Dacia provincia nagyon rövid története

Manapság a rövid és frappáns információ-átadás korát éljük. Az emberek döntő többsége bizonyitottan nem olvas többet egy hiranyagból öt-tiz percnél többet. Mindez igen sajnálatos és nekünk, humántudományok gyakorlóinak tisztünk és feladatunk, hogy azért népszerűsitsük az olvasást. Most mégis kicsit eltérek ettől a céltól és egy általam készitett infografikonban próbálom bemutatni  - nem történészeknek - Dacia provincia rövid (nagyon rövid) történetét.

A nagyfelbontású fotó INNEN tölthető le.

Homérosz öröksége

The world press was very loud of the discovery of the "oldest possible fragment of the Odyssey" discovered recently in Olympia. The reality is that the oldest known fragments of the epic are from Egypt, preserved on Ptolemaic papyri and later after the "vulgate" version was established by Zenodotus and others, another papyri (Od.p.28) from the 3rd-4th century AD preserved already the canonic version. The recently discovered inscription actually is the oldest carved inscription of the Odyssey. Still, an amazing discovery.

Öröm volt látni és hallani, hogy a világ összes nagy hírügynöksége részletesen beszámolt az elmúlt évek egyik legizgalmasabb régészeti felfedezéséről, az olimpiai játékok névadó és az ókor egyik legfontosabb jóshelyeként ismert Olümpia területén felfedezett Homérosz idézetről. Az Odüsszeia

Homérosz idealizált arcképe

14. énekének 13 sora volt felvésve egy töredékesen fennmaradt kőre. A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a Kr.u. III. századból, Olümpia római korszakából származó Odüsszeia-részlet az eddigi legrégebbi, kőre vésett görög nyelvű részlet Homérosz második eposzából – legalábbis annak Vulgata, vagyis kanonizált változatából. A lelet egyedülálló jellegén túl ugyanakkor kiválóan példázza: a régészeti felfedezések még a XXI. században is lázba tudnak hozni egy országot, de akár a nemzetközi, globális társadalmat is.

Homérosz két nagy eposza, az Iliász és az Odüsszeia mai napig kötelező olvasmány, legalábbis a világirodalmat oktató középiskoláinkban. Európa történetének talán legrégebbi idők óta kötelező olvasmánya ez a két mű, nemcsak az ókori görög, de a későbbi Római Birodalom nebulói is betéve tudták a vak vátesz, a mitikus időkbe vesző és bizonytalan történelmi háttérrel rendelkező bárd, Homérosz két eposzát. A hagyományosan a Kr.e. VIII. század környékére datált epikus alkotás nagyon sokáig – mint minden nagy irodalmi mű – szóban, énekben terjedt a görög városállamokban, igaz vannak olyan elméletek is, miszerint magát a görög ábécét is azért találták ki 2800 évvel ezelőtt, hogy az akkoriban terjedő nagy irodalmi alkotásokat leírhassák.  Ebben, a több évszázadig tartó bizonytalan szakaszban Homérosz (már ha létezett ilyen nevű költő) két eposza több változtában is létezhetett. Minden városnak, közösségnek megvolt a maga saját Homérosz-változata, amely aztán a Kr.e. V. században átesik egy rendszerezésen, legalábbis ekkor választhatták ketté a két nagy eposzt. Ám a mifelénk, az iskolákban még tanított változattal ellentétben, a két eposz ma ismert, kanonikus változatait nem Peiszisztratosz 

idején, hanem a Nagy Sándor féle kulturális egyesítést és a görög világ globálissá válását követően a

Homéroszi papirusz a Ptolemaios korból

hellenizmus idején, Alexandriában állítják össze a kor nagy irodalmárai és könyvtárosai. Zenodotus, az alexandriai könyvtár tudósa és szamothrakéi Arisztarkhusz tudnivalón nagy szerepet játszott abban, hogy Homérosz két eposza a hellenizmus idején már a ma ismert, kanonikus („Homéroszi vulgata”) változatban terjedt a mediterrán világban. Ennek ellenére, nagyon sokáig az átlagemberek és diákok az ókorban is színházi játékok, pantomimek és énekek formájában találkozott Homérosz alkotásával. Hasonlóan fontos szerep jutott persze a vázafestészetnek és más, figuratív ikonográfiai megoldásoknak is, amelyek évszázadokon át örökítették a két nagy eposz történetét. Az Egyiptomban fennmaradt felbecsülhetetlen értékű papirusz-töredékek a Kr.e. III és Kr.u. VII. századból számos töredéket tartalmaznak a két eposzból, ami jól jelzi, hogy ezek már a kanonizált formában, írásban is terjedtek és iskolákban tanították őket. Leginkább az Iliász terjedt, ennek ma már 1800 kézirata ismert az ókorból és kora-középkorból. A késő ókori kéziratokat szorgosan másolták a középkorban is, részletes iskolai kommentárokkal, elemzésekkel, irodalmi és kutatástörténeti elemzésekkel (scholia) ellátva. A leghíresebb és máig egyik legteljesebb változatra 1779-ben bukkantak Velencében az ún. Venetus Akéziratban (Codex  Marcianus Graecus 822), amely egy X. századból származó változata Homérosz Iliászának. Ez a felfedezés váltotta ki az ún. Homérosz-kutatást és az azóta 1800-ra nőtt kéziratok kutatását, kronológiai felállítását, melynek egyik legnevesebb kortárs szakértője egy magyar származású, amerikai klasszika-filológus, Gregory Nagy (Nagy Gergely).

Bizonyos sajtóorgánumok persze úgy hozták le a hírt, hogy ez a legrégebbi fennmaradt változata Homérosz Odüsszeiájának, ami persze nem igaz.

A most felfedezett olympiai felirat

Az Odüsszeia szöveg-részletei ismertek voltak már egyiptomi papirusz-töredékeken jóval az alexandriai kanonizáció előtti időszakból is és későbbi, X. századi középkori másolatai is ismertek. Ismert egy, a Kr.u. III. századból származó papirusz is (M-P 1106 papirusz), amely az Odüsszeia ma ismert változatának apróbb részleteit tartalmazza. A most felfedezett olümpiai felirat jelentősége valójában abban áll, hogy ez a legrégebbi kőbe vésett és a kanonizáció utáni változatban keletkezett részlet. A felirat az Odüsszeia 14. énekének részleteit tartalmazza, amely a főhős Odüsszeusz és barátja, Eumaiosz közötti párbeszédet idézi.

A felfedezés több szempontból jelentős. Egyrészt megmutatta a nagyvilágnak, hogy Homérosz kanonikus művei továbbra is az európai civilizáció alapvető irodalmi alkotásai, amelyek népszerűsége a modern akciófilmeknek és kortárs filmsorozatoknak köszönhetően is töretlen. Másrészt arra is kiváló példa, hogy egy olyan, közel kétszáz éve kutatott terepen, mint az ókori Olümpia városa is találhatnak még a régészek szenzációs, az egyetemes emberi kultúra számára is jelentős felfedezéseket. Ez talán azért is fontos, mert a régészettudománynak sajnos nap mint nap „bizonyítania” kell létjogosultságát a kapitalizált neoliberális gazdasági rendszerben és kortárs mentalitásban. A régészet „haszna” és fenntartásának biztosítása ilyen lenyűgöző leletekkel bizonyítható és ebben kulcsfontosságú szerepe van a sajtónak is, hogyan tálalja a régészek munkáját és a felfedezések jelentőségét.

Megjelent a Szabadság napilap 2018.07.18-i számában.

Napoca, az ókori Kolozsvár III. Hadrianus városa

Legutóbbi írásunkban Kolozsvár római történetének legkorábbi, Traianus korabeli (Kr.u. 106-117) időszakával foglalkoztunk, amikor a mai félmilliós város környékén feltehetőleg még őshonos dákok, vagy dák törzsek, népcsoportok éltek, egy Napouka (latinosan Napoca) nevű falusias településen, melyet sajnos egyelőre nem sikerült megnyugtatóan azonosítani Kolozsvár területén. Ez a kicsi település azonban bármilyen misztikus is legyen korai, Traianus előtti és a hódító császár uralkodásának első éveire eső története, a császár halálakor már bizonyosan rómaias jellegű házak, a római kultúrának a jegyeit és tárgyi emlékeit hordozó lakosság lakta. Traianus korából már jól ismertek a római város első, fából épült házainak lenyomatai, az újonnan, a birodalom minden szegletéből, de különösen a szomszédos provinciákból, Pannóniából és Noricumból ideérkezett lakosság által használt érmék, kerámiák és néhány felirat is. A feltételezhetően a Szamos partján, a mai Múzeum-téren (Karolina tér, Óváros) területén kibontakozó település – bármennyire is római volt tárgyi kultúrájában – mai szemmel falusias jellegű településnek tűnne ha egy időutazás folyamán visszatérnénk Kr.u. 117-be. Ám ekkor egy olyan császár került Róma élére és öltötte magára az imperátor bíborát, akinek 21 éves uralkodása döntően meghatározta a Római Birodalom új bel és külpolitikáját és - ami Kolozsvár történetére vonatkozóan még fontosabb – várospolitikáját is.  Publius Aelius Hadrianus (Kr.u. 76-138) a hispániai születésű, szakállas, utazó császár volt az, aki a falusias jellegű Napoca települést városi rangra fogja emelni és ezzel integrálja ezt a régiót egy több, mint kétezer várost magába tömörítő sűrű gazdasági, jogi, kulturális és politikai hálózatba, amit Római Birodalom néven ismerünk ma.

Hadrianus várospolitikája

Hadrianus császár uralkodása igen rosszul indult. A Kr.u. 117-ben, Traianus császár hirtelen  halálával sürgősségi szenátusi rendelettel kinevezett uralkodónak gondjai akadtak Arábiában, Judeában és a mai Erdély területén is. Traianus szokatlanul makacs expanzív külpolitikája és területi terjeszkedései számos meghódított területen mozgolódásokat és lázadásokat váltottak ki, amelyeket a katonai életben jártas, ám a politikában és diplomáciában még kevésbé tapasztalt Hadrianusnak

Timgrad (Algéria) római városának alaprajza

kellett megoldania. Mindezt úgy, hogy a Szenátus és a hadsereg kegyeit se veszítse el. Hadrianus végül nagyon józan döntésként kivonult Arábia és a Közel kelet újonnan meghódított  területeiről, leverte a judeai lázadást és Daciában, a mai Erdély területén is sikeresen rendezte a 117-118-ban kitört roxolán-jazig támadást. A császár nem sokkal Traianus halála után Dacia dunai határához sietett ahol elrendelte az ókori világ egyik építészeti csodájának számító drobetai római híd lerombolását, megakadályozva az ellenséges „barbár” népességek déli előrenyomulását. Ugyanakkor kinevezte Quintus Marcius Turbo-t a környék legióinak vezetésére, akinek sikeres hadjáratát bizonyítja a daciai fővárosban és valószínűleg több más erdélyi római településen is felállított dicsőítő szobortalapzatai és egykori, ma már elveszett szobrai. A késő antikvitásban keletkezett Historia Augusta Hadrianus életrajza szerint, a fiatal császár annyira kétségbeesett, hogy fel akarta adni az alig tíz éve létező provinciát, hisz stratégiailag nem tartotta hasznosnak és fenntarthatónak. A római szenátorok csak azzal tudták meggyőzni, hogy ne hamarkodja el a döntést, hogy a tíz év alatt ide sereglett római állampolgárokra hivatkoztak, akik ezzel a lépéssel munka és otthon nélkül maradnának és földönfutókká válnának. Végül, Hadrianus úgy döntött, hogy nem adja fel a frissen létrehozott provinciát, hanem újra-rajzolja annak határait, megerősiti azt és belső adminisztrativ reformokat kezdeményezett Daciában. Elvitte a provinciából (Berzobisból) a IV Flavia Felix legiót, igy a provincia 118 után egyetlen legióval, az Apulumban állomásozó XIII Geminával maradt.  A provincia déli tartománya, Dacia Inferior jóval kisebb lett, mint a traianusi időkben, a másik két tartomány – Dacia Superior és Dacia Porolissensis – változatlan maradt, ám határai ekkor rögzültek. Míg a legióval rendelkező Dacia Superiort egy szenátori rangú kormányzó vezette, a másik két tartomány élén lovagi rangú procurator állt.

Dacia Porolisssensis, a történelmi Szilágyság és Erdély északi része jelentette nemcsak Dacia északi régióját, de egyben a Római Birodalom észak-keleti határvidékét is. A mai Mojgrád falu mellett kialakult Porolissum auxiliáris tábora védte azt a vámhivatali állomást is, amely a Barbaricum és a

Dacia térképe (Höpken et al. 2016)

birodalom közötti kereskedelmet felügyelte. Ez a vidék volt két világ közötti kereskedelem és mobilitás egyik fő útvonala és ütőere, így ennek a régiónak a védelme különösen fontos volt a birodalom számára. Ezt bizonyítja az a mintegy 165 katonai létesítmény (erőd, megfigyelőtorony) amelyet eddig Dacia Porolissensis területén sikerült feltárni vagy azonosítani. Ezek a katonai létesítmények ugyanakkor rengeteg római kereskedőt is vonzottak, hisz az itt állomásozó segédcsapatok és kihelyezett őrállomások katonái mögött egy másik „civil hadsereg” – nők, gyerekek, kereskedők, orvosok, kuruzslók és megannyi más foglalkozás képviselői – telepedtek le. A tartomány lovagi rangú procuratorainak pontos állomása és feltételezhető palotája – vagy székhelye – sajnos mind a mai napig nem ismert. Egyesek szerint ez a tartomány névadó Porolissum katonai táborában vagy az akörül kialakult vicus területén keresendő, mások szerint a procurator Napoca településen székelt. A római adminisztráció hagyományait és intézményei ismerve az sem kizárt, hogy a lovagi rangú kormányzó vándor-udvarral rendelkezett és nem volt állandó székhelye.

Hadrianus tehát újrarajzolta a birodalom határait, racionálisabb és kevésbé kűroszi vagy nagysándori terveket hessegetve maga előtt, mint hódító elődje. Reálpolitikai döntésének részeként a határokat nemcsak racionalizálta, de elindított egy nagyszabású védelmi, defenzív katonai politikát is, melynek következményeként 117 és 138 között a birodalom legtöbb pontján – így Daciában is – kőből épült

erődök épülnek majd és kialakult az a római határvédelem és komplex kulturális struktúra, amelyet ma egységesen csak a Római Limesként ismerünk. Ám hadtörténeti döntései mellett, Hadrianus legfőképp mint a Római Birodalom nagy városalapítója maradt fent a történelemben: 34 olyan település ismert a birodalom minden területéről – de különösen a veszélyeztetett, határvidékekről – amelynek jogi státusza változott az ő uralkodása idején. Tizenhét település kapott például Africa Proconsularis provinciában municipiumi vagy colonia rangot, amely a településeknek sajátos jogi státuszt és számos jogot adott, amelyek elsősorban a várost vezető politikai és gazdasági elit tudott kihasználni, akiket ezzel a lépéssel a császár azonnal a maga oldalára állított. Városi politikája az utazó császárnak Dacia provinciát sem kerülte el: Kr.u. 124 előtt nyer municipiumi rangot Drobeta katonai vicusa és Napoca települése is. A Szamos partján kialakult római település ekkor válik Dacia Porolissensis legfőbb városi központjává.

A Szamos parti Róma kezdetei: Municipium Aelium Hadrianum Napoca

Hadrianus császárságának kezdetén tehát a Kis-Szamos partján, valószínűleg a mai Óvár és a Főtér környékén elterülő római település a Napoca nevet viselhette. Jogi státusza sajnos nem ismert: lehetett egy civil pagus vagy vicus, amely egy nagyobb territorium központi településeként működött, de a Hunyadi téri Opera előtti ásatásokból előkerült cohors I Alpinorum katonai bélyeges tégláira alapozva néhány kutató  - elsősorban Tóth Endre – feltételezte, hogy Napoca is katonai alapítású település, vagyis a korai, traianusi időszakban – itt is létezhetett egy katonai tábor, melynek környékén alakult ki az a katonai vicus amely Kr.u. 124 körül megkapta a municipiumi rangot.

Bárhogy is legyen, annyi bizonyos, hogy erre a lépésre a nagy adminisztratív változások és Dacia Porolissensis létrehozása után, vagy azzal egy időben került sor, a két esemény ennélfogva szorosan összefügg. Az sem kizárt, hogy az új municipium – amely 124 után mint Municipium Aelium Napocensium néven ismert – azért kapta ezt a kiemelkedő rangot, mert itt székelt a tartományi procurator. A másik település, amely Napocával egy időben emelkedik városi rangra Drobeta katonai vicusa volt – amely akár Dacia Inferior procuratori székhelyéül szolgálhatott egy ideig. A politikai és

A római Napoca térképe (Diaconescu 2004 nyomán)

adminisztratív okokon túl, Napoca azért is kaphatott városi rangot számos más jelentős civil település előtt, mert fontos kereskedelmi és gazdasági gócpontban helyezkedett el, földrajzi helyzete kiemelten fontossá tette úgy a sókereskedelemben, mint a fő császári út mentén zajló mozgásokban. A település új státusza több feliraton is megmaradt számos formában: Aelia Napoca, municipium Aelium Hadrianum Napoca.

Az új városi rang számos változást hozhatott a település életében: ekkor épült meg a római város első kőből épült védőfala, amelynek bizonyos szakaszait sikerült azonosítani a Jókai utcában (str. Napoca 15.) és két további helyszínen is, igaz ezek ma nem látogathatóak, annak ellenére, hogy a város legrégebbi erődítményei és különösen jelentős régészeti helyszínnek minősülnek. A régebbi ásatásoknak köszönhetően ma már megnyugtatóan tisztázódtak a város keleti, déli és nyugati falainak szakasza, kevésbé ismert azonban a keleti fal pontos helye.

A municipiumi rang ugyanakkor nemcsak erődített falakkal látta el a települést: az eredetileg az Óvár környékére koncentrálódó település Hadrianus uralkodására kiterjedt egészen a mai Főtér déli területéig, míg keleten magába foglalta a Híd utcát (Str. Ferdinand) is. Hadrianus idején alakulhat ki az ortogonális, rácsos utcarendszer, amelyet sikerült néhány ponton, különösen a Híd utca területén dokumentálni (cardines és decumani utcák). A római városok a birodalom szinten minden részén hasonló struktúrákat követtek, így municipium Aelium Hadrianum Napoca esetén is feltételezzük, hogy az ortogonális úthálózat közepén állt a város fő tere, a Fórum, amely körül monumentális épületek (templomok, közfürdő, bazilika) állhattak. Sajnos ezeknek pontos helye nem ismert, bár a város municipiumi rangját jelző votiv feliratok egyike (CIL III 14465) a Főtéren került elő, míg a Híd utcában, a mai Central Áruház építésekor egy monumentális építészeti elemekkel díszített Silvanus vagy Jupiter templom került elő. Ezekre alapozva a mai kutatás azt feltételezi, hogy a hadrianusi város Fóruma a Főtér észak-keleti sarkában, a Szent Mihály-templom területe és a Gyógyszerészeti Múzeum között húzódhatott. Érdekesség még, hogy a Szent Mihály-templom környékén egy Hercules szobrot is találtak, amelyek – hagyományos módon – a városi közfürdőkben voltak elhelyezve. A korai római municipium területének déli perifériáján alakult ki az a birodalmi léptékben is egyedülálló fibula-gyártó műhely, amelyet a Memorandisták emlékművének építését megelőző régészeti ásatásokon tártak fel 1992-3-ban. A mintegy 1000 fibulát és öntőformát tartalmazó műhely jól jelzi, hogy Hadrianus városi rangjának köszönhetően Napoca valóban Dacia Porolissensis egyik vezető települése lehetett, igaz, úgy méretében, mint gazdasági erejében eltörpült Sarmizegetusa vagy Apulum mellett.

CIL III 14465

A municipiumi rang ugyanakkor szigorú város adminisztrációval is járt. A város hivatalos, bronztáblára irt városi törvényt kapott, amelyet a település fórumára függesztettek ki. Ilyen városi törvények ritkán maradtak fent, hisz a bronz mindig is értékes, beolvasztható és újrahasználható forrás volt már a késő antikvitásban is. Szerencsénkre, Románia területéről is maradt fent ilyen jellegű városi törvény Troesmis ókori városából (Dobrudzsa területe). Napoca ma már elveszett városi törvénye szerint (lex municipalis Napocensis) a várost két „polgármester”, duumvir vezette, akiket a decuriók gyűlése, az ordo decurionum (ma a városi tanácsnak felelne meg) segítette. Hozzájuk csatlakozott az ötévente választott duumvir quinquennalis, a városi közjegyzők és cenzorok, akik közül kettőt ismerünk Napocából (CIL III 14465). A duumvirek – ahogy a Napocában polgármesterkedő  Lucius Iulius Bassianus is (CIL III 14468) – legtöbbször a provincia szinte összes városában rendelkeztek valamilyen funkcióval. Valósággal halmozták a titulusokat, amelyek bár nem jártak feltétlenül anyagi előnyökkel, jelentősen hozzájárultak az illető személy politikai és gazdasági vonzatú személyi tőkéjének gyarapításához és politikai pályafutásuk előmeneteléhez. A városi magisztrátusok (tisztségviselők) egyik fő feladata – a büntetlen előélet és római erények gyakorlásán túl – az evergetes tevékenység folytatása volt, vagyis nagy köztéri építkezések támogatása saját vagyonából. Hálából a városi közösség ezeknek a nagy építtetőknek a neveit márványba, oltárba véste és a város közterein vagy a támogatott épületen helyezte el. A városnak természetesen hivatalos papsága is volt, amelyek a vallásos élet kalendáriumi betartásáért és a főbb szertartások megszervezéséért feleltek. A városi elit Napocában látható módon jól járt a tisztségek halmozásával: mivel Dacia Porolissensisben Napoca volt közel fél évszázadon át az egyetlen városi rangú település, az itteni városi elit számára óriási territorium állt rendelkezésre, amelyeket hatalmas villagazdaságokkal használtak ki. Elég itt csak az Apahida vagy Csomafája területén feltárt római villára gondolni, vagy a Bács határán működő római kőfejtő bányára, amely valószínűleg egy jelentős villa vagy település kialakulásához vezetett. Napoca municipium közvetlen fennhatósága alá tartozhatott az a falusias település (pagus) is, melynek részleteit és földbemélyített házait a Polus bevásárlóközpont építésekor tártak fel.

A város területéről is számos városi domus (városi nagyház, villa) ismert – gondoljunk csak a Ferencesek utcájában (Str. Deleu) feltárt hatalmas házra vagy a Főtér botrányossá lett, de igen fontos ásatására.

Ezek a főbb változások – a városfal kiépítése, a monumentális kőépítkezések kezdete – jól jelezte, hogy Kr.u. 117 és 168 között az egykori aprócska, az Óvár területére zsúfolódott kis településből néhány évtized alatt jelentős regionális város lett.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018. április 21-i számában.

folyt. köv.

Szólíts a neveden. A fiúszerelem művészete a filmvásznon

Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,

rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt

csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz

Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem

Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy Zoltán)

Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként, a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült Államokban.

A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése, „európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi vagy émelygősen idealizálja az egykori görög pederasztiát.

A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert. A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén. Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán viseli az olasz dolce vita eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy

több nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről, Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven, így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban, szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat: kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával, bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.

A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a család rövid egynyári vendége, Oliver bontja

Magdalensbergi ifjú

meg, aki ókortörténeti tanulmányai miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú, sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja.  Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja. Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.

A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül, hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:

Idolino, Firenze

szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).

Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században: Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez

adja talán a filmnek azt a sajátos, már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét, amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb, testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy legfőbb üzenetét.

A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist: felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa, avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán). De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten, nyomon intertextualizál, még a magyar művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről.  Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,

Antikythera-i ephebos szobra

mélységét és piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának, vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy homoerotikus történetet lát.

A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.

De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és szerelmeseknek, különösen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.

Az ókori Róma egy újabb története

Az ókori Rómáról Quintus Fabius Pictor óta több ezer összefoglaló munka keletkezett. Valami miatt az írni tudó vagy akaró embereket több mint két évezrede furdalja a kíváncsiság, hogy megfejtsék: hogyan válhatott egy átlagos, mocsaras területen létrejött faluból vagy falu-csoportosulásból Európa kulturális alapjait meghatározó birodalom? A kérdésre és a faluból lett birodalom metamorfózisainak elemzésére több száz történész vállalkozott már az ókor óta, legutóbb Mary Beard, a brit ókortudomány nagyasszonya és karizmatikus feministája vállalkozott erre SPQR című bestseller kötetében, amely trendsetternek is nevezhető a maga műfajában.

Mary Beard neve jól ismert úgy az ókortudományban és az ókori Róma kutatásában jártas

Mary Beard

szakembereknek, mint a művelt nagyközönségnek. A sajátos stílusáról, szenvedélyes műsorairól, tudóstól szinte meghökkentőnek számító, közvetlen blogjáról és aktív politikai és közéleti szerepéről ismert Cambridge-i professzor a BBC számos dokumentumfilm-sorozatában szerepelt már (Caligula, Meet the Romans, The Ultimate Rome, Pompeii – life and death in a Roman Town). Neve azonban nemcsak az ókor iránt érdeklődő nagyközönség számára ismert, hanem a kortárs női mozgalmak hívei előtt is, akik egyféle prófétájukat, élharcosukat tisztelik a bohém ókortudósban. Egyike azon kevés ókortörténészeknek, aki vitathatatlan tudományos eredményei és paradigmatikus szakmai munkája mellett, bátran kiáll a közéletbe, hogy filmjeiben és könyveiben elmondja véleményét, saját világnézetét nőkről, férfiakról, hatalomról és Rómáról – valamint ezek üzenetéről a XXI. században.

2015-ben közölt új, monumentális kötete – ahogy az előszóban fogalmaz – negyven év munkájaként

született meg és összefoglalja a művelt nagyközönségnek azt, amit ő látott, értett az ókori Rómából illetve Róma mai emberhez szóló üzenetéről. A kötetet nemrég, román nyelvre is lefordították (Beard, M., SPQR. O istorie a Romei antice, Editura Trei, 2017) és már készül a magyar nyelvű fordítás is Magyarország egyik legnevesebb kiadójánál. A több, mint négyszáz oldalas, rengeteg fotóval díszített kötet címe is meglepő, már-már furcsa: SPQR. Alighanem a legismertebb és talán legrégebbi akroníma, hisz Róma városának „társadalmi szerződését”, politikai berendezkedését örökíti meg közel 2100 éve. A Senatus Populusque Romanus (a Szenátus és a Római Nép) fogalma a Köztársaság korának végén, Cicero idején jelenik meg és terjed el, lesz egyféle szimbóluma annak a társadalmi berendezkedésnek – társadalmi piramisnak, ahogy Alföldy Géza elképzelte – amely a vezető elit (a szenátus) és a többiek viszonyát jelzik. Róma, mint szimbólum, mint  hatalom ekkor a szenátus kezében van még, akik így, vagy úgy, de együttműködnek a néppel. Mary Beard jól ráérzett az ókori Róma lényegére, amikor ezt a sajátos mozaikszót választotta könyvének címéül: a legismertebb római akronima szinte minden ókori épületének ott van, ezt látjuk Saturnus monumentális templomán a Forum Romanum egyik legmagasabb pontján és ez mai napig Róma városának jelszava, amely minden csatornafedelen és villanyoszlopon ott díszeleg. Nincs is ennél jobb szimbólum az ókori Róma örökségének továbbélésére, folytonos átalakulására és aktualitására. Az ókori Róma velünk él, mindennapjaink része – mondja Beard. És az ókori Róma nagyon fontos – kezdi, jó íróként egy hatásos mondattal kötetét.

Miért  fontos Beard új kötete az ókori Rómáról? Egy olyan korban, ahol szinte évente kiadnak egy-egy új „Róma történetet”, elég nehéz nagyot, vagy akár paradigmatikusat alkotni. Mary Beard szakmai tudása azonban garancia arra, hogy ez a kötet se legyen csak „egy” a sok Róma történet közül, bár azt a szerző is hangsúlyozza, hogy nincs az a történész, aki mindent látna, értene és objektívan tudná tolmácsolni egy 2000 évvel ezelőtti társadalom sajátosságait. A téma eleve

szubjektív jellegétől függetlenül, Mary Beard kötete azért fontos, mert Róma történetének jól ismert forrásait és eseményeit úgy elemzi, hogy állandóan arra reflektál: hogyan látták a rómaiak saját magukat? hogyan értelmezték ők „Róma történetét” és felemelkedését  valamint mi a mai üzenete ennek a civilizációnak? Beard zsenialitását furfangos, játékos nyelvezete, meghökkentő elméletei, sajátos nézetei adják, a szakmában jártas olvasó azonban észreveheti, hogy a könnyed és a művelt nagyközönségnek irt kötet mögött mekkora tudás rejtőzik. Beard esettanulmányai és az általa megidézett ókori emberek és azok tárgyai nem az átlagos Róma történetek példái, hanem egy olyan történész szakmai tudásának kivetülése, akinek bejárása van a British Museum raktárába, Pompeii kevésbé ismert régészeti ásatásaiba valamint Róma legvédettebb kincsei közé is. A kötet aktualitását és erősségét mi sem mutatja jobban, mint az első fejezet, amely Cicero legendás Catilina-féle összeesküvését és beszédeit elemzi. A politikai szállóigévé, örök manifesztummá lett Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra (meddig élsz vissza türelmünkkel, Catilina?) gyönyörű szólamát Beard a kortárs brit és magyar politika szemszögéből mutatja be, rávilágítva – Pomogáts Béla 2015-ös híres, Népvszavában közölt cikkéhez hasonlóan – a politikai elit visszaéléseinek és metamorfózisainak veszélyére és a civil társadalom fékező erejének szerepére. Beard persze, a maga politikai hitvallásánál fogva kissé elfogultan, talán idealizáltan látja doktori disszertációjának hősét, Cicerót, akinek Catilina elleni beszédét a politikai diktatúrák és visszaélések egyik szimbólumaként ábrázolja. Megjegyzendő persze, hogy Cicero játszmája Kr.e.63-ban rég nem a köznép, az átlag római ember sorsáról szólt, hanem a szenátuson belüli hatalmi erők tisztázásáról. Látunk erre példákat ma is, amikor miniszterelnökök jönnek, mennek egy-egy politikai csoportosulás belső harcának eredményeként. Cicero mondatai azonban valóban, Róma, mint kulturális jelenség és szubsztrátum örökségének tekinthető. A tény, hogy még ma, a XXI. század második évtizedében is latin nyelvű szállóigéket közölve jelennek meg az illiberális (konzervativ, irányított, pszeudo-, részleges, hibrid) demokráciákat bíráló plakátok és újságcikkek, jól jelzi, hogy az ókori Róma fontos. Fontos, ma 2018-ban is.

Mary Beard könyvéből nemcsak az alapvető forrásokat tudjuk meg Rómáról, de egy friss, radikálisan más szemszögből fogjuk látni az antik Róma mai, kortárs értelmét és üzenetét. Beard kötetének magyar nyelvű fordítása ha minden igaz, már készül. Megjelenése azért lesz nagyon fontos, mert a magyar könyvpiacon eleve kevés munka jelenik meg az angolszász történetírás sajátságos, a mifelénk még mindig divatos pozitivizmustól eltérő munkáiból. Beard Rómájának története elsősorban a

művelt nagyközönségnek és az egyetemi hallgatóknak szól, de mint historiográfiai csemege, a szakembereknek is. A jelenleg magyarul olvasható Róma történetekhez képest (Matyszak, Antik Róma napi öt denariusból, Kertész I., Regélő Róma, Salles, Hétköznapi élet a római császárok korában, Frideczky J., Roma aeterna, Officina Nova, Róma és a római világ története, Hahn-Ferenczy, Az ókori Róma története, Havas-Hegyi-Szabó, Római történelem, Ürögdi Gy, Róma, Morvillez, E. Az ókori Róma, J.N.Robert, Az ókori Róma), Mary Beard kötete egy valódi szakmai és szellemi felfrissülés. Ehhez hasonló kötet a 2012-ben megjelent, de egyelőre sem magyar, sem román nyelven nem kapható Greg Woolf, Rome. An Empire’s Story (Róma. Egy birodalom története) című paradigmatikus kötete. Csak remélni tudjuk, hogy a magyar könyvpiac, a művelt nagyközönség és a szakma egyaránt nyitott lesz a nyugati szakirodalom és tudományos-ismeretterjesztés legjobb példáinak befogadására.

List of gratitude 2017

I write a list of gratitude since 4 years now. It’s a great opportunity to summarize a year and its events and to select those precious moments, which worth to remember for our short, personal „eternity”.

This year – in contrast with the last one – was less stressful in the world and in my life too, however important changes occurred in my personal life in 2017. It was the first year since 2012, which I spent entirely in Cluj again: a challenge for me indeed after 4 years abroad. It was also the first year, when I was trying to maintain my academic activity while working outside of academia. While this year was a terrible one for the country I choose to live in for a while again, 2017 was kind of a year of transition for me, with 2-3 milestones or big decisions.

Despite of this, I had numerous amazing experiences and moments in this year for which I’m really grateful. 

Here is my list of gratitude of 2017:

- I’m thankful for my relatively good health

- Thankful for my colleagues and my supervisors who helped me in my doctoral defense and my last month in Erfurt.

- thankful for my first ever visit to Denmark

- thankful for my present job and the help of those kind colleagues, who helped me to accommodate to the new situation

- thankful for the publishers, sponsors and all the great people working on my latest book and those who worked with me in the book presentations during this autumn

- thankful for the amazing moments at the Depeche Mode and Moderat concerts

- thankful for my colleagues who contributed to the first proceedings focusing on the histories of archaeology in Central-East Europe and for my colleagues from Cluj who worked extremely hard for it

- thankful for the faith of my few but amazing friends in Budapest, Cluj, Erfurt and my family for their kindness and patience

- thankful for those short, but amazing meetings with some special friends I met this year

- and finally, I’m thankful for my 30^th birthday and the hundreds of good wishes. Once, someone told me, that at this age I will have my biggest dream already come true: I will work at a university. Well, this is not a reality yet, but just few weeks before my birthday I was asked to be a lecturer of two courses.

I hope, next year will be similarly rich in nice moments or even more dynamic and we can enjoy our short earthly walk together more often, more peaceful and more mature too.

I wish you all a beautiful 2018 and all the joy you need!

A nagy temetések jelentőségéről

A temetés egy rite de passage, áthaladás, beavatás. Nemcsak az elhunyt egyén közvetlen családjának, de mindenkinek, aki a temetési szertartás mozzanatait látja és átéli. A temetés ennélfogva egy propaganda-eszköz, kiváló alkalom a merengésre, a nagy kérdések csendes vagy éppen hangos feszegetésére. A történelem folyamán számos temetés vált politikai manifesztummá, tüntetéssé vagy a tömegek önkifejezési fórumává. A nagy temetéseknek tehát van egy varázsa, szakralitása és erős, akár hosszú távú hatása is. Ilyen esemény lehet – vagy lehetne – egy király temetése is.

Appianus alexandriai történetíró részletes beszámol Julius Caesar temetéséről. A 23 tőrdöféssel lemészárolt római diktátor hatalmas ravatala utódjainak politikai manifeszója lett, valóságos színházi tér, ahol minden egyes részlet és rítus üzenetértékű volt. A temetési szertartás egyik momentuma és az egyre fokozódó feszültség kirobbanó pontja volt, amikor Caesar halott testét fölemelték és a 23

Caesar temetése (illusztráció)

sebet valamint a népszerű politikus halotti maszkját meglátta a tömeg: ez olyan felháborodást és pánikrohamot, fájdalmas ordításoktól hangos hisztériát váltott ki a tömegben, hogy a temetési szertartást követően felgyújtották állítólag épületet, ahol Caesart megölték. A történet több pontban sántít, hisz a temetés nem ott zajlott, ahol Caesart valójában megölték, ennélfogva ezek a legendás elemek már valószínűleg a temetésről szóló legendák szüleményei. A lényeg azonban jól ismert: ennek a temetésnek köszönhette Marcus Antonius felemelkedését.

De nagy, üzenetértékű és manifesztummá lett temetésekben a magyar történelem sem szegény. Vörösmarty Mihály 1855-ös temetésén részt vevő tömeg nemcsak a „magyar irodalom fődiszét, a magyar költészet százados tüneményét”, de egyben a forradalom szellemiségét is temette, gyászolta

Vörösmarty temetése

és hangosan tüntetett a Haynau féle rendszer ellen. Ugyanilyen monumentális temetése lett Kossuth Lajosnak, a haza atyjának, akit közel egymillió ember kísért utolsó útjára: a magyar történelem legnagyobb temetése igazi római mintára megrendezett, színházi elemekkel, óriási, ma már felfoghatatlan pompával kísérte Kossuthot a fiumei úti sírkertbe. A temetés egyféle győzelmi ünnepe volt a magyar nacionalizmusnak: a magyar „szellem”, „virtus” győzelme volt Kossuth hazahozatala az osztrákokkal szemben. Az 1894-ben még élő negyvennyolcasok generációja számára Kossuth temetése – mi több, nemzeti temetése – győzelmet jelentett az osztrákok felett és a dualista monarchia sikerét is mutatta. Politikai

manifesztum volt a javából, üzenet osztrákoknak, magyaroknak és a többi nemzetiségnek is: mindenki mást értett belőle. Jelezte ugyanakkor a székesfőváros gazdagságát, pompáját, a Belle Époque romantikus megalomániáját is. Kossuth temetése olyan volt, mint Victor Hugo vagy épp Giuseppe Verdi temetése: nagy és monumentális, mint a császároké.

Hasonló üzenete volt Ady Endre temetésének: 1919 telén Ady temetése a gyászok gyásza volt már, egy elveszett ország fájdalmas útja, amely egyértelmű politikai üzenetet is hordozott magában. Temették a nemzet költőjét, de az egykori monarchiát is.

Ugyanilyen politikai forradalom kirobbantója lett 1956-ban Rajk László és társainak újratemetése,

Nagy Imre újratemetése

amely gyakorlatilag megelőlegezte a három héttel későbbi október 23. forradalom kirobbanását. De hasonló monumentális temetés és máig, talán már túl sokat is idézett beszédek helye volt 1989. június 16-án Nagy Imre és társainak újratemetése, amely a magyar rendszerváltás első, szimbolikus aktusa lett.

Románia most gyászolja és temeti utolsó királyát. Jó király volt? Rossz? Kinek számit ez még ma? Van aki szerint csak egy szelíd, békés tekintetű 96 éves öreg embert kell látnunk Mihály királyban. Szerintem ennél jóval többet. Bár a király mindig ideológiai szimbólum, ennélfogva az erdélyi magyarok nehezen tudnak azonosulni a román királlyal, Mihály király ugyanakkor egy elveszett, mondhatni sohanemvolt remény és utópia szimbóluma is. A jobb kor, a szebb idők és az 1992-es reménykedő, jobb világra vágyó, nacionálkommunizmustól megcsömörlött társadalom reménységének nagy szimbóluma ez a király. Ezt a reményt azóta meghurcolták, tönkretették azok, akik a rendszerváltást építették. Elvették a reményt tőlünk, fiataloktól. Persze, mondhatják, hogy mindenféle nemzetközi fórumon ott vagyunk, szabad világban, demokráciában élünk. Való igaz, így van. Jobb idők ezek, mint Mihály király 9

évtizedének nagy része. Engem és generációmnak azonban ez már nem elég válasz. Nem lehet minket azzal kielégíteni és elaltatni, hogy örüljünk, ami van, mert ennél jobb eddig úgy sem volt. Ez nem elfogadható érv korrupt és a mi szemünkben már kegyvesztett, csalódást okozó politikusainktól. Az én generációmat nem lehet már ócska, régi szólamokkal áltatni: mi látunk, mi olvasunk és mi tudjuk, hogy ki, miben sántikál. Ezért nem hisz az én generációm 1989 bukott angyalaiban és az ő újratermelt politikai elitjében sem. Nekünk valami új kellene, jobb, tisztább, őszintébb, felelősségteljesebb és precízebb. Ezt a vágyat jelképezi Mihály király és az ő temetése – a maga ceremoniális pompájában – egyben az elveszett remény és a csalódás meghitt momentuma is, amely – ha ez a nép nem szolgalelkű lenne – politikai üzenetté is válhatna, harccá, forradalommá. De nem fog válni, mert mi, itt megszoktuk, hogy a politikus korrupt, felelőtlen és ha már a parlamentbe jutott, azt csinál velünk és a mi pénzünkből, amit akar.

Csak reméljük, néhányan azért felismerik a nagy temetések hangulatának történelmi jelentőségét és ahogy egykor Caesar temetésén, hangosan kifejezik vágyukat, fájdalmukat.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2017. december 16-i számában.