Verespatak világörökségéről

Elogy for Rosia Montana (Verespatak, Alburnus Maior), one of the few places in the world, where Roman mines were discovered and a continuous mining activity existed since antiquity. The site - after a struggle of a decade with politics and wild capitalism - was finally accepted as official nomination for the UNESCO World Heritage site. Official decision in 2018.

A leköszönő Dacian Cioloș kormány egyik utolsó döntéseként 2017. január 4-én sikeresen benyújtották a Verespatak – kulturális és bányászati táj címet viselő vaskos pályázati anyagot az UNESCO Nemzetközi Bizottságához. Ezzel egy 2011 óta tartó folyamat zárult le, melynek előzményei azonban kétezer évvel ezelőtt kezdődtek. Elógium arról, miért egyedülálló a világon Verespatak kulturális és természetvédelmi tája.

Az ókori latin források szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Traianus császár két háborúban elfoglalta a Dák Királyságot és Decebalus király mesés, 160 tonnát nyomó aranykincséből felépítette a ma is milliók által látogatott Forum Traiani-t és világhíres oszlopát Rómában. Azt már valószínűleg Traianus is tudta, hogy a Dák Királyság területén vannak olyan hegyek, amelyek igen gazdagok aranyban. A dákokkal akkor már két évszázada létező gazdasági kapcsolatok bizonyára számos római kereskedőt sodortak az Érchegység ködös völgyeibe, ahol a feltételezések szerint, a dákok is űzték az aranybányászatot – vagy legalábbis, az aranymosást. A meghódított Erdély alig néhány év alatt vált a Római Birodalom szerves részévé és lett 160 éven át Európa egyik legfontosabb gazdasági erőforrása. Bár a rómaiak bányásztak aranyat Hispániában és Dalmáciában is, az Érchegység közepén elterülő Nagycsetáté, Nagykirnyik és Igrény vulkanikus-dacit masszívumai a Római Birodalom

legfontosabb felszínalatti aranybányái lettek. A Kr.u. 131 és 167 között keletkezett, a világon szinte egyedülálló viaszos táblácskák – amelyeket az egykori római bányászok a bányajáratokban felejtettek – bizonyítják, hogy Dalmáciából és a Birodalom szinte minden részéről sereglettek ide az aranybányászatban jártas szakemberek, bányászok és kereskedők. Alburnus Maior, a mai Verespatak csak egyike volt a ma már név szerint is ismert számos római bányászgyarmatnak, amely Ampelum (Zalatna) körül csoportosult. Az Érchegységnek ez a középső régiója – a kimeríthetetlen aranyforrás miatt – olyan különleges pontja volt a Római Birodalomnak, hogy sajátos jogi státusszal és saját

pénzügyi biztossal rendelkezett. Ekkor keletkeznek azok a római bányajáratok, amelyek ma a világon egyedülállóak. A több kilométeres római bányajáratoknak ma csak egy rövid szakasza látogatható 1981 óta a nagyközönség által, de az 1999 óta Béatrice Cauuet francia régész és csapata által vezetett nemzetközi kutatócsoport ásatásai révén sikerült feltárni újabb, eddig ismeretlen római járatokat és tisztázni a bányák kronológiáját is. Nagyrészt ezek a bányák tartották életben Dacia provinciát és tették lehetővé azt, hogy a mi vidékünk is részese lehetett annak a birodalomnak, amely a mai modern Európa alapkövének számít. A római bányák és az ott folyó bányászéletről tanúskodó, 1786 és 1855 között felfedezett viaszos táblácskák nemcsak egyedülálló jellegük miatt érdemesek a világörökségi címre, de a régió és általánosságban, Európa történetében játszott szerepük miatt is. A Római Birodalom határai és gazdasága másképp nézett volna ki, ha a dalmáciai illír bányászok nem áskálódnak olyan mélységekig a Nagycsetáté gyomrában.

A római aranyának legendája a középkorban is elevenen élt a köztudatban. A francia kutatócsoport talált olyan fadarabokat is a római vájatokban, amelyek a X-XII. századra datálhatók. Levéltári

források pedig arról tanúskodnak, hogy a Kirnyik (Chernech) neve már 1347-ben is ismert volt. Köleséri Sámuel pontosan háromszáz éve keletkezett Erdély aranybányászatáról (Auraria Romano-Dacica, Szeben, 1717) című munkájában azt írja, hogy az arany bányászata Verespatakon és Abrudbányán folyamatos volt. Erről tanúskodik Georg von Reichersdorff 1550-es vagy Pierre Lescalopier 1574-es beszámolója is. A Bethlen Gábor féle bányászreform után, 1684-ben már 60 kőzúzó malom létezett Abrudbánya környékén, ezek egyike ma is a verespataki Bányászati Múzeumban látható. Köleséri Sámuel 1717-ben irt és egész Európában ismert könyvében rendkívül szemléletesen örökíti meg azt a Verespatakot és az abrudbányai aranybányászatot, amely még a nagy Mária Terézia féle bányászreform előtti állapotokat tükrözi. Leírásából számos, korabeli régészeti felfedezésről és az egykori római világ emlékeinek állandó jelenlétéről is olvashatunk. A XVIII. században Verespatak minden szempontból megváltozott. 1756 után szászokat telepítenek a településre, új evangélikus, unitárius, katolikus templom épül és a környék számos masszívumában újraindul a földalatti bányászat. Alig 40 év alatt, Verespatak faluból egy kisvárossá nőtt és lett az Érchegység aranybányászatának és Erdély gazdaságának egyik jelentős központjává. Ez fokozódott a XIX. században is, amelyről többek között Téglás Gábor régészeti beszámolói és CsikyLajos 1873-as pittoreszk felvételei is tanúskodnak. 1857-ben például Lukács Béla a Korabia hegycsúcson felfedezi azoknak a római bányászoknak a temetőjét, akik a világhíres vájatokban dolgoztak. Ekkor készül el a verespataki bányák első bányász-térképe is 1868-ban Franz Pošepný által. A bányász városban – ahogy 1800 évvel ezelőtt is – mindenki a föld alól előkerülő arany kitermeléséből élt egészen az 1980-as éveik, amikor a föld alatti bányászatot felváltotta a felszíni bányászat. Az 1999-ben indult, sok vitát és politikai csatározást kiváltott, a Rosia Montana Gold Corporation kanadai vállalat által kezdeményezett és részben általuk is támogatott régészeti ásatások egészen 2012-ig tartottak és a világon egyedülálló római bányászgyarmat-rendszert tártak fel. A kanadai cég egy évtizeden keresztül tartotta feszültségben az országot és segítette elő azt az egyedülálló civil mozgalmat és kezdeményezést, amely tízezreket vitt utcára az ország számos nagyvárosában és tette lehetővé Verespatak nemzetközi elismertetését és megismertetését.

A „Verespatak-ügy” egy olyan mozgalommá nőtt, amely etalonjává lett a liberális, környezettudatos és saját kulturális és természeti örökségéért felelősséget vállaló, azt megismerni és megőrizni akaró fiatalok Romániájának.  Verespatakért két, Európát megrengető Birodalom is eljött hozzánk és ez a település játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy Romániában is felismerjék végre, hogy a természeti örökség és a régészeti emlékek nem csak kövek a tájban, hanem saját identitásunk meghatározó elemei. Ezt, a ma alig 2000 fős községet és annak omladozó épületeit, még menthető természeti és kulturális örökségét terjesztette fel Románia most a világörökségi listára és remélhetőleg, 2018-ban el is nyeri azt.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. január 9-i számában.

A gorilla és a gyerek, avagy a természet rendjéről

„De ezek, mint oktalan természeti állatok, amelyek megfogatásra és elpusztításra valók, azokat, amiket nem ismernek, káromolván, azoknak pusztulásával fognak el is pusztulni”

II. Péter levél:2:12

Az ábrahámi vallások (zsidó-keresztény és iszlám hagyományok) szent szövegeiben az állatvilág számos alkalommal szerepel negatív metaforaként, a romlás, pusztulás, a fékezhetetlen ösztönvilág megtestesítőjeként, szembeállítva a tudatos, istenfélő és a világot uralni kész és hivatott Emberrel. Bizonyos passzusokban az állatok megszelídítése és használata mint istenadta kötelesség szerepel, amely az emberi fejlődés és civilizáció egyik léptéke már a bibliai hagyományokban is. Jellemző, hogy gyerekkönyveken kívül, csupán J. G. Wood XIX. századi művei foglalkoznak az állatok bibliai szerepével monografikus szinten. Iskolai tankönyveinkben rendre azt olvassuk, hogy az állatok megszelídítése és haszonelvű kisajátítása az emberi civilizáció egyik legfontosabb lépcsőfoka volt.

Nemrég az egyesült államokbeli Cincinnati Gorilla Parkjában egy nagy botrányt kiváltott esemény ismét előtérbe helyezett néhány, sokak számára kellemetlen, mások számára eleve érthetetlen vagy feleslegesnek vélt kérdést, amelyet most egy meglehetősen személyes szemszögből, saját véleményként tárok az Olvasó elé.

Ismeretlen körülményeket követően, Michelle Gregg négyéves fia bemászott a gorillák számára elkülönített, a felvételen alapján igen tágas térbe. Bár az állatkert igazgatója szerint, a kerítést nemrég újították fel egy közelgő kiállítás és bemutató miatt, úgy tűnik, hogy Gregg fiának sikerült egy olyan helyet találnia, ahol a kerítésen átmászott, majd egy bokros részen lecsúszott a gorillák által lakott sziklás területre. Beszámolók szerint, a fiú közel tíz métert zuhant. A világsajtót bejárt felvételek szerint, egy patakban találta magát, ahol a 17 éves fiatal nyugati gorilla (gorilla gorilla), Harambe rátalált. A Brownswille-i Gladys Porter állatkertben született és 2014 óta Cincinnatiben élő főemlős egy sarokban talált a gyerekre. Miután felmérte és megfogta, egy gyors mozdulattal a folyón keresztül elrángatta a gyereket a kezénél fogva. Ezt követően a felvételeken az látszik, hogy a főemlős kézen fogja, simogatja és az egyre erősödő hangzavartól és sikoltozástól próbálja megvédeni a gyermeket. Bár a felvételek itt véget érnek, a sajtótájékoztatókon elhangzottak alapján nem volt szó arról, hogy a gorilla fizikailag bántalmazta volna a gyermeket amíg az a főemlőssel volt (kimenekülését követően, a kórházban csupán kisebb zúzódásokkal kezelték, majd hazaengedték). Ennek ellenére, a gorillát éles fegyverrel lőtték le, annak életét kioltva.  A világsajtó és a közvélemény azóta is hangos az állatkert igazgatójának döntését vitatva. Sokak a szülőket hibáztatják, akik egyértelműen figyelmen kívül hagyták a saját gyermeküket, akinek volt ideje bemászni egy elvileg védett területre. Mások az állatkert vezetőségét tartják felelősnek, akik más megoldást is választhattak volna (elterelés, altatófegyver, kommunikáció).  Míg akadnak olyanok is, akik a szülői ösztönre alapozva, teljesen jogosnak és megalapozottnak tartják ezt a döntést, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a világ egyik legveszélyeztetettebb állatfajának egyik példánya kellett meghaljon – ráadásul a születésnapján – csak azért, mert egy gyerek úgy döntött, hogy neki jobb helye van egy gorilla ketrecben, mint odakint. A sajtóvisszhangból és a közvélemény hangjából az is egyértelműen kiviláglik, hogy a gorillákról alkotott képünk alig változott Paul Du Chaillu

Az első gorilla-ember találkozás

francia tudós 1867-es első gorilla élménye óta. A hollywoodi „King Kong” vad és fékezhetetlen fenevadjának mítoszát még Dian Fossey, a legendás primatológus mártírsága sem tudta a nagyközönség előtt lerombolni. Anthony Hopkins 1999-es filmszerepe az Ösztönben sem járt nagy sikerrel.  A gorilla, bár 99%-ban ugyanazzal a genetikai állománnyal bír, ugyanazokat a betegségeket hordozza mint az ember, továbbra is „átkozott” faj: létükhöz tragédiák, gyilkosságok és botrányok társulnak. Az emberek többsége továbbra is úgy gondolja, hogy az az állat, amely 2007 óta immár bizonyítottan tud jelbeszéddel kommunikálni és felismeri magát a tükörben (öntudat?), nem elég intelligens ahhoz, hogy felismerje egy emberi kisgyermek törékenységét, védtelenségét és kiszolgáltatottságát.  Glenn E. King idén megjelent „Primate behavior and human origins, Routledge, 2016 (Főemlősök viselkedése és az ember eredete”) című kiváló munkájában számos olyan formáját írja le a gorillák agresszív viselkedésének, amely valóban, táplálhatja az emberekben a vadállatról alkotott hamis képünket. Azonban, King kiemeli, hogy a gorillák körében megfigyelt agresszió elsősorban rituális és vagy két nőnemű, vagy két hímnemű közötti erőfitogtatásról, dominancia-harcról van szó. Kiemelten fontos, hogy a gorillák rendkívül érzékeny lények, akiknek számos mimikája és nyelvi kifejezése van a félelemre (többek között a hüllőket sem szeretik). Mindez egyértelműen bizonyítja, hogy rendkívül fejlett az érzelmi rezonanciájuk. A cincinnati esetben pedig egyértelműen látszik, hogy a gorilla érzi, tudja a gyermek félelmét és megzavarodik a hangzavartól. Közel tíz percet volt bent a gyerek egy kétmázsás állattal, mégis, apró zúzódásokkal úszta meg ezt a remélhetőleg életre szóló élményt. A gorillának mégis, meg kellett halnia, ráadásul ennek a néhány napig

tartó felháborodáson kívül, az égvilágon semmilyen következménye nem lesz.

Ha egy múzeumban egy gyerek megrongál egy Monet festményt, a helyszínen lévő és figyelmetlen szülőket éri a felelősség, akiknek valószínűleg a jog szerint, fizetniük kell a restaurálást. Ugyancsak, ha egy gyémánt eltűnne egy gyermek miatt, a szülőket érné a felelősség. Ez jelzi jelenlegi emberi társadalmunk értékrendjét és a vagyon, mint identitás-faktor dominanciáját. Annak ellenére, hogy kevesebb ezüsthátú él fogságban, mint ahány Monet festmény van a világon, az ő életük jelenleg nem ér egy jogi precedenst. Gregg és fia boldog és „hálát ad Istennek, hogy megvédte őket a bajtól”.

Az ábrahámi vallások teremtésmítoszai miatt, számos kultúrában ma is gyökeresen él az a nézet, hogy a természet Isten ajándéka az ember számára. Ez azt jelenti, hogy ezt,mi, emberek kaptuk, hogy sáfárkodjunk vele. Néha összejön, néha nem. A valóság azonban az, hogy ez nagyon nem így van. Egy földrengés, árvíz, vulkánkitörés azok a mementók, amelyek rámutatnak a tényre, hogy az ember csak egy porszem a természet ereje előtt és bármilyen fejlett is materialista intelligenciájában, az általa kialakított „a természet az ember ajándéka” koncepció ezekben a tragédiákban válik semmissé és hibássá.  Harambe halála és a természeti csapások remélhetőleg nemcsak Gregg és fia számára, de a több hétmilliárd embernek is megtanítják talán, hogy az ember a természet része, és nem annak koronája.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap június 3-i számában.