Régészet Romániában. Megjegyzés egy könyvbemutató margójára

New book of Mihai Barbulescu on the current state of Romanian archaeology. A work full with personal notes, memories and a lived experience of half a century on what is going on in archaeological research, public archaeology and law in Romania nowadays. 

Mihai Bărbulescu neves román régész, a Román Tudományos Akadémia levelező tagja és a római Román Akadémia volt elnöke az Idea kiadónál publikált új kötete „Régészet ma, Romániában” címmel jelent meg. A Giorgio de Chirico „Régészek” festményével díszített borító szem, száj nélküli, a múlt emlékeit belsejükben hordó alakokkal már előre jelzi, hogy ez a kötet bizony nem a szerzőtől elvárt vagy megszokott szakkönyv, hanem sokkal inkább egy esszé-sorozat, pamflet lett. A kötet az első vaskos összefoglalása a romániai régészet mai állapotának és problémáinak a szakmában fél évszázadot eltöltött és Európában jól ismert régész szemszögéből.

Az első ásatását 1966-ban a dák királyi központban, Gredistyén kezdő régész elsősorban a tordai római legiós erőd és a híres tordai gepida hercegnői sir felfedezőjeként ismert a nagyközönség számára. Régész és történész berkekben azonban jól ismert a negyed évszázadot felölelő egyetemi tanári, egykori dékáni tevékenysége, a romániai Régészeti Bizottság elnöki munkássága (2004-2008) és érces nyelvezetű, a szűk szakmában ritkán tapasztalt ironikus és rendkívül közvetlen megnyilatkozásai is. A magyar nyelven kiválóan értő, franciául, olaszul és angolul folyékonyan társalgó régész és ókortörténész érdekes színfoltja a romániai régész-szakmának. Nem véletlen, hogy sajátos stílusa, érces és ironikus természete, idősödő kora ellenére is kifogástalan memóriája és tudása valamint karizmatikus egyénisége, humora és diplomatikus készségei azon kevés régésszé tették akit a Román Tudományos Akadémia tagjaivá választott.  Az ő korában és az ő szakmai piedesztáljával már megengedett és kényelmes egy ilyen kötetet megírni amely a személyes élményeken túl egy igencsak éles és nemegyszer fájóan őszinte tükröt tart saját szakmájának.

A kötet első fejezetében Mihai Bărbulescu a klasszikus ókor és a mai társadalom kapcsolatáról

elmélkedik – mondhatni elmereng. A klasszikus (görög-latin) nyelvoktatás nekrológjának is tekinthető fejezetben a neves régész nagyon is megfogó érvekkel bizonyítja, hogy az elmúlt években megszaporodott petíciók ellenére a latin nyelvoktatás nemcsak a középiskolákból, de már az egyetemi oktatásból is kiszorulni látszik. Bár ez a jelenség sokaknak fáj, Bărbulescu példákkal igazolta, hogy ez a tendencia számos európai országban már a XIX. század végén jelen volt. Számos olyan példát is felelevenít ugyanakkor a klasszikus ókor történelmi hagyatékából, amely továbbra is szerves része tudott maradni mindennapjainknak. Elegáns csípősséggel ugyanakkor megkerülve bírálja azokat a projekt-gyáraknak nevezhető iskolákat, amelyek jól hangzó címszavakkal a kortárs politikai és gazdasági jelenségeket akarják látni és láttatni az ókori társadalmak elemzésében is – csak azért, hogy a válságban lévő vagy már – már haldokló humántudományokat fenntartsák az egyre globalizálódó és korporatistává lett tudománypolitika terén.

A következő nagy fejezet arról szól, hogyan „keletkezik” a romániai régész. Az egyetemi tanárként több, mint negyed évszázados tapasztalattal rendelkező régész részletezi, hogyan változott Romániában is a régész-oktatás a hetvenes évek óta. Míg közel fél évszázadon át csak Kolozsvár, Bukarest és Jászvásár adott régészeket az országnak, addigra ma már számos kis egyetem, így Gyulafehérvár, Szeben, Marosvásárhely, Craiova, Konstanca, Temesvár, Suceava is termeli az új régész-generációt. Bár a Nemzeti Régészeti Regiszterbe felvett romániai régészek száma hivatalosan 885, ezek között számos ma már nyugdíjazott vagy a szakmát idővel elhagyó egyént is találunk. A valóban a régészetben dolgozó szakemberek száma ennél jóval kisebb. Ez érthető is, hisz a jelenleg ennek a szakmának munkát adó intézmények száma (múzeumok, kutatóintézetek, egyetemek, régészeti cégek, műemlékvédelmi intézetek és polgármesteri hivatalok) nagyon szűk – a munkahelyeket pedig nemegyszer nepotizmus és ismeretségi hálózatok alapján lehet csak elnyerni.

Ilyen téren Románia meg sem közelíti az olaszországi vagy franciaországi régészek számát – igaz, előbbiek esetén mintegy 40%-ra tehető a munkanélküliek, vagy időszaki munkákból a túlélésért küzdők száma. Bărbulescu élesen bírálja a Bologna rendszert is, amely lehetetlenné teszi az alapos ismeretek elsajátítását és valódi szakemberek képzését. Míg a régi rendszerben egy doktori dolgozat megírása akár egy évtizedes kutatás eredményeként született meg és a kutató munkásságának egyik megkoronázása volt, a ma Romániában megvédett 56.000 doktori döntő többsége sajnos nem hasonlítható a húsz vagy harminc éve megírt doktori dolgozatokhoz. A szerző nem feltétlenül bűnbakokat keres (bár néhány lábjegyzetben találunk néhány nevet), hanem sokkal inkább a teljes rendszert bírálja, amely az oktatás minőségét rontotta. Véleménye szerint, az eleve a középiskolából is képzetlenül az egyetemre került fiatalok szűrésére lenne szükség, ehhez pedig elengedhetetlen a felvételi vizsgák visszaállítása.

A neves régész kitér a pályázatokból és rövid kutatási projektekből élők százaira is, akik ebben a szakmában csak úgy tudnak túlélni, ha egyik projektből a másikba tolakodnak. És valóban, a tolakodás helytálló szó: a rendkívül kevés kutatási projekt annál is kevesebb összegeiért több száz fiatal régész és doktorija után a munkanélküliséggel küzdő kutató tolakodik, nemegyszer embertelen körülmények és belső, szakmai csaták közepette. Ez a tendencia persze messze nem csak a romániai régészet problémája: az Európai Uniós projektekből élő Közel-Kelet európai kultúrák és fejlesztési programok ráerőszakolták a nyugodt, lassú és alapos kutatást igénylő tudományokra is a felgyorsult társadalom globalista korporalizmusát.

Mihai Bărbulescu részletesen elemzi egy idealizált régész erényeit és az általa tapasztalt hibákat is. Fél évszázados munkája során volt lehetősége látni azt, hogyan írtak történelmet régészek Romániában a késő sztálinizmus, majd a Ceausescu - diktatúra idején, a kilencvenes években és ma. Iránymutató elveként a 2005. december 13-án a Libération-ban közzé tett francia történészek közös nyilatkozatát idézte, amelyben Paul Veyne, Pierre Nora és számos más nagynevű francia történész követelte a történelem-írás szabadságát és politika-nélküliségét. Ettől az elvtől számos romániai régész még most, 2016-ban is távol áll, főleg amikor nyelvi kontinuitásról és népcsoportok régészeti azonosításáról beszélnek.

A kötetben külön fejezet foglalkozik a romániai régészek munkáját szabályozó és nemegyszer megnehezítő törvényekkel, intézetekkel, szervezetekkel és trendekkel. Mint a Nemzeti Régészeti Bizottság egykori elnöke aktív részese volt úgy a Verespatak kialakult társadalmi mozgalom és nemzetközi botránynak, mint a Kolozsvár főterén történt ásatások körül kialakult közvitának is. Mindkét példa esetén a politika és a régészet elválaszthatatlanul összekapcsolódott és szinte lehetetlen volt kizárólag a tudomány álláspontját képviselni – pedig a célja a régésztársadalomnak csakis ez kellene legyen.

Az utolsó előtti része a kötetnek a régészet és a nagyközönség romániai kapcsolatáról szól. Ahogy a többi rész, úgy ez sem egy vidám történet. Bărbulescu felsorakoztatja azokat a negatív példákat – dákómánia, ősi dák istenségek új kultusza, pszeudo-történelmi tárgyak, mint a híres sinaiai táblácskák – amelyeknek népszerűsítése nagyban rontja a régészekről kialakult közvélekedést. A régészeti helyszínek látogatói száma is messze elmarad a vallásos helyszínekétől vagy a külföldi példáktól. Kizárólag a múzeumok által rendezett történelmi vetélkedők és fesztiválok tudnak jelenleg nagyobb tömegeket vonzani – igaz, ez nemegyszer azzal jár, hogy történelmileg hiteltelen kosztümös maskaraként kell életben tartani a régészek munkáját, akik maguk is a beöltözött társaság részeként kell a nagyközönséget szolgálják. A könyv utolsó fejezete a kolozsvári román régészeti és ókortörténeti iskola nagy alakjai előtt tiszteleg a szerző személyes szemszögéből és saját élményeiből, anekdotikus történeteiből merítve.  

Mihai Bărbulescu kötetét nemrég mutatták be úgy Kolozsváron, mint Bukarestben. Egy olyan esszé-fűzérről van szó, amely dinoszaurusz-lépésként döngeti meg a régész-szakma repedező és ódon falait, figyelmeztetve a szakma válságára, globalizációval és gyorsuló, pénzügyisedett tudományos világ krízisére és számos, a romániai régészet sajátosságainak rákfenéire is. Egy teljes és szépen megöregedett, de még mindig fiatalos régész testamentuma ez, amelynek remélhetőleg lesz visszhangja és olvasója az elefántcsonttoronyba zárt régészeken túl is.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2016. december 19-i nyomtatott számában.