A gorilla és a gyerek, avagy a természet rendjéről

„De ezek, mint oktalan természeti állatok, amelyek megfogatásra és elpusztításra valók, azokat, amiket nem ismernek, káromolván, azoknak pusztulásával fognak el is pusztulni”

II. Péter levél:2:12

Az ábrahámi vallások (zsidó-keresztény és iszlám hagyományok) szent szövegeiben az állatvilág számos alkalommal szerepel negatív metaforaként, a romlás, pusztulás, a fékezhetetlen ösztönvilág megtestesítőjeként, szembeállítva a tudatos, istenfélő és a világot uralni kész és hivatott Emberrel. Bizonyos passzusokban az állatok megszelídítése és használata mint istenadta kötelesség szerepel, amely az emberi fejlődés és civilizáció egyik léptéke már a bibliai hagyományokban is. Jellemző, hogy gyerekkönyveken kívül, csupán J. G. Wood XIX. századi művei foglalkoznak az állatok bibliai szerepével monografikus szinten. Iskolai tankönyveinkben rendre azt olvassuk, hogy az állatok megszelídítése és haszonelvű kisajátítása az emberi civilizáció egyik legfontosabb lépcsőfoka volt.

Nemrég az egyesült államokbeli Cincinnati Gorilla Parkjában egy nagy botrányt kiváltott esemény ismét előtérbe helyezett néhány, sokak számára kellemetlen, mások számára eleve érthetetlen vagy feleslegesnek vélt kérdést, amelyet most egy meglehetősen személyes szemszögből, saját véleményként tárok az Olvasó elé.

Ismeretlen körülményeket követően, Michelle Gregg négyéves fia bemászott a gorillák számára elkülönített, a felvételen alapján igen tágas térbe. Bár az állatkert igazgatója szerint, a kerítést nemrég újították fel egy közelgő kiállítás és bemutató miatt, úgy tűnik, hogy Gregg fiának sikerült egy olyan helyet találnia, ahol a kerítésen átmászott, majd egy bokros részen lecsúszott a gorillák által lakott sziklás területre. Beszámolók szerint, a fiú közel tíz métert zuhant. A világsajtót bejárt felvételek szerint, egy patakban találta magát, ahol a 17 éves fiatal nyugati gorilla (gorilla gorilla), Harambe rátalált. A Brownswille-i Gladys Porter állatkertben született és 2014 óta Cincinnatiben élő főemlős egy sarokban talált a gyerekre. Miután felmérte és megfogta, egy gyors mozdulattal a folyón keresztül elrángatta a gyereket a kezénél fogva. Ezt követően a felvételeken az látszik, hogy a főemlős kézen fogja, simogatja és az egyre erősödő hangzavartól és sikoltozástól próbálja megvédeni a gyermeket. Bár a felvételek itt véget érnek, a sajtótájékoztatókon elhangzottak alapján nem volt szó arról, hogy a gorilla fizikailag bántalmazta volna a gyermeket amíg az a főemlőssel volt (kimenekülését követően, a kórházban csupán kisebb zúzódásokkal kezelték, majd hazaengedték). Ennek ellenére, a gorillát éles fegyverrel lőtték le, annak életét kioltva.  A világsajtó és a közvélemény azóta is hangos az állatkert igazgatójának döntését vitatva. Sokak a szülőket hibáztatják, akik egyértelműen figyelmen kívül hagyták a saját gyermeküket, akinek volt ideje bemászni egy elvileg védett területre. Mások az állatkert vezetőségét tartják felelősnek, akik más megoldást is választhattak volna (elterelés, altatófegyver, kommunikáció).  Míg akadnak olyanok is, akik a szülői ösztönre alapozva, teljesen jogosnak és megalapozottnak tartják ezt a döntést, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a világ egyik legveszélyeztetettebb állatfajának egyik példánya kellett meghaljon – ráadásul a születésnapján – csak azért, mert egy gyerek úgy döntött, hogy neki jobb helye van egy gorilla ketrecben, mint odakint. A sajtóvisszhangból és a közvélemény hangjából az is egyértelműen kiviláglik, hogy a gorillákról alkotott képünk alig változott Paul Du Chaillu

Az első gorilla-ember találkozás

francia tudós 1867-es első gorilla élménye óta. A hollywoodi „King Kong” vad és fékezhetetlen fenevadjának mítoszát még Dian Fossey, a legendás primatológus mártírsága sem tudta a nagyközönség előtt lerombolni. Anthony Hopkins 1999-es filmszerepe az Ösztönben sem járt nagy sikerrel.  A gorilla, bár 99%-ban ugyanazzal a genetikai állománnyal bír, ugyanazokat a betegségeket hordozza mint az ember, továbbra is „átkozott” faj: létükhöz tragédiák, gyilkosságok és botrányok társulnak. Az emberek többsége továbbra is úgy gondolja, hogy az az állat, amely 2007 óta immár bizonyítottan tud jelbeszéddel kommunikálni és felismeri magát a tükörben (öntudat?), nem elég intelligens ahhoz, hogy felismerje egy emberi kisgyermek törékenységét, védtelenségét és kiszolgáltatottságát.  Glenn E. King idén megjelent „Primate behavior and human origins, Routledge, 2016 (Főemlősök viselkedése és az ember eredete”) című kiváló munkájában számos olyan formáját írja le a gorillák agresszív viselkedésének, amely valóban, táplálhatja az emberekben a vadállatról alkotott hamis képünket. Azonban, King kiemeli, hogy a gorillák körében megfigyelt agresszió elsősorban rituális és vagy két nőnemű, vagy két hímnemű közötti erőfitogtatásról, dominancia-harcról van szó. Kiemelten fontos, hogy a gorillák rendkívül érzékeny lények, akiknek számos mimikája és nyelvi kifejezése van a félelemre (többek között a hüllőket sem szeretik). Mindez egyértelműen bizonyítja, hogy rendkívül fejlett az érzelmi rezonanciájuk. A cincinnati esetben pedig egyértelműen látszik, hogy a gorilla érzi, tudja a gyermek félelmét és megzavarodik a hangzavartól. Közel tíz percet volt bent a gyerek egy kétmázsás állattal, mégis, apró zúzódásokkal úszta meg ezt a remélhetőleg életre szóló élményt. A gorillának mégis, meg kellett halnia, ráadásul ennek a néhány napig

tartó felháborodáson kívül, az égvilágon semmilyen következménye nem lesz.

Ha egy múzeumban egy gyerek megrongál egy Monet festményt, a helyszínen lévő és figyelmetlen szülőket éri a felelősség, akiknek valószínűleg a jog szerint, fizetniük kell a restaurálást. Ugyancsak, ha egy gyémánt eltűnne egy gyermek miatt, a szülőket érné a felelősség. Ez jelzi jelenlegi emberi társadalmunk értékrendjét és a vagyon, mint identitás-faktor dominanciáját. Annak ellenére, hogy kevesebb ezüsthátú él fogságban, mint ahány Monet festmény van a világon, az ő életük jelenleg nem ér egy jogi precedenst. Gregg és fia boldog és „hálát ad Istennek, hogy megvédte őket a bajtól”.

Az ábrahámi vallások teremtésmítoszai miatt, számos kultúrában ma is gyökeresen él az a nézet, hogy a természet Isten ajándéka az ember számára. Ez azt jelenti, hogy ezt,mi, emberek kaptuk, hogy sáfárkodjunk vele. Néha összejön, néha nem. A valóság azonban az, hogy ez nagyon nem így van. Egy földrengés, árvíz, vulkánkitörés azok a mementók, amelyek rámutatnak a tényre, hogy az ember csak egy porszem a természet ereje előtt és bármilyen fejlett is materialista intelligenciájában, az általa kialakított „a természet az ember ajándéka” koncepció ezekben a tragédiákban válik semmissé és hibássá.  Harambe halála és a természeti csapások remélhetőleg nemcsak Gregg és fia számára, de a több hétmilliárd embernek is megtanítják talán, hogy az ember a természet része, és nem annak koronája.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 3-i számában. 

In memoriam Szilágyi János György (1918-2016)

Meeting János György Szilágyi, the doyen of the Hungarian classicists in 2011 was one of my biggest intellectual experiences. In the closeness of such a person you feel the presence of the whole discipline. The greatness and also, the responsability of a job and duty. I made an interview about his life and had a long discussion about the Hungarian roots of Angelo Brelich and the influence of Kerényi on his work.

2011 nyarán úgy döntöttem, hogy elkezdek kutakodni Angelo Brelich magyar múltja iránt. Lehengerlő életművéből az érdekelt leginkább, hogyan jutott el Budapestről, kalandosan és tragikusan Rómába és vált az egyetemes vallástörténet egyik legismertebb alakjává. Tragikus életéről alig tudtam akkor, hisz az életrajzához még nem tudtam hozzájutni és Kerényivel való levelezése is akkor volt még nyomdában. Rövid kutakodás után egyértelmű lett: egyetlen ember van Magyarországon, aki mint ősforrása a Kerényi korszaknak, kútfője a magyar ókortudomány élő múltjának és legszilárdabb hagyományainak, segithet Brelich magyar útjának felgöngyölitésében.

Igy jutottam el, alig 25 éves nebulóként, tapasztalatlan és butácska mesteris hallgatóként, egy egészen más neveltetés "termékeként" a magyar ókortudomány doyenjéhez. Természetesen tudtam én, kit látogatok meg. Augusztus volt és talán nem csak a forróság miatt izzadtam, mint egy ló. Úgy mentem az egyébként hűvös és nyáron kellemesen szellős Szépművészeti Múzeum lépcsőin, mintha a pythiával találkoznék.

Szilágyi János György irodájában ült, akkor már kerekesszékben. A szoba tágas, kellemesen megvilágitott és könyvek százaitól roskadozott. Klasszikus irógép és számitógép kettőse jelezte, hogy itt nem akármilyen életút találkozik a sárgult lapok és a frissen nyomtatott tanulmányok szerzőjében. A tanár úr már tudta miért megyek, igy hamar a lényegre tértünk. Szellemi frissessége és felkészültsége lenyűgöző volt az akkor 92 éves tudósnak.

Részletesen elmesélte, milyen volt az egyetemi évei, testvérével és a magyar ókortudomány néhány jeles tagjával. Leirta, hol és hogyan találkozott a Sztemma körökön a néha be-be toppanó, de egyébként nagyon furcsa, magányos és külön utakat járó Brelich-el. KIemelte, hogy a levelezése amely ebből a korai évekből még megmaradt az valószinüleg az MTA Könyvtárában lehet, különösen a Maróth Károllyal folytatott levelezést hangsúlyozta fontosnak. A Kerényi-Brelich levelezés olasz kiadásához ő maga irta az előszót. Ennek kéziratát személyesen meg is mutatta és lefotózhattam jóval a könyv megjelenése előtt. Ebben - nagyrészt Brelich öngyilkossága előtt közölt biográfia alapján - részletesen ir a magyar évekről és Kerényi hatásáról is.

Brelich-et barátságos, sármos, magával ragadó, de hangos és néha iszákos embernek irta le. Sajnos családjáról és hagyatékának olaszországi anyagáról nem sokat tudott, bár emlitette  Giovanni Casadio nevét, aki - mint 2015-ös erfurti találkozónkkor kiderült - valóban ismeri Brelich római hagyatékának sorsát és rokonait.

Arra a kérdésre, ami engem szörnyen zavart, miszerint miért is lett öngyilkos egy vallással, istennel foglalkozó ember (még ha agnosztikus is volt) azt válaszolta: Brelich mindene volt a katedra, az oktatás. Betegsége meggátolta hogy beszéljen és hogy tudását szóban átadhassa. Ez a tény annyira lebénitotta, hogy életének értelmét látta elnémulni hangjával. Brelich tanitás nélkül nem élhetett.

Szilágyi Kerényiről is beszélt. Nem méltatta tudását, zsenialitását....ezt senkinek sem kell mondani. Azt emelte ki hogy sajnálatosnak érezte mindig, hogy egy olyan formátumú ember, mint Kerényi legtöbb barátját és legközelebbi tanitványait előbb, utóbb elriasztotta magától és igy élete végén egyedül maradt.

Szilágyi János Györggyel alig másfél órát beszélgettünk mégis, az a találkozó örök élmény maradt számomra.

Szóljon számára az ártalmatlan szirénzene odaát.

Saját fotók 2011-ből SZJGY irodájából.

Szilágyi János György irodája

a Kerényi-Brelich levelezést kutatva

Iróasztala

A Mester

a nagyság és a szerénység

List of gratitudes 2015

As I did also last year, I decided again, to write a very personal post in my blog. Nowadays, when some people find  "boring" or lazy to write a personalized letter for birthday and human relationships became more and more superficial, real values such as old friendships, fidelity, responsibility, hard and persistent work, kindness and devotion need a special care for survivor. 

So, here is a list, why I'm very grateful and thankful in this year:

• grateful for my relatively good health and the fact, that I had no serious injures in this year (although I found my limits in this sense)
• grateful for my amazing friends, especially those who I know since 15 or even 20 years now. Biggest gift of the human adventure to have so long interactions and relationships
• grateful for all the new friends and nice colleagues who I met in this year and we are keeping our friendship also now. They made much easier my stay in all the foreign countries I visited or where I need to live 
• thankful for visiting 15 cities in 5 countries in this year and all the cool people I met there
• thankful for my colleagues from Erfurt, who still represent the best spiritual and intellectual support to survive a cute, but for me, too provincial town 
• thankful for the colleagues from Alba Iulia and my friends there, helping me to write the book about Cserni Béla 
• thankful for all the conferences, colloquiums and seminars where I had the opportunity to meet so many amazing names and personalities. A memorable moment of the year was the Lived Ancient Religion panel at the IAHR, where at least 20 of the best scholars from my field were present in a small room.
• and finally, I'm thankful for my struggles and painful experiences in this year too. They helped me to learn my limits, to be more confident and sure, what I want and what I like. My stay in Germany proved also, that I value more emotions, passion, devotion, fidelity and the old, Central European values than some so called liberal or Western ideologies.  And I'm proud of that. 

  

  One of the big discoveries of this year: the beauty of Prague

Bodor András, az elfeledett ókortudós

András Bodor (1915-1999), one of the few historians of ancient history from Transylvania, who was well known in foreign academic circles too, was born 100 years ago. His rich intellectual heritage (more than 400 articles, translations, books and manuals) are still waiting for a detailed analysis and proper presentation. 

Magyarszovát

Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5 – én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.

Bodor András még az Osztrák-Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5 –én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően

két éven át, 1939 –ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester Collegeben” tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg, nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit– melyet éveken át irt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.

Szabó T. Attila

A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio  cimű munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943 –ban a Századokban közölte.

Unitárius
Gimnázium

 1941 és 1945 között, a legzivatarosabb időszakban, tanárát és egyik példaképét, az ugyancsak klasszika-filológus és rendkívül művelt Gálffy Zsigmondot váltja az Unitárius Gimnázium tanári gárdájában, majd 1945 és 1948 között annak igazgatói székében is. 1947-től már a Bolyai Egyetemen tanít angol nyelvet, majd 1948-tól ókortörténetet. Ezekben az években ismerkedik meg Szabó György irodalomtörténésszel is, aki nemcsak jóbarátja, de hosszú éveken át szerző és műfordító-társa is lesz. Ebben, az utókor által sokat bírált és sötét korszakban a tanszék dékánja is volt. 1969 –től válik az ókortudomány professzorává az akkor már Babeș-Bolyai Tudományegyetemként ismert intézményben.

Tudományos munkássága közel 400 tanulmányból, ismeretterjesztő cikkből, esszéből, műforditásból, tankönyvből és kulturális írásból áll. Bibliográfiáját ő maga is figyelemmel vezette, de igen részletesen megmaradt az Erdélyi Régészeti Múzeum adattárában is. Ókortörténészi munkásságának hatását és jelentőségét az erdélyi és általában véve, romániai ókortudomány területén máig nem térképezték fel, remélhetőleg ezt a mulasztást hamarosan letudhatjuk. Tanulmányait nemcsak román és magyar, de angol, német és francia nyelven is közölte. Tudományos kapcsolatai

Bodor András (balról első), D. Protase, R. Étienne és
H. Daicoviciu társaságában

olyan személyiségekkel kötötték össze, mint a legendás angol régész és ókortörténész, Eric Birley vagy a nemrég elhunyt francia középkorász, Jacques Le Goff. Ennek is köszönhető, hogy egyike volt azon kevés romániai ókortörténésznek, akiket felkértek az Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt cimű többkötetes, monumentális munka megírására. Bodor a daciai ún. görög-római vallás emlékanyagát mutatta be. Ez a tanulmánya – amely alighanem a legtöbbet idézett külföldön is – máig pótolhatatlan munka a romániai ókorkutatásban. Kolozsvári berkekben jól ismert a Napoca név felvételekor irt tanulmánya vagy az erdélyi ókorkutatás történetét összefoglaló munkája.

Tanári munkásságáról már életében legendák keringtek. Sajátos hangulata, néha zárkózott természete, de mindig elegáns, karizmatikus és jellegzetes előadásmódja sokakat meghatározott. 1990 után egyike volt a magyar nyelvű felsőoktatás úttörőinek, a Bolyai Társaság egyik oszlopos tagjaként pedig sokat tett a megújhodó erdélyi tudományosságért. Élete utolsó évében is tanított latint, igaz, akkor már húsz éve nyugdíjazott tanárként. Több száz diákja és hallgatója közül sokan ma már a BBTE oktatói.

Műfordítóként, olyan műveket ültetett át magyarra, mint Rotterdami Erasmus „A balgaság dicsérete”, Aiszóposz meséi, Francis Bacon – Az új Atlantisz vagy M. Gandhi, Hind Szvarádzs cimű, 2010-ben posthumus kiadott munkáját.  Műforditásainak nagy részét a Téka sorozat adta ki, számos munkáját Szabó György és tanára, Gálffy Zsigmond segítette.

Bodor sirja a Házsongárdi temetőben

Bodor András 1999 október 4 –én hunyt el, alig egy évvel vegyész fia, Bodor A. András halálát követően. Temetésén Csucsuja István hangsúlyozta, hogy a kolozsvári egyetem „Nestora, korunk legnagyobb tudású tanára” távozott. Bodor munkássága mindezen túlmutat azonban. Egy olyan korban tudott Erdély talán első és máig leghíresebb magyar ókortörténésze lenni, amikor a Pósta Béla iskola már rég megvetette a klasszika-régészet biztos pillérét Kolozsváron. Kortársai, László Gyula és Ferenczi István ezt a hagyományt vitték tovább. Bodor viszont, az Alföldi András és Kerényi Károly által Magyarországon meghonosított egyetemes és interdiszciplináris ókortudomány irányvonalának egyetlen, talán túlságosan is magányos, magának való titánja volt. Egy olyan korban oktatott magyar és román diákokat, majd karolta fel a magyar régészet és ókoroktatást, amikor meg kellett küzdenie többszörös kisebbségiként számos politikai és kulturális ideológiával. Annak megítélése, hogy ki, hogyan állta a sarat ezekben az években, nem a mi generációnk feladata.

2009-ben, Bodor halálának tízedik évfordulója alkalmából e sorok szerzője egy emlékkötetet próbált létrehozni Erdély legnagyobb ókortudósának emlékére. A kötet előkészületét a BBTE számos tanára, így Vekov Károly, Bajusz István is lelkesen támogatták. Ez alkalommal került sor az Unitárius Gimnázium által őrzött Bodor hagyaték feldolgozására és Bodor István, a történész fiával készült interjúra is. Sajnos, néhány nagynevű, gátló erő – mely azóta elcsitult – nem tette lehetővé az emlékkötet létrejöttét.

Bodor András munkássága megérdemelne egy emlékkonferenciát vagy egy doktori dolgozatot. Ahogy Imreh István, Constantin Daicoviciu vagy Cserni Béla munkássága is feldolgozásra került, úgy a száz éve született Bodor András szellemi hagyatéka is égető feladatként kiállt és vár a következő generációk szorgalmasabb és a kolozsvári egyetemi intézmény iránt elkötelezett tagjaira.

 Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. november 14-i számában.

Szíriai sorok II.

Refugees will change Europe radically. Yes, that's true. But what if we think on the migration in a historical perspective? Some analogies for refugees and migrant groups from history will help us to see this situation totally differently.

Azt senki sem tagadja, hogy az ún. migráns-hullám és a menekült- áradat gyökeres változásokat fog eredményezni szerte Európában. Bármi is legyen a szíriai háború vége és bárhogyan is történjen a hatalmas menekült áradat integrálása az öreg kontinensen, Európának szembe kell nézni egy gyökeres változással, amely a legnagyobb félelmet és aggodalmat okozza az emberek számára. Mindez leginkább azért történik, mert az átlag európai elfelejti saját, évezredes kontinensét történelmi perspektívákban szemlélni. Nézzük, mi történik akkor, ha a menekült-áradatot és féltve féltett Európánkat két évezredes történelmi perspektívából nézzük?

Az első példa a Római Birodalomból érkezik a ma emberéhez. A birodalom fővárosában, fénykorában, a Kr.u. 3. században közel egymillió ember élt. Ezek a mediterrán világ minden szegletéből odasereglett kereskedők, katonák, veteránok és szerencsét próbálók voltak. A Római Birodalom ugyan legendás toleranciáját és viszonylag hosszan tartó stabilitását erős és verhetetlen hadi gépezetének, infrastruktúrájának és szervezettségének köszönhette, Róma, a főváros de a legtávolabbi provinciák etnikai, vallási és kulturális sokszínűsége jól bizonyította, hogy bár a

Sziriai nő az ókori Palmyrából

„másság”, az „idegenség” és a „marginalitás” jelensége és fogalmai léteztek számukra, ezek csak a legextrémebb esetben okoztak gondot vagy váltottak ki felháborodást az átlag római polgár szemében. A mai Trastevere negyed római kori elődje, a Transtiberis szuburbiuma már kétezer éve egy kisebb szíriai enklávénak számított, ahol több ezer szíriai és közel keleti kereskedő és bevándorló élt. Saját nyelvükön és saját isteneikhez imádkoztak, sajátos palmyr írásaikkal látták el felirataikat és mindezt úgy, hogy a Római Birodalom főbb jogszabályait és a császár tiszteletét megtartották. De ókori szíriaiakat nagy számmal találnánk az 1800 évvel ezelőtti Erdély területén is, ahol számos auxiliáris csapat állomásozott a városok királynője, Palmyra vidékéről ide vándorolva. A Birodalom bukását nem is ők, de még csak nem is a 4. században egyre nagyobb tömegben érkező bevándorlók okozták. Egy jóval összetettebb folyamat eredményeképp, a birodalmak természetes bukásának következményeként múlt el Róma dicsősége is.

Hasonlóképp, Kr.u. 895 körül, az akkor már többségében keresztény Európát közel 600.000 lovas félnomád „istennyila” özönlötte el, akiket a nyugati és bizánci források „hunoknak”, ők magukat pedig magyaroknak nevezték. Érkezésük után fél évszázaddal, Európa lángokban állott. Mégis, sikerült őket „integrálni”: első királyuk, Szent István néven az egyetemes nyugati kereszténység és európai értékrend szolgája és követője lett. Igen, rólunk, magyarokról beszélek. Ugyanazokról a magyarokról, akik 1890 és 1918 között, majd 1956-ban ismét százezresével özönlötték el Nyugat-Európát, Kanadát, Ausztráliát és az Egyesült Államokat.

A mór épitészet csak egy,
a középkori arab kultúra hagyatékából

Nagy sokkot jelentett a kora középkori Európának számos déli királyság, így Córdoba vagy Szicília arab meghódítása is. Mégis, ma milliók látogatják kultúrájuk lenyűgöző emlékeit, amelyek – ahogy Henri Pirenne belga történész régesrég bebizonyította – szervesen  hozzájárult Európa gazdaságának felserkentésére és gyökeres megváltoztatásához.

A történelmi analógiákat sorolhatnánk, számos más esetet ismerünk: török kultúra beáramlása a Balkán vidékére, a szovjet – orosz kultúra befolyása a Vasfüggöny szögesebb oldalán….A lényeg, mindenhol ugyanaz volt: egy „más”, „idegen”, „betolakodó”, „hirtelen jött”, „kontrolálhatatlan” és „ismeretlen” érkezett Európába vagy annak egy vidékére. Az idegentől pedig az ember – természetes reakcióként – félelemmel, bezárkózással, falak és rácsok felemelésével válaszol. Európa bebástyázza magát a muzulmán áradattal szemben, annak ellenére, hogy nagyvárosainak döntő többségében már évtizedek óta virágzó arab, török negyedek léteznek. A bevándorló kérdés nem is a nagyvárosoknak vagy a fejlett, nyugati társadalmaknak okoz most gondot, hanem a monokróm, egynemzetiségű vagy még mindig a nemzetállami elveket valló országoknak és a kisvárosi közösségeknek. Aprócska, egynemzetiségű városok, mint a német Erfurt, vagy világpolitikai szempontból jelentéktelen kis országok, mint Magyarország éreznek leginkább most félelmet és látnak minden egyes bevándorlóban betörőt, terroristát, bűnözőt. Pedig döntő többségük – jelzem, a jelző fontos, döntő többségük – csak a terror elől menekül, ahogy tették azt őseik kétezer éve is Rómába, vagy mi, magyarok számos alkalommal történelmünk során.  Az, hogy a helyzetet sajnos sok török, szudáni vagy bulgár és albán is kihasználja, sajnos a jelenség hátulütője. Ha a bevándorlók még százezressével is érkeznek, ez is csupán 0,5-1% változást okoz Európa demográfiai és vallási térképén! A közel 510 milliós Európai Unió (ahol jelenleg kb. 20 millió muszlim él) most retteg a legrosszabb esetben is 800.000 vagy 1 millió fős bevándorló tömegtől. Ennek a tömegnek egy része – ha még nem is mindenki, de jelentős része – eleve szekuláris fiatal, akik pontosan egy radikális vallási környezettől megrémülve rohannak. Miért hisszük azt, hogy ezek az emberek, akik megremegnek, ha szülővárosuk neveit kiejtik előttük, valaha ölni fognak egy vallás nevében, amely szomszédjukat, barátaikat, netalán szüleiket is megölte?

A fent említett példák és a makro-skálán láttatott számok jól példázzák, hogy a jelenség – hosszú távon és történelmi léptékkel nézve – ugyan súlyos és valóban, történelmi, de egyáltalán nem tragikus vagy egyedülálló. A jelenlegi társadalom szerepe, hogy saját magát helyezze új helyzetbe és nagy léptékben, a költő szavaival élve, „csillagokkal mérve” lássa jogosan féltett kontinense jövőjét.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015 szeptember 25-i számában.

Szíriai sorok I.

Interview with a Syrian student about life in Syria before the war and the problem of the refugees, with some personal notes and additions experiences by myself in the so called "Arabic quartier" of Manchester.

 

Aligha van ma olyan ember, aki a reggeli kávé vagy utcai találkozások alkalmával ne aszíriai helyzetről, az ún. migráns-hullámról és Európa radikális változásáról beszélne. A globalizáció és az információ-robbanás világában ma már a tőlünk több száz kilométerre zajló háború is a szobánkba és zsebünkbe tudott költözni, olyannyira, hogy annak legártatlanabb áldozatai is sokkal hamarabb válhatnak ma már mindennapjaink részévé. Háborúmentes generációk egész sora élni most át saját bőrén azt, hogy milyen is egy világ, ahol nincs béke. A koszovói válság óta először érezhetjük, hogy a háború a nyakunkon.  A válságról, a szír helyzetről és a migráns kérdésről rengeteg kiváló publicisztika árasztja el naponta a megfelelően szelektáló olvasót. A számos perspektíva közül, most egy Németországban tanuló, szíriai fiatal szemszögéből láttatom a jelenséget.

I. M. (23) a dél szíriai Tartusban született. A legtöbb európai városnál idősebb település rendkívüli történelmi emlékeivel, gyönyörű tengerpartjával, keresztények és muszlimok lakta vegyes lakosságával és az országos átlagnál magasabb életszínvonalával egy békés

Aleppo a háború előtt

városnak mutatkozott még 2009-ben, amikor M. elhagyta a várost, hogy Ciprus törökök lakta vidékén telepedjen le és folytassa egyetemi tanulmányait. Ez igen gyakori jelenség volt a szíriai fiatalok körében már a nyolcvanas, kilencvenes években is, már az ő apja is külföldön tanult, ráadásul Bukarestben, a Műszaki Egyetemen. M. szerint, Szíria 2009-ben sem volt egy békés, vagy élhető ország, igaz, az akkori viszonyok össze sem hasonlíthatóak a maiakkal. Akkor még Damaszkusz vagy Aleppó virágzó arab városok voltak, utóbbi az egyik leghíresebb éjszakai élettel és bazárjaival több ezer nyugati turistát is kecsegtetett évente. Mi több, az Arab Államok kulturális fővárosa címet is elnyerte. Az átlag turista aligha érezhette a vészjósló jeleket. Arab ország, bazárok, minaretek, keresztények, felfoghatatlanul szép ókori romok, napsütés, tenger, alkudozás, színek és hangok sajátos mediterrán kavalkádja…Ám a helyiek másképp látták a dolgokat már 2009-ben is. Assad és kormánya gyakorlatilag ugyanazt a féldiktatorikus rendszert alkalmazta, amit harminc éve apja vezetett be. Az arab államokon végigsöprő kommunista

tendenciák az ötvenes, hetvenes években fosszilisként, egyféle oligarchikus diktatúrákként maradtak meg, amelyek próbáltak alkalmazkodni a mindig is a háttérben élő tribális, tradicionális szövetségekre és politikai berendezkedéshez. Ahogy a diktatúrákhoz dukál,

Assad kormányának is volt milíciája, kőkemény hadserege és rettegett titkosrendőrsége. A szigorú kormányzat ellenére, a hatalmi viszonyokban továbbra is nagy szerep jutott a vallási

vezetőknek, a szegény néprétegeket Marionette bábúként irányító imámoknak. Hogy a

Aleppó most

helyzet még bonyolultabb legyen, a szíriai vallási viszonyok ráadásul az egyik legheterogénebb képet mutatták az összes arab ország közül: voltak itt saját egyházzal rendelkező szíriai keresztények, görög keletiek, katolikusok, új protestánsok, síiták, szunniták és azon belül is több kisebb, nagyobb vallási csoport. Az, hogy ki hogyan és milyen módon értelmezi a Koránt, M. szerint attól is függ, milyen oktatásban részesült már otthon, családja körében.

A Korán egyféle „tribális” könyv: mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, így nagyon könnyen

válhat akár az agresszió útlevelévé. Az Assad kormány megtorlásai miatt egyre növekvő elégedetlenség, szegénység következménye az lett, hogy a kilátástalan szegénységbe jutott régiók lakói – ahogy ez alapszabály minden társadalomban – az extrémizmus, a szélsőség felé menekült. Egy arab országban ez azonban nem fasizmus, kommunizmus, anarchizmus formájában fog jelentkezni, ahogy mi, európaiak megszoktuk. Egy arab országban ez wahhabizmus néven fog elterjedni, azaz az iszlám egy olyan ágát fogják felkarolni a szegények, amely a legradikálisabb, legerőszakosabb. 

160.000 menekült egy táborban Jordániában

A 2011 –es „arab tavasz” természetesen Szíriában is kirobbantotta a forradalmat, ám a többiországhoz hasonlóan, itt sem úgy sikerült, ahogy az utcára vonuló fiatal elit elképzelte. M. szerint, akkor jelen volt még egy viszonylag demokratikus, kompromisszumokra kész, Assad-ellenes politikai elit, akik képesek lettek volna az országot megmenteni. Sajnálatos módon azonban, a kormány időben „lefejezte” az ellenzéket, így a forradalomból ismétvallási

kérdés lett, ami még csecsemőkorában ölte meg a forradalom eszméit. Így kerülhetett sorb arra, hogy a kormány és az ellenzék harcának eredményeként – és persze a környező hatalmak óvatos, de érezhető közbenjárására – megszületett az „Iszlám Állam” nevű terrorszervezet.

M. elmondása szerint, akik ehhez csatlakoznak, gyerek korúk óta szegénységben és agymosásban élő fiatalok, akik gondolkodás nélkül követik a helyi vallási vezetők szavait. Többségük még csak nem is törekszik önálló gondolkodásra, hisz szüleiktől is azt tanulták, hogy a túlélést az amúgy is hátrálná.  Szerencséjére, neki nem volt része már a háború szörnyűségeit átélni, hisz jóval azelőtt elhagyta szülőföldjét és azóta sem tért vissza. Szülei és testvérei azonban továbbra is Szíriában élnek. A déli országrész és szülővárosának környéke jelenleg is viszonylag „csendes” vidék, bár a feszültség, a félelem ott van az utcán és az emberekben minden egyes nap.

M. jelenleg Erfurtban, Németország szívében és alighanem legszebb városában tanul május óta. A jelenlegi helyzet miatt most úgy gondolja, hogy esélye sincs visszatérni hazájába és nem is szándékozik. Hevesen iszlám és vallás-ellenes, mert szülőföldje elpusztításának és a

Sziriai menekültek megköszönik a németek segitségét
Erfurtban

forradalom kudarcának is ebben látja okát. Szerinte az iszlám és a több tucat vallási ága rég eltért az egykor híres arab filozófia és az európai értékeket megmentő

egykori kultúra értékeitől. Fél attól, hogy a bevándorlók akik most Európában akarnak letelepedni, ide is elhozzák a vallási identitásukból fakadó félelmeiket, frusztrációikat, ezzel gátolva az integrációt és új konfliktusokat hozva létre. M. sajnos igen borúlátó: nem látja a menekültválság végét és még ha valami csoda folytán, a Nyugat belátná, hogy az egyedüli

valódi megoldás, a háború megállítása lenne Szíriában, az ottani emberek mentalitásának

megváltoztatására évtizedek kellenek majd. És a vallási konfliktusok által fertőzött mentalitásra most már rátelepedett a félelem és a terror szörnyűségeinek felejthetetlen traumája is.

*

Saját véleményként, néhány gondolattal megtoldanám kedves barátom, M.I.eszmefuttatását. Nemrég Manchesterben, az Egyesült Királyság második legnagyobb városában jártam. A szállásom az ún. „arab negyedhez” igen közel esett, így egy héten át, napi rendszerességgel többször is módomban állt az impozáns neogótikus egyetem felé vezető úton ennek a sajátos világnak a sejtelmeit megtapasztalni. A nagyobb európai városokban már évtizedek óta fejlődő és egyre terebélyesedő arab negyedek találhatóak. Ezeknek a városrészeknek az elemzése megfelelő képet adhat azoknak, akik rettegéssel és félelemmel tekintenek Európa megállíthatatlan átváltozásával szemben. A manchesteri ún. „arab negyedben” élők – k

Manchester, Rusholme negyed

urdok, afgánok, törökök, szírek, pakisztáni és indiai lakosok – döntő többsége szorgos, dolgos ember, akiknek rég van stabil munkahelye. Mi több, jelentős részük igen tehetős, befektető és a városi elitnek egy sajátos, igaz, kissé szeparatista részét képezik. Az utcák telistele egzotikusabbnál egzotikusabb éttermekkel, shisha bárokkal, bazárokkal és csillogó, villogó ruhásüzletekkel, ahol a legváltozatosabb muszlim divatot lehet napirenden követni. A legfrissebb és legjobb datolyát – életem egyik legjobb gasztronómiai élménye volt – is ott lehet kapni. A valósághoz hozzá tartozik ugyanakkor, hogy ez a városrész az egyébként is szörnyen koszos és rendezetlen manchesteri utcákhoz képest is sokkal kaotikusabb és gondozatlanabb. Ha ez vár a legtöbb német, svéd, finn vagy netalán, magyar városra az elkövetkező évtizedekben, akkor számolnunk kell azzal, hogy új infrastruktúrát és városkép-rendezést kell majd létrehozni a helyi politikusoknak.

Az, hogy miként fogja az egyre rasszistább, önmaga elefántcsonttornyából kommentáló és félelemtől elvakított Európa saját értékeit megvédeni és újraértékelni, sajnos egyelőre a számos megválaszolatlan kérdések egyike.

 

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2015. szeptember 15-i számában.