In memoriam Bura László
Az interjú 2010. szeptemberében készült szülővárosom egyik legjelesebb szellemével. Megjelent a Szatmári Friss Újság 2010. szeptember 18 -i számában.
Nyelv
és otthon bűvöletében
Bura
László (1932 - 2014) a Magyar Néprajzi Társaság levelező és a Magyar Tudományos
Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaság többszörös
kitüntetettje, a Csűry Bálint ,a Fraknói Vilmos és az Identitás - díj
tulajdonosa. Városunk díszpolgárával kultúráról, jövőről és sorsokról
beszéltünk.
1.
Minden
pályakezdés mögött áll valaki, vagy valami: egy később mítosszá lett szülőhely,
család vagy mentor. Hogyan indult el tudományos pályája?
Szatmárnémetiben születtem, gyermekkoromat is itt
töltöttem, az akkor még gyéren lakott de a mostaninál valamivel hangosabb és
mozgalmasabb Tisztviselőtelepen. Az egyetemet Kolozsváron végeztem, a Magyar
Nyelv és Irodalom Fakultás hallgatója voltam.
Elsősorban nyelvésznek, nyelvkutatónak éreztem magam és
ezzel mai napig így vagyok. Negyedéves hallgatóként a tanszéken gyakornokként
dolgoztam egy évet, ahol tanáraim és mentoraim a kor legnevesebb
művelődéstörténészei és nyelvészei, Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy
Mózes voltak. Nagy hatást gyakorolt fejlődésemre, tudományos pályámra Faragó
József néprajzkutató, akivel később még számos alkalommal dolgoztam és
kutattam. 1955 –ben a kommunista rendszer eltávolított a kolozsvári egyetemről,
így gyakornoki munkámat később pedagógusként folytattam négy évig
Mezőpetriben,
majd Szatmáron a mai Sportlíceumban, az akkori 4- es Számú Általános Iskolában.
Pályadíjak révén sikerült a tudományos munkát is folytatni, elsősorban
tájnyelvi gyűjtésével, mesterségek szaknyelvével és az oktatás módszertanával
foglalkoztam fiatal pályakezdőként. Doktori dolgozatom 1972-ben védtem meg.
A Szatmári Friss Újság elődjének tekintett Szatmári
Hírlapban 1969 óta írtam elsősorban nevelésről, oktatásról de számos
művelődéstörténeti írásom is megjelent. Annak idején nagy sikernek örvendett a
Báder Tiborral szerkesztett „Szatmári
Arcok” rovat.
2.
Olyan
időkben volt ifjú és pályakezdő, amikor az anyanyelv ápolása több volt, mint
igény és szükséglet. Identitásához, fennmaradáshoz kellett. Hogyan élte meg magyarságát a kommunizmus
idején?
Magyarságot, nemzeti identitást hangsúlyozni nem igazán
lehetett a kommunizmus alatt. Munkásságommal akkor is és most is leginkább a
helyi közösséget céloztam meg, annak értékeit, a közös és egyetemes művelődés
és kultúra gyökereit kutattam és tanítottam. Így éltem meg magyarságom, akkor,
amikor ezt börtönévekkel jutalmazták.
3.
Éveken
át volt oktató úgy általános és középiskolában, majd egyetemen is. Hogyan adható át hatásosan az anyanyelv
szeretete és megbecsülése a változó ifjúságnak?
Ez ennél bonyolultabb kérdés, mert elsősorban időfüggő.
1990 előtt a magyarórák is másról szóltak. Az irodalmi anyag megcsonkítva és
bicebócán került a diákság elé, hisz állandóan figyelték mit és hogyan
tanítunk. Akkor elsősorban tisztán az anyanyelv „nyelvi” szépségére, árnyalt és változatos világára tudtunk
összpontosítani, a legjobb nevelő példákat hozva.
A mai oktatást elsősorban kívülállóként szemlélem, hisz
tizenhat éve nem oktatok, ám mivel mint a Tanitóképző Főiskola oktatója továbbra
is érzékelni tudom ezt a jelenséget. Ma sincs könnyű dolga annak, aki magyarul
és anyanyelvről akar beszélni és tanítani. A kitágult világ, a modenizmus és
globalizmus csonkítja a nyelvet, anyanyelvünk csorbulni látszik, a nyelvi
ismeretek hiányossága és nehézkes használata sajnos ma már a pedagógiába
készülőknél is jelentkezik.
A régi nyelvtan még nagyon „grammaticus” volt. Az oktatás
elsősorban a nyelvi rendszerre, tisztán a nyelv szépségére, szerkezetére
épült. Ma a közlésre összpontosítanak,
hisz látszólag ezzel van a legfőbb gond, ám elfelejtkeznek a nyelvtanulás
alapjáról, a nyelvtanról.
Úgy vélem ilyen téren is a mai nyelvoktatás útkeresésben
van.
4.
Van
–e recept a jó „paidagogoszra”, vagyis a nevelő tanárra?
Ezt mindig az adott körülmények határozzák meg leginkább.
Annak ellenére azonban, hogy nincsenek általános és mindenhol érvényes
szabályok a „jó pedagógusra”, mégis úgy vélem, néhány jellegzetességre minden
oktatónak figyelnie kell.
Az egyik a szakma jó ismerete. Mindent egy tanár sem
tudhat, de állandó felkészüléssel kell elsajátítania a legújabb információkat
is, hogy naprakész lehessen és munkáját valóban teljes odaadással tudja
végezni. Ugyanakkor egy tanár ne legyen hivalkodó sem: a diákot nem megalázni
kell. Megjegyezném itt még, hogy ugyanilyen fontos az örök „tanulni tudás”,
kíváncsiskodás és a tudásvágy tovább éltetése a tanítói évek alatt is.
A másik oldala a „jó tanárnak” talán az együttműködésre
való hajlam. Mivel minden diák külön világ, ezért igyekeznünk kell lehetőleg
megismerni őket és közvetlen kapcsolatot ápolni velük. Osztályfőnökként
diákjaimat többször látogattam és kirándulásokat is szerveztünk a közös
kikapcsolódás és egymás megismerése érdekében.
5.
Hogyan
látja mint nyelvész és mint magyar ember az Internet hatására kialakulóban lévő
„újmagyart”, a fiatal generáció mai magyar nyelvét?
Idő és vizsgálódás kérdése, milyen irányba halad ez a
folyamat és milyen mértékben fogja megváltoztatni a nyelvet. Az tény, hogy a
mindennapi kommunikációra erősen hat. Én úgy látom, hogy a személyes
kapcsolatokat elrontja, az egyént és a személyiséget elszigeteli a valódi
közösségi élettől. A nyelv árnyalatait
csakis élő gyakorlásával lehet észrevenni. A nyelv él és önkifejez,
rövidítésekkel pedig csak elhalványul.
6.
Beszélhetünk-e
szatmári értelmiségről?
A kérdés ott kezdődik, kit tekintünk „értelmiséginek”.
Úgy vélem értelmiséginek lenni ma már nem oklevélfitogtatást jelent. Nem címek
és titulusok, diplomák tesznek valakit értelmiségivé. Ismerek számos olyan
falusi embert, aki hét osztályos végzettséggel egyedi módon tudja szemlélni
környezetét, önmagát és a világot. Az „értelmiségi” szerintem elsősorban a
„gondolkodó ember”, aki el tud elmélkedni a világ dolgairól, aki nem csak külső
forrásokra hagyatkozva sodródik, hanem önmagából is tud választ hozni.
Aki oklevelét, címét fitogtatja, aligha értelmiségi.
7.
Számos
könyvében, tanulmányában és ismeretterjesztő cikkében foglalkozott Szatmárnémetivel,
legutóbb pedig „Erdőd nyolc évszázada” címmel jelentetett meg egy
kismonográfiát. Munkássága szinte egyszemélyes intézménnyé és szaktekintéllyé
avatta a helytörténészek körében. Milyen területek vannak, melyek kutatásra
várnak Szatmáron?
Kutatandó területek mindig voltak és lesznek is.
Szatmárnémeti történetére vonatkozóan elsősorban a gazdaság és ipartörténet
jelenti a feltáratlan területet. Természetesen a már feldolgozott témák
részleteiben is elbújhatnak érdekes dolgok. Egy kutatónak elsősorban a hiteles
források alapján kell dolgoznia és ezekből bizony nemegyszer nagyon sok érdekes
adat derül ki. Ha kritikus szemmel
nézzük az adatokat, számos történelmi pontatlanságra kerül napfény. Igy
tudhatjuk meg például, hogy a szatmári Református Gimnázium, amelynek 450
évfordulóját már 2007 –ben „megültük” valójában idén kellene ünnepelje a 400
évfordulóját. Az 1610 –es dokumentum mellett az 1910-es tricentenáriumi
ünnepségsorozat dokumentumai is bizonyítják ezt.
Mindenben ott a szépség, csak meg kell látni. Ehhez pedig
olvasni kell és kutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése