Pénz beszél, Pelso ugat: Sevso Magyarországon

The Seuso treasure is one of the biggest silver hoard from the Late Roman period (65,5 kg of pure silver). It's appeared on the black market in the 80's and then 1990 on he Sotheby auction in New York, in the custody of Lord Northampton. In 1993 a trial in New York tried to clarify the origin of the treasure and the heritage  - state of it. Hungary, Croatia and Libanon was also present, but the most obvious evidences came from Hungary: the Roman name of the Lake Balaton (Pelso), the style and typology of the objects, the costumes of the personae on the plates and the Celtic - Pannonian name of Seuso also was an evidence. More, the Polgárdi quadripus and the mysterious death of Sümegh József, who probably found the treasure in the 70's made from this treasure one of the most controversial in history of heritage trade. After many attempts, Hungary now bought 7 of the most valuable obejcts paying a "little compensation" (15 million EURO) for the treasure. With this act, the treasure  - first time in history - can be adored by everyone and examined by world researchers and big projects. But: the international law of heritage and monument protection failed a fatal accident with this.  

A Seuso – kincsek a mai Magyarország területén valaha előkerült legjelentősebb régészeti leletnek számítanak. Értéke felbecsülhetetlen. A 65,5kg összsúlyú lelet sokáig a magyar műemlékvédelem és kriminalisztika egyik legvitatottabb tárgya volt. Megszámlálhatatlan cikk, könyv és sajtótermék vette zászlajára a kincset, melynek történetét a nagyközönség szinte évre pontosan ismeri a hatalmas médiafigyelem miatt. Hét darabjának hazatértével azonban új fejezet nyílt nemcsak a kincs történetében de a magyar és nemzetközi műemlékvédelem is. A kincs regénybe illő történetének rövid összefoglalóján túl érdemes azonban azt a furcsa kérdést is megvizsgálni: kié manapság az ókor és milyen szerep jut a kis országoknak a műkincskereskedelem egyre vadabb viharaiban.

A Seuso kincsek története szinte minden kétséget kizáróan a mai Magyarország területén elterülő Pannoniában, a rómaiak által jóval az erdélyi tájak bevétele előtt meghódított provinciában kezdődik. A Kr.u. 350 – 400 között zajló gyors geopolitikai változások hatására rejthette el a hatalmas ezüstkincset Seuso, egy más forrásból eddig nem ismert, bizonyára a helyi, romanizált kelta elit tagjának számító férfi. Ez a jelenség igen gyakori ebben a korban, számos példa ismert ehhez hasonló ezüst – depókra úgy Közép mint Nyugat Európában. A kincs – ahogy a legnagyobb ezüsttál latin szövege is megemlíti – személyesen Seusonak készül, valószínűleg megrendelésre vagy adományként: „őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, ó Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak”. A nyugati és keleti típusú ornamentikával, lenyűgöző kidolgozással készült ötvösmunka a Késő – Római kor egyik legszebb műalkotás – csoportjává teszik a kincset. Dionysos, a bor istene, Achilleus a trójai hős ugyanúgy megtalálható, mint egzotikus állatok, majmok, gepárdok és lakomázó nemes rómaiak – talán maga Seuso és udvara. A kincs legnagyobb tárgyán ott egy tónak látszó elnyúlt forma is, amelyen a „Pelso” szó szerepel. A kincs egy teljes étkészlet kellett legyen, a római lakoma minden szükséges elemével: kézmosó tállal, óriási, 70 – 72 cm átmérőjű tálcákkal, díszes kancsókkal, vödrökkel és amforával. Ahogy a többi külföldi analógia is mutatja, Seuso hatalmas kincsének számos további elemet – kanalakat, evőeszközöket, merőkanalakat, poharakat, csészéket  - is kellett volna tartalmaznia. Annyi bizonyos, hogy a római korban is ritkának számító kincset föld alá rejtik a IV. század végén.

A történet majdnem másfél ezer évvel később folytatódik, amikor 1878 május 2 –án Polgárdi falu melletti Kőszárhegy déli lejtőjén Molnár János szőlősgazda kiásott egy összecsukható római állványt. Hampel József a neves korabeli régész még ásatásokat is végzett a helyszínen, de semmi mást nem talált.  A leletet sokáig egy háromlábú tripusnak tartották egészen 2004 –ig, amikor Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa bebizonyította, hogy egy négylábú állványról, ún. quadripusról van szó. A tárgy sokáig különösebb figyelem nélkül, a Magyar Nemzeti Múzeum raktárában nyugodott darabjaira törve.

1980 –ban Polgárdiban felakasztva találják a nem sokkal azelőtt leszerelt fiatal helyi lakost, Sümegh Józsefet. A fiú amatőr műgyűjtőként volt ismert, számos rokona tudott érmegyűjteményéről. Az 1970 –es években a család több tagja tudott arról, hogy a fiatal férfi óriási kincsre bukkant. Némelyikük magát a kincset is látta, de nem tartották túl sokra a cipelni is lehetetlen ezüsttálakat és kancsókat. Az, hogy Sümegh József kikkel került kapcsolatban abban a néhány évben, amig a kincset pincéjében rejtegette, sajnos ma sem tisztázott, pedig nagy valószínűséggel azok az emberek felelnek úgy az ő haláláért, mint a kincs fokozatos kicsempészéséért, amely végül Halim Korbanhoz, egy líbiai műkincskereskedőhöz jutott. Hosszú útját 1980 és 1987 között nem lehet pontosan rekonstruálni, így egyes kutatók feltételezése szerint az akár 200 apró ezüsttárgyat is tartalmazó kincslelet kevésbé látványos, de ugyanolyan rendkívüli részei külön tulajdonost kaptak. 1984 –ben a malibui Getty

Museumban tartózkodó neves ókortörténész, Szilágyi János György egy eladásra odavitt óriási ezüstkincset vizsgálhatott meg. A kincs egyik darabján ott szerepelt a már említett „Pelso” latin szó. A Kerényi tanítványként nevelkedett kiváló latinista azonnal rájött: a Balaton római elnevezése szerepel a tárgyon, amely magyarországi eredetre utal. Az általa készített fényképet elküldte Mócsy András régésznek is, akinek sajnos már nem jutott elég ideje, hogy bebizonyítsa: a Seuso név kelta – pannon eredetű és a Pelso valóban, a Balatont jelöli.

1990 –ben a Sotheby aukciós ház New Yorkban mutatta be az akkor már 15 darabra kiegészült kincset, amelyek akkor már Sir Peter Wilson, majd Lord Northampton tulajdonában voltak. A kincsről készült felvételek és az elsődleges vizsgálat eredményei alapján Marlia Mundell Mango készítette el a máig legteljesebb kutatást a tárgyakról. 1993 –ban Magyarország, Horvátország és Libanon is pert nyújtott be a kincsek birtokosaként, ám a New yorki perben egyiküknek sem sikerült megnyugtatóan tisztázni az eredetet tényét. A magyar fél számos bizonyítékát – így a paleobotanikai vizsgálatokat, a Sümegh József rokonainak

meghallgatását és a polgárdi négyláb valamint a lingvisztikai és stilisztikai érveket – nem is hallgatták meg.

Az ügy sokáig hallgatott, míg 2006 –ban az angol lord ismét áruba akarta bocsájtani a tárgyakat a Bonhams Aukciós Házon keresztül. A TV2 ekkor készíthette híres felvételeit a tárgyakról, amelyek illusztrációját képezték a tavaly, 2013 –ban megjelent Visy Zsolt és Mráv Zsolt által szerkesztett magyar és angol nyelvű tanulmánykötetnek. A magyar állam még ekkor is, hevesen tiltakozott az ellen, hogy a kincset eladják, mondván, hogy egyetlen jogos tulajdonosa a magyar állam. A nemzetközi visszhang és a papírok tisztázatlan volta miatt a lordnak ezúttal sem sikerült hivatalos aukción eladni a tárgyakat, ám más módon, mégis sikerült. Egy testvérpár vette meg a hét visszakerült tárgyat 2006 –ot követően. A többi feltételezhetően a lord birtokában maradt.

Visy Zsolt régészprofesszor számos alkalommal – így 2008 –ban a londoni székhelyű Society of Antiquaries előtt is – bemutatta a tudományos bizonyítékokat a tárgyak magyarországi eredetéről. Az ügyet olyan neves szakértők is felkarolták, mint Colin Renfrew, az angol régészet doyenje. Ennek ellenére, nemzetközi műemlékvédelemnek nem sikerült hivatalos úton visszaszerezni a kincseket, amelyek ha Magyarország

tulajdonát képezik, költségek nélkül, kötelező módon kellett volna maradéktalanul az országba kerülniük.  A kincsek felvásárlásának ötletével 2012 –ben hozakodott elő Zelnik István műkereskedő. Az öltet azonban meghiúsult, egyrészt az ötletgazda tisztázatlan jogi helyzete, másrészt az ötlet jogi következményei miatt: ha a kincset egy magánszemély veszi meg, azzal Magyarország hivatalosan is lemond a kincs tulajdonjogáról és ezáltal minden más, feketepiacon terjengő kincsének birtoklásáról is, továbbá jogi precedenst teremtett volna más országok számára is. Ezt követően indulhatott el a magyar állam 1,5 éven át folytatódó egyeztetése, amelyben  - ahogy Orbán Viktor miniszterelnök hivatalos sajtótájékoztatójában megnevezte – Baán Lászlónak a Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatójának volt kulcsszerepe. Baán László – aki egyébként közgazdász végzettségű – úgy nyilatkozott magyar sajtóorgánumoknak, hogy azért volt szükség 15 millió eurót (4,7 milliárd forintot) kifizetni a brit testvérpárnak, mert nem volt perdöntő tudományos bizonyíték arra nézve, hogy a leletek Magyarországról kerültek volna elő.  Ennek köszönhető tehát, hogy Magyarország gyakorlatilag azzal, hogy alkut kötött a

feketepiac egyik főszereplőjével fejet hajtott a műkincs-kereskedelem aktuális szabályainak és vezető elveinek és gyakorlatilag lemondott a leletanyag pannoniai származásának bizonyításáról. Úgy a kormányfő, mint Baán László hangsúlyozta, hogy Magyarország valójában tulajdonosként birtokoscserében részesítette a kincseket, egyféle „jutányos, kompenzációs” díjat adott a testvérpárnak. Érdekesség a történetben, hogy a Magyar Régész Szövetség 2014. január 24 –én benyújtott egy kérést a Magyar Nemzeti Bankhoz (amely 30 milliárdnyi összeget különített el idén műkincsek visszaszerzésére) a Seuso kincsek visszaszerzésére, pedig ekkor már a magyar állam tavaly decemberben aláírta a szerződésvételt.

A történetnek csak egyetlen szépséghibája van tehát: Magyarország lemondott arról, hogy perben, tudományos érvekkel bizonyítsa tulajdonjogát és a nemzetközi műemlékvédelem eszközeivel vegye vissza jogos tulajdonába a tárgyakat. Erre azonban manapság látunk mást példát is: Románia is több millió dollárt fizetett a régészek által is gyakran kutatott Sarmizegetusa Regiában előkerült dák aranykarperecekért. Míg az olyan „családi kincsek”, mint a Nofertiti fejszobor vagy az Elgin márványok, netalán a Győzedelmes Ifjú

bronzszobra neves múzeumokban vannak és a jogtulajdonos országok legfeljebb kulturális „bojkottal” tudnak harcolni visszaszerzésükért, addig a fekete piacon, magántulajdonban lévő műkincsek visszaszerzésének ma már – a Seuso kincsek visszavásárlását követően – gyakorlatilag precedenst teremtően csakis a vásárlás útján lesz lehetőség. Egyeztetésre, tudományos bizonyítékok felsorakoztatására ezután már felesleges is hivatkozni. A nemzetközi műemlékvédelem a Seuso ügy után alapos önvizsgálatra szorul és feltehetjük a kérdést: hogyan is tudunk egyáltalán harcolni a műkincskereskedelem mindent behálózó ereje ellen, amely már államokkal is lepaktál?

Pénz beszél….Pelso ugat, mondhatnánk. Mert a kelta kutyáról elnevezett tó első említését viselő tál – ilyen, olyan úton  de Magyarországon  van. Látogatása és kutatása most már mindenki számára lehetséges lesz, ami valóban, óriási marketingfogás a kampányidőszakban és azt követően a magyar tudomány és muzeológia számára is.

Ehhez hasonló régészeti kincs és ezzel járó szenzáció a Kárpát – medencében utoljára talán 1889 –ben történt, amikor az apahidai lelet előkerült. Akkor, Finály Henrik Kolozsváron ezeket a sorokat vetette le nagy lelkesedésében:” mi pedig szemlélve e gyönyörű tárgyakat csodáljuk azt a tökélyt, amelyet az ötvösök méltán szabad művészetnek minősített műipara elért volt már ezelőtt ezernégyszáz esztendővel és hálát adunk az anyaföldnek a mely a kegyelettől egykor rábízott kincse ennyi ideig megóvta és most oly körülmények közt adta vissza, hogy továbbra mi is kegyeletesen megőrizzük mostani és jövendőbeli észlelőinek tanulságára és épülésére”. 

közlés: Kolozsvár, Szabadság, 2014. március 28.