Jézus és a nők

Szeptember 18 –án, 2012 –ben a Nemzetközi Koptológiai Kongresszuson Karen L. King, a Harvard Egyetem neves kutatója bejelentette: Jézusnak lehetett felesége. A feminista szemléletmódjáról ismert kutató az Egyesült Államok legrégebbi tanszékének oktatójaként tett kijelentése óriási port kavart egyházi és tudományos berkekben is. Azóta a 4 x 8 cm –es papirusztól tucatnyi cikk és vélemény született, mig végül nemrég a kutatónő kijelentette: a papirusz eredeti és valóban, Jézus feleségéről is emlitést tesz. A bonyodalmasan és botrányok közepette tálalt hirkavalkádban a valóban releváns kérdés azonban az: hogyan kell értelmezni ezt a szöveget és mi az üzenete a nagyközönségnek?

A világ egyik vezető teológiai és vallástudományi folyóirata, a Harvard Theological Review idén áprilisban megjelent számában közli Karen L. King és munkatársainak tanulmányait, amelyben elsősorban a tucatnyi természettudományos vizsgálatra alapozva kijelentik, hogy az 1990 –es években egy személyét nem felfedő műgyűjtő által megvett papirusz – töredék eredeti és 741 – re datálható. Paradox módon, ugyanebben a számban jelent meg Leo Depuydt tanulmánya is, amely igen kemény érvekkel azt állitja, hogy a papirusz – töredék egy modern hamisitvány. A vitába az elmúlt napokban számos kutató is beszállt, többek között Christopher Jones ókortörténész is, aki ugyancsak a Harvard Egyetem munkatársaként hevesen támadta kollegájának állitásait egyértelműen hamistványnak nevezve a papiruszt. A vitát nem kivánom eldönteni, hisz sem tudásom, sem lehetőségeim nem hatalmaznak fel erre, de a papirusz kiváltotta médiaőrület és nagy érdeklődés számos kérdést fogalmazott meg bennem, amely tudomány és a nagyközönség közötti, nemegyszer párhuzamos kommunikációra figyelmeztet. A papirusz révén elsősorban központi témává lett ismét – King nagy örömére – a katolikus nők pappá szentélésének kérdése. Másodsorban rávilágit arra a jelenségre, hogyan tárgyal egy ilyen kaliberű témát vallástudomány, teológia és a közmédia.

A Római Katolikus Egyház 1976 – ban kiadott Inter Insigniores Törvénykezés egyértelműen kijelenti, hogy a nők ordinációjának, azaz pappá szentelésének legfőbb akadálya: a hagyomány. A nők – bár szerepük vitathatatlanul nagy úgy a korai keresztény, mint különösen a mai társadalomban – az Egyházatyák (Tertullianus, Szent Iréneusz) tanitásai miatt pappá szentelésük elfogadhatatlan. Az Inter Insigniores szövege kijelenti ugyanakkor, hogy számos kora – keresztény (gnosztikus) közösségben lehettek női papok (presbytera) de ők „eretnek” közösségekként értelmezendők. Válaszreakcióként, 1970 –es években létrejön a „Women’s Ordination Conference” szervezet, amely az azóta tucatjára nőtt szakadár női szervezet

közül a legerősebb harcosa a nők pappá szentelésének követelésében. A témát zászlajára tűzte a nemegyszer ateista szemléletet való feminista mozgalom is, melynek tagjai nemegyszer a szabad vallásgyakorlat megsértéséig fajulva fejezik ki véleményüket. Karen L. King professzorasszony és a GJW (Gospel of Jesus’ Wife) papirusz most a vallástudományt is ehhez a mozgalomhoz irányitotta.

Érdekesség továbbá, hogy a témát hányféle módon tálalták. A Kinghez hasonló, magukat elsősorban vallástörténésznek való kutatók igyekeztek óvatosan fogalmazni és nem azt állitották, hogy a papirusz egyértelműen bizonyitja, hogy Jézusnak volt felesége, hanem csupán annyit mond a félsoros töredék, hogy egy szövegkörnyezetben szó esett Jézus feleségéről. Nem tudjuk hogy tagadásról vagy állitásról van –e szó és azt sem, hogy miről is beszélnek a szövegben. Annyi biztos: Jézus felesége szóba jött. De Jézus „házasságának” kérdése (indirekt módon itt is szerepel a „feleség”) már jóval ennek a bizonytalan papirusznak az előkerülése előtt is ismert volt Alexandriai Kelemen Stromateis (III.6.49) cimű művében. A munkát King helytelenül idézi tanulmányában. Nagy hiba továbbá, hogy szót se ejt arról, hogy az első három évszázad keresztény nőinek kérdését elsősorban a Római Birodalom és szűkebb értelemben, a zsidó női hagyományok értelmezésében kellene elemezni – a százszámra ismert más aprokrif iratok összehasonlitásával.  A teológusok, akik a témát érintették szinte kivétel nélkül hamisitványnak nevezték a dokumentumot, kevés akadt köztük, akik valódi érvekkel alátámasztva tette volna ezt. Harmadik forrásként pedig a média  - sárga

újságirás elvei alapján – csak annyit tudott leszűrni a hirből, hogy Jézusnak volt felesége. Ezt a hirt sem a papirusz, sem King nem állitotta sehol. A lehetőséget nyitotta meg arra, hogy talán...felesége is lehetett Jézusnak illetve a téma – Jézus házassága – bizonyosan létezett és vita tárgyát képezte már az első keresztény közösségek számára is.

A valódi tanulsága ennek az aprócska, talán hamis papirusznak egyedül az, hogy a társadalom számára ilyen érzékenységű témák esetén lehetséges az, hogy történész, teológus és a média három teljesen különböző állitást szórjon szét a nagyközönség számára, ráadásul úgy, hogy ezeket egy – egy ideológia (feminizmus vagy katolicizmus, netalán a sárga újságirás) égisze alá helyezve teljesen elferditi azt, amit a források emlitenek.

Márpedig arról, hogy Jézusnak volt –e felesége és milyen szerepük volt a nőknek az első három évszázadban a kereszténység terjedésében a források szörnyűséges csenddel hallgatnak. És lehet sose fognak megszólalni.

A neves papirusz első oldalának forditása magyarul (nyersforditás Karen L. King angol szövegéből):

„ nem én(nekem). Anyám adott élet(et....)

.A tanitványok mondák Jézusnak, .[

tagad(om). Mária (nem?) méltó rá [

...Jézus mondá nékik: „Feleségem ... [

...tanitványom lesz ... [

Hagyd, hogy a bűnös emberek dagadozzanak... [

Ami engem illet, vele maradok, ezért... [

...egy kép... [

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014. április 16-i számában. 

Pénz beszél, Pelso ugat: Sevso Magyarországon

The Seuso treasure is one of the biggest silver hoard from the Late Roman period (65,5 kg of pure silver). It's appeared on the black market in the 80's and then 1990 on he Sotheby auction in New York, in the custody of Lord Northampton. In 1993 a trial in New York tried to clarify the origin of the treasure and the heritage  - state of it. Hungary, Croatia and Libanon was also present, but the most obvious evidences came from Hungary: the Roman name of the Lake Balaton (Pelso), the style and typology of the objects, the costumes of the personae on the plates and the Celtic - Pannonian name of Seuso also was an evidence. More, the Polgárdi quadripus and the mysterious death of Sümegh József, who probably found the treasure in the 70's made from this treasure one of the most controversial in history of heritage trade. After many attempts, Hungary now bought 7 of the most valuable obejcts paying a "little compensation" (15 million EURO) for the treasure. With this act, the treasure  - first time in history - can be adored by everyone and examined by world researchers and big projects. But: the international law of heritage and monument protection failed a fatal accident with this.  

A Seuso – kincsek a mai Magyarország területén valaha előkerült legjelentősebb régészeti leletnek számítanak. Értéke felbecsülhetetlen. A 65,5kg összsúlyú lelet sokáig a magyar műemlékvédelem és kriminalisztika egyik legvitatottabb tárgya volt. Megszámlálhatatlan cikk, könyv és sajtótermék vette zászlajára a kincset, melynek történetét a nagyközönség szinte évre pontosan ismeri a hatalmas médiafigyelem miatt. Hét darabjának hazatértével azonban új fejezet nyílt nemcsak a kincs történetében de a magyar és nemzetközi műemlékvédelem is. A kincs regénybe illő történetének rövid összefoglalóján túl érdemes azonban azt a furcsa kérdést is megvizsgálni: kié manapság az ókor és milyen szerep jut a kis országoknak a műkincskereskedelem egyre vadabb viharaiban.

A Seuso kincsek története szinte minden kétséget kizáróan a mai Magyarország területén elterülő Pannoniában, a rómaiak által jóval az erdélyi tájak bevétele előtt meghódított provinciában kezdődik. A Kr.u. 350 – 400 között zajló gyors geopolitikai változások hatására rejthette el a hatalmas ezüstkincset Seuso, egy más forrásból eddig nem ismert, bizonyára a helyi, romanizált kelta elit tagjának számító férfi. Ez a jelenség igen gyakori ebben a korban, számos példa ismert ehhez hasonló ezüst – depókra úgy Közép mint Nyugat Európában. A kincs – ahogy a legnagyobb ezüsttál latin szövege is megemlíti – személyesen Seusonak készül, valószínűleg megrendelésre vagy adományként: „őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, ó Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak”. A nyugati és keleti típusú ornamentikával, lenyűgöző kidolgozással készült ötvösmunka a Késő – Római kor egyik legszebb műalkotás – csoportjává teszik a kincset. Dionysos, a bor istene, Achilleus a trójai hős ugyanúgy megtalálható, mint egzotikus állatok, majmok, gepárdok és lakomázó nemes rómaiak – talán maga Seuso és udvara. A kincs legnagyobb tárgyán ott egy tónak látszó elnyúlt forma is, amelyen a „Pelso” szó szerepel. A kincs egy teljes étkészlet kellett legyen, a római lakoma minden szükséges elemével: kézmosó tállal, óriási, 70 – 72 cm átmérőjű tálcákkal, díszes kancsókkal, vödrökkel és amforával. Ahogy a többi külföldi analógia is mutatja, Seuso hatalmas kincsének számos további elemet – kanalakat, evőeszközöket, merőkanalakat, poharakat, csészéket  - is kellett volna tartalmaznia. Annyi bizonyos, hogy a római korban is ritkának számító kincset föld alá rejtik a IV. század végén.

A történet majdnem másfél ezer évvel később folytatódik, amikor 1878 május 2 –án Polgárdi falu melletti Kőszárhegy déli lejtőjén Molnár János szőlősgazda kiásott egy összecsukható római állványt. Hampel József a neves korabeli régész még ásatásokat is végzett a helyszínen, de semmi mást nem talált.  A leletet sokáig egy háromlábú tripusnak tartották egészen 2004 –ig, amikor Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa bebizonyította, hogy egy négylábú állványról, ún. quadripusról van szó. A tárgy sokáig különösebb figyelem nélkül, a Magyar Nemzeti Múzeum raktárában nyugodott darabjaira törve.

1980 –ban Polgárdiban felakasztva találják a nem sokkal azelőtt leszerelt fiatal helyi lakost, Sümegh Józsefet. A fiú amatőr műgyűjtőként volt ismert, számos rokona tudott érmegyűjteményéről. Az 1970 –es években a család több tagja tudott arról, hogy a fiatal férfi óriási kincsre bukkant. Némelyikük magát a kincset is látta, de nem tartották túl sokra a cipelni is lehetetlen ezüsttálakat és kancsókat. Az, hogy Sümegh József kikkel került kapcsolatban abban a néhány évben, amig a kincset pincéjében rejtegette, sajnos ma sem tisztázott, pedig nagy valószínűséggel azok az emberek felelnek úgy az ő haláláért, mint a kincs fokozatos kicsempészéséért, amely végül Halim Korbanhoz, egy líbiai műkincskereskedőhöz jutott. Hosszú útját 1980 és 1987 között nem lehet pontosan rekonstruálni, így egyes kutatók feltételezése szerint az akár 200 apró ezüsttárgyat is tartalmazó kincslelet kevésbé látványos, de ugyanolyan rendkívüli részei külön tulajdonost kaptak. 1984 –ben a malibui Getty

Museumban tartózkodó neves ókortörténész, Szilágyi János György egy eladásra odavitt óriási ezüstkincset vizsgálhatott meg. A kincs egyik darabján ott szerepelt a már említett „Pelso” latin szó. A Kerényi tanítványként nevelkedett kiváló latinista azonnal rájött: a Balaton római elnevezése szerepel a tárgyon, amely magyarországi eredetre utal. Az általa készített fényképet elküldte Mócsy András régésznek is, akinek sajnos már nem jutott elég ideje, hogy bebizonyítsa: a Seuso név kelta – pannon eredetű és a Pelso valóban, a Balatont jelöli.

1990 –ben a Sotheby aukciós ház New Yorkban mutatta be az akkor már 15 darabra kiegészült kincset, amelyek akkor már Sir Peter Wilson, majd Lord Northampton tulajdonában voltak. A kincsről készült felvételek és az elsődleges vizsgálat eredményei alapján Marlia Mundell Mango készítette el a máig legteljesebb kutatást a tárgyakról. 1993 –ban Magyarország, Horvátország és Libanon is pert nyújtott be a kincsek birtokosaként, ám a New yorki perben egyiküknek sem sikerült megnyugtatóan tisztázni az eredetet tényét. A magyar fél számos bizonyítékát – így a paleobotanikai vizsgálatokat, a Sümegh József rokonainak

meghallgatását és a polgárdi négyláb valamint a lingvisztikai és stilisztikai érveket – nem is hallgatták meg.

Az ügy sokáig hallgatott, míg 2006 –ban az angol lord ismét áruba akarta bocsájtani a tárgyakat a Bonhams Aukciós Házon keresztül. A TV2 ekkor készíthette híres felvételeit a tárgyakról, amelyek illusztrációját képezték a tavaly, 2013 –ban megjelent Visy Zsolt és Mráv Zsolt által szerkesztett magyar és angol nyelvű tanulmánykötetnek. A magyar állam még ekkor is, hevesen tiltakozott az ellen, hogy a kincset eladják, mondván, hogy egyetlen jogos tulajdonosa a magyar állam. A nemzetközi visszhang és a papírok tisztázatlan volta miatt a lordnak ezúttal sem sikerült hivatalos aukción eladni a tárgyakat, ám más módon, mégis sikerült. Egy testvérpár vette meg a hét visszakerült tárgyat 2006 –ot követően. A többi feltételezhetően a lord birtokában maradt.

Visy Zsolt régészprofesszor számos alkalommal – így 2008 –ban a londoni székhelyű Society of Antiquaries előtt is – bemutatta a tudományos bizonyítékokat a tárgyak magyarországi eredetéről. Az ügyet olyan neves szakértők is felkarolták, mint Colin Renfrew, az angol régészet doyenje. Ennek ellenére, nemzetközi műemlékvédelemnek nem sikerült hivatalos úton visszaszerezni a kincseket, amelyek ha Magyarország

tulajdonát képezik, költségek nélkül, kötelező módon kellett volna maradéktalanul az országba kerülniük.  A kincsek felvásárlásának ötletével 2012 –ben hozakodott elő Zelnik István műkereskedő. Az öltet azonban meghiúsult, egyrészt az ötletgazda tisztázatlan jogi helyzete, másrészt az ötlet jogi következményei miatt: ha a kincset egy magánszemély veszi meg, azzal Magyarország hivatalosan is lemond a kincs tulajdonjogáról és ezáltal minden más, feketepiacon terjengő kincsének birtoklásáról is, továbbá jogi precedenst teremtett volna más országok számára is. Ezt követően indulhatott el a magyar állam 1,5 éven át folytatódó egyeztetése, amelyben  - ahogy Orbán Viktor miniszterelnök hivatalos sajtótájékoztatójában megnevezte – Baán Lászlónak a Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatójának volt kulcsszerepe. Baán László – aki egyébként közgazdász végzettségű – úgy nyilatkozott magyar sajtóorgánumoknak, hogy azért volt szükség 15 millió eurót (4,7 milliárd forintot) kifizetni a brit testvérpárnak, mert nem volt perdöntő tudományos bizonyíték arra nézve, hogy a leletek Magyarországról kerültek volna elő.  Ennek köszönhető tehát, hogy Magyarország gyakorlatilag azzal, hogy alkut kötött a

feketepiac egyik főszereplőjével fejet hajtott a műkincs-kereskedelem aktuális szabályainak és vezető elveinek és gyakorlatilag lemondott a leletanyag pannoniai származásának bizonyításáról. Úgy a kormányfő, mint Baán László hangsúlyozta, hogy Magyarország valójában tulajdonosként birtokoscserében részesítette a kincseket, egyféle „jutányos, kompenzációs” díjat adott a testvérpárnak. Érdekesség a történetben, hogy a Magyar Régész Szövetség 2014. január 24 –én benyújtott egy kérést a Magyar Nemzeti Bankhoz (amely 30 milliárdnyi összeget különített el idén műkincsek visszaszerzésére) a Seuso kincsek visszaszerzésére, pedig ekkor már a magyar állam tavaly decemberben aláírta a szerződésvételt.

A történetnek csak egyetlen szépséghibája van tehát: Magyarország lemondott arról, hogy perben, tudományos érvekkel bizonyítsa tulajdonjogát és a nemzetközi műemlékvédelem eszközeivel vegye vissza jogos tulajdonába a tárgyakat. Erre azonban manapság látunk mást példát is: Románia is több millió dollárt fizetett a régészek által is gyakran kutatott Sarmizegetusa Regiában előkerült dák aranykarperecekért. Míg az olyan „családi kincsek”, mint a Nofertiti fejszobor vagy az Elgin márványok, netalán a Győzedelmes Ifjú

bronzszobra neves múzeumokban vannak és a jogtulajdonos országok legfeljebb kulturális „bojkottal” tudnak harcolni visszaszerzésükért, addig a fekete piacon, magántulajdonban lévő műkincsek visszaszerzésének ma már – a Seuso kincsek visszavásárlását követően – gyakorlatilag precedenst teremtően csakis a vásárlás útján lesz lehetőség. Egyeztetésre, tudományos bizonyítékok felsorakoztatására ezután már felesleges is hivatkozni. A nemzetközi műemlékvédelem a Seuso ügy után alapos önvizsgálatra szorul és feltehetjük a kérdést: hogyan is tudunk egyáltalán harcolni a műkincskereskedelem mindent behálózó ereje ellen, amely már államokkal is lepaktál?

Pénz beszél….Pelso ugat, mondhatnánk. Mert a kelta kutyáról elnevezett tó első említését viselő tál – ilyen, olyan úton  de Magyarországon  van. Látogatása és kutatása most már mindenki számára lehetséges lesz, ami valóban, óriási marketingfogás a kampányidőszakban és azt követően a magyar tudomány és muzeológia számára is.

Ehhez hasonló régészeti kincs és ezzel járó szenzáció a Kárpát – medencében utoljára talán 1889 –ben történt, amikor az apahidai lelet előkerült. Akkor, Finály Henrik Kolozsváron ezeket a sorokat vetette le nagy lelkesedésében:” mi pedig szemlélve e gyönyörű tárgyakat csodáljuk azt a tökélyt, amelyet az ötvösök méltán szabad művészetnek minősített műipara elért volt már ezelőtt ezernégyszáz esztendővel és hálát adunk az anyaföldnek a mely a kegyelettől egykor rábízott kincse ennyi ideig megóvta és most oly körülmények közt adta vissza, hogy továbbra mi is kegyeletesen megőrizzük mostani és jövendőbeli észlelőinek tanulságára és épülésére”. 

közlés: Kolozsvár, Szabadság, 2014. március 28.

Cluj és Napoca: egy névcsere története

Cluj (Klozsvár, Klausenburg) was transformed in 1974 by the communist leaders into "Cluj - Napoca" which is the actual name of the city. They argued that "Napoca" is the name of the Roman city, a real and direct heritage of the actual population. However, we know now, that "Napuka" was probably a Dacian fortress or name of a region which is not yet identified by archaeologists. The Roman city - which has nothing do to with the medieval Cluj (Kolozsvár) - was known as Colonia Aurelia Napocensis.This is the reason why now Györke Zoltán initiated a movement to change the name of the city to the old Medieval one.

Györke Zoltán volt prefektus – helyettes nemrég közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15 –i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával - többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municipiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj – Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.

A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124 –ben a település municipiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj – Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.

Szamosközy azonositja a várost Napocával

Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható. Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott. A

rómaiak már a 106 –ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar. Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.

CIL III 860 mention the name of the Municipium

Bár az 1950 –es és 60 –as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe. Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.

A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.

Kolozsvár - Cluj 1666

1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170

Cluj Napoca in the 70's

között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.

1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.

Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztrativ következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön - London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2014. március 25 -i számának vezércikkeként. 

Szétszakadó Európa

A határ, mint geopolitikai és jogi fogalom a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint minden jogállam szuverén természetének legelemibb szimbóluma. Egyes országok – így Románia is – a  nemzetközi konvenciók által szentesített határvonalat, mint egy ősi pomériumot, alkotmányos úton is védik és sérthetetlenségét az időtlenségbe kívánják helyezni. A jelenleg Európában kibontakozó geopolitikai, gazdasági és kulturális jelenségek azonban radikális színnel írják újra mindazt, amit eddig tudtunk a határ fogalmáról.

Egy jól ismert közösségi hálón igen népszerű az a rövid kis videó, amely Európa 1000 éves történelmének határmódosulásait két perces videóban ábrázolja. Az országok nevei, színei, határai pillanatok alatt módosulnak, ahogy az évtizedek pörögnek a kisfilmben. Gyorsított mechanizmusa ez egy állandó jelenségnek, amely különösen Európát, ezt az etnikailag, gazdaságilag és különösen kulturális identitásában ilyen sokszínű kontinenst mindig is jellemezte. Jelenleg, a gazdasági válságot követően két, régi folyamat látszik felgyorsulni az identitás – krízissel küszködő kontinens berkeiben: az egyik a geopolitikai és gazdasági határok gyors, néha radikális módosulása, a másik pedig a mikro - regionális határok és kulturális identitások felerősödése.

A Krím – félsziget elszakadása és Oroszországhoz történő csatlakozása (vagy csatolása) egy éles geopolitikai húzása volt annak az Oroszországnak, amely megfelelő gazdasági helyzetben érezheti magát ahhoz, hogy a jelenleg érvényben lévő összes nemzetközi normát áthágva, gyakorlati következmények – legfeljebb apró fenyítések révén – politikai határmódosítást kezdeményezzen egy olyan övezetben, ahol biztosnak érezheti még támogatottságát. A Krím félsziget elszakítása a geopolitikában csupán megerősítette, amit már sokan – így Zbigniew Brzezinski is – évekkel ezelőtt leirt: Oroszország kellően erős kártyákat tart a zsebében ahhoz, hogy az önmagába roskadt Európát és a jelenleg egy pacifista elnök által vezetett Egyesült Államokat sakkban tartsa. Mindezt Kína megnyugtató támogatásával, akit Vladimir Putyin hosszú perceken át dicsért legutóbbi beszédében. A tatárok öröme ebben az esetben másodlagos, hisz ők kizárólag bábuivá l

ettek ennek a jóval nagyobb sakktáblán játszott játéknak, de a kulturális identitásnak ez a határcsúszása máshol már erősebben érzékelhető.

Példának okáért, ott van Skócia. A már 2000 éve is külön történeti sajátosságokkal bíró vidék a történelem folyamán mindig is az angolok „székelysége” volt, erős függetlenségi törekvéssekkel, nemegyszer terrorista eszközökhöz is folyamodva. A folyamat mondhatni csúcsa 2012. október 15 –én következett be, amikor Edinburghban David Cameron és a Skót Parlament első minisztere, Alex Salmond aláírta Skócia függetlenségéről szóló referendum hivatalos igényét. A referendumra 2014. Szeptember 18-án kerül majd sor. A szakadással Skócia veszélyezteti Európai Uniós tagságát is, amelyet az ugyancsak szakadár részekkel küszködő Spanyolország - és most már valószínűleg Románia is – elutasít majd. A viták jelenleg odáig fajultak, hogy Skócia már 2016 –ban sem akarja a Union Jack zászlaja alatt olimpikonjait látni, sőt az M15 titkosszolgálati csoport tagjaitól is meg akar szabadulni.

Ehhez hasonló kezdeményezés látott napvilágot Veneto tartományban is, Olaszországban. A tartomány közel ezer éven át önálló államisággal rendelkezett a napóleoni háborúk végéig, amikor Ausztria, majd 1866 után, Itália része lett. Ennek ellenére, a tartományi törvények ma is „venetói népnek” határozzák meg a régió lakóit. Az „észak” és „dél”, mint gazdasági fogalmak jól ismertek Olaszországban és 2009 óta ezt egyre gyakrabban hallani úgy a helyi politikában, mint a közvéleményben is. Az északi államok - melyek közül kiemelkedik Veneto – gazdasági húzóereje túlságosan is kettéosztotta Olaszországot, amely jelen pillanatban a legutolsó felmérések szerint, az államcsőd széléhez közeledik. 2009 –ben hat helyi párt egyesülésével létrejött a Veneto-i Egység Pártja (Veneto Libertá), amely idén márciusban referendumot kezdeményezett a tartomány függetlenségének szavazásáról. Előre láthatóan, a szavazás eredménye pozitív lesz és az amúgy is válságban lévő olasz kormány nehéz feladat előtt fog állni.

Ilyen körülmények között a Székelyek Nagy Menete és a Székely Szabadság Napjának idei megünneplése nem tűnik különösen furcsának, hisz egy általános, európai tendenciának a része, ahol az egykor szentnek és sérthetetlennek megismert határok ma már gyakorlatilag megszűntek. Az négy példát látva azt is mondhatnánk, hogy a száz éve kirobbant Első Világháború következményeként újrarajzolt

Európa most ért meg arra, hogy saját magát újjászülje. Sem gazdasági, sem geopolitikai és kulturális határokat sem jelölnek már az államok konvencionális határai. Nagy kérdés, hogy milyen következményei lesznek a kulturális önrendelkezésnek ebben a virágkorában, ahol ugyan a demokratikus jogok érvényesülésének rég látott szabadságát láthatjuk, de ezzel egy időben ez az Európa kezdi ismét elveszteni uralmát saját maga alkotta törvényei felett.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. március 21 -i számában. 

Top 10 Róma: szubjektiven

Elég nehéz Rómát tiz fogalomba sűriteni, de egy kedves ismerősöm kérésére mégis megtenném. Kiválasztani néhány havi római élet legszebb emlékeit, apró pillanatokat egy örök városból és egy szubjektiv lencsén keresztül beletekinteni abba, amiról annyi költő, utazó, iró és politikus regélt már. Rövid és személyes mustra egy Örök Városról.

I. A legszebb tér 

Számomra minden kétséget kizáróan a Piazza del Rotonda, a Pantheon tere nyerte el ezt a megtisztelő cimet. Első találkozásunk 2010 tavaszán volt, amikor eltévedve a narancsillatba burkolt, kora reggeli utcácskákból egyszer csak teljesen véletlenül nekibotlottunk a kupolájával, kerekeded alakjával, óriási gránitoszlopaival mindent uraló, Pantheonba. Azóta akárhányszor látom, megkönnyezem. Gránitoszlopai, amelyeket Egyiptomból cipeltek hajók, elefántok és fene tudja hány római katona vagy rabszolga ma is simogatnivalók. Annyira nagy és annyira szép ez az épület - a valaha épült legnagyobb cementkupolájú templom - hogy belépve oda semmi se számit már. A tér is gyönyörű, aranyos, kicsi és tele élettel: van egy kötelező obeliszk is (lehet számolni, hogy a 12 -ből ez épp a hanyadik a várostúra folyamán), állandó zeneszó, sok turista, részegség, óriási fagyik, Thomas Mann ablaka, galambok, egy - egy sirály, pizza illat és sok fotós. Minden, ami Róma. 

II) A legszebb park

Bár koszos, büdös, milliók által lakott és bejárt világváros, megszámlálhatatlanul sok park van a városban, ami élhetőbbé és lüktetőbbé teszi. Ez mindig is igy volt, hisz az arisztokrácia - amely a római kortól napjainkig  - mindig szeretett elzárkózva élni a köznéptől, óriási palotákat és azt körülvevő zöldövezetet hozott létre. A sok nemesi park közül bár a legnépszerűbb a Borghese Park, számomra mégis a Pamphilj család parkja nyerte el a "legszebb" cimet. Hatalmas, sok pálmafa, leirhatatlan zöldség, távol a város zajától, kevés turistával, rengeteg sétálóutcával. Kellően nagy, hogy akár el is tévedjünk és meglepetésszerűen bukkanjon elénk egy barokk palota. Tele szép emberekkel, sirályokkal és néha citrommal is. 

III) A legszebb domb

Szinte szentségsértés választani a hét dombra épült Városban egyet a dombok közül. Ám mivel már a római korban is rég kinőtte önmagát a hét domb közül - és eleve, a hét domb is eltűnt az ókori városarculat - tervezés közepette - igy bátran megtehetem ezt. Bár az Aventinus apró utcái, nagy villái és gyönyörű fái is lenyűgözőek, számomra itt a nyertes a Janiculum (Gianicolo). Egykor a Birodalom minden szegletéből ide vándorolt népességek - zsidók, sziriaiak, palmyr és távol keleti kereskedők - lakták ezt a dombot. Egy kivételes szentélyt is hagytak maguk után, amit fene nehéz a Dandolo daloló nevű uctájában megtalálni, de ha megvan, öröm. Garibaldi itt vivta csatáját Rómáért és manapság itt gyűl össze az ókor iránt érdeklődő értelmiség krémje: itt van az amerikai, a finn és a spanyol akadémia székháza is, mind jeles ókoros könyvtárakkal. A kilátás, a domb kellemes lejtése, Garibaldi szobra és a sok pálmafa teszi különlegessé ezt a helyet. 

IV) A legjobb fagyizó 

A város tele van fagyizókkal. Ez érthető, hisz a világ minden táján a "gelato" olasz fogalom, a fagyi pedig csakis itt lehet olyan krémes, finom és izes. Mindenhol máshol - főleg egy rövid római tartózkodás után - a fagyi már csak utánzatként fog olvadni a szájban. A legjobb fagyizót kiválasztani pénztárca kérdése. "Szegényeknek" a legjobb és legmonumentálisabb azonban vitathatatlanul a Della Palma fagyizó. 150 iz várja az oda betévedőt. A legnehezebb a választás és esély sincs még fél év alatt sem, hogy az összes fagyit kipróbáld, mert minden nap vannak "extra" izek. 

V) A legszebb kupola

Ha a város számos kilátójából rátekintünk Róma arulatára, tucatnyi óriási kupolát fogunk látni. Ott fog magasodni Borromini Sant'Ivo csavart kupolája, a kecses Szent András kupolája, a Pantheon dagi és összetéveszthetetlen monumentális teteje...mégis, egy, nagy mindent visz: a Szent Péter bazilika kupolája. Nemcsak a legmagasabb és legnagyobb átmérőjű kupola, amely templomot diszit, de számomra - az eddig látottak közül - a legszebb is. A téren észre sem lehet venni, nem is igazán érvényesül fél kilométers távolságon belül. De oldalról, a januculumról vagy épp a Fornaci utca felől este, reggel, délbe, esőben, szélben - mindig - monumentális. Nem győztem betelni vele. Magával ragadott. Michelangelo mesterműve jelzi ennek az embernek a géniuszát és egy olyan kornak állit emléket, ahol az esztétika még tudott barátsággal párosulni a monumentalitással, gazdagsággal és hatalommal. 

VI) A legszebb városnegyed

Ha a Gianicolo a legkedvesebb domb, akkor a Trastevere a legkedvesebb városnegyed számomra. Augustus császár egykori XIV. régiója, a bevándorlók, kereskedők, a leszegényebbek és leggazdagabbak  viskóinak és villáinak helyszine ma egy élettől kirobbanó, állandóan nyűzsgő, szines világrész. Van itt a világ minden emberéből egy kevés, finom pizzákkal, pastákkal, tavasz örök illatával. A kis utcákban nyűzsölődő turistákat már csak a köztük futkározó robogók és az olasz szó mindent elárasztó muzsikája tudja felűlmulni. Itt elmerülhet az ember az ökumenikus kórus énekében a Santa Maria in Trasevere ódon templomában, de csakis itt eheti a legjobb pizzát a városban. Ha pedig figyelmes, a szép szemek mindig valakire rácsillognak a Trastevere éjszakájában.

VII) A legszebb sétám

Sétálni sok helyen lehet Rómában. Parkokban, aprócska utcákban, paloták között, a korzón, nagy főtereken, dombokon. Mégis, valamilyen egészen más hatása van a város legrégebbi utján, a Via Appián sétálni egy csendes, kocsiktól mentes szombati napon. Amikor túlvergődi magát az ember a Via Appia Antica első felén - amely valóban, kegyetlen séta a sok kocsi miatt - elérkezik oda, ahol az idő nem úr. Csak sirkövek, ódon feliratok, Róma egykori nagyjainak, feltörekvő szabadosainak, szónokainak és vezetőinek sirjai és emlékei. A fák itt is hatásosak és a hatalmas kövek, amelyeket a sok szekér, autó és láb fényessé csiszolt jelzik az appiai út korát. Nekem itt sétálni -ráadásul kellően költői társaságban - egy szeptemberi, későnyári napon, örök élmény marad.

VIII.) A legszebb múzeum

Elég nehéz egy régészet és ókortörténet iránt érdeklődőnek kiválasztani egyet a sok múzeum közül. Mégis, az épülethez és látogatásához kötődő emlékek és az ott kiállitott tárgyak csodaszépsége miatt nekem menthetetlenül a Palazzo Massimo alla Therme a kedvenc római múzeumom. A tágas terek, részletes bemutatása a tárgaknak, az egykori villák szines termei, gyönyörű freskói és a görög - római szobrászat gyöngyszemei nemcsak mennyiségi, de - ami Rómában ritka - minőségi kivitelezésben tárja elénk a város és a Birodalom legszebb emlékeit. 

IX) A legszebb templom

Rómában becslések szerint több, mint 800 templom van (és ebbe csak a ma is álló, keresztény templomokat számolják be). Ezek közül kiválasztani a "legszebbet" gyakorlatilag egy értelmetlen dolog, de mint ahogy ez az egész lista az én véleményemről és élményeimről szól, igy ez is ide tartozik. Számomra ezt a cimet az Il Gesú kapja, amely ugyan csordultig barokk, de az úgy tud lenni, hogy megmaradt esztétikusnak és csodálnivalónak. A naponta fél órán át megvilágitott templom és a megvilágitást emgelőző fényshow valóságos szinházi előadássá, kattarzisélménnyé teszi a látogatást.

X) A legjobb könyvesbolt

Számos helyen lehet könyvet vásárolni - kétségtelenül, a Porta Portese vasárnapi zsigvásárai is versenybe szállhatnánk a "legjobb" cimért, nekem mégis a legérdekesebb hely a Victor Emmanuelle hid mellett található könyvesbolt volt. Nemcsak antikvár, régi illatú, igazi ritkaságok (például Lanciani Forma Urbis Romae) de új könyvek, olcsó giccsek és recycle bar szabású kávézó, teázó is egy helyben köszönti az oda betévedőt. Épp csak a nevét felejtettem el a könyvesboltnak, de legközelebb azt is megnézem.

Róma és a mithraeumok

Róma hiányzik. Hogyne hiányozna az a sok szépség, történelem, gyönyörűség, amely a legeldugottabb utcában is ezer évek mennyiségével rohamozza meg az arra járót. Minden nap elég kimenni sétálni és máris minden gond elillan. Nemcsak az esztétikának, a históriának és a napsütésnek épült ott több ezer éves, örök temploma, de az emberek arcán, szemében is több az élet. Feltölti az ott járót jó ideig ötletekkel, életkedvvel. De nemcsak az élő Róma hiányzik, hanem az ókori emlékei is, amelyeket csak nézni is több kérdést provokáltak, mint bármelyik szakcikk vagy könyv. Nem volt ez másképp kedvelt témámmal, Mithras kultuszával sem, amely számára (is) óriási forrást jelentett Róma és kikötőjének, Ostia Anticának a meglátogatása.

Az első szentély amit meglátogattam a nemrég felújitott és a legszebb múzeumpeagógiai módszerekkel bemutatott Crypta Balbi Múzeumában berendezett mithraeum volt. A szentélyt francia régészek segítségével kutatták. Régészeti anyaga ugyan nem lenyűgöző, de igen releváns, hogy azon kevés római mithraeumok közzé tartozik, amelyet szisztematikus ásatás során tártak fel. Az egykori Balbus Színházának exedrájában kialakított szentély sem struktúrájában, sem formájában nem mutatja a sajátságos belső elrendezését egy szentélynek. A látogató csak vezetett túra révén tud bemerészkedni a múzeum alagsorába, ahol a leglátványosabb módon kerül bemutatásra Róma város közel háromezer éves történelmének minden korszaka, különösen az Kr.e. 30 és Kr.u. 800 közötti időszaknak emlékei. 

A Város számos mithraeuma közül fontos továbbá a San Clemente bazilika alatt kialakított szentély. Múzeumpedagógiai szempontból össze sem hasonlítható az ultra - modern Crypta Balbival és régészek számára is fizetni kell a látogatásához (Vatikáni terület lévén).Mégis, annyiban lenyűgöző az épület - komplexum, hogy öt különböző korú létesítmény -egy római lakóház, az abból kialakított mithraeum, az arra ráépülő San Clemente ókeresztény bazilikája, a bizánci bazilika és végül a mai templom - látogatható. Igazi időutazás. Egyike azon kevés épületeknek, ahol bejárható Róma történelme, a falak simogathatóak, a falfreskók eredeti helyükön pompáznak és a levegő sem tisztább, mint egykor. Hiteles, bár ha nem vagy régész, aligha érted - a tájékozódást legfeljebb néhány szófukar olasz plakát segíti. 

A többi látogatható, római mithraeumot sajnos nem sikerült végül bejárnom. A Santo Stefano Rotondo mithraeuma bár igen kecsegtető lett volna a nemrég végzett hitelesítő ásatások miatt, sajnos az épület jelenleg is felújítás alatt van, így jókor és jól kellett volna időzíteni, hogy beengedjenek (külön engedéllyel, természetesen). Ez nem jött most össze. A Mitreo in Terme di Caracalla sokáig látogatható volt, mire én 2013 őszén Rómába kerültem, már bezárt. Fél évig lestem hogy nyissák ki újra...nem tették meg.

A Santa Prisca templomot már megtalálni sem volt könnyű, mindenesetre a látvány megérte: az egykori Aventinus dombon magasodó, gyönyörű villákkal, Decius thermáinak hagyatékára ráépült palotákkal, pálmafákkal és szűk utcákkal tűzdelt városrész önmagában is festői látványt nyújt. Ám a keresztény templom alatt rejtőző Mithras - szentély látogatásához bizony külön engedély kell, amit csak túlságosan későn tudtam meg - így a látogatása ez esetben is elmaradt. Megnézhettem hát a bejáratot. Legalább annyi. A Circus Maximus bizonyos részein történő hitelesítő ásatásokban ismét részletesen kutatott Mithras szentély a nemrég létrejött, óriási népszerűségnek örvendő Roma Sotterranea Egyesület munkatársaival látogatható. 

Ezzel szemben azonban Ostia, az egykori ókori kikötő sokkal több érdekességgel kecsegtetett. Nemcsak a tény, hogy egy teljes, ókori város áll előttünk, de épületeinek változatossága, hatalmas közfürdői, mozaikjai, a kerekedőktől és mindenféle egzotikus népességtől zsúfolt város hagyatéka minden erőlködés nélkül varázsolta elénk az egykori kikötő életterét. Innen indult útjára nemcsak a Róma városába szánt élelmiszer, luxusjavak de a keletről és a görög világból érkező szellemi javak nagy része is. Kikötője volt ez isteneknek is. Egyesek szerint a Mithras - kultusz is innen terjed el. Annyi viszont a legújabb kutatásokból biztos, hogy a várost behálózó kerekedelmi, gazdasági és vallásos kollégiumok és szervezetek struktúrája és személyzete nagyban befolyásolta a kultusz kialakulását. A városban több tucat Mithras szentély működött egyszerre, fénykorukban olyan mennyiségben, hogy egy -egy befolyásos személy több közösségnek is patrónusa vagy akár aktív tagja volt. A legrégebbi szentélyt még az 1760 -as években felfedezték (ma már a helye sem ismert) a legújabbakat is már a XX. században ismerték. A legújabb kutatások manapság arra összpontosítanak, hogy jobb és újabb kronológiát adjanak a szentélyeknek (például Becatti kronológiáját át kell írni) és a már jól ismert epigráfiai és régészeti anyagot újra elemezzék. Ezekből sok sajátosság és újdonság származik, amelyet egyre nagyobb számmal közlik.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Ostiát és mithraeumait legnagyobb kutatóival, Marialetizia Caldelli professzorasszonnyal és Raffaella Marchesini doktorandusszal látogathattam meg. Egy teljes napot az esőtől frissen áztatott ókori városban töltöttünk, ahol szinte minden épületet nagy figyelemmel és részletesen megnéztünk. Olyan helyekre is betekintést nyerhettem kísérőim révén, ahol turistákat nem engednek be (például a nemrég felújitott Casa di Diana impozáns helységeibe). Olyan részleteket is megmutattak - szentélyeket datáló, Becatti által is figyelmen kivül hagyott bélyeges téglákat, új értelmezést nyert feliratokat vagy újrahasznált consuli feliratokat - amelyek mellett talán el is mentem volna, ha egyedül járom az ókori város sok helyen teljes épségben megmaradt útjait. A szentélyek látogatása, eredeti környezetükben történt vizsgálata számos kérdést szült bennem, amely nagyban segíti munkámat, elmélkedéseimet. Újabb érv amellett, hogy ezer könyvnél fontosabb a régészeti helyszínek és tárgyak élőben történő vizsgálata. Főleg az olasz napsütés közepette. Azt meg kell jegyeznem, hogy ha nincs mellettem a két szakértő, aligha találom meg a fűvel, bokrokkal benőtt és az enyészetre hagyott épületeket. Úgy a múzeumpedagógia, mint a műemlékvédelem hadilábon áll Ostiában (is). A Felicissimus mithraeum mozaikja - amely a kultusz egyik legfontosabb forrása - jóformán darabokra törve hever az esőtől, sártól ázott földben. 

Íme néhány kép az ostiai mithraeumokból (saját felvételek - Kritón hires szobráról egy rövid összefoglaló, ITT): 

Ferenc, a szegények pápája

A szegények pápája 

Josephus Fanea dedicata

How I met the pope in Rome - personal reflections on the Person of 2013.

Két neves napilap, a Times és a Le Monde is a 2013. év emberének választotta Ferenc pápát, ezzel csak igazolva azt az egyetemes közhangulatot, amellyel az új egyházfőt fogadták  világszerte. Egyik elődje, a hamarosan általa kanonizált XXIII. János pápa a történelmi II. Vatikáni Zsinatot - saját metaforájával élve – „az egyház ablakának kinyitására és friss levegő beengedésére használta fel. Ferenc, az argentin pápa ismét szélesre tárta ezeket az ablakokat, pusztán személyiségének erejével” - írta elemzésében a The Times. De ki is valójában ez az Ember?  Személyes élménybeszámoló Rómából és a Vatikánból.

Jorge Mario Bergoglio 1936 –ban született Argentína fővárosában olasz bevándorlók gyermekeként. Egy súlyos tüdőműtét és egy vegyészmérnöki egyetem után úgy dönt, hogy 1958 –ban végérvényesen az egyház hitvese lesz, elkezdi a noviciátust a Jezsuita Rendben. Miután több neves jezsuita intézményt váltott, 1973 –ban teszi le örökfogadalmát, egy akkor már megújult egyházban, a II. Vatikáni Zsinatot követő nagy

szerdai audiencia (saját fotó)

lelkesedés korában. Jezsuita rendfőnökként a hetvenes évek Argentínájában, Perón személyi kultuszának közepette nem tudta megakadályozni, hogy két neves jezsuitát – a kontemplatív imamód kidolgozóját, Jálics Ferencet és Orlando Yorio-t – elrabolják és 6000 másik emberrel megkínozzák. Az esetet csak a két jezsuita élte túl.

Ezt követően Bergoglio lassan, de biztosan haladt az egyházi hierarchia legmagasabb fokáig. 1992 –ben püspök, majd 2001 –ben II. János Pál pápa bíborossá nevezi ki. A mindig mosolygó, Rómában gyakran megforduló és 2005 után a konklávé egyik legfontosabb tagjaként számon tartott bíboros otthonában már érsekként is hírneves és közkedvelt személyiség volt: soha nem utazott a bíborosi státuszának kijáró külön autóval, rendszeresen a Buenos Aires-i metróval közlekedett. Joseph Ratzingert pápává választó konklávén a második helyen „végzett” bizonyos belső források szerint. Hogy miért nem ő lett a pápa 2005 –ben azt talán kimerítően elemeztük tavaly márciusi cikkünkben: II. János Pált, az „évszázad” pápáját nem tudta volna egy új ajtókat nyitogató, valódi reformra törekvő személyiség követni. Túl nagy volt az árnyéka az elődnek ahhoz, hogy egy „nagy” pápa követhesse őt Szent Péter ma már valóban csak szimbolikus trónján. XVI. Benedek külső szemből megfáradt megjelenése és rövid pápasága szükségszerű felkészítő volt egy több évszázad után ismét Európán kívülről érkező pápa elfogadására.

Már 2013. március 13 –án este egyértelmű volt, hogy nem akármilyen pápát kapott a Katolikus Egyház: egy telt, fiatalos és erőteljes ember állt ki a Szent Péter bazilika hatalmas erkélyére és az őt kihirdető megtört és beteg Jean – Louis Taurannal ellentétben, ez a fehér ruhás pasas „jó estét kivánokkal” (Fratelli e sorelli –Buona Sera!) köszöntötte az ujjongó tömeget. Névválasztása sem hétköznapi: a nagy számokkal jelzett pápanevekkel (Pius, Benedek, János) szemben egy olyan szent nevét választotta elsőként, akit már a XVII. században is a düledező és roskadozó egyház megtartójának, támogatójának ábrázolják a festmények. A szegények védelmezője, a rebellis fiú, aki Buddha európai hasonmásaként megreformálta nemcsak a Katolikus Egyházat, de az európai közgondolkodást is. Mielőtt Bergoglio bevonult volna a Könnyek szobájába, brazil biborostársa fülébe súgta: „ne feledd a szegényeket!”. Így esett választása Assisi Szent Ferencre.

Első beszédében is közvetlen, hiteles és légies volt – és ezekkel máris bevezetést nyert a távoli néző abba, ami ezt követően jött.

Ferenc pápa azóta világsztár. Bár Rómában mindig is fontos volt az aktuális pápa arcképének propagálása és ezek milliószámra történő eladása – bevált, ókori szokás ez – Ferenc pápa arcképeinek számát csakis csillagászati léptékkel tudnánk meghatározni. Már ha akarnánk. Mert bár szörnyen giccses, de manapság már az ateista társadalom is hajlandó úgy nyilatkozni, hogy jó egy mosolygó, hiteles embert látni, akinek pozitív kisugárzása megtölt tereket, utcákat, boltokat. Tucatnyi interjúkötet, életrajz sorakozik az új pápáról olasz, de már magyar könyvesboltokban is. Százszámra készültek már interjúk, cikkek róla alig néhány hónapos pontifikátusát követően. Belső körökben terjedő anekdota, hogy azok a sajtóreferensek, akiknek egyetlen feladata, hogy Ferenc pápa teljes programtervét összeállítsák és a facebookon, twitteren, a vatikáni honlapon és más forrásokon megosszák, követni sem tudják sokszor az új pápa dinamizmusát. Bohém – mondhatni olasz – természetére vall, hogy szerdai audienciájának itineráriumát számos alkalommal spontánul megváltoztatja, ha épp egy nagyon hangos csoport hívja őt. Svájci gárdistái és idős, a pápa arcképét néha mosolygós embereknek osztogató komornyikjai már meg sem próbálják követni a szanaszét köszöngető, ölelgető pápát, aki tényleg – de tényleg! – imádja az embereket. Életerejét – amelyre igen nagy

argentin csoport előtt (saját fotó)

szükség van napi 12 órás diplomáciai teendői közepette – abból a heti két alkalommal összesereglő 50 – 60.000 emberből meríti, akik nevét skandálják minden szerdai audienciáján és vasárnapi Angelus imádsága alkalmával. A „Fratelli e sorelli” felszólítást követő vicces mosolya és a „Buon Giorno” minden formalitást megtörő, vasárnap reggel tízkor még a Via delle Fornaci utca lakóit is felrázó hangos formulája nemcsak a Vatikán mélységeiből fakadó egyházpolitika új, „szegények pápáját” adja elénk, hanem egyszerűen egy hiteles embert, aki szereti amit csinál és felelősséggel teszi azt.

A Times hosszasan sorolja, miért is lett jogosan Ferenc pápa az Év Embere. A listából szinte kivétel nélkül, minden sajtóorgánum kiemeli, hogy az új pápa toleráns nyilatkozatott tett a melegekről, kontextusában kívánja elemezni a nők egyenjogúságát az egyházban, a szeretet közös erejére bízza az ateisták és más felekezetek közötti együttműködést és szigorú, belső reformokat indított el a Katolikus Egyházon belül. Ezek közül feltétlenül kiemelendő, hogy egy papot nemrég exkommunikált sikkasztás miatt, megszólta és figyelmeztette az apácákat és a papi pályára készülőket, hogy „ne megkeseredett nővérek és testvérek” vezessék az új egyházat és lemondott minden pápai külsőségről. Elárverezte ajándékait – így az új Harley Dawidsonját is – amelyből immár a sokadig szegénykonyhát nyitja meg Rómában. Barátságosan pózol a fiatalokkal és képes átölelni az emberi lét legnagyobb fájdalmait és sebeit magán viselő híveket is.

Kétségtelen, hogy a Biborosi Kongreáció súlyos problémái, a mindenhol elterebélyesedő korrupció, sikkasztás és a sorozatos pedofília – botrányok mély válságba helyezték az egyházat. A jelenség mögött persze nemcsak a Katolikus Egyház válságát kell észrevennünk, hanem a kereszténységét, az egyházi intézményekét is. Országok tucatjaiban állnak üresen templomok, koncerttermekké válva vagy néhány bődültebb helyen, lerombolva. Ferenc pápa imázsára feltétlenül szüksége volt az egyháznak, saját jövője miatt. A pápa töretlen népszerűsége egyrészt elveszi a figyelmet a továbbra is jelenlévő problémákról, másrészt azonban egy olyan korban hoz pozitív erőt az emberek elé, amikor a szegénység, a globalizáció és a munkanélküliség egyértelműen érezteti hatását az Y és Z generációkon.

A fiatalok és a szegények pápája ő és nemcsak azért, mert van twittere, hanem azért is, mert képes az ő nyelvükön is hitelesen beszélni. Éjjel, szegényeknek ennivalót osztogató és a fáradt svájci gárdistát felsegítő, már képregény formájában is létező Ferenc pápa mítosza meglehet belső körökből szándékosan generált jelenség. Egy azonban biztos: mosolya, közvetlensége, odaadása és szinte dübörgő erővel hajtott akarása átjön azoknak is, akiknek csak két – három másodpercre sikerült a pápa szemébe nézni vagy tekintetét elkapni.

„Kúúl pápánk van” – mondta a római lakótársam, aki bár ateista és nem kedveli az egyházi intézményeket, Ferenc pápa arcképét mégis kitette a konyhába „Il ragazzo del mese” (a hónap embere) felirattal. Hozzáállása jelzi a többségi társadalmat Olaszországban és a világban: aki hitelesen tudja átadni magát hivatásának és a szeretet terjesztésének, az emberek szomjazzák őt.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. január 17 -i. számában.