Mesajul Sfântului Ștefan despre sindromul Trianon

Sf. Stefan I.

Regatul medieval maghiar era unul dintre cele mai importante puteri în Europa Centrală. În epoca regilor Ștefan I, Ludovic cel Mare, Sigismund de Luxemburg și Matia Corvin exista o putere rezultată din relațiile internaționale avute cu Anglia, și care se întindeau pănă în mijlocul Asiei și sudul Europei. Era o putere importantă și oarecum, o ”minune” istorică, fiindcă majoritatea popoarelor semi-nomadice care au ajuns în Bazinul Carpatic după secolul IV, au dispărut în mai puțin de 100-200 de ani. Nici hunii, nici avarii nu au stat mai mult de 2-3 secole în Europa Centrală. Maghiarii sunt primii care au reușit, după Imperiul Roman, să creeze un sistem urban și statal în această zonă. 

Însă, Ștefan I știa foarte bine că ”integrarea” maghiarilor în Europa Creștină - în Imperium Christianum - este posibilă doar prin aderarea la creștinismul occidental, prin crearea unui stat multietnic și multicultural creștin. Documentul principal care arată esența politică și filosofică a regatului Arpadian este primul document legal maghiar din 1027 cunoscut sub numele Admonitiones sau Libellus Sancti Stephani regis de institutione morum ad Emericum ducem. Scris probabil de episcopul Asrik/ Asztrik, în capitolul VI. ”Ștefan” afirma că puterea regală într-o țară monolingvistică și monoculturală este vulnerabilă. Această doctrină a regatului maghiar se observă clar și în colonizarea sașilor, iașilor, cumanilor și istoria comună cu Moldova sau chiar, Țările Românești din epoca arpadiană. Regatul Maghiar întotdeauna era o țară multietnică și multilingvistică. În această zonă a Europei era absolut firesc. Nu există nici o regiune majoră monoetnică, probabil din neolitic încoace.

 Demografia istorică a Ungariei devine și mai heterogenă și complexă după 1241, dar mai ales, după epoca otomană (1526-1686).  Schimbările socio-religioase în sec. 15-17, au schimbat radical și echilibrul universal creștin, unde, pe moment, și românii aveau un rol foarte bine cunoscut în societatea maghiară (universitas Vallachorum). Cu dispariția regatului în 1526, dispare și unitatea creștină. Sunt 3 factori esențiali care au schimbat radical situația Bazinului Carpatic: 1) reforma religioasă și diversificarea identităților culturale 2) apariția tiparului și importanța limbiilor naționale 3) schimbarea demografică și a mobilități etnice majore. Aceasta schimbă radical peisajul cultural în zonă, astfel mitul și dorința elitei maghiare de a ”reconstrui” regatul Sf. Ștefan era o iluzie deja în secolul XVIII.

Mesajul principal din 1027, în legătură cu bogăția multiculturalității, a dispărut din mentalitatea colectivă, sau mai bine zis, din discursul politic a elitei nobiliare. Sfăntul Ștefan și Sf. Coroană, au devenit un concept filosofic, un mit istoric al nobilimii care ignora cu desăvărșire realitățile demografice, sociale, politice și religioase. 

Harta etnica din sec. XVIII.

În epoca Habsburgică (1686-1848), zona Budapestei (neexistând încă ca oraș unit) era locuită de o majoritate germană, maghiarii fiind minoritari. Lucrurile se vor schimba treptat după 1867 în epoca dualistă, când nobilimea maghiară - ignorând iarăși dorințele naționale și mișcările popoarelor coviețuitoare - au negociat cu Imperiul Habsburgic sistemul politic dualist, reîntregind Ungaria Mare a Coroanei - cunoscutul mit inexistent deja în realitățile socio-culturale. Totuși, în 1867 încă ar fi fost real reforma internă sau revenire la punctul VI a Sf. Ștefan, despre bogăția multiculturală și protejarea minorităților. Din păcate, modelul național al sec. XIX nu favoriza acest lucru. Ungaria juca un rol de imperialism semi-periferic în Balcani și în interiorul arcului Carpatic: cu Viena lupta pentru drepturile maghiarilor, iar cu minorități avea o politică de asimilare culturală. Erau mulți care și-au dat seama în timp, că aroganța nobiliară și iluzia Ungariei Mari. Nu mai este o realitate de 2-3 secole in această zonă a Europei, care necesita o restructurare politică, culturală. Astfel se naște în 1906 și idea lui Aurel Popovici despre Statele Unite ale Austriei Mari. Din păcate, rămâne aproape singur cu această inițiativă.  Bethlen István, viitorul prim-ministru, la acea vreme deputat, avea și el, în 1907, un program special pentru Transilvania, citând din cartea românului Grigore Moldovan despre coviețuirea maghiarilor și românilor. Discursul lui a stârnit doar furia aristocrației. În data de 26 noiembrie 1913, Tisza István ține un discurs puternic împotriva maghiarizării și redenumirea localităților române, slovace, însă fără un succes. Idea medievalo-religioasă, poate prea naivă a lui Sfântul Ștefan despre valorile multiculturalității, a fost ignorată de nobilimea și elita politică a sec. XVIII - XIX.

Planul lui Popovici

 Din păcate, mesajul creștin - care reprezintă bazele statalității și a constituției ungare - este rar citată și azi în Ungaria, dar și în România. Țările lui Orban și Orbán, în mai puțin de un secol - mai degrabă în 40-50 de ani după dispariția comunității evreiești și germani (90% dintre ei au plecat sau au fost exterminați) - au devenit niște țări monoetnice sau predominant, monoculturale. Ce ar spune Ștefan azi? Nu știm. Era un om medieval, un soldat, dar era probabil și un creștin. Astfel toleranța, iubirea celuilalt și promovarea libertății a minorităților era șansa istorică a maghiarilor în epoca sa. El a dat de seamă că un regat multietnic va deveni un regat bogat. Și a avut dreptate: magharii sunt primii din toate popoarele ugrice, care au un stat de 1000 de ani. Ar fi bine că în secolul XXI, ca multiculturalitatea țării să se transforme într-un brand. Atât României, cât și Ungariei îi lipsește o nevoie de memorie istorică diferită. Manuale diferite, discursuri politice diferite în care multietnicitatea, multiculturalitatea țărilor sunt prezentate ca valori istorice, moșteniri excepționale și nu amenințări ”naționale”.

25 éves a KoMaTe. Egy történész kör története

Egyetemek és az egyetemisták társadalomtörténetében óriási szerepet kaptak a diákkörök, szakkörök és az egyetemi élet szerves részét képező szórakozási lehetőségek. Szinte nincs olyan, nemegyszer középkori múltra visszatekintő egyetem Európában vagy még akár az Egyesült Államokban is, ahol ez a hagyomány ne élne. A diákkörök és az egyetemisták életét meghatározó aktív diákévek fergetege, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetései, kirándulásai, szenvedélyes, hamvába holt tervei teremtik és formálják az egyetemi éveket mitikussá. Negyed évszázad távlatából pedig már valóban, mítosz.  A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete egyike Kolozsvár legrégebbi diákköreinek, amely immár negyed évszázada kovácsolja csapattá, barátsággá a megcsappant számú történész, régész, levéltáros, művészettörténész és könyvtár szakos hallgatókat generációkon át.

A KoMaTe néven ismert történész-egyesület 1995. május 11-én tartotta alakuló ülését. Az erdélyi magyar történész-oktatásnak ez az aranykora volt: a diákok száma fellendülőben volt, ekkor kezdenek nagy számban alkalmazni új oktatókat, akik már nem a régi rendszer emblematikus, nagy történészei, akadémikusai, hanem azok tanítványai vagy akár az új, 1990 utáni generációk történészei voltak. Az 1990-es évek közepén a Jakó Zsigmond, Bodor András, Magyari András és más, az 1959 utáni korszak emblematikus történész-generációjának alakjai fokozatosan átadták a stafétát egy fiatalabb generációnak, akiknek újra kellett alkotni az erdélyi magyar történészoktatást. Óriási feladat volt ez, amelynek mélységeiről és történetéről egyelőre még nagyon keveset írtak sajnos, pedig negyed évszázad távlatából most már illő lenne. Ennek a megújulni vágyó és akaró történész-generációnak mondhatni egyik mellékhajtása a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete,

KoMaTE csapat a 2000-es évek elején

amely 1995 májusában alakult meg, ha minden igaz, egy spontán, tanár-diák ivászat és beszélgetés folyamán, ahol a tanszék régi és új tanárai és diákjai egyaránt részt vettek. Az alakuló közgyűlésen többek Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu és Bajkó Melinda vettek részt. Többségük ma már Erdély régészeti és művészettörténeti kutatásának elismert alakjai, neves múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek alkalmazottai.

 Az 1995 őszén létrejött első elnökségbe is ők kerültek be. Ez volt az a generáció, amely 1995 és 2000 között egy rendkívül erős, szakmailag is felkészült és aktív KoMaTe-t hozott létre. A történész egyesületnek volt saját, több száz kötetből álló, katalogizált könyvtára, amely az akkor még nehezen elérhető magyar és nemzetközi szakirodalommal segítette az akkor még valóban, olvasni szerető hallgatókat. Az egyesület számos meghívott előadót is Kolozsvárra csábított, főleg Magyarországról. Ekkor kezd például Németh

György ókortörténész Erdélybe járni és előadásaival régészek és történészek egész generációt elvarázsolni.  Az egyesület ugyanakkor a szakkollégiumok munkájával is szorosan együtt működött és egy erős szakmai alapot is adott a diákságnak, a kocsmatúrák, éjszakákba nyúló gólyabálok, várostúrákat követő ivászatok, hétvégi kirándulások kohéziós erején túl. Az évente megrendezett és ma már csak néha előkerülő posztereken feltűnő, vagy az egykori diákok saját archívumában lévő fotókon megörökített események jelzik, hogy milyen fontos tényező volt ebben az időszakban a személyes kapcsolatokra, a közösen megélt diákéletre épülő egyetemista-szervezet. A KoMaTe 1995 és 2000 közötti időszakában felnőtt történészek, régészek, levéltárosok, művészettörténészek és könyvtárosok egy jelentős része adja a ma, Romániában dolgozó muzeológusok, kutatók és kulturális turizmusban dolgozók jelentős részét. Az ő szerepük nagyon fontos: a múltat kell megismerjék, megőrizzék és szakszerűen, interaktívan bemutassák a kortárs erdélyi magyar társadalomnak, ugyanakkor ők képezik a hidat a román kollégákkal és a nemzetközi, így magyarországi szakmával is. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ebből a korszakból kikerült történészek és szaktársak karrierjében egy apró, de fontos szerepet játszott a Kolozsvári Történészhallgatók Egyesülete is. Az első korszakban létrehozott és állandósult események – Gólyabál, gólyatábor, éves nagy kirándulás, vendégelőadók, a könyvtár – alapvető és meghatározó élményeivé váltak a kolozsvári történészhallgatóknak.

A 2001 és 2006 közötti időszakban is folytatódik a KoMaTe, igaz ekkor sokkal inkább a KMDSZ vonzáskörében, a szórakozás, a bulik és a szabad programok felé tendálva, amelynek persze ugyanolyan kohéziós ereje volt, mint a szakmaibb korszak eseményeinek. A beszámolók és leginkább, a korabeli fotók jól mutatják, hogy az urbánus legendákká lett KoMaTe bulik ebből az időszakból pótolhatatlan eseményei lettek a kolozsvári egyetemista életnek. A Magyari Levente, Simon Katalin és Bálint Ildikó nevei által fémjelzett korszakra ma is sok történész, muzeológus emlékezik vissza az egykor volt egyetemisták nosztalgiázó hangulatával. Ennek a korszaknak sajátossága a szűk, baráti körben tartott ismeretterjesztő előadások, filmvetitések és a nagy sikernek örvendő, többször megrendezett iskolás vetélkedő, az Elfelejtett királyaink arcképcsarnoka, amelyet az Amarilis Egyesülettel karöltve tartottak.

A KoMaTe 2006-2008 között kicsit szünetelt, elhalt az egykor 15-20 főt megmozgató és csapatkohéziós erővel bíró egyesület. Két ember tartotta még a lelket az egyesületben, Bolyai Csaba és Varga Burkhardt Levente. Mikor jómagam és csoporttársaim, kollégáim Kolozsvárra kerültünk 2007-ben,Bálint Ildikóéknak, Bolyai Csabáéknak és néhány tanárnak – Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Lupescu Máriának és Vekov Károlynak köszönhetően – tudtuk meg, hogy létezett egy KoMaTe nevű történész-egyesület. Első előadásomat még 2008 elején a gyémántok történetéből tartottam a KMDSZ székházában, óriási tömeg előtt. Ez volt a KoMaTE újraéledésének első pillanata. Ezt követően, három éven át Bajusz Mátyással, Sidó Katalinnal, Boda Imolával és tucatnyi más kedves kollégával és baráttal minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy dolgot tettünk: életben tartottunk egy szép eszmét, egy akkor már tíz-tizenöt éves egyesületet és kezdeményezést. Elköltöztettük a KoMaTE könyvtárat a Jakabffy alapitványtól az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában található Pósta Béla Egyesület irodájába, újraindítottuk a Töri-Földi Gólyabálok sorozatát, gólyatáborokat és éves, nagy kirándulást szerveztünk, magyarországi előadókat – egyiptológust és ókortörténészt is – meghívtunk előadni. Öröm volt látni, hogy az eseményeinkre, előadásainkra volt, hogy 40-50 diák is eljött. A KoMaTe alighanem legsikeresebb előadása az ókori szexualitás története volt, amelyen négy tanszék közel 70 diákja vett részt 2010-ben.

KoMaTe 15 éves. kiállitás

Ezt, a 2007-2010 közötti lelkesedést sikerrel folytatta és vitte tovább Széman Csilla, Fodor János, Oláh Szabolcs és Balog Apollónia csapatai, akik átvezették az egyesületet a digitális korszakba is.

Az elmúlt években érezhetően megváltozott a kolozsvári diákélet. A város méregdrága, a régi nagy sörözések sajnos luxus-kategóriába illő eseményekké lettek. Az információ-robbanásban alig eligazodó diákok ritkán járnak kulturális eseményekre, Kolozsvár évi több száz közművelődési eseményére sajnos többségében az idősödő helyi lakosság jár. Értelemszerűen, ma már mást jelent diáknak, kolozsvári diáknak lenni, mint tíz vagy még inkább, 20 éve. Minden évtized új kihívás elé teszi az éppen aktuális KoMaTe elnököt és egy szép eszmét még fenntartani akarókat is, ahogy általában véve, a közösségi eseményekben, a közművelődésben még hívő szervezőket is.

A negyed évszázados születésnap egy nehéz évben köszöntötte az egyesületet, történetének talán legnehezebb, legeseménytelenebb évében. Mint egykori elnök és mint egykori kolozsvári diák is, reménykedem, hogy a majdani első évesek, a soron következő történész-generációk ősztől majd átélhetik a KoMaTe élményt, amely pezsgés és közösségi öröm az idő múlásával tényleg mitikussá varázsolja a diákéletet.

Vivat, crescat, floreat!

-          Elnöklista, Közgyűlések –

-          1995 május 11: Alakuló Közgyűlés

o   Ideiglenes elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba, Lupescu Radu, Bajkó Melinda

-          1995 november 15: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 március 14: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Molnár Zsolt, Gyarmati Zsolt, Forró Tibor, Lupescu Radu, Páll Ferenc

-          1996 november 13: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Lieb Zsolt, Tóth Szilárd, Bota Szilamér, Nagy Emese, Molnár Zsolt

-          1997 május 7: Rendes Közgyűlés

o   Alacsony részvételi arány miatt elnapolva

-          1997 május 14: Rendkívüli Közgyűlés

-          1997 november 18: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Bota Szilamér, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 május 21: Rendes Közgyűlés

-          1998 május 27: Rendkívüli Közgyűlés

o   Elnökség: Kósa Béla, Tóth Szabolcs, Nagy Botond, Kovács Zsolt, Bogdándi Zsolt

-          1998 november 3: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Csáki Árpád, Nagy Botond, Székely Sebestyén, Lakatos Attila

-          1999 június 2: Közgyűlés, Végzős Buli

-          1999 június 15: Rendkívüli Közgyűlés

o   Elnökség: Ferenczi Szilárd, Lakatos Attila, Székely Sebestyén, Nagy Botond, Gidó Attila

-          1999 november 4: Rendes Közgyűlés

o   Elnökség: Kosza Antal, Kádas Zoltán, Erős Gábor, Tóth Levente, Gidó Attila

-          2000 március: Közgyűlés (a jelek szerint ekkor lesz Bíró Emese az elnök)

-          2000: Biró Emese elnök

-          2001-2002 körül: Orbán János elnök

2003 nov. -2004 április: Magyari Levente elnök, Simon Katalin alelnök

2004 ápr. – 2007 május: Simon Katalin elnök, Bálint Ildikó alelnök, titkár Tóth Csilla

2007: Bolyai Csaba elnök, Varga Burkhardt Levente alelnök

2007-2010: Szabó Csaba elnök, Bajusz Mátyás alelnök, Sidó Katalin titkár

2010-2011: Széman Csilla elnök, alelnökök Fodor János és Simon Norbert, titkár Laczkó Nándor
2011-2012: Markaly Aranka elnök, Simon Norbert alelnök

2013-2014: Mákszem Hunor elnök, Nagy-Menyhárt Szidónia alelnök, Major Renáta alelnök

2014-2015: Oláh Szabolcs elnök, alelnökök Belényesi Hunor, Győrbíró Kunigunda

2015-2016: Szilágyi Adrienn, alelnökök Karikás Balázs és Orbán Tamás

2016-2017: Belényesi Hunor elnök, alelnök Orbán Tamás és Telegdi Imre, jegyző Molnár Beáta

2017: Telegdi Imre elnök, alelnök Orbán Tamás és Balog Apollónia

2017-2018: Balog Apollónia elnök, alelnökök Gotsman Annabella, Kénesi János

2018-2020: Nagy József Zsolt elnök, alelnök Teleki Botond és Sipos Ottilia

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2020. május 11-12. számában.

A KoMaTE egykori honlapja: https://komate.wordpress.com/

A KoMaTe Facebook oldala 

Merengés korona-időben

Ez egy nagyon személyes hangvételű bejegyzés, tehát nem kell sem szakmai, sem tudományos véleményként felfogni.

Világjárvány van, hivatalosan is már vagy hatvan napja. A mi kis életünkben, személyes, egyéni és közösségi szinten is rendkivüli állapot ez: ilyesmit mi, európaiak, vagy úgy általában, a "nyugati civlizáció" néven ismert politikai és kulturális konstrukció nem élt még át. Nekünk tehát, a luxushoz és kényelemhez szokott embereknek, háborús helyzettől idegen, járványt, mélyszegénységet soha nem tapasztalt generációnak ez valóban sokkoló élmény. Eddigi életünk radikálisan megváltozott és nem fog ez jobb lenni május 15. után sem, sőt, talán egy év múlva sem. Egy ilyen esemény hatása évekre szól, ha nem egy egész emberöltőre. Ez utóbbira még nem esküdnék azért meg. Minden esetre az emberek döntő többsége nehezen éli meg ezt az időszakot, bár óriási különbségek vannak a nyugati civilizáció csoportjai között is. Akik munkájukat elvesztették - csak Romániában 1,1 millió ember - azoknak ez a járvány szörnyűbb, mint annak a 15.000 fertőzöttnek, akikből minden bizonnyal legalább 13.000 élve fog túlesni ezen és néhány éven belül már csak halovány, rossz emlékként fogja felidézni a 10-20 napos kórházi kinokat. Ők tehát a legfőbb elszenvedői ennek az időszaknak. A munkanélkül maradottak és a betegek. Nem kellemes persze a helyzetük azoknak sem, akiknek rokonaik betegedtek meg, vagy haltak meg: ez máris Románia szintjén több tizezer embert érint közvetlen módon. Jómagam közel 3000 ismerősömből szerencsére csak egyetlen egyet ismerek - egy madridi fiatal nőt - aki átesett a koronaviruson, minden komolyabb probléma nélkül.  Több ismerősömet - főleg politikusokat- teszteltek is, negativak lettek.  Nem kellemes azoknak a helyzete sem, akiknek a karantén radikálisan új élethelyzetet hozott. A karantén mást jelent mindenki számára. Másképp éli ezt meg, az, akinek nagy háza, természetközeli, kertes, erdős környezete van, másképp éli meg az, aki eddig is home officeból dolgozott és családjával van összezárva vagy az, akinek eddig gazdag, szociális élete, kirándulásokkal, konferenciákkal teli, kutatói életstilúsa volt és most  egy betonrengetegben, négy fal közzé zárva kell megtalálni önmagunkhoz az útat. Jó nagy tükör, szembenézés, lehetőség a befeleforduláshoz, mondhatni egy nem kért, nem önmagunk által vállalt kötelező lelki gyakorlat ez. 

Ha kicsit kinézünk luxushoz szokott európai életünkből, máris látjuk, hogy a világ közel nyolcmilliárd lakójának fele eddig is járványoktól, szegénységtől és állandósult krizishelyzettől veszélyeztetve élte hétköznapjait. A halál, a halál tudata, a halál közelsége és banalitása ott a hétköznapok része. Az emberi élet és lét természetes eleme. Mifelénk, valami furcsa transzformáció révén, a "progressziv" társadalom és a jóléti, felgyorsult, fiatalságkultuszban és szinte az örök életben hivő társadalomban a halál ki lett iktatva a lehetséges opciók közül. A halál rendszeridegen lett mifelénk: rettegünk tőle, jobban mint bármikor. Nem látjuk naponta, nem vettünk tudomást róla, nem volt része a mentalitásunknak már. Pedig a halál nagyon is jelen van, itt van köztünk. Része sejtjeinknek, akik naponta millárdszámra halnak el, változnak át. Része a természetnek, része az előttünk lehulló madaraknak, elhaló állatoknak. A halál annyira természet-ellenes lett az európai, "nyugati" mentalitásban, hogy ha éppen felbukkan - most egy közepes kategóriába sorolt, nagyon fertőző, de nagyon alacsony mortalitású virus formájában - akkor azonnal bepánikolunk és totálisan, teljesen leállitjuk az életünket. Kicsit abszurd ez: félretesszük legalább a 80%-át annak, amit az életnek, életünk értelmének mondunk, csak azért, hogy "túléljünk". De biztos ez a helyes megoldás? Ez a hihetetlen halálfélelem normális? 

A témát mostanában 2-3 cikk komolyan vizsgálta. Egyrészt a progressziv oldal nagy prófétái, mint Harari, aki erről nemrég egy nagy visszhangot keltett cikket irt. Szerinte normális az, ha a halált teljesen kiiktatjuk az életünkből és az emberi fejlődés nagy útján elérünk majd oda, hogy a halál közelésége, természetessége még rendszeridegenebb lesz. Mert a tudomány, az orvostudomány fejlődése ide vezet. Stb. stb. Másik részről azonban, felhozták azokat a tudományos, antropológiai példákat, amelyek a régmúlt és a közelmúlt halál-értelmezéseit és az idősgondozás problémáját elemezték.  Az öregek feláldozásának problémája egy állandó jelensége az emberi fajnak, ami persze egy fontos, de nagyon érzékeny antropológiai téma. 

A megszámlálhatatlan konteo-elméleteken túl, amelyeket felsorolni is nehéz - ezek közül talán a legelterjedtebb a laborban kifejlesztett és hibrid-háborút feltételező "fake-pandemy" elmélet amelyet az oltásellenes csoportok és érdekszférák terjesztenek  - az ma már bizonyosnak tűnik, hogy a karantén valóban segitett a járvány-kontrollban és a hires görbe féken tartásában, legalábbis Olaszország és Spanyolország példája ezt mutatja. Az is reménykeltő, hogy ma már legalább száz laborban folyik az oltás iránti verseny és egy éven belül biztos meglesz az oltás, vagy legalább egy hatékony anti-virális gyógymód. Azt is tudjuk azonban, hogy az országok amelyek már lassan megnyitottak, újból elindult a virus terjedése, tehát lehetetlen a teljes nyitás, de a teljes kontrol is kizárt és értelmetlen bezárkózni. Bele kell tehát nyugodni, hogy igen, halnak majd meg emberek, az élet veszélyes, de szerintem - és itt fognak sokan kiakadni - jobb élni, mint bezárva lenni. 

Az élet rizikó. Az élet veszélyes. De ez a szép benne. Bezárkózni, rettegni, félni, a pánikot ilyen szinten terjeszteni az immunrendszer legnagyobb ellensége. Annak az immunrendszernek a tönkretételében ügyködünk intézményes formában, amely még mindig - főleg oltás hiányában - a legfőbb és legfontosabb ellenszere a virusnak. Ehhez sem konteó, sem "hit" nem kell: ez szintiszta tudomány. A napfény-hiány, a bezárkózás, a bizonytalanság, a szociális élet hiánya az immunrendszer legfőbb ellensége, tehát a karantén nem megoldás hosszú távon. Dél-Korea ezt már jól tudja, ott a massziv, akár a teljes társadalmat tesztelő rendszerben hisznek. Milliónyi teszt kell, amely révén csakis azokat fogjuk elkülöniteni, akik biztosan pozitivak. A többieknek pedig folytatni kell a normális, emberhez méltó életet. 

A karantén - amely az olasz quarantena, azaz "negyven" szóból ered, nem véletlenül 40 napra lett tervezve. 

Remélem, hogy a józan ész visszatér majd a politikába és ez a járvány - amely tudjuk jól, hogy történelmi perspektivákban egyáltalán nem a legsúlyosabb és messze nem a legveszélyesebb még a jelenleg is duló járványok közül sem - kellően lesz kezelve majd. Még mindig mázlisták vagyunk, hogy a 21. század második évtizedében tört ránk egy ilyen járvány és nem száz éve. Óriási mázli most is, hogy Európában tört ránk és nem Afrika kellős közepén, ahol még vagy 3-4 másik járvány is pusztit - már ha túléled a vizfertőzést, éhinséget és polgárháborúkat. 

Tartsuk meg a józan észt, pánik nélkül. A halállal pedig talán kicsit többet kellene foglalkozzunk, úgy érzem ez sokaknak teljesen rendszeridegen fogalom lett.  Kiváló alkalom, hogy olvassunk például Philippe Aries munkáit, tanulmányait vagy Camus klasszikusát, a Pestist. 

Mitul Ardealului furat

Declarația președintelui Klaus Werner Iohannis a stârnit furia tuturor maghiarilor din Transilvania. O raritate în cadrul comunității. Mânia, vehemența și pasiunea președintelui, vocabularul și expresivitatea cuvintelor evocă un caz de manual pentru discursuri populiste. Așa cum majoritatea cetățenilor de rând nu știu ce se întâmplă în spatele scenelor politice, nici eu nu pot să înțeleg exact ce se pregătește pe plan extern și intern, ce fel de strategii politice sunt prevăzute de Viktor Orbán, de PSD sau de PNL. Sunt de acord, că propunerea legislativă despre autonomia teritorială a fost inutilă, neavând absolut nici o șansă constituțională. Ceea ce mi s-a părut șocant sau chiar trist, era însă reîntoarcerea țapului ispășitor istoric, inamicul mitic, comun: ungurii care fură Ardealul. Nu în discursul unui vecin, nu într-o postare privată, personală ci în discursul oficial, prezidențial. Cum am ajuns aici iarăși?

Ardealul e mai mare de Secuimea si
Transilvania globala/ actuala si mai mare

Este un an greu. Foarte greu. Centenarul tratatului de la Trianon, 30 de ani de la incidentul din Târgu Mureș, epidemia ”secolului”, an electoral și catastrofa economică. Ar fi fost suficient de greu și fără epidemie sau catastrofa economică cauzată de această. Epidemia însă a schimbat radical politica și mecanismele democrației. Statul și sistemul democratic, relația între stat și cetățean s-a schimbat radical datorită epidemiei, iar sistemul economic și financiar este în colaps: avem peste 1 milion de șomeri noi. E firesc, că în acest context, toate partidele politice au foarte mult de pierdut: ”poporul„ când suferă și are probleme financiare reprezintă un pericol pentru elita politică. Singura soluție de a transforma tragicul în potențial electoral este diversiunea. Repetarea mantrei istorice, folosirea țapului ispășitor multisecular, inamicul mitic comun: ungurii. Ungurii, care fură Ardealul, reprezintă o amenințare pentru securitatea națională și integritatea țării. Ungurii, care reprezintă acel ”rău” comun și omniprezent și în politica externă și în cea internă. Acest motiv și strategie politică există de cel puțin din epoca lui Ion I. C. Brătianu. Motivul Ardealului furat există și în epoca ceaușistă, mai ales după 1971, faimoasele teze din iulie și se intensifică în 1982 cu tratatul programatic al poetului de curte Ion Lăncrănjean, ”Cuvânt despre Transilvania”. Această lucrare va fi simbolul unei istoriografii care prezintă Transilvania ca un pământ exclusiv românesc, amenințat  constant de dușmanul etern, mitic – ungurii. Ideologia lui Lăncrănjean devine strategia oficială ceaușistă mai ales în 1986 după publicarea celor trei volume de Istoria Transilvaniei editată de Academia Maghiară care a stărnit un conflict diplomatic atunci. 

Frica freudiană de pierderea Transilvaniei provine din frustrările istorice nevindecate. România devenea o țară multietnică și multiconfesională în 1920, ceea ce era  mai puțin obișnuit în fostul Regat al României (caz excepțional fiind situația Dobrogei, dar e important să menționăm și moștenirea evreilor, aromânilor,armenilor, secuiilor din Muntenia sau Moldova). O parte din orașele din Transilvania erau predominant maghiare și săsești, clădirile construite de arhitecți maghiari, austrieci, italieni sau germani. Era un fenomen cultural greu de acceptat: istoria Ardealului multietnic nu intra în discursul oficial bucureștean și în noul proiect de țară simbolizată de primul pasaj al constituției din 1923: stat național, unitar și indivizibil. Era un vis, era un plan romantic, măreț, dar realitatea demografică, culturală și istorică era diferită. Asta știau și Brătianu și Ceaușescu. Frica freudiană de a pierde Ardealul devine o realitate pentru români în 1940, iar pierderea Ardealului - reflectată și în titlul cărțiirecent publicată de Ignác Romsics - în 1945. 

Ceaușescu s-a străduit enorm pentru a schimba demografia orașelor din Transilvania și de a transforma cultural, ideologic, istoriografic zona istorică în tărâmul etern dacic, într-o Dacia mitică multimilenară unde evident, el este urmașul legitim a lui Burebista, Decebal, Mihai Viteazul. Mitul Ardealului furat intra perfect în acest mit al Daciei eterne, al României multimilenare: Ardealul era furat de maghiari în secolul 9-10., apoi de austrieci, apoi iarăși de maghiari în epoca dualistă și horthystă. Acest mit era un mit unificator, supra-politic: orice diferență politică, economică, orice criză actuală se dizolva și brusc, se ”rezolva” prin hiperbolizarea problemei. 

Pierderea Ardealului este o traumă istorică. O frică freudiană care reflectă cel mai expresiv ceea ce recent a fost interpretată ca și ”mentalitatea colectivă rânită” a popoarelor central/est europene de András Máté-Tóth. Teoria cercetătorului preia o abordare bine cunoscută deja în antropologia culturală și în istoriografie contemporană: trecutul este un tărăm necunoscut, alunecos, periculos. Trecutul istoric devine foarte ușor un penitenciar al mentalităților colective, iar noi, prizonierii lui. Ardealul este un penitenciar ideologic, istoric pentru maghiari și români. Maghiarii plâng la nesfărșit pentru pierderea paradisului inexistent și al Ungariei Mari în timp ce demografia populației arată o scădere radicală, prognozând populația maghiară din Transilvania în 2030 la 950.000 de locuitori. Românii – sau o mare parte din ei – trâiesc și acum, după o sută de ani de la marea unire cu trauma atribuită lui Brătianu: ce să facem cu maghiarii în România? Deși Brătianu a primit un răspuns foarte clar de la Alexandru Vaida-Voievod și Iuliu Maniu, din păcate mentalitatea lui s-a răspândit și în restul populației datorită lui Ceaușescu, care a transformat problema minorităților în țapul ispășitor, soluția perfectă pentru mușamalizarea oricărei probleme internă sau externă. Nici românii, nici maghiarii nu s-au străduit pentru rezolvarea problemelor istorice. Traumele istorice din trecut, dilema lui Brătianu persistă și a devenit programul, discursul oficial al politicienilor populiste și naționaliste din Ungaria și România și din nefericire, s-a transmis ca un virus și lui Iohannis. 

Este inacceptabil să folosești limba celei mai mari minorități istorice într-un discurs vehement, ofensiv și să folosești aceași mit istoric pe care-l rostogolim de o sută de ani. Cum ar fi dacă Macron ar fi vorbit în germană - limba maternă a unei părți importante a locuitorilor din Alsacia - atacând un adversar politic intern sau extern?

Reconcilierea istorica: Mitterand și Kohl. Când și Orbán cu Johannis?

Lipsa reconcilierii istorice, nerezolvarea traumelor istorice, hrănirea miturilor istorice în Ungaria și în România este vina tuturor. Este nu numai vina politicienilor, dar e și vina noastră, a istoricilor, care nu vorbim direct. Nu nu oferim pilula roșie, adică foarte clar punând pe masă tot ce nu ne place, tot ce nu este adevărat. Istoricii maghiari rar vorbesc direct despre greșelile epocale ale marilor personalități istorice maghiare: despre tendințele de maghiarizare a minorităților în epoca dualistă, despre procesul Memorandiștilor, despre motivele istorice de neînțelegerea între maghiari și sași,  despre atrocitățile etnice din Transilvania în 1848-49 sau 1940-44. Nimeni nu a cerut scuze oficiale pentru traumele, durerile istorice amintite. La fel, nici românii nu vorbesc despre masacrul din Aiud în 1849, despre Tărcaia și Grădinari din 1919 și persecuția intelectualilor clujeni în 1919-20, activitatea gărzii Maniu sau românizarea sistematică a orașelor în epoca comunistă. 

Cuvintele lui Iohannis și motivul, toposul Ardealului furat reflectă lipsa reconcilierii istorice. Reflectă această imaturitate comună, dureri istorice folosite constant ca un card politic în vremuri grele, uneori chiar pandemice. Faptul, că vehemența lui Iohannis a fost primită de suportul majorității arată foarte clar, că fără muncă comună, fără un proiect de țară radical nouă, fără reconciliere istorică vom rămăne tot prizonieri al trecutului, care – așa cum a spus David Lowenthal în cartea lui paradigmatică – este o țară străină.

Bibliografie despre temă:

• David Lowenthal, Trecutul e o țară străină, București, Curtea Veche, 2002
• Mihaela Grancea, Dacismul și avatarurile discursului istoriografic postcomunist. In Grancea 2009, 197-223.
• Borsi-Kálmán Béla, Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenézise, Budapest, 2018
• Lucian Boia, Cum s-a românizat România, Humanitas, Bucuresti, 2015
• Mihai S. Rusu, Memoria națională românească. Facerea și prefacerile discursive ale trecutului național, 2015
• Balázs L., Aspecte ale interacţiunii limbilor. Relaţiile lingvistice româno-maghiare, în StUBB, Philologia I (1965), p. 81-91.
• Istoria și harta conflictelor etnice din Transilvania: konfliktuskutato.hu

• Schwab G (2010). Haunting Legacies: Violent Histories and Transgenerational Trauma. Columbia University Press.

List of gratitudes 2019

Every year of a life is a small, individual journey, which needs a retrospective summary and personal sum up. The advantage of having a birthday in the very end of the year is that special day in the last few years is always a great opportunity for kind, calm and sweet nostalgia of the past year.  2019 was a hard, but not unusual year with important and nice – small or big – moments of happiness, but also with lot of stress, lot of minor conflicts and challenges in my personal life and life-journey. I have travelled around 16.000 km in 4 countries. It is a year, which continues strictly the big events of 2018 and there were no major changes in my life in this year, however my unsure health issues certainly will need a more careful attention next year.

Here is my list of gratitude for 2019:

• -          I’m thankful for visiting Erfurt in January and meeting my old friends there, finishing finally the journey of my PhD certificate too
• -           I’m grateful for my friends and dear colleagues in Sibiu and Szeged, some of them helped me a lot and certainly will represent an important pillar in the following year too in my uncertainties and quests
• -          Grateful for my work and project on András Bodor and the opportunity to study his heritage. This project gave me also the possibility to visit twice this year London and to spend 10 days in Oxford. Happy to have amazing friends in London, Greenwich and now in Oxford too
• -           Thankful for my friends in Budapest – old and new too. It is a city I feel as my second home since many years, although it is a transit city in my life since a decade now. Somehow, similar to Cluj, city I visited often this year too.
• -          Happy to meet this year some really nice friends in Bucuresti and Constanta too
• -          Thankful for the amazing opportunity to visit again Rome, the Urbs, city of cities spending there a month. After 3 years it was again, fascinating to feel, touch, smell and study the Grande Bellezza of my life. Grateful for my research in the German Archaeological Institute and to some new and old friends from Rome too, who made my stay there marvelous.
• -           I feel happy to visit this year Pompeii with some friends: an amazing, unforgettable moment for me
• -          happy to finish and publish two popularizing books, 2-3 articles and reviews, although most of my big works I proposed for this year is still under work
• -          incredibly grateful to meet again – for the third time – pope Francis in Bucuresti and Nils Frahm in Budapest
• -          Grateful for my students and their energy. I had some seminars, where I met again the feeling of catharsis
• -           Finally, grateful for my family, for their patience which is often challenged.

This year marked also some intense ideological conflicts with some colleagues, friends or others. Often, virtual life is different from reality and our fast, changing society is also in a transitional period of changes. Hopefully, these quests I have as individual and the macro-issues as we face as humanity will get a bit clearer next year at least.

I wish for myself and for all of you more awareness, slow-time and good health and the amazing message of S. Hawking: just keep talking.

Kisebbségi paradigmák

Dan Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) pártszövetség elnöke Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának ki kell lépnie az etnikai kategóriák és diskurzusok bűvkörből és Románia lakóinak elsődleges, közös állampolgári igényeire kellene fókuszálni magyaroknak és románoknak egyaránt. Az RMDSZ természetesen nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy az etnikai kérdésen nem túllépni, hanem azt megoldani kell. A két nyilatkozatban nemcsak két, egymással alapvetően versengő párt folytatott szócsatát, de két érdekes ideológia is találkozott, amelyet érdemes részleteire bontanunk.

Az erdélyi magyarok 99 év alatt egy olyan jogi helyzetbe kerültek, amely sajátosan alakította politikai választásaikat, reprezentációjukat is. Ez, európai szinten azonban nem egyedülálló eset volt sem 1923-ban, az új román alkotmány idején, sem ma, 2019-ben, száz évvel a nagy egyesülés után. Európa sajátos demográfiai, kulturális és történelmi kontextusából adódóan mindig is heterogén, változatos és színes térkép volt, ahol etnikai csoportok jöttek, mentek az évezredek folyamán, néha apró kulturális szigeteket, enklávékat létrehozva egy-egy régióban. Románia kisebbségi politikája ugyan nem a legrosszabb Európában és ezt a román anyanyelvű állampolgárok állandóan hangsúlyozzák, néha ironikusan „diszkriminatívnak” nevezve az erdélyi magyarok jogállását, ami gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásban (I. osztálytól doktorátusig) és a néhol jelenlevő kétnyelvű táblácskákban kimerül. A románok – egyrészt a történelmi háttér, másrészt az öt milliós diaszpóra miatt is – sokkal mobilisabbak, világot jártabb emberek, mint az erdélyi magyarok. Sokkal több román élt külföldön, tapasztalta meg az etnikai, kulturális és nyelvi sokszínűséget mint erdélyi magyar. Ez egy elvitathatatlan tény, amely ugyanakkor a diaszpórába került románokat vagy az onnan  hazatért embereket nyitottabbá, a nemzeti identitással kapcsolatban legtöbbször flexibilissé teszi. Egy világot járt ember, aki 3-4 nyelvet beszél, tucatnyi kulturális közeggel találkozott, saját nemzeti, etnikai, kulturális identitását nem fogja olyan vaskörömmel védeni és a Benedict Anderson által elképzelt közösségi identitásoknak nevezett nacionalizmusokba nem fog olyan erősen kötődni, nem ez fogja meghatározni hétköznapjait. A románok tehát egyrészt emiatt is látják radikálisan másképp az etnikai helyzetet, másrész ugyanakkor egy évszázada azt

tanulják iskolákban, tankönyvekben, otthon és a sajtóban, hogy az egykor bevándorolt, elnyomó, arisztokrata, arrogáns ám szorgalmas és szavahihető magyarok (ezek a legalapvetőbb sztereotípiák rólunk) mindenféle privilégiummal rendelkeznek, ők is románok, hisz Romániában élnek. Ezek, a rossz oktatási modellből fakadó sztereotípiák a francia nacionalizmust követik, ahol az állampolgár és a nemzetiség egyazon fogalom köré épül. Franciának lenni, francia nyelven beszélő embert jelent, aki Franciaország állampolgára. Románnak lenni tehát, román állampolgárokat jelent, akiknek kötelességük jól románul tudni. Ez elsősorban a déli román megyék és a főváros lakóinak attitűdjében érzékelhető. De nemcsak a XIX. századi francia modell, a rossz történelem-tankönyvek és a teljesen hibás etnopolitikai narratíva miatt alakultak ki ezek a tévhitek, amelyek megfojtották az erdélyi magyarok és Bukarest közeledését, hanem az 1947 és 1990 között kommunistának nevezett (valójában nacionálkommunista, diktatorikus) rendszer homogenizáló politikája is. Dan Barna nyilatkozata sajnálatos módon, nem egy Nyugat-európai vagy Észak-európai ország etnopolitikáját hozza modellként, hanem ezt, a történelmi traumáktól, Bibó István által leirt nacionál-frusztrációktól fertőzött narratívát ismétli. Ugyanaz a szöveg, amit száz éve hallunk s amiből az RMDSZ harminc éve élhet.

A gond az, hogy míg jelenleg a román politikai elit és a román pártok körében nincs egyetlen olyan személy vagy párt sem, amelynek részletes és jól kidolgozott terve lenne Románia kisebbségei számára (kisebbségi kerettörvény), addig a magyar képviselet – az 1990 óta több százra rugó törvényjavaslaton és vitán, patetikus szoborállításokon és épület-felavatásokon kívül – semmit nem tudott tenni azért, hogy Kós Károly Kiáltó szava, az erdélyi önálló identitás, a Budapesttől független politikai, kulturális tér valóban létrejöjjön. Budapest-függők lettünk, onnan jön pénz, ideológia, politikai szerepvállalás – gyakorlatilag minden, ami az erdélyi magyarok életét meghatározza. 1990 és 2008 között volt egy enyhe közeledés Budapest és Bukarest között – elég itt az 1996-os temesvári nyilatkozatra vagy a két kormány közös gyűléseire gondolnunk. Sajnos ez az egyébként formális, de szerintem jelentős kezdeményezés is elhalt 2010 óta. Ugyancsak elhalni látszik a román-magyar történelmi vegyesbizottság munkája is, amelyet mindkét országban kezd felváltani egy félelmetes, politikailag vezényelt történelem-szemlélet és történetírás. Elég itt a Román Akadémia elnökére, vagy Raffay Ernő üstökös-pályájára gondoljunk. Bármennyire is hihetetlen, a két ország államfője hivatalosan tíz éve nem találkozott. El tudjuk képzelni azt, hogy Franciaország és Németország, Svédország és Finnország vezetői tíz éven át ne találkozzanak, ismerve az országokat összekötő politikai és történelmi kapcsolatok hosszú történetét?

A magyar-román diplomácia és közös tudománypolitika kudarca vezetett oda, hogy Erdély kulturális és pénzügyi szempontból is Budapest-kolónia lett. Dan Barna javaslata, miszerint elsősorban állampolgári felelősségünk szerint kell politikai választásainkat megtegyük és az állampolgári helyzetünket veszélyeztető állapotokra kell figyelnünk, valóban egy racionális ötlet: románok és magyarok 90%-ban valóban, ugyanazzal a problémával küzdenek. A korrupt politikai rendszer, az állami szervek (rendőrség, posta, állami vasút) totális csődje, a nemzeti infrastruktúra teljes hiánya és középkori szintű állapota, az egészségügyi rendszer helyzete, a kórházak, idősotthonok, pszichiátriai intézetek kriminális állapota, az oktatási rendszer több évtizedes válsága, az egyházak túl nagy szerepe a politikában és közéletben csak néhány olyan elem, amely valóban, románt és magyart ugyanúgy, súlyosan érint. Az emberi „boldogság” alapvető igényei (anyagi biztonság, társadalmi, fizikai épség és biztosítás, a gondoskodó, működő állam ideája) Romániában igencsak ingatagan állnak és ezek működésképtelen mivolta miatt, az alternatíva Dan Barna világképében csakis a magánszférából érkezhet, ahol az etnikai kérdések elvegyülnek, eltűnnek, jelentéktelenné válnak. Ez a modell sajnos nem állja meg a helyét Romániában, hisz átugrik számos olyan társadalom-evolúciós fázison, amely nálunk még nem érkezett el és figyelmen kívül hagyja a jelenlegi romániai realitásokat is. De ugyanúgy elavult sajnos az RMDSZ etnopolitikája, aki továbbra is azért várja az erdélyi magyarok szavazatát, mert „csak ők foglalkoznak velünk”.

Mindkét üzenet hibás és semmitmondó.

A megoldás a kettő között lenne egy normálisan működő, európai demokráciában. Nem magától értendő az, hogy magyarként Romániában kötelességem (?) egy magyar pártra szavaznom. Ennek az ideológiának a kora lejárt. Ahogy az sem magától értendő a XXI. században sem, hogy az etnikai, kulturális identitásokat fel tudják oldani a neoliberális  gazdasági rendszerek skatulyái és új fogalmi, ideológiai kategóriái. A két „ajánlat” között ebben, az ideológiáktól túlfeszitett világban nehéz a józan eszet megtalálni. Nehéz kimászni a „Soros-Orbán”, „jobboldal-baloldal”, „nemzeti-nemzetromboló” beteges dichotómiák világából. Sajnos, úgy a magyar, mint manapság a román politikai közgondolkodás is – egy globális tendenciát követve – ebben a kettős paradigmában fortyog. Mintha nem lenne más: mintha a világ fekete-fehér filmben peregne előttünk, az emberek csak románok vagy magyarok lehetnek, de nem romániai magyarok, vegyes házasságban élő magyarománok, vagy románomagyarok, románul tudó székelyek vagy magyarul is tudó szórványmagyarok. Ezernyi identitást összemosunk és általánosítunk, úgy, hogy abból politikai tőkét tudjunk csinálni, hisz a politikában minden csak a letisztult kategóriákról, jóról és rosszról szól, mint a Gyűrűk Urában, vagy bármelyik mitikus toposzban.

Mi lehetne a megoldás?

Először is el kell felejteni a kettős kategóriákat. A világ több, mint kettő. Másodszor, Romániának és Magyarországnak nemzetpolitikai szinten barátságra kellene törekednie: száz év után, 2020-ban erre pontosan megérne az idő. Budapestet és Bukarestet több minden köti össze, mint ami szétválasztja: EU és NATO tagok, mindkét országban élnek magyarok és románok egyaránt, történelmünk, hagyományaink, néprajzi és gasztronómiai hagyományaink, építészetünk, zenei és sportvilágunk alapvetően hasonló, közös szálak – még ha nem is mindig erősek és pozitívak - kötik össze. Olyan ez, mint a lengyel-német, francia-német, angol-francia, koreai-japán, mexikói-amerikai kapcsolatok. Elválaszthatatlanok, akármennyire is akarták külön utakra terelni ezeket. A két országnak nemzeti és diplomáciai szintű megújhodásra, történelmi kiegyezésre van szükségük. Ez közös kisebbségi kerettörvényt igényelne, amelyet mindkét ország ratifikál és biztosítja, hogy ezeket valóban, ténylegesen a gyakorlatban is betartja. Szükség lenne egy új, radikális oktatásra is: ahol nem ősi, történelmi ellenségek, furcsán beszélő népességekként tekintünk egymásra, hanem a közös kulturális örökséget építjük és használjuk fel. Közös tankönyvek, székely programok a déli megyékben és román kulturális események sokasága Székelyföldön. Új román nyelvű oktatás, napi több román óra a székelyeknek, ahol nem irodalomtörténetet tölcséreznek a diákok fejébe, hanem valóban, a  beszélt nyelvet gyakorolják egymás között, román osztályokkal. Magyar napok Bukarestben és Jászvásáron, román napok Székelykeresztúton és Csíkszeredában. Közös román-magyar örökségvédelmi intézkedések a szász és magyar örökség védelmére Erdélyben és a román kulturális örökségek (Kelet-

Magyarországi települések, ereklyék, iskolák, Gozsdu-hagyaték és alapítvány) revitalizálása.

Ezekkel az intézkedésekkel el lehetne jutni oda, hogy egymást valóban megismerjük, megértsük, toleranciát tanuljunk a tudás révén. A tudás mindig hatalom, de a politika ettől mindig fél, hisz a politikában nem a komplexitást, nem a változatosságot, hanem a letisztult, egyszerű, a botrányra építhető kettőséget kell hangsúlyozni. Nem kérünk többet ebből a politikából, de a valóság tagadását sem támogatjuk. Erdélynek új Kiáltó Szó kell: egy román-magyar közös kiáltó szó.