnagyobb változásokra a nagy 989-es földrengést követően kerül sor, amikor az örmény építészet legnagyobb alakja, Trdat gyakorlatilag újraépíti a kupolát és számos melléképület is ekkor épült fel. A fő kupola piasztereit díszítő monumentális kerub-mozaikok is ekkor kerülnek fel a falra. A jusztiniánoszi épületből ekkor már alig maradt valami, ami a dicső VI. századra emlékeztetett volna. A Szent István királyunk korában író Stepanos Asoghik (Ստեփանոս Ասողիկ) örmény történetíró szerint a nagy 989-es földrengés porig rombolta a Hagia Sophiát. 1204 és 1261 között az épületet kifosztják a keresztes hadak és rövid ideig római katolikus templommá alakítják át. Első átalakítása és megszentségtelenítése tehát a nyugati keresztények „bűne”. 1344 és 1354 között az épület üresen, romos állapotban állt az immár sokadig pusztító földrengést követően. Az akkor már csak önmaga árnyékaként megmaradt Bizánci Birodalomnak nem voltak meg a kellő forrásai, hogy a nyolcszáz éves épületet felújítsa. Kisebb felújításokat végül Astras végez a megrongált épületen.

Orbán ágyúja 1453-ban

1453 májusában Konstantinápolyt heteken keresztül ostromolta az akkor már birodalmi erejű török hadsereg II. Mehmed (a Hódító) szultán vezetésével. Az ádáz küzdelem, amelyben magyar ágyútól a legbabonásabb vallási szertartásokig istenek és emberek egyaránt részt vettek, csakúgy mint a trójai vagy majd a nándorfehérvári és szigetvári csatában, az esemény csúcspontját egy csoda, egy divinatio jelentette: egy villámcsapást követően a Hagia Sophia – a városfalon túl is látható, monumentális kupolája – órákon át különös fényt bocsájtott ki. A feltehetően a mai fizika által könnyedén megmagyarázható elektromágneses jelenség egyértelműen csodaként lett értelmezve II. Mehmed hadseregében: Allah velük van. A templomban a legmagasztosabb bizánci szertartást végző bezsúfolódott keresztények számára azonban egyértelmű jel volt, hogy a vég közel. 1453. május 29-én a török hadak beözönlöttek a városba. A napokon át tartó fosztogatás nem kerülte el a Hagia Sophiát sem, bár II. Mehmed számára különös csodálatot keltett a monumentális épület. A városi legenda, miszerint lóval vonult be hamis: Hehmed azonnal egy ulémával, azaz hittudóssal felolvastatta az as-sahadát, az Iszlám hitvallást, amely a mecsetté alakítás első és legfontosabb aktusa (Asshadu alla iláha illá Allah wa asshadu anna Mohammadan raszúl Allah - Tanúsítom, hogy nincs

más isten csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az Ő küldötte). A romos épület fokozatosan alakult át mecsetté. A minareteket 1481-ben fejezik be, a keresztény mozaikokat pedig csak II. Nagy Szulejmán idején fogják levakolni és lefedni, súlyos károkat okozva ezáltal a X. századi bizánci művészet remekművein. Szulejmán idején készülnek az akkor már Ayasofya mecset néven ismert épület iszlám művészeti díszítései is. A mihrab mindkét oldalán álló reneszánsz gyertyatartókat Szulejmán Buda ostromakor, feltehetően Mátyás reneszánsz udvarából hozatta Isztambulba. Ezeket Karácson Imre azonosította és ma is a Hagia Sophia híres „magyar” emlékei közzé tartoznak. Az épület mecsetté alakításának művészi és építészeti formáit a legendás török építész, Szinán munkásságának köszönhetően nyeri el, akinek számos híres mecsete a Hagia Sophia kupoláját másolja. 1717-ben újravakolják az épület belsejét, aminek köszönhetően „megmenekülnek” a bizánci mozaikok, azokat ugyanis darabonként talizmánként árulták a XVI-XVII. századokban.

Hagia Sophia mecsetként

A Hagia Sophia művészettörténeti és történelmi értékére a XIX. századi kutatások hívták fel a világ figyelmét. Az 1847-49 között a Fossati fivérek vezetésével zajló nagyivű restaurálási munkálatok első alkalommal mutattak rá az épület rendkívüli történelmi értékeire és jelentőségére és mentették meg a pusztulástól.

1935-ben Kemal Atatürk szekuláris államreformjának egyféle szimbólumaként, a Mehmed által mecsetté alakított épületet múzeummá nyilvánította, a szőnyegeket elvitette, a mozaikokról pedig lekaparták az évszázados vakolatot. Ennek ellenére, az épület restaurálása elsősorban a 90-es években kezdődött el és a mai napig nem fejeződött be. Bár az elmúlt 80 évben a Hagia Sophia – Ayasofya múzeumként szolgált, 2013 óta a minarettekből elhangzik az imámok szólama. 2015-ben, amikor Ferenc pápa elismerte az örmény népirtást, Mefail Hızlı, Isztambul főmuftija kijelentette, hogy az épület mecsetté alakítása elkerülhetetlen lesz.

Az épület történetét nyomon követők és Erdogan politikáját jól ismerők tehát nem lepődtek meg ettől a lépéstől. Ez borítékolható volt évek óta már. A törökök jelentős része örömmel fogadta a hírt, bár az Edogan politikája ellenzők és az atatürki örökség hívei nem nézik jó szemmel a vallási radikalizálódás és a szekuláris állam teljes leépítését. Erdogan 2020 július 10-én bejelentette, hogy a Hagia Sophia mecsetté alakítására július 24-én kerül sor. A nemzetközi felháborodásra reagálva a török hatóságok bemutattak egy dokumentumot, amelyen az szerepel, hogy II. Mehmed „megvásárolta” a konstantinápolyi keresztényektől az épületet és saját költségén újította fel azt, valamint hangsúlyozták, hogy az épület UNESCO státusza, tehát nemzetközi világörökségi helyzete nem fog változni. Bár mecsetként fog működni, de ahogy a római Pantheon vagy más, turisták által látogatott keresztény templomok ahol még mindig tartanak szertartásokat is, továbbra is nyitott lesz turistáknak és látogatóknak. A keresztény ábrázolásokat megőrzik, de a szertartás idejére egy lézertechnikával vagy szőnyegekkel fogják elsötétíteni és lefedni.

Thomas Whittemore 1935 után
a mozaik restaurálásakor

A Hagia Sophia csak egyike a szakralitásában megváltozó épületeknek. Templomokat évszázadokon át alakitanak át a történelem folyamán: a rómaiak az evocatio deorum ritusával kérték ki az etruszk istenségeket és alakitották át egykori templomaikat, a korai idők keresztényei a római templomokat (igy a Pantheont is) templommá alakítják, ahogy keresztény katedrálissá lett a cordobai nagy mecset is. A törökök több tucat templomot tettek mecsetté, néhol azonban – így Pécsett is például – a XVIII. században aztán keresztény templom lett a mecsetekből. A szakrális terek kisajátításának tehát évezredes történetének egy újabb, XXI. században már ritka esetének vagyunk most szemtanúi.

Sajnos csak bizakodni tudunk, hogy a tucatnyi földrengést, átépítést és történelmi viszontagságokat átélt épület legrégebbi részletei, a bizánci művészet remekművei érintetlenek maradnak. Reményvesztett év lenne ez ha világjárvánnyal, gazdasági járvánnyal, üstökössel és Konstantinápoly örökségének újbóli elvesztésével kellene egyszerre számolnunk.

megjelent a Szabadság 2020. július 16-i számában.

Menekültek, migráció és vallás Kolozsváron: egy vallástudományi konzultáció margójára

A short summary of a recently organized workshop from Cluj Napoca about religious pluralism and the problem of contemporary migration in Europe. The workshop was organized as part of a larger project, which hopefully will promote the importance of inter-religious dialogues in Romania and will contribute to the foundation of a stronger Religionswissenschaft (studies of Religions) school in Cluj too.

Október 21-én a kolozsvári BBTE Biblikus Tanulmányi Központjában (Centrul de Studii Biblice) került megszervezésre Zamfir Korinna, a Római Katolikus Teológia Kar professzorának és

intézetigazgatójának közreműködésével a „Menekültek, migráció és vallási pluralizmus” című kerekasztal-beszélgetés. A rövid, négy előadásból és az azokat követő intenzív beszélgetésből álló workshop egy nagyobb, interdisciplináris projekt része (Vallás, politika és emberi jogok), amely további konferenciákat tervez a felekezetek közötti párbeszéd, a vallástudomány és a kortárs vallásos problémák tudományos vizsgálatának céljából, ezáltal új színfoltot hozva a még gyermekcipőben járó romániai (magyar) vallástudomány életébe.

A legutóbbi kerekasztal beszélgetés egy olyan témát érint, amely óriási népszerűségnek örvend immár számos diszciplínában. A migrációról és annak számos válfajáról, történelmi esettanulmányairól szóló konferenciák száma világszerte robbanásszerűen megnövekedett az elmúlt három évben. Legutóbb Laurence E. Tacoma neves holland ókortörténész és demográfus szervezett nemzetközi konferenciát az ókori társadalmak migrációjáról és az ókori mobilitás kérdéséről. Bár a konferencia számos érdekes tanulmányt szült, amely új megvilágításba  helyezi az ókori (főleg görög-római) kultúrák közötti kapcsolati rendszer és népességmozgás jelenségeit, nem tért ki a bibliai népek és a Szentföldhöz köthető migráció kérdésére. Ilyen szempontból kiváló kiegészítésként

szolgálhat Hans Klein előadása, amely számos példát hozott a Bibliában (Ó- és Újszövetség) említett migrációra és mobilitásra. Esettanulmányai – Ábrahám útja Mezopotámiából, József menekülése Egyiptomba, Jákob és a héberek diaszpórája Egyiptomban, Ruth példája és nem utolsó sorban a szent család menekülése Egyiptomba – olyan bibliai parabolák, amelyek a migráció teológiai üzenetén túl rámutatnak arra, hogy az ókori Izrael társadalmi, politikai, gazdasági és vallási viszonyai a migráció számos formáját kiváltották. Ugyanazt tükrözte a Jézus korába betekintést adó tékozló fiúról szóló példabeszéde, valamint a kora kereszténység mobilitását tükröző Akvila és Priszka helyzete. Az előadását követő termékeny beszélgetésből kiderült, hogy maga a migráció fogalma igencsak anakronisztikus és felületes kategória, amely terminológiai finomításokat igényel. Ábrahám esete például a mai sajtó által „gazdasági migránsként” ismert opportunista vándor példájaként is értelmezhető, ellenben Jézus és szüleinek menekülése Egyiptomba egy krízis és életveszélyes helyzet előli szükségszerű menekülés kiváló példája. Fontos elkülöníteni a migráció időtartamát is: vannak hosszú távú vagy vissza nem fordítható migrációs hullámok (amikor az egyének és csoportok végérvényesen elhagyják komfortzónájukat és új világot választanak otthonukká – Jákob és a héber diaszpóra Egyiptomban) és rövid távú migrációk (a Szentcsalád példája). A bibliai példák rámutatnak

ugyanakkor a „más” és az „idegen” vallásos csoport (héberek) integrációs problémáira egy radikálisan más vallási struktúrával és jogrendszerrel rendelkező államban (Egyiptom) és az állam, mint intézmény reakcióira a vallásos pluralizmus és ebből fakadó konfliktus kezelésére. Klein előadása egyébként egy olyan témát feszeget, amely ma óriási népszerűségnek örvend elsősorban teológiai és ökumenikus fórumokon. A Ferenc pápa felhívására pozitívan reagáló egyházi szervezetek sorra adnak ki köteteket, amelyek a migráció bibliai előképeivel igyekszenek a nagyközönséget tájékoztatni a fogalom sokszínűségére és bonyolult mivoltára. Legutóbb például Lucila E. T. Luna „Migráns történetek a Bibliában” címmel adott ki egy vaskos könyvet a témában.

Stefan Tobler svájci származású szebeni teológus a vallásközi párbeszéd modelljeit mutatta be Peter L. Berger megközelítésében. A neves német vallásszociológus és teológus „Dialog Zwischen Religiösen Traditionen in einem Zeitalter der Relativität” című kötetében a vallások közötti konfliktusokat 5 párbeszéd-formában látja megoldhatónak, feloldhatónak. Ezek kitérnek az empatikus dialógusra – amire jó példa a Németországban már

gyakorolt 4 perces farkasszemet nézés, amely a menekült és a német állampolgár közötti mély, empatikus kapcsolatot azonnal feloldja és elmélyíti. Egy másik példa a politikai dialógus, amikor az állam közvetít a vallásos csoportok közötti párbeszédben és a politikai diskurzus részévé emeli ezt a konfliktust. Nem utolsó sorban kiemelendő ugyanakkor az akadémiai dialógus is, amelyre ez a konzultáció is jó példa. A kolozsvári eseményen - számomra meglepő módon – valódi dialógus és tudományos diskurzus tudott felépülni ortodox, görög-keleti, református, lutheránus, római katolikus teológusok, pszichológus, vallástörténész és médiakutató között. A felekezeti és interdiszciplináris párbeszéd elősegítette a fogalmak és problémák értelmezésében felmerült problémák megoldását és termékeny vitát szült. Ezt a tudományos életben ma már számos helyen alkalmazott interdiszciplináris és ökumenikus akadémiai párbeszédet azonban feltétlenül át kell emelni a médiába: a vallásos fanatizmus (keresztény és iszlám) egyaránt a médiában és az interneten, mint foucault-i harmadik térben (thirdspace) terjed. Ennélfogva az ellenpólust, a vallásos dialógust, az iszlám tudományos népszerűsítését és a kortárs társadalmi problémák közvitáját ki kell emelni a tudományos elefántcsonttoronyból és átvinni a nagyközönség legfőbb kommunikációs csatornáiba: Facebookra, twitterre, youtube-ra, internetre, újságokba, blogokba, televízióba.  Peter L. Berger liberális ötlete a vallásközi párbeszéd válfajaira persze sok pontban támadható is, ahogy ez a kolozsvári beszélgetésből is kiderült. A hozzászólók egy része hangsúlyozta, hogy feltétlenül szükség van a határok meghúzására: meddig mehetünk el a toleranciában, meddig nyithatunk a párbeszédre és mi van akkor, amikor a másik fél nem hajlandó erre? Berger erre aligha tud hathatós megoldást javasolni, azonban az a kolozsvári vitából kiderült, hogy az iszlám Európába történő térhódításának a számos problémán túl, pozitív hatást is gyakorol: közvitára helyezi ismét az immár nyolcvan éve élő „Nyugat válságát”, Európa jövőjének kérdését és az európaiság alapgondolatát is. Az iszlám, mint ellenpólus megjelenése a kortárs narratívákban elősegítette a keresztény ökumenikus párbeszédet és talán felgyorsíthatja az „európaiság” gyökereinek újradefiniálását.  A keresztény felekezetek elsősorban Jézus személyét, mint intézmények és állami struktúrák fölött álló entitásban látták a megoldás kulcsát, hisz az ő vallásos üzenete és teológiája az, amely gyökereiben összefogja az összes európai államot és a társadalom döntő többségét és ugyanakkor kapcsot is jelent a Koránt ad litteram értelmező muszlim közösségekkel, ahol Jézus maga is nagy tiszteletnek örvend. Jézus példája pedig a szeretet-teológia alappéldájaként válasz lehet a megoldás felé.

Kiváló összefoglalót hallhattunk Vincze Hanna Orsolya médiakutatótól a menekültekről és azok vallásáról szóló, a kortárs sajtóban megjelenő narratívákról és terminológiákról. Vincze szerint a menekült-válság előtérbe hozta a vallásosság problémáját egy ma már alapvetően szekuláris térben (Európa) és ennek érdekes következményei lehetnek úgy az állami, politikai, mint társadalmi

apparátus jövőjében is. Esettanulmányai felhívták a figyelmet arra, hogy amikor a sajtó az emberek félelmére apellál, azonnal a valláshoz fordul és az iszlámot (egyes számban!) mint a gonosz, a félelem forrását hangsúlyozza. Vincze Orsolya kutatási kérdésként vetette fel, hogy az iszlám erőteljes jelenléte Európában hozzájárulhat a civil szféra, illetve a vallás közéleti szerepének újraértelmezéséhez. Kiemelte azt is, hogy angol nyelvű források (például az angol nyelvű Al-Jazeera) elítéli a „migráns” szó használatát is. A hajókon százszámra útra kelő, kamionokban megfulladó és fél kontinensen át vándorló embereket nem nevezhetjük egy üres és felületes szóval „migránsnak”, hisz a kifejezés dehumanizálja a menekülteket és a szélső-jobboldali radikalizálódásnak kedvez. Ahogy Stark Tamás történész is kiemelte nemrég a HVG-nek adott interjújában: a migránsozás ma kezd átmenni ugyanabba a veszélyes diskurzusba, ami a húszas és harmincas évek Európájában a zsidózás formájában megjelent. Sokaknál ez csupán szalon-antiszemitizmus volt, „Zeitgeist”, kordivat ám mégis, ez a kordivat jelenléte tudta legitimizálni a negyvenes évek genocidumát. A példa lehet, hogy sarkított, ám az tudományos tény, hogy a nyelvi diskurzus egy első lépés a radikalizálódás felé. A sajtóorgánumoknak ennélfogva óriási szerepe van abban, hogy a nagyközönség milyen képet alkot a migráció komplex jelenségéről. Ezt ismét az elefántcsonttoronyból kimászó akadémiai diskurzus tudná ellensúlyozni.

Az utolsó előadó, Illyés Magda valláspszichológus két modellt mutatott be a konfliktus-kezelésre és a vallásos identitás dinamikájára. Az egyik modell Albert Ellis neves amerikai pszichológus konfliktus-kezelési modellje volt, a racionális-emocionális viselkedésterápia. Eszerint egy esemény (jelen esetben a menekültválság, az iszlám beáramlása Európába) két reakciót válthat ki: irracionális vagy racionális gondolkodást. Az irracionális gondolkodás – amely jelenleg sajnos az európai társadalom többségére jellemző – egy eseményt általában apokaliptikus képként érzelmez („ezt nem tudom megoldani”, „ez szörnyűséges”, „ez a világ romlásához vezet”) és feszültséget, szorongást okoz. A szorongás leküzdését pedig vagy elfojtás és különböző projekciók által igyekszenek megoldani, vagy a fundamentalizmushoz, radikalizmushoz, szélső-jobboldali autoriter erőkhöz fordulnak. Ezt használják ki a populista hatalmak és politikusok, akik most virágkorukat élik Európában.  Ezzel szemben, a racionális gondolkodás a probléma értelmezésére fókuszál. Természetesen, a racionálisan gondolkodók is kételyeket éreznek a migrációs krízis láttán. Ez természetes reakció, hisz félünk. Ám a félelem leküzdésének racionális stratégiája itt a „coping”, azaz a megküzdés. Ennek számos válfaja ismert, de mind a szembesüléssel, a probléma megismerésével kezdődik. Le kell ülni egy menekülttel beszélgetni. Meg kell hallgatni egy tucat előadást az iszlám vallás változatosságáról, válfajairól, ezerféle arcáról. Meg kell érteni a migráció számos válfajának okait. Meg kell érteni, miért nem tud több embert befogadni Libanon vagy Jordánia vagy miért nem kívánkozik senki Szaúd-Arábiába menekülni. Ezek a coping módszerek segítenek abban, hogy a félelem ne váltson át szorongásba, ami egyenes út az autoriter hatalmak felkarolására.

Ilyés Magda ugyanakkor bemutatta David Wulff valláspszichológus Paul Ricoeur filozófiájára épülő

modelljét. Ez a mátrix az individuum és a közösségek hitét két dimenzió, a transzcendes elfogadása vagy elutasítása, illetve a vallási szövegek szó szerinti vagy szimbolikus értelmezése alapján négy kategóriába sorolja: a vallásos szövegeket szó szerint értelmező és az isteni világot a mindennapjaiba beépítő ortodoxia, a vallásos szöveget szó szerint   értelmező és az istenit az életéből teljesen kizáró ateizmus , a transzcendenst kizáró, a vallásos szövegeket szimbolikusan értelmező külső kritika, és legfontosabbként, a transzcendenst elfogadó, a vallásos szövegeket szimbolikusan  értelmező második naivitás. Ez a skála, ha úgy tetszik egy jó lehetőség arra, hogy úgy a „keresztény Európát”, mint az „iszlám migránsokat” sokkal árnyaltabban lássuk. Egyrészt, nem beszélhetünk egységes keresztény Európáról. Aligha hozható egy kalap alá a protestáns liberális Hollandia az ortodox Romániával vagy Görögországgal, vagy a kortárs Magyarországgal. Ezek a fluktuációk és változások jól mutatják, hogy nemcsak közösségi, felekezeti szinten, de egyének szintjén is óriási különbségek vannak köztünk, keresztények között is. Ugyanez érvényes az iszlám hívőkre is.  Wulff tipológiája segíthet abban, hogy ne általánosítsunk, illetve megérteti a fundamentalizmus hátterét.

A Biblikus Központ által szervezett konzultációra sajnos nem kapott meghívást a kolozsvári muszlim közösség egyetlen képviselője sem. Remélhetőleg, hogy az ilyen, kiváló alkalmak a közel jövőben nemcsak egy tudományos kerekasztal beszélgetést fognak eredményezni, hanem az erdélyi sajtó és szociális médiák által is közvetített nyílt vitára is precedenst adnak. A TED Talkhoz hasonló kiváló közoktatási módszerek ma már virágkorukat élik, így ennek meghonosítása Erdélyben lassan, de biztosan új perspektívákat nyithat úgy a felekezetközi, mint vallástudományos párbeszédre és az emberek világszemléletének megváltoztatására is.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap október 27-i számában.