Erdély globális története - egy munkajavaslat

 

Prológus

Ez a szöveg 2017 augusztusában jelent meg az akkor még jobb időket megélt Transindex honlapján. A szövegben leirtak nagy részével ma, 2023 nyarán is egyet értek. Hat év eltelt és a szövegben helyesen prognosztizált feszült 2018-as centenáriumi év nem hozott releváns historiográfiai munkákat Erdély történetére vonatkozóan, csak az unalmas, ultra-nacionalista, vagy a még unalmasabb részletkutatások jelentek meg, amelyek meglehet egy-egy doktorandusznak fontos lábjegyzetet fognak hozni, de a nagyközönségre, a kollektiv történeti tudat dinamikájára vagy a kollektiv történelmi traumák enyhitésére semmilyen hatással nem voltak. A globális történetirásnak lett azóta magyarországi terméke 2022-ben, a kötet nagy sikernek örvend azóta is, készül a második kötet.

Erdély is megérdemelné, hogy historiográfiai paradigmán essen át. Ez lenne a történész-kollégák feladata. Mi, az ókorral (Rómával) foglalkozók kicsit jobb helyzetben vagyunk, hisz nem tudunk úgy beszélni Dacia történetéről, hogy ne a teljes birodalmi hálózat-kutatást, mobilitás-történetet, tárgy- és emberbiográfiákat nézzük együttesen, mikro-, mezo- és makro-térbeli taxonómiában. Én magam is ezt gyakorlom tanulmányaimban. A kora-középkor régészei számára is már természetes, hogy az ún. "népvándorlások korát" (maga a fogalom is helytelen, hisz minden korszak "népvándorló" kor, néha több, néha kevesebb mobilitással) eurázsiai kontextusban értelmezzék. Külföldön egyre gyakoribb az ókori nyugat és kelet közötti szoros kapcsolat vizsgálata, elég itt a Selyemútak hatására gondolni. Ideje lenne azonban a középkori, újkori és jelenkori kutatásnak is Sebastian Conrad módszerét használni. Jó jel, hogy legalább román nyelven már elérhető Conrad felvilágosodásról irott nagy esszéje. 

Itt pedig a 2017-es cikkem.

Az Európától ismét elváló Egyesült Királyságban nemrég egy olyan animációt mutattak be, ahol az egykori római provincia, Britannia egyik lakosa fekete bőrűként szerepelt a gyerekeknek szánt filmben. Ez olyan felháborodást keltett néhány véleményvezér és szélsőjobboldali szervezet körében, hogy a világhírű ókortörténész, Mary Beard is csatlakozott a vitához, amely végül trágárkodásba és alpári vitasorozatba fulladt. Az eset kiváló példa arra, hogy még az Egyesült Királyságban sem magától értetődő a történelmi tények és források kontextuális értelmezése és a plurikulturalitás elfogadása. Mary Beard érvei azonban rámutattak arra, hogy ma már elengedhetetlen a nemzeti, nacionalista történetírások helyett a globális történetírás bevezetése. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez és mennyire alkalmazható ez a történelmi megközelítés a nacionalizmustól fűtött és 2018-höz közeledve ismét súlyosbodó Erdély-kérdés traumáinak feldolgozására. 

A botrányossá lett BBC animációban Britannia, a mintegy négy évszázadon át római provinciaként ismert terület egy sajátos katona-családjáról szól, ahol a római katona fekete bőrű, felesége fehér, míg gyermekei már egy vegyes kultúrából és etnikumból származó gyerekek voltak. A gyerekeknek szánt animáció a római kori ember életét igyekezett interaktív módon bemutatni, ám az eredmény az lett, hogy Nagy Britanniában és azon túl, az amerikai Alex Jones műsorában is mint a „baloldal történelemhamisításaként” lett értelmezve. A rövid animáció sokakat felháborított, hogy egy 90%-ban fehér emberek által lakott provinciát egy fekete római katona családja szimbolizál. A kritikusok azzal vádolták a BBC-t, hogy a kortárs etnikai és „multikulturális” sokszínűséget és nagy-britanniai kavalkádot akarják múltbeli eseményekre, korszakokra ráhúzni a politikai korrektség érdekében, ezáltal „meghamisítva Nagy Britannia történetét”. Mary Beard, aki talán azon kevés ókortörténészek közé tartozik, aki nyíltan felvállalja a public intellectual, azaz közértelmiség szerepkörét és ezáltal világhírnévre tett szert, azonnal az animáció védelmére kelt és bebizonyította, hogy Britannia, az egykori római provincia etnikailag valóban sokszínű, változatos volt és Mauritániából (a mai Marokkó területéről) vagy épp Africa provinciából (a mai Tunézia Algéria területe) számos katona állomásozott a provinciában. Ezeket a katonákat, ahogy az egykori Líbiából származó római császárokat, így Septimius Severust is aligha kellene fehér emberekként elképzelnünk, hisz ez egyértelműen történelemhamisítás lenne. A szélsőjobboldali gondolkodók és véleményformálók által hevesen támadott cambridge-i professzorasszony szerint ideje lenne az átlagembereknek elfelejteni a fehér ember által dominált nacionalista történetírást, hisz Európa és annak bizonyos régióinak története soha nem kizárólagosan a fehér férfi történetéről szólt – ahogy ezt mi megszoktuk a történelemkönyvekből. Mary Beard a globális történelemszemléletet tartja a megoldásnak. A globális történelem alatt azonban nem világtörténelmet vagy nemzetközi kapcsolatok történetét érti, ahogy azt egykor a XIX. századi pozitivisták vagy enciklopédisták gondolták, de mégcsak nem is az Arnold J. Toynbee féle univerzális történelemre utal. Globális története lehet egy falunak is, egy városnak vagy egy országnak, provinciának: azokat a kulturális, etnikai, gazdasági, politikai és katonai hálózatok (networks) összességét jelenti, amely egy adott mikro vagy makrotársadalmat felépíti. A globális történetírás számos nagy munkát és érdekes kutatási eredményt hozott már az elmúlt időszakban különösen a birodalom-kutatások területén (lásd Sebastian Conrad, Mi a globális történelem? Princeton University Press, 2016, Hodos et al., Routledge Handbook of archaeology and globalisation, New York-London, 2017). Sebastian Conrad a Freie Universität világhírű professzora híres könyvében a globális történelemnek három fő aspektusát emeli ki: a mindenség és mindenek történelme, a hálózatok és konnektivitás története és az integrációs folyamatok története. Conrad könyvében rámutat arra, hogy a nagy világtörténetekben valójában nemzetek történetét látjuk felsorakoztatva, egymás mellé, azok interakciója és közös kapcsolati hálózata nélkül. Történetírásunk hagyományai másról sem szólnak, mint a fehér férfi által végzett nagy tettek nemzeti történelmeiről. Conrad szerint, az új történetírás fő szerepe a globális, azaz minden részletre kitérő szemléletről kell szóljon, ahol a történész – elemezzen egy család történetét vagy egy ország, esetleg népcsoport, ha úgy tetszik nemzet történetét – egyszerre kell figyeljen az emberek közötti viszonyra, társadalmi hálózatukra, konnektivitásaikra, az általuk használt tárgyak mozgására és mobilitására, az őket érintő politikai, kulturális, ökológiai és katonai hatásokra és ideológiai változásokra és eszmék mobilitására is. Ez a komplex, sok mindenre kitérő történelem-szemlélet adja a globális történetírás fő újdonságát, amelynek tükrében a Mary Beard féle Britannia római provincia története is egészen új perspektívákat kap és a Mauretániából a brit szigetekre került római katona története egyáltalán nem lesz szokatlan és botrányos. Ez a szemlélet megoldást hozhat – hozhatna – Erdély történetének értelmezésében is. 

A mi kis vidékünk története jelenleg a román és a magyar nemzeti történetírás közötti harc áldozata. Ritkán kerül ki ennek a két, nemegyszer radikálisan szembenálló történetírásnak a bűvköréből, főleg néhány külföldi kutató munkájában láthatunk enyhén globális szemléletet. Erdély története kulcsfontosságú eszköze a 2018-as centenáriumi ünnepségeknek, amely maga is egy történelmi eseményre való reflektálás, újraértelmezés. A történelem terhe tehát itt van a nyakunkon és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele: Erdély történetét meg lehet írni ezerféle képpen. Mint a románok egyesülési harcának dicső történetét, a magyarok Erdélyének történetét, a szászok Erdélye, a zsidók, örmények, cigányok Erdélyének története….és igy tovább. De bármelyik korszakot, bármelyik etnikumot vagy politikai entitást is vegyünk Erdély történetéből, a globális szemlélet segíthet abban, hogy ne etnikumfüggő, miszogén történelmet irjunk, hanem a Conrad-féle globalista téziseket alkalmazzuk végre a mi kis vidékünkre is és elemezzük például románok és magyarok közös viszonyát, kulturális kölcsönhatását, külföldi – európai és azon túli – kapcsolataikat – magyarán, helyezzük el Erdélyt egy európai és miért ne, globális térképen, ahol a mi házunk tájának problémái máris egészen más perspektívákban értelmezendőek. Milyen furcsa is lenne egy olyan Erdély története című kötetet felütni, ahol az első lapokon nem a dicső dákok, mint a nemzetalkotó román nép őseinek a története elevenedne fel, hanem a változatos kelták, dákok, trákok, majd a sokszínű – így a mifelénk is állomásozó mauretániai fekete katonák – élete elevenedne meg kontinentális, vagy akár eurázsiai kontextusban. Hisz Erdély története a római korban, középkorban, újkorban és főleg a jelenkorban jóval több, mint románok és magyarok közötti traumák és nemzeti harcok férfias története. Bár tanulmányok és főleg művészettörténeti munkákban egyre többen foglalkoznak Erdély szélesebb, európai vagy akár eurázsiai kontextualizálásával, ideje lenne talán úgy az egyetemi oktatásban, mint egy új Erdély története kötetben végre túlnőni, felnőni úgy a magyar, mint a román történészeknek és a mi kis vidékünk globális történetét megírni. Ez lehetne az első lépés ahhoz, hogy felnőjünk és 100 év után végre felül emelkedjünk nemzeti pszichózisainkon és traumáinkon. 

A tudományos idézettség mámorában

Szilvay Gergely Mandinerben közölt két cikkében is elemezte a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Programjának 2023-as bölcsészettudományi kategóriában induló pályázatának nyertesét, Szilágyi Emőke Ritát. A szerző ideológiai részrehajlással vádolta a Magyar Tudományos Akadémiát, amiért idén egy olyan irodalomtörténész nyert a Lendület Program induló kategóriájában (40 év alatti, nemzetközi hírnévvel rendelkező kutatók), aki egy akadémiai kutatóintézetnél dolgozik és akinek a közéleti tevékenysége politikailag nem semleges, elsősorban kormányellenes formában nyilvánul meg. A Szilvay-féle cikkekre az Irodalomtudományi Intézet nyilatkozatban válaszolt, ám a helyzetet nem elemezte, csupán konstatálták, hogy szerintük büszkeség az, hogy újabb Lendületet nyertek (hat év alatt a negyediket!). Szilvay cikkét azért érdemes elemezni, mivel egyrészt rámutat a magyar tudományosság súlyos helyzetére, de betekintést nyújt a tudományos élet és a fiatal kutatók csöppet sem egyszerű világába is, amelynek árnyalatai nem kerültek elemzésre az ideológiai és politikai csatakiáltássá vált cikkben. 

Az, hogy a tudományos munka, a kutatók munkája és elsősorban, a tudományos kutatás eredményei minden ideológiai és politikai tartalomtól mentesek kell(ene) maradjanak, ez egy fontos deontológiai, tudományetikai elvárás lenne. Sajnos azt tudjuk és 2020 óta látjuk, hogy ez sem nyugaton, sem Magyarországon nincs igy: a tudományos életbe a politika és a gnosztikussá lett dualizmus („bal” és „jobb” hamis dichotómiája) úgy külföldön, mint mifelénk beszivárgott és meghatározó lett. Különösen igaz ez a bölcsészettudományokban, ahol egyre élesebb feszültségek húzódnak. Kutatóként, egyetemi oktatóként engem ez elkeserít, de ugyanakkor történészként jól tudom, hogy a tudomány valójában, soha nem volt politika-mentes: a középkorban az oxfordi egyetemen számos lázadás, politikai csata zajlott, nemegyszer vérre menő küzdelemben védték meg egyetemi autonómiájukat, vagy épp ideológiai csatározások helyszíne volt Darwin és ellenfeleinek vitájában. De már az ókorban is, Arkhimédész uralkodóknak dolgozik (a kor politikusainak) és bár ő szerette volna, ha tudományos „köreit” nem zavarják meg, sajnos addigi életútja nem erről a semlegességről tanúskodott. Wernher von Braun vagy Teller Ede tudományos pályája sem mondható politikától mentesnek, elég itt csupán azokra, az ideológiailag meglepően eltérő politikusokra gondolnunk, akiknek ők dolgoztak. Theodor Mommsen, Alföldi András, Constantin Daicoviciu vagy Hóman Bálint csupán néhány a sok történész közül, akiknek szakmai nagysága mellé igen határozott politikai identitás és tevékenység is köthető. A tudomány tehát nem volt és aligha mondható ma sem politika-mentesnek. Ezek fájó, de valós történelmi tények. A kutatás folyamata, eredményeinek tisztasága, pontossága és hitelessége persze nem kellene a kutató közéleti életétől befolyásolhatóvá váljon. 

Bár nem ismerem közelebbről, úgy vélem Szilágyi Emőke Rita szakmai munkássága nem vádolható azzal, hogy közéleti tevékenységétől, politikai és világnézeti identitásától bármilyen módon csorbulna. A kutatót tehát nem szabad közéleti tevékenysége, politikai és világnézeti identitása alapján megítélni tudományos pályázatokon és a sajtóban még annyira sem. Senkinek semmi köze ahhoz, ha valaki konzervativ, jobboldali, Európa keresztény értékeit védi Facebook posztjaiban, vagy esetleg liberális és globalista eszméket hirdet. A szólásszabadság értelmében ehhez joga van egy kutatónak és az akadémikusoknak ezt nem szabad a döntéshozatal során figyelembe venniük. Elméletben legalábbis, ennek igy kellene lennie. 

Szilvay Gergely cikkében azzal vádolja az új, Lendületes kutatót, hogy szakmai idézettsége, nemzetközi láthatósága nem hasonlítható össze a másik két bölcsészettudományi nyertessel (Kiss Viktória, Sebők Miklós). Itt a szerző nemcsak ott hibázik, hogy egy induló, tehát junior kutatót (40 év alattit) hasonlít össze egy senior, tehát haladó kategóriában pályázó, érett, idősebb kutatóval, de elfelejti azt a fontos kritériumot is, ami az MTMT-ben is egyértelműen szerepel: a szakterületi besorolást és tudományági kontextualizálást. Vannak tudományágak és tudományos témák, mint például Oláh Miklós élete, amely soha nem lesz olyan népszerű nemzetközileg, mint a Kárpát-medence bronzkora vagy a visegrádi országok politikatörténete. Míg utóbbi két témának nagy eséllyel több száz vagy legalábbis több tucat kutatója van csupán a mi régiónkban (és még néhány külföldi, nyugati szakértője is), addig egy-egy lokális jelentőségű témának nagy eséllyel csupán 2-3 kutatója ismert. 

Vegyük példának saját esetemet, hogy illusztráljam egyrészt Szilvay érveinek hiányosságát, másrészt ugyanakkor rámutassak a tudományos világban sajnos valóban értelmetlenné váló és kritikát igénylő tudománymetria fájó szubjektivitására. Az elmúlt 12 évben ugyan több tudományos témával is foglalkoztam (római vallástörténet, közösségi régészet, régészettörténet), fő kutatási területem mégis a Kr.u. II-III. század római vallástörténete, azon belül pedig elsősorban az ókori (római) Mithras kultusza volt. Ebben a témában legalább húsz publikációm jelent meg nemzetközi folyóiratokban és kötetekben. A témánál fogva (egy egykor három kontinensre kiterjedő birodalom egyik leglátványosabb régészeti anyagával rendelkező kultusz kutatása) kutatásom értelemszerűen nemzetközibb, mint Oláh Miklós levelezése (amelyet ugyanakkor nagyon szépen el lehet helyezni az európai reneszánsz egyetemes történetébe és kultúrtörténetébe). Mithras római kultuszának lokális (pannoniai vagy daciai) kutatását nem lehet végezni úgy, hogy ne ismerjem a kultusz teljes birodalomra kiterjedő anyagát (több ezer tárgy, több ezer publikáció amit elolvastam, meglátogattam, kutattam 12 év alatt) és azt a becslésem szerint legfeljebb 15-20-ra tehető kutatót, akik a témával a világon jelenleg foglalkoznak. A 15-20 kutató közül többen magyarok, ez nagyrészt Tóth István ókortörténész paradigmatikus munkásságának és hagyatékának köszönhető. A többiek pedig angolok, franciák, amerikaiak, olaszok, németek és spanyolok, többéségben azonban 40-50 feletti kutatókról van szó. Ezek közül a legismertebb, Richard L. Gordon, a Mithras-kutatás jelenlegi doyenje jobb esetben is 1-2000 idézettséggel rendelkezik (nincs Google Scholar oldala, hisz az 1940-es években született kutatók még vidáman leélték tudományos életüket anélkül, hogy egy számmá redukálja őket a kapitalizált tudomány). Mégis, aki valaha római vallással és Mithrassal akar foglalkozni 1972 óta nem tudja megkerülni Richard L. Gordon nevét. Az ő tudományos mutatói eltörpülnek egy átlagos magyar bronzkoros kutatóé vagy jobb szociológusé mellett, a természettudósok és orvosok mutatóihoz pedig ne is mérjük. Ennélfogva úgy Szilvay, mint az MTA tudománymetriai összehasonlításai értelmetlenek: nem lehet összemérni egy Oláh Miklós kutatót egy Mithras kutatóval vagy egy bronzkorossal. Nem lehet azért, mert radikálisan más a tudományos módszertanunk, más a forrásanyagunk, más a tudományos családunk, amiben mozgunk. Ám mindegyik téma hasonlóan fontos: része egy teljes kontinens szellemi örökségének, amely túlhaladja kicsi országunk régióját. Alföldi András volt az, aki a huszadik század elején azt hangsúlyozta: úgy kell Kárpát-medencei történelmet kutatni és írni, hogy a globális, egyetemes kontextust soha nem lehet mellőzni és ignorálni. Ezt hívjuk ma glokalizmusnak, amelyről jómagam is sokat írok szaktanulmányaimban is. A Diétás Múzsa Facebook oldalán elszabadult kommentszekciókból (amig még le nem tiltott - gondolom a demokrácia jegyében), azt olvashattuk ki, hogy egyesek szerint nem kellene a bölcsészeket is tudománymetriai alapon osztályozni, másrészt nem ez az egyetlen kritérium tette Szilágyi Emőke Rita nyertes projektjét a "legjobbá", hanem sok más is. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy a tudományos idézettség, a nemzetközi vizibilitás fontos, hisz a Lendület egyik alapkövetelménye, hogy ERC projektre pályázzon majd az ifjú kutató, amire lokális, magyar témával nehezen lehet. 

Szilvay cikke azonban elfelejt egy apró, de nagyon fontos részletet, amelyről tényleg érdemes lenne beszélni. Az MTA Lendület Program 2011-2023-as nyertesei között ugyan találunk bölcsészettudományi nyerteseket, ezek döntő többségét sajnos az akadémia kutatóintézetei és az ELTE adta. A vidéknek nevezett, sajnálatos módon mellőzött, egyébként fontos egyetemi és szellemi központok, mint Pécs, Debrecen vagy Szeged nagyon ritkán nyertek, utóbbi sajnos egyszer sem nyert a bölcsészettudományi kategóriában. Ennek sok oka lehet: pénzhiány, a beérkező pályázatok minősége, a centrum-periféria effektus mögötti akadémiai lobbi ereje. A döntés módja és mikéntje – különösen a bizottsági döntés – elkerülhetetlenül szubjektív, hisz ott már kiváló minősitést kapott, magas vagy maximumot elért pontszámú pályázatok közül kell választani. A döntés ezen fázisában az akadémiai hálózatosodás és szubjektivitás – amelyről Barabási-Albert László is irt – sajnos elkerülhetetlen. Rengeteg kritériumot kell figyelembe venni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a vidéki egyetemek bölcsészettudományi karainak kevés a támogatói ereje ezen a szinten. 

Egy biztos: az nem helytálló és a rendszer furcsán működő mivoltát bizonyitja, hogy egy tudományos intézet hat év alatt négy alkalommal nyer, mig a teljes vidéki egyetemi hálózat a bölcsészettudományok kategóriában tiz év alatt 1-2 alkalommal nyertek. Valami itt sántit, ahogy mondani szokás.

A vidéki egyetemek fiatal kutatóinak marad tehát Cicero jól ismert mondása: dum spiro, spero. Nem adhatjuk fel, hisz több ezer diák tanul a vidéki egyetemeken is, nekik is fontos és szükséges, hogy tudományos példák és esélyteremtés álljon példaként előttük. 

Peregrinatio academica

A kilencvenes években, a határok megnyitásával a partiumi magyarok jelentős része heti rendszerességgel járt át Magyarországra. Van, aki csak a poszt-kommunista Romániában akkor még elérhetetlen, a civilizációt, jólétet, kispolgári életet szimbolizáló magyaros vajkrémet, kenőmájast, boci-csokit és medve-sajtot akarta megvenni, mások pénzszerzés és boldogulás céljából a környező falvak piacan árulták az olcsóbb román Algopirint, cigit vagy alkoholt. Ez volt a 90-es évek szürkeségének új szele, a remény, hogy a felfoghatatlan szegénységből valahogy van kiút is. Ez volt a valósága a gyárban dolgozó családoknak, akiknek egy jelentős része elvesztette munkáját vagy kiöregedett a munkapiacból. Nagyanyám is sokat járt át Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kis falvaiba, éjszaka, éjjel elindulva, este érve haza, több kilós csomagokat cipelve és árulva amit épp kellett. A határmenti magyarok ebből éltek akkor, mig az ország közepén élő románok már a 2000-es évek előtt is hatalmas számban mentek külföldre. A millenials generáció (vagyis az én generációm: 1980-1995) nagy része félcsaládban,  fizikai vagy lelki távolságban nőtt fel. Voltak persze kivételek, de ők a privilegizált, nagyvárosi, polgári család vagy gazdag falusi birtokon élők voltak. Mi nem ebben a szerencsés helyzetben nevelkedtünk. Ezért is volt sokáig a magyarországi világ egyféle ideál: a piacra kisétáló magyar hölgyek minden jóval megtömött vasárnapi, fonott kosaraik, elegáns biciklijük, tiszta falusi utcáik, kertjeik a jólélétet, a kispolgári stabilitást jelentették nekünk. Mi ilyenről csak álmodtunk, mint a változás szelében szétzilált proletár-családok egyike. Néha, amikor otthon egyedül voltam, a falra irogattam, úgy tettem, mintha tanár lennék. Előadtam, órát tartottam játékoknak és mindenféle képzelt közönségnek. Tanár, előadó akartam lenni nagyon rég. Fogalmam sincs honnan jött ez, hisz a családban soha senki nem volt ilyen pályán: a XIX. század közepéig visszavezethető kötelékekben csak egyszerű falusi kisbirtokosok és a XX. század közepe után agyondolgoztatott gyári munkások voltak a családban. Okos, józan paraszti ésszel megáldott emberek, akikben lehet ott volt a tűz, a tehetség, de nem engedte a történelem, hogy kinőjenek, megtalálják a kemény föld alól a napfény felé vezető növekedés útját. Az anekdótázás, a történetmesélés, a múlt felidézése, az olvasás viszont jelen volt, körbevett. Ezek fontos útravalók voltak. De sokat kaptam általános és középiskolai tanáraim némelyikétől is, Vezér Katalintól, Sándor Erzsébettől, Kozma Arthúrtól és főleg Kozák Anikótól. Kicsit talán Deák Mártától is. 

Azért mesélem ezt el, mert izgat a téma, hogy egy átlagos, szegényesen élő, vagyonosodási és nagypolgári közegtől távol álló családból hogyan nőhet ki egyetemi oktató. Régen erre esély sem volt: sokáig ez a nagypolgárság és arisztokrácia-közeli körök privilégiuma volt. Kivételek viszont mindig akadtak, az egy érdekes kutatási téma lenne, hogy megvizsgáljuk, milyen közegből érkeznek például a középkor és újkor, de akár a Belle Époque egyetemi oktatói, milyen dinamikája van az egyetemi alkalmazottaknak, kik és milyen módon kerültek be az oktatásba. 

Kolozsváron 2007 és 2010 között tanultam magyar nyelven történelmet az egyetemen. Évfolyamelső voltam, diákszervezeti elnök, az utolsó generációk egyike, aki még nagyrészt okostelefon nélkül a szó szoros értelmében a valósággal eggyé nőve élvezte az egyetemi éveit. Csodálatos évek voltak, minden érzelmi, személyes és szakmai válság ma már mitosszá szürkült és szép fotók emlékeként mosolyog ránk egy elmúlt és soha vissza nem térő korszak Kolozsvárja. Ekkor kezdtem el publicista karrierem is, 2009-ben. Néhány tanárom 2008-2010 között nagyon határozottan középkorra vagy reneszánsz kor kutatására akart engem csábitani: első éves korom óta tudtam, hogy az ókor, főleg Róma története érdekel, de nem voltam egy jó régész, terepen nehezen érvényesültem, bár a tárgyakat nagyon szerettem akkor is. Csábitgattak a reneszánsz és ókor kapcsolatának kutatására, lett is ebből egy TDK előadásom, de elég határozottan Bodor András útjára akartam lépni. Bár 10 évvel halála után érkeztem Kolozsvárra, szinte öntudatlanul, az ő szellemi örökségét éreztem legközelebb magaménak. Kolozsvári tanáraim közül a historiográfiát oktató Lupescu Makó Mária és Vekov Károly hatott rám leginkább, persze sok mástól is tanultam ezt-azt. Mindenféle csábitás ellenére, elég határozottan a római kor iránt kezdtem el érdeklődni, amelyben nagyrészt a porolissumi ásatások, Bajusz István támogatása és Mithras, római istenség felfedezése adta nekem az igazi inspirációt. Államvizsgámat végül minden magyar csábitás ellenére Sorin Nemetivel irtam, román nyelven. Nem volt könnyű, de Sarmizegetusa mithraeumának első magyar nyelvű újraértelmezése lett Király Pál 1886-os monográfiája után. A kéziratból készült tanulmány csak most, 2023-ban kerül majd közlésre, de egy szösszenetet már 2010-ben is közöltem. Sok tanárom haragudott rám azért, mert "átpártoltam" a románokhoz: ekkor kezdődött a kolozsvári egyetemi hálózattal és polgársággal az első enyhe, de érezhető fagyos kapcsolatom, amely később csak fokozódott. 2009-ben Budapesten jártam Márton Áron ösztöndijakkal, ekkor találkoztam először Richard Gordonnal, a nemzetközi Mithras kutatás doyenjével is és a magyar ókortudomány és római koros kutatás több, neves alakjával. 

2010 és 2012 között román mesterszakon folytattam a tanulmányaimat. Sorin Nemetivel dolgoztam tovább, de ekkor már egy nagyobb falatot vettem a nyakamba, Mithras apulumi kultuszát. Mindent elolvastam, amit Gyulafehérvár római történetéről irtak, többször jártam a múzeumba, mint haza Szatmárra akkoriban. Pécsett és Pesten is tanultam egy-egy hónapot, éreztem a két ország közötti ókorkutatás nagy különbségeit és lemaradásomat sok téren (latin nyelv, epigráfia, anyagismeret). Ezeket mind be kellett pótolni: van amit sikerül, van amit mai napig nem tudtam. Kolozsvári tanáraimnak nem ártana ezen elgondolkodni, amikor siránkoznak az elvándorlás okain. Mesteri dolgozatom románul irtam és sikeresen védtem meg, eredményeit csak 2015-ben tudtam közölni. 2012-ben már jól ismertem az erfurti iskola munkáit, Jörg Rüpke nagy köteteit, Richard Gordon tanulmányait, ezeknek nyoma érezhető volt már a mesteri dolgozatomban is. Mégis, a doktori városomnak Pécsett választottam. Hiba volt? Ki tudja: Non, je ne regrette rien. Elmentem Pécsre - igaz, sokat nem maradtam ott. Ámor visszahivott Kolozsvárra, de pragmatikus bakként azért egy Erasmus ösztöndijat összehoztam: 2012-13-ban pécsi doktoranduszként, Erasmussal kutattam ismét Kolozsváron Apulum vallásos életét. 2013-ban már nemzetközi konferenciákon vettem részt Bukarestben, Gyulafehérváron. Ekkor inditottam el szakmai honlapomat és Facebook oldalam is, amelyet ma már több mint ezren követnek. 2013 nyarán köszöntött rám Fortuna, Apollo és minden istenség mosolya egyszerre: megkaptam a római Campus Hungary ösztöndijat és egy DAAD ösztöndijat is. Előbbivel 7 hónap római tartózkodás járt, utóbbival 2 havi erfurti. Hét hónap Rómában életem legszebb időszaka volt. Sokat irtam arról, itt is. 2014 tavaszán Erfurtban tartózkodtam, amely meghatározó szakmai élmény volt számomra, még ha súlyos inszomniával is párosult az ottlétem. Jörg Rüpke szakmai nagysága, az ott zajló projektek és az a szellemi pezsgés, amely a Max Weber Kollegban zajlott egy kelet-európainak felfoghatatlan volt. Kolozsvárról már Budapest és Pécs is szakmai kihivás volt, nemhogy Erfurt. Mégis, két hónap után visszavágytam. Fortuna és minden napfényes istenség ekkor fordult másodjára rám: 2014 nyarán egy doktori ösztöndijat nyertem Greg Woolf akkor induló, erfurti projektjének részeként. A pécsiek elfogadták a ko-tuteláris doktori ötletét, bár sok tapasztalattal nem rendelkeztünk ez ügyben. Arra ébredtem 2014 őszén, hogy egy kis román furgonban robogok 1500 kilométert Szatmárról Erfurtba a világ két meghatározó ókortörténészének, Rüpkének és Woolfnak a doktoranduszaként. Fel se fogom ezt, ma sem. Micsoda kegy, ajándék ez. Ezzel egyidőben jelent meg az első, társszerzős kötetem is. 

2014 és 2016 ősze között Erfurt, Pécs, Gyulafehérvár és Szatmár között ingáztam. Nem számoltam meg hány kilométert utazhattam vonattal, repülővel, busszal, de nagy eséllyel pár tizezer kilométert két év alatt. Két év alatt egy tucat nemzetközi konferencián vettem részt UK-ben, Olaszországban, Romániában, Magyarországon, kiadtam egy monográfiát Cserni Béláról még a doktori védésem előtt és vagy húsz tanulmányt a doktorim részeként. Több hónapot töltöttem Mainzban és Frankfurtban is neves könyvtáraikban. A szakmai és személyes élményhalmaz, amit Erfurt adott, ma is velem van, örök tudományos útlevél. Nem volt azért könnyű: keletnémet város, szürkeség, merevség, távolságtartó, zárkózott emberek egy jólműködő országban, rossz kajával és időjárással. Az első fél év nehéz volt érzelmileg, fizikailag is. A végén mégis, barátokkal, szomorúan váltam meg a várostól és a doktori leadását követően 2016 őszén a peregrinatio academica legnehezebb döntése előtt álltam: hova tovább doktori után? mi lesz most? Ösztöndij nincs, állás nincs, a jövő bizonytalan én pedig 2008 óta teljesen önnfentartó vagyok. Akkor úgy láttam, hogy a jó megoldás az, ha visszaköltözöm Kolozsvárra. Ma biztos nem igy látnám ezt. Egyetlen dolgot bánok életemben és az az, hogy 2016 őszén Kolozsvárra mentem vissza. De Marcus Aureliustól sokat olvastam, tudom, hogy nem érdemes: a folyó megy, az idő fut és elillan. Minden szakmai intézmény, egykori tanáraim ajtaját és szivét próbáltam kopogtatni - meglehet, túlságosan kétségbeesetten. Semmi eredménye nem volt. A kolozsvári akadémiai hálózatommal ekkor indult el a második nagy elhidegülés. 2016 ősze és 2018 nyara között túlélésként a sajtóban dolgoztam (Szabadság, TVR kolozsvári Magyar Adás). Ennek annyi jó oldala volt, hogy óriási közéleti hirnevem lett, kiadtam az Erdélyi Régészet első kötetét és rengeteg emberrel és kulturális intézménnyel kerültem közeli kapcsolatba - amelyek egy része fokozatosan leépült 2020 után.  2016 decemberében találkoztam először Máté-Tóth Andrással és azt követően Szilárdi Rékával Kolozsváron - ezek az élmények később váltak sorsdöntővé.

2017 március 24-én megvédtem a doktorim: nem volt könnyű menet, Bourdieut nem lehet birálni nyugaton és egy gyulafehérvári ásatási csapattal való konfliktusom se segitette ezt. A doktoriból végül csak 2018 második felében lett kötet: amikor azt irtam, elhatároztam, hogy otthagyom Kolozsvárt. Az egyetemi közegbe vetett bizalmam romokban hevert, a sajtós munkától megcsömörtem és hiányzott a szakma, meg kicsit a küflöld is. Ekkor, mint égből a villámcsapás érkezett ismét Sorin Nemeti hire, hogy van egy állás Nagyszebenben a Történelem Tanszéken. Nem is hallottam addig erről a tanszékről. Semmilyen kapcsolatom nem volt velük, az egyetlen római korost, Silviu Purece nevét nem is ismertem. Szkeptikusan ugyan, de leadtam a jelentkezésem. 2018 nyarán aztán egyedüli jelentkezőnek maradtam, egy rejtélyes másodjelentkező visszalépését követően és értelemszerűen felvettek. Valahol egy folyamatban lévő útkeresés ért talán túlságosan gyorsan véget ott és értem a peregrinatio academica új fejezetéhez. Nagyszebenbe kellett költözzek: egy gyönyörű, festői városba, hegyek közzé, távol Szatmártól, Alföldtől, magyaroktól. Furcsa volt, de nagyon büszke voltam, hogy egyetemi állást kaptam. Tanársegéd lettem, először a családból és közvetlen rokonságomból. A peregrinatio academica új fokozata volt ez. Miközben 2018 nyarán az új állásomnak örvendtem a Szigeten, befutott az email, hogy megnyertem az OTKA Posztdoktori pályázatot Szegeden. Fel se fogtam örömömben: 2016 óta próbáltam posztdoktori nyerni, legalább két tucatnyi pályázatot és interjút végigvittem és ez volt az első, ami összejött. A döntés ugyanakkor most ott lebegett: Szeben vagy Szeged? Végül mindkettő megmaradt, távkutatásban és állandó ingázásban. 

2018 őszén életem legszebb lakásába költöztem, a Guttmann család házának kis szobájába. Mint egy Vermeer festmény. Öröm volt felkelni és a dominikánus templom felől beszűrődő napfényben gyönyörködni. A város pezsgése, a kulturális élet, a kevés, de nagyon szivbéli magyar ott a túlélés szigetét jelentették. De a helyi román értelmiséggel is nagyon hamar megtaláltam a közös hangot: valahogy könnyebben, mint a németekkel és később, a magyarországiakkal. Máig se értem, miért. Az egyetemen 14 szemináriumot kellett tanitanom két félév alatt. Embertelen mennyiség, félévente 7x150-200 slidenyi power pointos előadás. Temérdek órát azzal töltöttem naponta, hogy tanitás után készitettem az előadásokat és eközben kiadtam a doktorimat Oxfordban, amely azóta egy tucat recenziót hozott és az Erdélyi Régészet második kötetét. Szegedre 2 havonta utaztam vonattal. A kezdeti lelkesedés után egyértelművé vált 2019 folyamán, hogy Nagyszeben Történelem Tanszékének első és máig egyetlen magyar nyelvű oktatójaként hatalmas szikra voltam sokak szemében a tanszéken és a városban. 1940-44 szelleme az egyetem születésével egybenőtt és abban a történetben - és miden ami utánna történt Nagyszebenben - a magyar értelmiségnek nem volt jó poziciója. A nacionalizmus, látens magyargyűlölet ott lebegett, igaz nem mindenkiben és nagyon óvatosan, elegánsan elnyomva. Engem ez különösebben nem érdekelt, a diákok kedveltek és szerettek, sok közös programot szerveztem nekik. 2019-ben féltucatnyi konferencián vettem részt több országban és egy új kötetet is irtam Bodor Andrásról. Ekkor jártam először Oxfordban is két hetet a Manchester College vendégkutatójaként. Rómába is visszatértem egy hónapra 2019 őszén, ami miatt a szebeniek nagyon megsértődtek - minek kutatni egy tanársegédnek? A túlvállalt szakmai élet és pörgés egyre nagyobb számokat generált a mérlegen: 2018 óta látványosan elkezdtem hizni, amivel ma is küzdök még. 

2020 februárjában még Berlinben kutattam és azt követően el kellett költöznöm a veymeer-i szépségű lakásból (megszámolni se tudom, hanyadik költözésem volt ez 2007 óta). Ekkor, az új és szörnyűséges földszinti panellakásban köszöntött rám kortárs történelmünk új kora, a transzhumanizmus hivószavaként és kezdőprogramjaként értelmezendő covid világjárvány. Többszörös lockdown, bezárás, hosszú órákon át zajló online oktatás, magány, elhizás: minden, ami Mark Fisher. 2020-21 nehéz időszak volt mindenkinek: annak is, akiket félrekezeltek, annak is akik gyászoltak és azoknak is, akiket disztópikus magányba és digitális életbe hajszoltak. Akik ezt nem igy látták, nagy elánnal támadtak és támadnak ma is: több tucatnyian töröltek ki digitális és valós életükből azért, mert Agamben, Sunetra Gupta és társainak útját követtem.  

2021 nyarán végül lejárt a szebeni szerződésem és az új tanszékvezetővel egyértelművé vált, hogy sem én, sem ők nem akarjuk ezt a furcsa szakmai "házasságot": egyszer volt magyar történész a szebeni egyetemen, mint a kutyavásár (nota bene: Csók Zsolt néha betanit ha jól tudom, de ő inkább "no comment"...). 

2021-ben költöztem Szegedre. Sokadik új város, új fejezet a peregrinatio academica útján. Ismét Alföld, mint Szatmár, csak épp a nagy folyó másik végén. Szeben után azért hiányzott és hiányzik a patina, a történelem jelenléte és talán kicsit a balkáni életkedv is: elmosta a viz és a jelenkor viszontagsága itt. Ekkor szembesültem először igazán azzal, hogy bár egy nyelvet beszélem a magyarországiakkal, de alapvetően mi mások vagyunk. Buday Árpád 1923 utáni szavai visszacsengenek: a Kolozsvárról elzavart régész Szegeden csak próbálkozott a beilleszkedéssel, de nehezen ment ez neki a helyiekkel, legalábbis az első években. Ellenben van itt sok külföldi - mentsvárak egy furcsa, túlpolitizált országban. 2021-23 között tudományos segéd-, majd tudományos munkatársként dolgoztam. Befejeztem a 2018-as projektem, kiadtam Oxfordban a második monográfiám 2022-ben és elkészült a digitális atlaszom. Lett egy ismeretterjesztő projektünk és egy új, habilitációs projektem is, amely egy ideig még biztosan ideköt majd.  2023 júliusában igy köszöntött rám tehát a peregrinatio academica új fejezete: egyetemi adjunktus lettem. 

Amikor a 90-es években gyerekként a szürkének mondott, de valójában úgyanolyan napsütötte délutánon rajzolgattam a képzelt táblára az elképtelt tanári pozicióban, szürreálisnak tűnt, hogy bejárom ezt az útat. Igy alakult - igy alakitottam, igy alakitották? Ez lett. 

Kleopátra és az ókor kortárs metahistóriái

  VII. Kleopátra, a Ptolemaiosz dinasztia és a hellenisztikus Egyiptom utolsó, legendás uralkodója életében is birodalmakat megmozgató erejű nő volt: a Római Birodalom legerősebb férfijait tudta

Liz Taylor

meghóditani éles eszével, karizmájával, bájos jellemével és persze Egyiptom geopolitikai és gazdasági jelentőségével. A nő, aki előtt letérdelt Róma a középkorban se tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából egy új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a XX. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög-macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kékszemű, fehér és  európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra, mint inspiratív történelmi szereplő és mitizált hősnője a férfiak uralta imperialista történelemnek végül elérte az amerikai BLM (Black Life Matters) mozgalmat is, melynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte „Cleopatra” dokumentumfilm-sorozat, amelyben az egyiptomi fáraót egy fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325.000 negatív reakció és mindössze  27.000 kedvelés – a youtube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is). A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az „Afrika királynői” sorozat szerkesztőjének, Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete.

Netflix sorozat

Kleopátra bőrszine és származása, különböző politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához szerették volna alakitani és formálni az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női alakját.  A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is, az elmúlt években pedig a téma része lett a klasszika-filológiai és ókortudományi berkekbe is beszűrődött BLM mozgalomnak. Mary Beard, a nemzetközi ókortudomány legismertebb kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszinével kapcsolatban és az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin, a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tizezer aláírást) teljesen ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban bőrszín és etnikai-genetikai származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison University oktatója is. Blouin ezeket az állitásait nem támassza alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori rasszizmussal foglalkozik. Hasonló témában gyűjtött össze több, paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben az ókori xenophóbiáról szóló kötetükben. A bőrszin ábrázolásának pontos és hiteles, változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszine is rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre

25. dinasztia uralkodója

természetesen számitani is lehet egy olyan vidéken, amely egyesitette már a fáraókori időszakban is a déli, szubszaharai világot (pigmeusok, etiópiaiak, szudáni-meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok, zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a hires berlini tondóra is, az egyetlen fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius Severus, és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszinét is sötétebbre festeni, de ez nagyban különbözik úgy arcvonásaiban, mint kromatikájában azoktól az apró szobroktól, amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római Birodalomban.  Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag megengedhetetlen egy történésznek, hisz ezt elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló megtanulja, hogy történelem-hamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és politikai harcok terepére lép át, elhagyva Klió tudományágát. Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írtak, többségük nem látta soha a királynőt. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az óegyiptomi ikonográfiai kánont követi, igy személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel. Két Pompeiiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, igy azt nem tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak. Sírja – a régészet és tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, igy értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög-macedón származású királyi család Nagy Sándor után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok is kerültek és nem kizárt, hogy esetleg helyi, óegyiptomi elemek is. 

Kleopátra portré Berlinből

Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az epheszosszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és „afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin görögös vonásai ismételten inkább a numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amely sokat nem árul el a történeti Kleopátra külső vonásairól. Míg a történelmi uralkodónőt tehát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a történetírás és kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeii falfreskóktól kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig, állandó metahistóriai termékként alakítja, formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból, igaza van Rebecca Futo Kennedynek, hogy Kleopátra bőrszine körüli vita nem más, mint egy kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség újraértelmezésének, amely kortárs rasszizmusát és kulturális konfliktusait (különösen az Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást) jelzi. Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana, Moretum című szövegét, amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítanak az ókoriak, csakúgy, ahogy a XVIII. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis, compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna egy személy eredete, külső vonásai és azok kulturális identitással, nemegyszer gender identitással történő azonosítása. Ez a XX. század első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as „Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in Translation” cimű kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak leírásában és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatában.  Már abban a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg leggyakrabban a bevezetőben és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról, különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról. A kötet helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlen lenne a „rassz”, „faj” és „etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon (genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötet – a maga problematikus, de még nagyon visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest már sokkal személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a XVIII. század óta, de az a források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus” ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik. A Netflix Kleopátra sorozata tehát egy évtizedek óta gyarapodó vitának az újabb fejezete, amely az ókort felhasználja kortárs társadalmi vitákra. Az ókori Egyiptom történelmét ismerve különösen kár, hogy az „Afrika királynői” sorozatban egy olyan történelmi személyt tettek feketévé és a BLM mozgalom ókori előfutárává, akinek egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr.e. VII-VIII. század) nubiai (mai Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódítottak a kusita uralkodók és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna, ezt a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel pozitív visszhangra lelt volna úgy a történészek, mint a továbbra is elfeledett és a fehér, európai történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom egyetlen, valóban fekete fáraóit és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.

Fayum múmia portrék a római korból

A pluralizmus csúfos bukása Erdélyben

 Pluralisták Erdélyben: igy nevezi magát egy kis csoport, amelynek céljai ugyan nem teljesen egyértelműek, de alapitó peticiójukban a regnáló magyar kormány ellen és az alternativ politikai hangok, a politikai sokszinűség (?) és a demokrácia védelme mellett törtek kardot. Nemes célok, nincs is ezzel semmi baj, hogy ilyen is kell legyen Erdélyben, miért ne. Nem baj az, hogy Erdély 1,1 milliós magyarságának döntő többsége nem igy gondolkodik, ez is kell és helyes, hogy létezik alternativ, más hang is. Az, hogy miért pluralistáknak nevezik magukat, már sokkal problematikusabb, hisz a pluralizmus az én meghatározásomban azt jelenti, hogy a világ komplex, bonyolult, sokszinű és sokoldalú, amelyben nem csak egy politikai, vallási, kultúrális világnézet érvényesül (nem csak a liberális, nem csak a keresztény-konzervativ, nem csak egy szocialista, nem csak egy marxista, stb.), hanem ezek egymás mellett vagy egymással párhuzamosan léteznek. Gondoljunk bele: mi a közös pont egy ateista, nyugati, neoliberális (vagy kapitalista realista ahogy Mark Fisher fogalmazott) és egy fundamentalista arab között? Mi fogja összekötni az evangelista republikánust és a pakisztáni átlagembert? Mi adja a közös nevezőt a székelyek és az olaszok között? Mi mind mások vagyunk, sokszor szakadéknyi világ választja el az egyéneket és közösségeket egyaránt. Ami közös vonás, az minimális: ezen nincs mit osztani itt. Annyira eltérő világok léteznek ma is - ahogy minden történelmi korban - hogy "egyetemes", közös vonásokat találni nagyon nehéz. Egyesek ezt a joggal, egyetemes emberi jogokkal próbálják megtenni. másik "demokrácia indexxel" vagy demokrácia-alapelvekkel, megint mások egy új vallási-morális irányzatként létrejött humanista deontológiával. Bárhogy is nevezzük, a jogi keretre épülő világnézetek is sokszor különböznek és konfliktusba tudnak kerülni, mivel sokszor olyan szubjektiv, nagyon nehezen meghatározható, szinte teológiai, filozófiai fogalmakkal dolgoznak, mint a "jó", "rossz", "igaz", "hamis", "normális", "anormális" és igy tovább. Ezek meghatározása nem minden kultúrában azonos: sose volt, nem tudom, mikor lesz egyetemesen egységes. Ennek a fájdalmas, de teljesen valós és tagadhatatlan axiómának a léte adja a világ pluralizmusának az abszurditását. Keresni a "Weltethost", ahogy Hans Küng fogalmazott, vagy ahogy Habermas (a liberalizmus nevében) és Ratzinger (a konzervativizmus nevében) próbálta a közös nevezőt megtalálni a legendás vitában.  Még olyan elmék, mint Ratzinger és Habermas se jutott el a közös nevezőhöz, arra, hogyan tud konfliktus-mentesen élni a konzervativ, vallásos és a szekuláris, progressziv, gazdaságában neoliberális világ. Habermas maga jelenti ki, hogy ideológia, világnézeti semlegesség nincs az államhatalmak erre képtelenek, hisz a szekularizmus eleve világnézet, amely de facto szembe megy a vallásos világnézettel (és folytathatnánk a sort).

A pluralizmus tehát, a szónak valóban bonyolult, valóban globális - de akár glokális, magyarországi és erdélyi viszonylatában is - nem egy egyszerű fogalom, mint amilyen a politikai szótárakban szerepel és amely jellemzően a liberális demokráciák monopoljából nézi ezt a fogalmat. Talán hasznos is lehetett volna egy ilyen csoport, hisz valóban releváns, valóban fontos problémát vet fel: a már tényként idézett többpólusú világ (arabok, kinaiak, ortodox oroszok, neoliberális amerikaiak és szövetségeseik, a feltörekvők és az útat kereső globális dél) egy kulcsszava kell legyen a glokális pluralizmus. Hogyan tudjuk egymást elviselni, egymás világnézetét elfogadni anélkül, hogy annak épitő elemeit ne lássuk támadási felületnek. Tud-e egy transzgender ember toleráns lenni egy vallásos emberrel és forditva? Tud-e egy vallásos arab egy meleg városnegyedben élni? Lehet-e birálni úgy Izraelt és kormányát, hogy ne nevezzenek azonnal antiszemitának? Lehet-e, kell-e birálni az Amerikai Egyesült Államokat, mint impériumot anélkül, hogy orosz-pártinak nevezzenek?  Lehet-e beszélni globális elitről, nemzetek feletti gazdasági és hatalmi hálózatokról anélkül, hogy konteósnak nevezzenek?  Lehet-e idézni Agambent lockdown ügyben, vagy Sunetra Gupta és Jay Bhattacharya professzorokat oltásokról? 

Ezeket a kérdéseket kicsiben, Erdélyben is meg lehet(ett) volna fogalmazni. Hogyan találja meg Erdély a maga sajátos útját a kortárs, globalizált Európában anélkül, hogy lokális értékeit elveszitse? Mert az érték-őrzés per se egy konzervativ aktus: a múlt, a status quo iránti hűség a konzervativizmus egyik alapja. Ez pedig egy erény, ez szükséges, ez fontos, hisz ez adja a világ sebességének szükségszerű fékét, tükrét, a progresszivizmus önreflekcióját. Olyan ez, mint az óegyiptomi Maat: nincs progresszivó konzervativizmus nélkül, mert kibillen a világ-egyensúly. Két olyan világot kell harmonikusan Erdélyben is egybetenni, amelyben drámai feszültségek vannak, évezredes hagyományok feszülnek kényelmetlenül egy változó és sebességében jogosan birálható változás előtt. A problémák többsége globális, igy megoldása nem lehet lokális, de egy részük nagyon is helyi, provinciális.

Ezek tehát releváns kérdések lennének Erdélyben is és szinte mindenhol a világon, ahol jelenleg ilyen világnézeti feszültségben keresik útjukat a világban generációk, közösségek, egyének. 

Sajnos az erdélyi "pluralisták" nem ezt a dialógust képviselik, hanem egyértelmű elköteleződést a globális, szekuláris és neoliberális világképpel. Ezzel sem lenne baj persze, sok párt, sok egyesület, egyén teszi ezt: joga van hozzá, csak ne használjon hibás nevet. Azt vallják, hogy hazugnak nevezni valakit, aki rágalmaz egy embert valótlanságokkal, helytelen, valóságtól elrugaszkodott mondatokkal, helytelen és elfogadhatatlan. A hazug szó része a magyar nyelvnek: nem sértés, nem vulgáris - csupán igaz, ami - mint a hagyományokból tudjuk - néha fájni tud. Ha tehát valakit hazugnak nevezünk, nem sértegetünk, hanem igazat mondunk. Persze lehet igazat mondani köntörfalazva, becsomagolva, hosszú mondatokban is - lehet elegánsabb, de a végeredmény ugyanaz. Ezt sem fogadják el a pluralisták: helyette azonban ők "kommunistáznak", "maoistáznak" és megannyi más módon alázzák és karaktergyilkolják azokat, akiknek világnézetük radikálisan eltér az övékétől. Ebben nem tudom mi a pluralizmus, hisz olyan visszhangszobásan zeng egyetértésülk, hogy unott hangjukat a tihanyi echó csengi vissza. 

Zárt csoportjukban engem 80 kommentben "elemeznek" nagyjából úgy, ahogy Suetonius akart portrékat rajzolni emberekről, akiket soha életében nem ismert meg, nem látott, nem is tudta kik voltak. Úgy hivják ezt a mi szakmánkban, hogy metahistória, pszeudo-történetirás. Olyan emberek ezek, akik többsége soha nem találkozott velem, soha nem ismert, de máris azt hiszik, hogy két szóból megalkotnak, sőt, verdiktet is mondhatnak egy emberről. Ki jogositotta fel Fosztó Lászlót, Gáspárik Attilát, Magyari Nándor Lászlót, Török F. Lászlót,  Parászka Borokát, Plainer Zsuzsát, Szeghalmi Örst, Markó Lászlót vagy Kulcsár Árpádot, hogy az önvédelem lehetőségének hiányában egy jogilag egyértelműen köztérnek számitó, 600 fős zárt fórumon engem elemezzen? Én nem.

A világnézeti, politikai pluralizmus valóban paradoxon: Ninian Smart erre rámutatott egyik tanulmányában. Nagyon nehéz összeegyeztetni akár a világvallások világnézeteit, akár a politikai ideológiákat (amelyek nagyon szokszor valláspótlók - ahogy ezt Emilio Gentile bizonyitotta már), hisz hol a politikai pluralizmus fog konfliktusban állni a kulturális vagy jogi hagyományokkal, vagy forditva. Van aki szerint nem is kell: lehet ez igy van jól? Nem tudom. Tényleg nem. De amennyiben egy monolit, liberális világrendet hirdető csoport akar pluralizmusról beszélni, akkor legalább önmagával legyen őszinte és nevezze magát annak, ami: liberálisnak. Lehet többet érnének, mint a pluralista fogalommal, amely nagy falatnak tűnik nekik, hisz egyértelmű, hogy világnézeti perspektivákban ők nemhogy nem pluralisták, de  kifejezetten dogmatikusak. 

Én szurkolok a pluralizmusnak Erdélyben, mert Erdély tényleg pluralista történelmi gyökerei révén: de az erdélyi pluralizmusban helyet kell majd kapjon a keresztény-konzervativ világkép, a szociális érzékenység és ha kell, a liberalizmus is. Kérdés, hogy ezeknek melyik formája, milyen mértékben, milyen globális vagy lokális sajátossággal fog érvényesülni. Az biztos azonban, hogy az erdélyi pluralisták monolitikus világképpel rendelkeznek és ezzel nagy sikert nem fognak aratni hosszú távon. Majd meglátjuk, Kronosz nagy úr, mindenek feletti.

Habermas és Ratzinger: ők sem jutottak közös nevezőre,
 de legalább megpróbálták

Egy disztópikus elmélet a világról

 Mi lenne, ha valaki elolvasná ezt a hipotézist néhány évszázad távlatából? Hogyan látná az ember önmaga történetének 20-21. századi alakulását? Sose tudjuk meg, de nem árt azért a nagy képet végig figyelemben tartani. 

 Az államok - főleg nemzetállamok - végét hirdetik  a döntően az angolszász világ által vezetett globalista szónokok évtizedek óta. Ennek érdeklében nemzetfelletti szövetségek, hálózatokat hoznak létre, globális cégeket és kvázi-rabszolga hadseregüket (korporatisták) applikációkkal és technológiával teljes kontroll alatt tudják tartani (surveillance culture avagy figyelni "under and over the skin"). Aki pedig még nem fér be ebbe a képletbe, demonizálják, kizárják, különösen az eurázsiai kereskedelmi egységre törekvőket és a selyemútak hálózatát. Ennek a hipotézisnek a tükrében minden lépés - az internet folyamatos bevezetése, a facebook létrehozása, az okosvárosok, a 15 perces városok, a covid-lockdown és a biopolitika - egy disztópia szerteágazó, bonyolult és lassan adagolt fejezetei. Ezek Messiás-tudatú, egyetemes tervekkel rendelkező, türelmes emberek (elvégre 100 évet élnek) és több generáción át terveznek. Aki nincs velük, az ellenség, esély sincs harmadik utasnak lenni? Pedig erre is sokszor volt igény, sokaknak össze is jött. 

List of gratitudes 2022

 Needless to say sadly, 2022 was now the third hard year we are facing since the pre-pandemic period. It seems that these maladies are comming like in old myths and histories, together one after another. The war did not affect us directly, but it does our everyday life and politics daily.

In this new madness which affects more and more the world and made an almost gnostic dualism in the West, an artificial "left" and "right" war (which actually is more complex), I tried to find sanity and my own islands of happiness in meetings, personal experiences, a record number of conferences and travelling. This year was so intense than the previous 2 together. Extraordinary in the accummulated experiences and academic achievements, but also very demanding for my body and soul. Next year I will put more effort to spend time with myself and will put aside the academic life, at least on nr. 2 or 3. 

I don't have illusions when it comes to the future year, that our global struggles as humanity will continue in 2023 too, but I do hope that these evil energies will not win and the energy of creation will conquer all of us.

Here is my list of gratitudes for 2022: 

• I am grateful for my family and friends, those few who always helped me in this year and those who are far from me, but we are in constant and living connection. Their physical and spiritual aid is priceless and represents the human fuel of life in a world of transhumanism. 
• I am happy to spend so many amazing hours with friends and colleagues in Split, Vienna, Budapest, Sibiu, Cluj, Bontida, Balatonfüred, Rome, Athens, Zagreb, Poetovio, Erfurt, Graz and Timisoara. Amazing experiences, although way too much for a year. 
• Glad to publish the major results of my previous 3 years research on Roman religion in the Danubian provinces (a book, a digital map and at least 11 studies). After my PhD, this was the most demanding and hardest job I done.
• Glad to see live again Moderat, GusGus, Molchat Doma, Acid Arab and many other amazing musical experiences in this summer. 
• Happy to see so many amazing museums and libraries in 2022 in Vienna and Rome especially. 
• Glad that I am alive and avoided major health issues, although I had several flues and viruses this year too. 
• Happy I still have a job in academia, which is more and more difficult today, especially for my generation. I feel lucky in many sense.
• Grateful for those who helped me in Szeged and Vienna to receive a habilitation stipendium, which allows me to have a decent life and research perspectives for the next 3 years. 
• Happy, that I found this year new friends and allies, although its not easy today to built up new relationships and friendships. I lost few colleagues this year too, who cannot accept my views on politics, biopolitics and other issues from this gnostic, dualist world.

Lets hope, we will have a peaceful year in 2023, or at least those who want wars and division will fail.