În cartea sa recent publicată, Alexandru Madgearu (Expansiunea maghiară în Transilvania, Editura Cetatea de Scaun, 2019) intră deja din primul capitol al cărții (pp.1-47) în cea mai mare problemă istoriografică, care a servit metaistoria esențială pentru mișcarea națională românească după secolul XVIII (continuitatea teritorială a romanității în Ardeal și sinteza daco-romană) și a devenit o temă istorică care are cel puțin patru narative istorografice diferite: cel academic românesc (teoria continuității daco-romane și formarea limbii daco-romane în Transilvania), pseudo-istoric românesc (despre origini și continuități irreale), cel academic maghiar, preluat uneori și de străini (teoria imigraționistă și lipsa dovezilor arheologice pentru continuitate teritorială) și povești pseudo-istorice maghiare (despre relația hunică-maghiară sau alte rătăciri istorice).
Madgearu - deși folosește abundent și bibliografia maghiară - în carte prezintă exclusiv teoria academică românească despre populația Transilvaniei din sec. IX-X. El afirmă pe baza argumentelor prezentate de George Vâlsan din 1928 (!) că ”nu putea exista o acomodare între țăranii romanici și slavi” și ”populația romanică a fost nevoită să se refugieze în zonele mai înalte și împâdurite”. Vălsan afirma cu o sută de ani în urmă, că ”leagănul poporului român” era Blachia menționată în 1204 (azi undeva în răspântia de la Porțile de Fier) și românii erau păstori seminomadici. Madgearu prezintă foarte scurt (3 rănduri) abordarea interdisciplinară a lingvistului Alexandru Philippide sau arheologiilor Kurt Horedt și Gheorghe Baltag, care afirmau, că ”arheologia nu poate demonstra prezența unei populații autohtone mai ales după secolul VII”. Madgearu - citând pe Pușcariu, Niculescu și alți lingviști - afirmă că este plauzibil existența unei România antiqua și că ”toate graiurile dialectului daco-român își au originea în Transilvania din care s-au desfășurat mișcări centrifuge”. Madgearu discutând perioada problematică între secolele VIII-X. afirmă clar că ”chiar dacă au existat români în Transilvania secolelor IX-X, urmele lor materiale nu pot fi separate de cele ale slavilor”. Mai tărziu, autorul il citează și pe I. Stanciu și ipoteza lui despre răspăndirea ceramicii la roată rapidă, ca un element ”roman/ român” în arheologie, deși Madgearu afirmă că asta rămâne doar o ipoteză. Din păcate autorul nu-l citează articolul lui Takács Miklós despre arheologia vlachilor (Takács Miklós 2004: A balkáni vlachok kutatásának régészeti vetülete. In: Horváth László – Laczkó Krisztina – Mayer Gyula – Takács László (szerk.): ΓΕΝΕΣΙΑ Tanulmányok Bollók János emlékére. Budapest, 239–269.). Madgearu descrie detaliat cum arătau ”obștile” montane și localitățile românești din sec. IX-X. (pp.18-20) dar din păcate fără analogii arheologice, astfel descrierea lui rămâne un exemplu de metaistorie contemporană haydenwhiteiană.
Neavând alte argumente solide și științifice, autorul astfel rămâne la sursele lingvistice și analiza hidronimelor.
Importanța acestor surse întradevăr au fost recunoscute de toți lingviști, și de români și de maghiari. Primul studiu exhaustiv în tema asta este scrisă de Kniezsa István în 1942. El afirmă că numele fluviului Tisa de exemplu - deși apare în aceași formă deja și la Priscos și Iordanes - maghiarii au preluat de la slavi. De la cine au preluat însă slavii, Kniezsa nu argumentează. Kniezsa foloseste abundent lucrarea lui Nicolae Drăganu din 1933 (Românii în veacurile IX - XIV pe baza toponimiei și a onomasticei), argumentând, că Someșul nu are cum să provine din Samus latin, ”a” latinesc niciodată nu se transformă în ”o”. Exact aceași problemă lingvistică apare și în cazul răului Maris, care devine Mureș / Maros. Kniezsa și Drăganu propune o tranziție slavică, dar nu se știe cum s-a transmis la ei în secolul VIII-IX. Din păcate, A. Madgearu nu discută detaliat nici măcar argumentația detaliată a lui Drăganu. Foarte problematic este și cazul hidronimelor Olt și Timiș, amândouă având forme radical diferite și în română și în maghiară față de cele antice, deși originea lor sunt fără îndoială, antice (latine sau chiar pre-romane / scitice, tracice, illirice).
Din păcate, primul capitol a volumului lui Madgearu - care începe cu o întrebare paradigmatică și esențială pentru istoriografia românească (care era teritoriul popular de români la nord de Dunăre în secolele IX-X) nu prezintă suficiente dovezi arheologice dar nici lingvistice, ignorând nu numai lucrările esențiale lingvistice românești (Drăganu, Philippide) dar și o discuție holistică a surselor arheologice și a istoriei glocală (continentală și regională) a Bazinului Carpatic (o alternativă pentru asta vezi în Gáll 2019, capitolul VI.).
"Primatul" istoric și continuitate teritorială era miza și punctul tensionat al istoriografiei într-o epocă, când asta reprezenta și legitimizarea legală și politică a mișcării naționale sau contraatactului imperialist maghiar. În secolul 21. această temă nu mai reprezintă o ”miză” iar în epoca arheologiei postprocesualistă etnicizarea surselor arheologice nu mai e o metodă dorită, astfel reinterpretarea interdisciplinară a surselor literare, arheologice, lingvistice și etnografice ar fi esențială, la fel și dezvoltarea arheologiei rurale și montane, două subdiscipline, ce ar putea să ne ajută mult la înțelegerea schimbărilor sociale.
Ahmet Rasim szerint Isztambul – az egykori
Konstantinápoly – szépsége a város szomorúságában rejlik. Orhan Pamuk 2003-ban
irt és 2007-ben, majd 2018-ban magyarul is kiadott Isztambul című köteténél
szebben talán senki nem írta le még a 2800 éves város lenyűgöző hangulatát,
történelemtől ittasult utcáit, szegénynegyedeit és monumentális történelmének
melankóliáját. A város szíve, legmonumentálisabb szimbóluma azonban minden
kétséget kizáróan a Hagia Sophia székesegyház, az egykori Konstantinápoly és a
Bizánci Birodalom legnagyszerűbb építészeti csodája, a keleti kereszténység
egyik legfontosabb épülete, amely 1453 és 1935 között mecsetként, majd 1935 óta
múzeumként vonz évente több millió turistát. Erdogan török elnök döntése és a
legfelsőbb bíróság jóváhagyását követően a legendákkal övezett, misztikus
erőkkel felruházott épület 2020. július 24-étől ismét mecsetként fog szolgálni.
Erdogan döntése felháborította a teljes keresztény világot: a manapság
„szultánként” becézett török elnök döntését elítélte az UNESCO világszervezet
vezetősége, a római pápa, az orosz elnök, az Egyetemes Ökumenikus
Világszervezet, az amerikai külügy, Görögország és megannyi más európai egyházi
és politikai szervezet is. Miért vált ki egy épület ekkora érzelmi hullámot és
világszintű felháborodást? Mi a Hagia Sophia titka és mi lesz ezt követően a
sorsa? A válaszért Nagy Konstantin császár koráig kell visszamennünk…
Erich Lessing fotója az 1970-es évekből
A belső és külső támadásoktól és válságok sokaságától
roskadozó IV. századi Róma megújhodásra szorult. Az egyértelműen kelet és
nyugati részekre oszló birodalom nyelvi és kulturális hagyományaiban is
radikálisan eltérő Keleti része jelentette a jövőt az akkor már ezeréves Róma
továbbélésének. Nagy Konstantin császár kiválóan felismerte ezt a jelenséget,
ahogy azt is, hogy a birodalom egyik legjelentősebb társadalmi és vallási
csoportja, a kereszténység fogja jelenteni a birodalom jövőjének társadalmi
továbbélését. Constantinus víziójának és reálpolitikájának titkát és a
„rómaiság” megmentésének biztosítását két döntése jelentette: a keresztény
vallás elfogadása Kr.u. 313-ban és egy új, birodalmi főváros megalapítása,
Constantinopolis, azaz Konstantin városának létrehozása. Az egykori Byzantium
nevű görög emporion, gyarmatváros (amely akkor már legalább ezer éve állt)
helyén létrehozott új város a régi hellenisztikus városalapítások hagyományát
követve vette fel alapítója nevét és minden épületében Róma pontos mása akart
lenni. Városfalai, hatalmas császári palotája és óriási hippodromja, sportpályája
a császári Róma legnagyobb középületeinek fényét és dicsőségét hivatott
folytatni. Több száz felbecsülhetetlen értékű szobor, obeliszk és a görög-római
kultúra legjavát szállítják az elkövetkező években Konstantin új városába,
amely már a negyedik század végén méltó párja Rómának és Alexandriának, a
mediterrán világ két legnagyobb metropoliszának. 360 körül épül fel II.
Constantius császár idején a Μεγάλη Ἐκκλησία (Megálē Ekklēsíā) néven ismert
első nagy keresztény bazilika az Aranyszarv öbölre néző kecses félszigeten,
amely a császári város szíve és Európa és Ázsiát, Keletet és Nyugatot
politikailag, kereskedelmileg és kulturálisan is összekötő híd lett
évszázadokon át. A negyedik századi első bazilikáról csak néhány soros irodalmi
leírás maradt fent későbbi bizánci forrásokból, feltehetően hasonlóan
monumentális épület lehetett, mint a római Szent Péter és Szent Pál bazilikák
első, negyedik századi változatai. A második épületet egy nagy tűzvészt
követően, II. Theodosius császár idején, 415-ben avatják fel. A Rufinus mester
által épített, belső szerkezetében hasonló, ám díszítésében már az ötödik
századi sajátos bizánci művészeti hatást mutató épület alig 120 évet áll,
amikor 532-ben leég. 1935-ben Alfons Maria Schneider német régész ennek, a Theodosius-féle
épületnek találja meg a maradványait és gyönyörű domborműveit, köztük a
tizenkét apostolt bárányként ábrázoló híres reliefet is.
Konstantinápoly a VI. században
A ma álló épületet Nagy Justiniánusz császár idején 532.
február 23-án kezdik el építeni és 537. december 27-én avatják fel. A Procopius
De Aedificiis című művében
részletesen leirt építkezést milétoszi Iszidorosz és tralleiszi Anthemiosz
mérnökök és tudós épitészek vezették. Az alig öt év alatt létrehozott
monumentális épület korának legnagyobb egyházi épülete volt és az akkori világ
építészeti csodája. Monumentális kupolája sokáig a világ legnagyobb kupolája
volt, minden későbbi dóm és majdani mecset prototípusa és „anyja”. A templomok
temploma, az új Róma, az akkor még egységes Imperium Christianum monumentális Pantheonja.Ugyanaz az építészeti nyelven megjelenített
kultúrpolitika legmagasztosabb szimbóluma, amit a periklészi Athén Parthenonja
vagy a hadrianusi Róma Pantheonja jelentett a maguk korában. A belső teret
díszítő mozaikok II. Jusztin császár idején készülnek el a VI. század végére.
558 május 7-én a hatalmas dóm egy földrengést követően beomlott, igy alig húsz
évvel az avatást követően újra kellett építeni Iszidorosz mesterművét. A dóm és
az épület matematikai mestermű, amely magában egyesítette a klasszikus
görög-római tudomány akkor még megmaradt és nagyra becsült hagyatékát, elsőként
egyesítve a keresztény misztika és keleti zeneiség hagyományaival. A Hagia
Sophia – „szent bölcsesség” – a konstantinápolyi pátriárka
székhelye, a keleti
keresztény világ központja lesz.A
székesegyház akusztikájának sajátosságát nemrég a Stanford
Egyetem kutatói rekonstruálták, visszaadva az 1400 évvel ezelőtti bizánci
énekek hangulatát. A VIII-IX. században az épület számos sérülést szenved:
belső díszítéseit – így az eredeti mozaikokat és szobrászati alkotásokat is –
az ikonoklaszt mozgalom hívei elpusztítják, majd 869-ben ismét földrengés
sújtja. A legnagyobb változásokra a nagy 989-es földrengést követően kerül sor,
amikor az örmény építészet legnagyobb alakja, Trdat gyakorlatilag újraépíti a
kupolát és számos melléképület is ekkor épült fel. A fő kupola piasztereit
díszítő monumentális kerub-mozaikok is ekkor kerülnek fel a falra. A
jusztiniánoszi épületből ekkor már alig maradt valami, ami a dicső VI. századra
emlékeztetett volna. A Szent István királyunk korában író Stepanos Asoghik (Ստեփանոս
Ասողիկ) örmény történetíró szerint a nagy 989-es földrengés porig rombolta a
Hagia Sophiát. 1204 és 1261 között az épületet kifosztják a keresztes hadak és
rövid ideig római katolikus templommá alakítják át. Első átalakítása és
megszentségtelenítése tehát a nyugati keresztények „bűne”. 1344 és 1354 között
az épület üresen, romos állapotban állt az immár sokadig pusztító földrengést
követően. Az akkor már csak önmaga árnyékaként megmaradt Bizánci Birodalomnak
nem voltak meg a kellő forrásai, hogy a nyolcszáz éves épületet felújítsa.
Kisebb felújításokat végül Astras végez a megrongált épületen.
Orbán ágyúja 1453-ban
1453 májusában Konstantinápolyt heteken keresztül
ostromolta az akkor már birodalmi erejű török hadsereg II. Mehmed (a Hódító)
szultán vezetésével. Az ádáz küzdelem, amelyben magyar ágyútól a legbabonásabb
vallási szertartásokig istenek és emberek egyaránt részt vettek, csakúgy mint a
trójai vagy majd a nándorfehérvári és szigetvári csatában, az esemény
csúcspontját egy csoda, egy divinatio jelentette: egy villámcsapást követően a
Hagia Sophia – a városfalon túl is látható, monumentális kupolája – órákon át
különös fényt bocsájtott ki. A feltehetően a mai fizika által könnyedén
megmagyarázható elektromágneses jelenség egyértelműen csodaként lett értelmezve
II. Mehmed hadseregében: Allah velük van. A templomban a legmagasztosabb
bizánci szertartást végző bezsúfolódott keresztények számára azonban egyértelmű
jel volt, hogy a vég közel. 1453. május 29-én a török hadak beözönlöttek a
városba. A napokon át tartó fosztogatás nem kerülte el a Hagia Sophiát sem, bár
II. Mehmed számára különös csodálatot keltett a monumentális épület. A városi
legenda, miszerint lóval vonult be hamis: Hehmed azonnal egy ulémával, azaz
hittudóssal felolvastatta az as-sahadát, az Iszlám hitvallást, amely a mecsetté
alakítás első és legfontosabb aktusa (Asshadu
alla iláha illá Allah wa asshadu anna Mohammadan raszúl Allah - Tanúsítom,
hogy nincs
más isten csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az Ő küldötte). A
romos épület fokozatosan alakult át mecsetté. A minareteket 1481-ben fejezik be,
a keresztény mozaikokat pedig csak II. Nagy Szulejmán idején fogják levakolni
és lefedni, súlyos károkat okozva ezáltal a X. századi bizánci művészet
remekművein. Szulejmán idején készülnek az akkor már Ayasofya mecset néven
ismert épület iszlám művészeti díszítései is. A mihrab mindkét oldalán álló
reneszánsz gyertyatartókat Szulejmán Buda ostromakor, feltehetően Mátyás
reneszánsz udvarából hozatta Isztambulba. Ezeket Karácson Imre azonosította és
ma is a Hagia Sophia híres „magyar” emlékei közzé tartoznak. Az épület mecsetté
alakításának művészi és építészeti formáit a legendás török építész, Szinán
munkásságának köszönhetően nyeri el, akinek számos híres mecsete a Hagia Sophia
kupoláját másolja. 1717-ben újravakolják az épület belsejét, aminek köszönhetően
„megmenekülnek” a bizánci mozaikok, azokat ugyanis darabonként talizmánként
árulták a XVI-XVII. századokban.
Hagia Sophia mecsetként
A Hagia Sophia művészettörténeti és történelmi értékére a
XIX. századi kutatások hívták fel a világ figyelmét. Az 1847-49 között a
Fossati fivérek vezetésével zajló nagyivű restaurálási munkálatok első
alkalommal mutattak rá az épület rendkívüli történelmi értékeire és
jelentőségére és mentették meg a pusztulástól.
1935-ben Kemal Atatürk szekuláris államreformjának
egyféle szimbólumaként, a Mehmed által mecsetté alakított épületet múzeummá
nyilvánította, a szőnyegeket elvitette, a mozaikokról pedig lekaparták az
évszázados vakolatot. Ennek ellenére, az épület restaurálása elsősorban a 90-es
években kezdődött el és a mai napig nem fejeződött be. Bár az elmúlt 80 évben a
Hagia Sophia – Ayasofya múzeumként szolgált, 2013 óta a minarettekből elhangzik
az imámok szólama. 2015-ben, amikor Ferenc pápa elismerte az örmény népirtást, Mefail
Hızlı, Isztambul főmuftija kijelentette, hogy az épület mecsetté alakítása
elkerülhetetlen lesz.
Az épület történetét nyomon követők és Erdogan
politikáját jól ismerők tehát nem lepődtek meg ettől a lépéstől. Ez
borítékolható volt évek óta már. A törökök jelentős része örömmel fogadta a
hírt, bár az Edogan politikája ellenzők és az atatürki örökség hívei nem nézik
jó szemmel a vallási radikalizálódás és a szekuláris állam teljes leépítését. Erdogan
2020 július 10-én bejelentette, hogy a Hagia Sophia mecsetté alakítására július
24-én kerül sor. A nemzetközi felháborodásra reagálva a török hatóságok
bemutattak egy dokumentumot, amelyen az szerepel, hogy II. Mehmed
„megvásárolta” a konstantinápolyi keresztényektől az épületet és saját
költségén újította fel azt, valamint hangsúlyozták, hogy az épület UNESCO
státusza, tehát nemzetközi világörökségi helyzete nem fog változni. Bár
mecsetként fog működni, de ahogy a római Pantheon vagy más, turisták által
látogatott keresztény templomok ahol még mindig tartanak szertartásokat is,
továbbra is nyitott lesz turistáknak és látogatóknak. A keresztény
ábrázolásokat megőrzik, de a szertartás idejére egy lézertechnikával vagy
szőnyegekkel fogják elsötétíteni és lefedni.
Thomas Whittemore 1935 után
a mozaik restaurálásakor
A Hagia Sophia csak egyike a szakralitásában megváltozó
épületeknek. Templomokat évszázadokon át alakitanak át a történelem folyamán: a
rómaiak az evocatio deorum ritusával kérték ki az etruszk istenségeket és
alakitották át egykori templomaikat, a korai idők keresztényei a római
templomokat (igy a Pantheont is) templommá alakítják, ahogy keresztény
katedrálissá lett a cordobai nagy mecset is. A törökök több tucat templomot
tettek mecsetté, néhol azonban – így Pécsett is például – a XVIII. században
aztán keresztény templom lett a mecsetekből. A szakrális terek kisajátításának
tehát évezredes történetének egy újabb, XXI. században már ritka esetének
vagyunk most szemtanúi.
Sajnos csak bizakodni tudunk, hogy a tucatnyi
földrengést, átépítést és történelmi viszontagságokat átélt épület legrégebbi
részletei, a bizánci művészet remekművei érintetlenek maradnak. Reményvesztett év
lenne ez ha világjárvánnyal, gazdasági járvánnyal, üstökössel és
Konstantinápoly örökségének újbóli elvesztésével kellene egyszerre számolnunk.
Regatul medieval maghiar era unul dintre
cele mai importante puteri în Europa Centrală. În epoca regilor Ștefan I,
Ludovic cel Mare, Sigismund de Luxemburg și Matia Corvin exista o putere
rezultată din relațiile internaționale avute cu Anglia, și care se întindeau
pănă în mijlocul Asiei și sudul Europei. Era o putere importantă și oarecum, o
”minune” istorică, fiindcă majoritatea popoarelor semi-nomadice care au ajuns
în Bazinul Carpatic după secolul IV, au dispărut în mai puțin de 100-200 de
ani. Nici hunii, nici avarii
nu au stat mai mult de 2-3 secole în Europa Centrală. Maghiarii sunt primii
care au reușit, după Imperiul Roman, să creeze un sistem urban și statal în
această zonă.
Însă, Ștefan I știa foarte bine că ”integrarea” maghiarilor în
Europa Creștină - în Imperium Christianum - este posibilă doar prin aderarea la
creștinismul occidental, prin crearea unui stat multietnic și multicultural
creștin. Documentul principal care arată esența
politică și filosofică a regatului Arpadian este primul document legal maghiar
din 1027 cunoscut sub numele Admonitiones sau Libellus Sancti Stephani regis de
institutione morum ad Emericum ducem. Scris probabil de episcopul Asrik/
Asztrik, în capitolul VI. ”Ștefan” afirma că puterea regală într-o țară
monolingvistică și monoculturală este vulnerabilă. Această doctrină a regatului
maghiar se observă clar și în colonizarea sașilor, iașilor, cumanilor și
istoria comună cu Moldova sau chiar, Țările Românești din epoca arpadiană.
Regatul Maghiar întotdeauna era o țară multietnică și multilingvistică. În
această zonă a Europei era absolut firesc. Nu există nici o regiune majoră
monoetnică, probabil din neolitic încoace.
Demografia istorică a Ungariei
devine și mai heterogenă și complexă după 1241, dar mai ales, după epoca
otomană (1526-1686).Schimbările
socio-religioase în sec. 15-17, au schimbat radical și echilibrul universal creștin,
unde, pe moment, și românii aveau un rol foarte bine cunoscut în societatea
maghiară (universitas Vallachorum). Cu dispariția regatului în 1526, dispare și
unitatea creștină. Sunt 3 factori esențiali care au schimbat radical situația
Bazinului Carpatic: 1) reforma religioasă și diversificarea identităților
culturale 2) apariția tiparului și importanța limbiilor naționale 3) schimbarea
demografică și a mobilități etnice majore. Aceasta schimbă radical peisajul
cultural în zonă, astfel mitul și dorința elitei maghiare de a ”reconstrui”
regatul Sf. Ștefan era o iluzie deja în secolul XVIII.
Mesajul
principal din 1027, în legătură cu bogăția multiculturalității, a dispărut din
mentalitatea colectivă, sau mai bine zis, din discursul politic a elitei
nobiliare. Sfăntul Ștefan și Sf. Coroană, au devenit un concept filosofic, un
mit istoric al nobilimii care ignora cu desăvărșire realitățile demografice,
sociale, politice și religioase.
Harta etnica din sec. XVIII.
În epoca Habsburgică (1686-1848), zona
Budapestei (neexistând încă ca oraș unit) era locuită de o majoritate germană,
maghiarii fiind minoritari. Lucrurile se vor schimba treptat după 1867 în epoca
dualistă, când nobilimea maghiară - ignorând iarăși dorințele naționale și
mișcările popoarelor coviețuitoare - au negociat cu Imperiul Habsburgic
sistemul politic dualist, reîntregind Ungaria Mare a Coroanei - cunoscutul mit
inexistent deja în realitățile socio-culturale. Totuși, în 1867 încă ar fi fost
real reforma internă sau revenire la punctul VI a Sf. Ștefan, despre bogăția
multiculturală și protejarea minorităților. Din păcate, modelul național al
sec. XIX nu favoriza acest lucru. Ungaria juca un rol de imperialism
semi-periferic în Balcani și în interiorul arcului Carpatic: cu Viena lupta
pentru drepturile maghiarilor, iar cu minorități avea o politică de asimilare
culturală. Erau mulți care și-au dat seama în timp, că aroganța nobiliară și
iluzia Ungariei Mari. Nu mai este o realitate de 2-3 secole in această zonă a
Europei, care necesita o restructurare politică, culturală. Astfel se naște în
1906 și idea lui Aurel Popovici despre Statele Unite ale Austriei Mari. Din
păcate, rămâne aproape singur cu această inițiativă.Bethlen István, viitorul prim-ministru, la
acea vreme deputat, avea și el, în 1907, un program special pentru
Transilvania, citând din cartea românului Grigore Moldovan despre coviețuirea
maghiarilor și românilor. Discursul lui a stârnit doar furia aristocrației. În
data de 26 noiembrie 1913, Tisza István ține un discurs puternic împotriva
maghiarizării și redenumirea localităților române, slovace, însă fără un
succes. Idea medievalo-religioasă, poate prea naivă a lui Sfântul Ștefan despre
valorile multiculturalității, a fost ignorată de nobilimea și elita politică a
sec. XVIII - XIX.
Planul lui Popovici
Din păcate, mesajul creștin - care reprezintă bazele
statalității și a constituției ungare - este rar citată și azi în Ungaria, dar
și în România. Țările lui Orban și Orbán, în mai puțin de un secol - mai
degrabă în 40-50 de ani după dispariția comunității evreiești și germani (90%
dintre ei au plecat sau au fost exterminați) - au devenit niște țări monoetnice
sau predominant, monoculturale. Ce ar spune Ștefan azi? Nu știm. Era un om
medieval, un soldat, dar era probabil și un creștin. Astfel toleranța, iubirea
celuilalt și promovarea libertății a minorităților era șansa istorică a
maghiarilor în epoca sa. El a dat de seamă că un regat multietnic va deveni un
regat bogat. Și a avut dreptate: magharii sunt primii din toate popoarele
ugrice, care au un stat de 1000 de ani. Ar fi bine că în secolul XXI, ca
multiculturalitatea țării să se transforme într-un brand. Atât României, cât și
Ungariei îi lipsește o nevoie de memorie istorică diferită. Manuale diferite,
discursuri politice diferite în care multietnicitatea, multiculturalitatea
țărilor sunt prezentate ca valori istorice, moșteniri excepționale și nu
amenințări ”naționale”.
Egyetemek és az egyetemisták társadalomtörténetében
óriási szerepet kaptak a diákkörök, szakkörök és az egyetemi élet szerves
részét képező szórakozási lehetőségek. Szinte nincs olyan, nemegyszer középkori
múltra visszatekintő egyetem Európában vagy még akár az Egyesült Államokban is,
ahol ez a hagyomány ne élne. A diákkörök és az egyetemisták életét meghatározó aktív
diákévek fergetege, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetései, kirándulásai,
szenvedélyes, hamvába holt tervei teremtik és formálják az egyetemi éveket
mitikussá. Negyed évszázad távlatából pedig már valóban, mítosz. A Kolozsvári Magyar Történészhallgatók
Egyesülete egyike Kolozsvár legrégebbi diákköreinek, amely immár negyed évszázada
kovácsolja csapattá, barátsággá a megcsappant számú történész, régész,
levéltáros, művészettörténész és könyvtár szakos hallgatókat generációkon át.
A KoMaTe néven ismert történész-egyesület 1995. május 11-én
tartotta alakuló ülését. Az erdélyi magyar történész-oktatásnak ez az aranykora
volt: a diákok száma fellendülőben volt, ekkor kezdenek nagy számban alkalmazni
új oktatókat, akik már nem a régi rendszer emblematikus, nagy történészei,
akadémikusai, hanem azok tanítványai vagy akár az új, 1990 utáni generációk
történészei voltak. Az 1990-es évek közepén a Jakó Zsigmond, Bodor András,
Magyari András és más, az 1959 utáni korszak emblematikus
történész-generációjának alakjai fokozatosan átadták a stafétát egy fiatalabb
generációnak, akiknek újra kellett alkotni az erdélyi magyar történészoktatást.
Óriási feladat volt ez, amelynek mélységeiről és történetéről egyelőre még
nagyon keveset írtak sajnos, pedig negyed évszázad távlatából most már illő
lenne. Ennek a megújulni vágyó és akaró történész-generációnak mondhatni egyik
mellékhajtása a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete,
KoMaTE csapat a 2000-es évek elején
amely 1995
májusában alakult meg, ha minden igaz, egy spontán, tanár-diák ivászat és
beszélgetés folyamán, ahol a tanszék régi és új tanárai és diákjai egyaránt részt
vettek. Az alakuló közgyűlésen többek Soós Zoltán, Gyarmati Zsolt, Gidó Csaba,
Lupescu Radu és Bajkó Melinda vettek részt. Többségük ma már Erdély régészeti
és művészettörténeti kutatásának elismert alakjai, neves múzeumok, egyetemek és
kutatóintézetek alkalmazottai.
Az 1995 őszén létrejött első elnökségbe is ők
kerültek be. Ez volt az a generáció, amely 1995 és 2000 között egy rendkívül
erős, szakmailag is felkészült és aktív KoMaTe-t hozott létre. A történész
egyesületnek volt saját, több száz kötetből álló, katalogizált könyvtára, amely
az akkor még nehezen elérhető magyar és nemzetközi szakirodalommal segítette az
akkor még valóban, olvasni szerető hallgatókat. Az egyesület számos meghívott
előadót is Kolozsvárra csábított, főleg Magyarországról. Ekkor kezd például
Németh
György ókortörténész Erdélybe járni és előadásaival régészek és
történészek egész generációt elvarázsolni.Az egyesület ugyanakkor a szakkollégiumok munkájával is szorosan együtt
működött és egy erős szakmai alapot is adott a diákságnak, a kocsmatúrák,
éjszakákba nyúló gólyabálok, várostúrákat követő ivászatok, hétvégi
kirándulások kohéziós erején túl. Az évente megrendezett és ma már csak néha
előkerülő posztereken feltűnő, vagy az egykori diákok saját archívumában lévő
fotókon megörökített események jelzik, hogy milyen fontos tényező volt ebben az
időszakban a személyes kapcsolatokra, a közösen megélt diákéletre épülő
egyetemista-szervezet. A KoMaTe 1995 és 2000 közötti időszakában felnőtt
történészek, régészek, levéltárosok, művészettörténészek és könyvtárosok egy
jelentős része adja a ma, Romániában dolgozó muzeológusok, kutatók és
kulturális turizmusban dolgozók jelentős részét. Az ő szerepük nagyon fontos: a
múltat kell megismerjék, megőrizzék és szakszerűen, interaktívan bemutassák a
kortárs erdélyi magyar társadalomnak, ugyanakkor ők képezik a hidat a román
kollégákkal és a nemzetközi, így magyarországi szakmával is. Talán nem túlzok,
ha azt mondom, hogy az ebből a korszakból kikerült történészek és szaktársak
karrierjében egy apró, de fontos szerepet játszott a Kolozsvári
Történészhallgatók Egyesülete is. Az első korszakban létrehozott és állandósult
események – Gólyabál, gólyatábor, éves nagy kirándulás, vendégelőadók, a
könyvtár – alapvető és meghatározó élményeivé váltak a kolozsvári
történészhallgatóknak.
A 2001 és 2006 közötti időszakban is folytatódik a
KoMaTe, igaz ekkor sokkal inkább a KMDSZ vonzáskörében, a szórakozás, a bulik
és a szabad programok felé tendálva, amelynek persze ugyanolyan kohéziós ereje
volt, mint a szakmaibb korszak eseményeinek. A beszámolók és leginkább, a
korabeli fotók jól mutatják, hogy az urbánus legendákká lett KoMaTe bulik ebből
az időszakból pótolhatatlan eseményei lettek a kolozsvári egyetemista életnek.
A Magyari Levente, Simon Katalin és Bálint Ildikó nevei által fémjelzett
korszakra ma is sok történész, muzeológus emlékezik vissza az egykor volt
egyetemisták nosztalgiázó hangulatával. Ennek a korszaknak sajátossága a szűk, baráti körben tartott ismeretterjesztő előadások, filmvetitések és a nagy sikernek örvendő, többször megrendezett iskolás vetélkedő, az Elfelejtett királyaink arcképcsarnoka, amelyet az Amarilis Egyesülettel karöltve tartottak.
A KoMaTe 2006-2008 között kicsit szünetelt, elhalt az
egykor 15-20 főt megmozgató és csapatkohéziós erővel bíró egyesület. Két ember
tartotta még a lelket az egyesületben, Bolyai Csaba és Varga Burkhardt Levente.
Mikor jómagam és csoporttársaim, kollégáim Kolozsvárra kerültünk 2007-ben,Bálint Ildikóéknak, Bolyai Csabáéknak és néhány tanárnak – Rüsz-Fogarasi Enikőnek, Lupescu Máriának és Vekov
Károlynak köszönhetően – tudtuk meg, hogy létezett egy KoMaTe nevű
történész-egyesület. Első előadásomat még 2008 elején a gyémántok történetéből
tartottam a KMDSZ székházában, óriási tömeg előtt. Ez volt a KoMaTE
újraéledésének első pillanata. Ezt követően, három éven át Bajusz Mátyással,
Sidó Katalinnal, Boda Imolával és tucatnyi más kedves kollégával és baráttal
minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy nagy dolgot tettünk: életben
tartottunk egy szép eszmét, egy akkor már tíz-tizenöt éves egyesületet és
kezdeményezést. Elköltöztettük a KoMaTE könyvtárat a Jakabffy alapitványtól az
Erdélyi Múzeum Egyesület székházában található Pósta Béla Egyesület irodájába, újraindítottuk
a Töri-Földi Gólyabálok sorozatát, gólyatáborokat és éves, nagy kirándulást
szerveztünk, magyarországi előadókat – egyiptológust és ókortörténészt is –
meghívtunk előadni. Öröm volt látni, hogy az eseményeinkre, előadásainkra volt,
hogy 40-50 diák is eljött. A KoMaTe alighanem legsikeresebb előadása az ókori
szexualitás története volt, amelyen négy tanszék közel 70 diákja vett részt
2010-ben.
KoMaTe 15 éves. kiállitás
Ezt, a 2007-2010 közötti lelkesedést sikerrel folytatta
és vitte tovább Széman Csilla, Fodor János, Oláh Szabolcs és Balog Apollónia
csapatai, akik átvezették az egyesületet a digitális korszakba is.
Az elmúlt években érezhetően megváltozott a kolozsvári
diákélet. A város méregdrága, a régi nagy sörözések sajnos luxus-kategóriába
illő eseményekké lettek. Az információ-robbanásban alig eligazodó diákok ritkán
járnak kulturális eseményekre, Kolozsvár évi több száz közművelődési eseményére
sajnos többségében az idősödő helyi lakosság jár. Értelemszerűen, ma már mást
jelent diáknak, kolozsvári diáknak lenni, mint tíz vagy még inkább, 20 éve.
Minden évtized új kihívás elé teszi az éppen aktuális KoMaTe elnököt és egy
szép eszmét még fenntartani akarókat is, ahogy általában véve, a közösségi
eseményekben, a közművelődésben még hívő szervezőket is.
A negyed évszázados születésnap egy nehéz évben
köszöntötte az egyesületet, történetének talán legnehezebb, legeseménytelenebb
évében. Mint egykori elnök és mint egykori kolozsvári diák is, reménykedem,
hogy a majdani első évesek, a soron következő történész-generációk ősztől majd
átélhetik a KoMaTe élményt, amely pezsgés és közösségi öröm az idő múlásával
tényleg mitikussá varázsolja a diákéletet.
Ez egy nagyon személyes hangvételű bejegyzés, tehát nem kell sem szakmai, sem tudományos véleményként felfogni.
Világjárvány van, hivatalosan is már vagy hatvan napja. A mi kis életünkben, személyes, egyéni és közösségi szinten is rendkivüli állapot ez: ilyesmit mi, európaiak, vagy úgy általában, a "nyugati civlizáció" néven ismert politikai és kulturális konstrukció nem élt még át. Nekünk tehát, a luxushoz és kényelemhez szokott embereknek, háborús helyzettől idegen, járványt, mélyszegénységet soha nem tapasztalt generációnak ez valóban sokkoló élmény. Eddigi életünk radikálisan megváltozott és nem fog ez jobb lenni május 15. után sem, sőt, talán egy év múlva sem. Egy ilyen esemény hatása évekre szól, ha nem egy egész emberöltőre. Ez utóbbira még nem esküdnék azért meg. Minden esetre az emberek döntő többsége nehezen éli meg ezt az időszakot, bár óriási különbségek vannak a nyugati civilizáció csoportjai között is. Akik munkájukat elvesztették - csak Romániában 1,1 millió ember - azoknak ez a járvány szörnyűbb, mint annak a 15.000 fertőzöttnek, akikből minden bizonnyal legalább 13.000 élve fog túlesni ezen és néhány éven belül már csak halovány, rossz emlékként fogja felidézni a 10-20 napos kórházi kinokat. Ők tehát a legfőbb elszenvedői ennek az időszaknak. A munkanélkül maradottak és a betegek. Nem kellemes persze a helyzetük azoknak sem, akiknek rokonaik betegedtek meg, vagy haltak meg: ez máris Románia szintjén több tizezer embert érint közvetlen módon. Jómagam közel 3000 ismerősömből szerencsére csak egyetlen egyet ismerek - egy madridi fiatal nőt - aki átesett a koronaviruson, minden komolyabb probléma nélkül. Több ismerősömet - főleg politikusokat- teszteltek is, negativak lettek. Nem kellemes azoknak a helyzete sem, akiknek a karantén radikálisan új élethelyzetet hozott. A karantén mást jelent mindenki számára. Másképp éli ezt meg, az, akinek nagy háza, természetközeli, kertes, erdős környezete van, másképp éli meg az, aki eddig is home officeból dolgozott és családjával van összezárva vagy az, akinek eddig gazdag, szociális élete, kirándulásokkal, konferenciákkal teli, kutatói életstilúsa volt és most egy betonrengetegben, négy fal közzé zárva kell megtalálni önmagunkhoz az útat. Jó nagy tükör, szembenézés, lehetőség a befeleforduláshoz, mondhatni egy nem kért, nem önmagunk által vállalt kötelező lelki gyakorlat ez.
Ha kicsit kinézünk luxushoz szokott európai életünkből, máris látjuk, hogy a világ közel nyolcmilliárd lakójának fele eddig is járványoktól, szegénységtől és állandósult krizishelyzettől veszélyeztetve élte hétköznapjait. A halál, a halál tudata, a halál közelsége és banalitása ott a hétköznapok része. Az emberi élet és lét természetes eleme. Mifelénk, valami furcsa transzformáció révén, a "progressziv" társadalom és a jóléti, felgyorsult, fiatalságkultuszban és szinte az örök életben hivő társadalomban a halál ki lett iktatva a lehetséges opciók közül. A halál rendszeridegen lett mifelénk: rettegünk tőle, jobban mint bármikor. Nem látjuk naponta, nem vettünk tudomást róla, nem volt része a mentalitásunknak már. Pedig a halál nagyon is jelen van, itt van köztünk. Része sejtjeinknek, akik naponta millárdszámra halnak el, változnak át. Része a természetnek, része az előttünk lehulló madaraknak, elhaló állatoknak. A halál annyira természet-ellenes lett az európai, "nyugati" mentalitásban, hogy ha éppen felbukkan - most egy közepes kategóriába sorolt, nagyon fertőző, de nagyon alacsony mortalitású virus formájában - akkor azonnal bepánikolunk és totálisan, teljesen leállitjuk az életünket. Kicsit abszurd ez: félretesszük legalább a 80%-át annak, amit az életnek, életünk értelmének mondunk, csak azért, hogy "túléljünk". De biztos ez a helyes megoldás? Ez a hihetetlen halálfélelem normális?
A témát mostanában 2-3 cikk komolyan vizsgálta. Egyrészt a progressziv oldal nagy prófétái, mint Harari, aki erről nemrég egy nagy visszhangot keltett cikket irt. Szerinte normális az, ha a halált teljesen kiiktatjuk az életünkből és az emberi fejlődés nagy útján elérünk majd oda, hogy a halál közelésége, természetessége még rendszeridegenebb lesz. Mert a tudomány, az orvostudomány fejlődése ide vezet. Stb. stb. Másik részről azonban, felhozták azokat a tudományos, antropológiai példákat, amelyek a régmúlt és a közelmúlt halál-értelmezéseit és az idősgondozás problémáját elemezték. Az öregek feláldozásának problémája egy állandó jelensége az emberi fajnak, ami persze egy fontos, de nagyon érzékeny antropológiai téma.
A megszámlálhatatlan konteo-elméleteken túl, amelyeket felsorolni is nehéz - ezek közül talán a legelterjedtebb a laborban kifejlesztett és hibrid-háborút feltételező "fake-pandemy" elmélet amelyet az oltásellenes csoportok és érdekszférák terjesztenek - az ma már bizonyosnak tűnik, hogy a karantén valóban segitett a járvány-kontrollban és a hires görbe féken tartásában, legalábbis Olaszország és Spanyolország példája ezt mutatja. Az is reménykeltő, hogy ma már legalább száz laborban folyik az oltás iránti verseny és egy éven belül biztos meglesz az oltás, vagy legalább egy hatékony anti-virális gyógymód. Azt is tudjuk azonban, hogy az országok amelyek már lassan megnyitottak, újból elindult a virus terjedése, tehát lehetetlen a teljes nyitás, de a teljes kontrol is kizárt és értelmetlen bezárkózni. Bele kell tehát nyugodni, hogy igen, halnak majd meg emberek, az élet veszélyes, de szerintem - és itt fognak sokan kiakadni - jobb élni, mint bezárva lenni.
Az élet rizikó. Az élet veszélyes. De ez a szép benne. Bezárkózni, rettegni, félni, a pánikot ilyen szinten terjeszteni az immunrendszer legnagyobb ellensége. Annak az immunrendszernek a tönkretételében ügyködünk intézményes formában, amely még mindig - főleg oltás hiányában - a legfőbb és legfontosabb ellenszere a virusnak. Ehhez sem konteó, sem "hit" nem kell: ez szintiszta tudomány. A napfény-hiány, a bezárkózás, a bizonytalanság, a szociális élet hiánya az immunrendszer legfőbb ellensége, tehát a karantén nem megoldás hosszú távon. Dél-Korea ezt már jól tudja, ott a massziv, akár a teljes társadalmat tesztelő rendszerben hisznek. Milliónyi teszt kell, amely révén csakis azokat fogjuk elkülöniteni, akik biztosan pozitivak. A többieknek pedig folytatni kell a normális, emberhez méltó életet.
A karantén - amely az olasz quarantena, azaz "negyven" szóból ered, nem véletlenül 40 napra lett tervezve.
Remélem, hogy a józan ész visszatér majd a politikába és ez a járvány - amely tudjuk jól, hogy történelmi perspektivákban egyáltalán nem a legsúlyosabb és messze nem a legveszélyesebb még a jelenleg is duló járványok közül sem - kellően lesz kezelve majd. Még mindig mázlisták vagyunk, hogy a 21. század második évtizedében tört ránk egy ilyen járvány és nem száz éve. Óriási mázli most is, hogy Európában tört ránk és nem Afrika kellős közepén, ahol még vagy 3-4 másik járvány is pusztit - már ha túléled a vizfertőzést, éhinséget és polgárháborúkat.
Declarația președintelui Klaus Werner Iohannis a stârnit
furia tuturor maghiarilor din Transilvania. O raritate în cadrul comunității. Mânia, vehemența și pasiunea președintelui,
vocabularul și expresivitatea cuvintelor evocă un caz de manual pentru
discursuri populiste. Așa cum majoritatea cetățenilor de rând nu știu ce se
întâmplă în spatele scenelor politice, nici eu nu pot să înțeleg exact ce se
pregătește pe plan extern și intern, ce fel de strategii politice sunt
prevăzute de Viktor Orbán, de PSD sau de PNL. Sunt de acord, că propunerea
legislativă despre autonomia teritorială a fost inutilă, neavând absolut nici o
șansă constituțională. Ceea ce mi s-a părut șocant sau chiar trist, era însă
reîntoarcerea țapului ispășitor istoric, inamicul mitic, comun: ungurii care
fură Ardealul. Nu în discursul unui vecin, nu într-o postare privată, personală
ci în discursul oficial, prezidențial. Cum am ajuns aici iarăși?
Ardealul e mai mare de Secuimea si
Transilvania globala/ actuala si mai mare
Este un an greu.
Foarte greu. Centenarul tratatului de la Trianon, 30 de ani de la incidentul
din Târgu Mureș, epidemia ”secolului”, an electoral și catastrofa economică. Ar
fi fost suficient de greu și fără epidemie sau catastrofa economică cauzată de
această. Epidemia însă a schimbat radical politica și mecanismele democrației.
Statul și sistemul democratic, relația între stat și cetățean s-a schimbat
radical datorită epidemiei, iar sistemul economic și financiar este în colaps:
avem peste 1 milion de șomeri noi. E firesc, că în acest context, toate
partidele politice au foarte mult de pierdut: ”poporul„ când suferă și are
probleme financiare reprezintă un pericol pentru elita politică. Singura
soluție de a transforma tragicul în potențial electoral este diversiunea.
Repetarea mantrei istorice, folosirea țapului ispășitor multisecular, inamicul
mitic comun: ungurii. Ungurii, care fură Ardealul, reprezintă o amenințare
pentru securitatea națională și integritatea țării. Ungurii, care reprezintă
acel ”rău” comun și omniprezent și în politica externă și în cea internă. Acest
motiv și strategie politică există de cel puțin din epoca lui Ion I. C.
Brătianu. Motivul Ardealului furat există și în epoca ceaușistă,
mai ales după 1971, faimoasele teze din iulie și se intensifică în 1982 cu
tratatul programatic al poetului de curte Ion Lăncrănjean, ”Cuvânt despre
Transilvania”. Această lucrare va fi simbolul unei istoriografii care prezintă
Transilvania ca un pământ exclusiv românesc, amenințat constant de
dușmanul etern, mitic – ungurii. Ideologia lui Lăncrănjean devine strategia
oficială ceaușistă mai ales în 1986 după publicarea celor trei volume de
Istoria Transilvaniei editată de Academia Maghiară care a stărnit un conflict
diplomatic atunci.
Frica freudiană de pierderea Transilvaniei provine din
frustrările istorice nevindecate. România devenea o țară multietnică și
multiconfesională în 1920, ceea ce era mai puțin obișnuit în fostul Regat al României (caz excepțional fiind situația Dobrogei, dar e important să menționăm și moștenirea evreilor, aromânilor,armenilor, secuiilor din Muntenia sau Moldova). O parte din orașele din Transilvania erau predominant maghiare și
săsești, clădirile construite de arhitecți maghiari, austrieci, italieni sau
germani. Era un fenomen cultural greu de acceptat: istoria Ardealului
multietnic nu intra în discursul oficial bucureștean și în noul proiect de țară
simbolizată de primul pasaj al constituției din 1923: stat național, unitar și
indivizibil. Era un vis, era un plan romantic, măreț, dar realitatea
demografică, culturală și istorică era diferită. Asta știau și Brătianu și
Ceaușescu. Frica freudiană de a pierde Ardealul devine o realitate pentru
români în 1940, iar pierderea Ardealului - reflectată și în titlul cărțiirecent publicată de Ignác Romsics - în 1945.
Ceaușescu s-a străduit enorm pentru a schimba
demografia orașelor din Transilvania și de a transforma cultural, ideologic,
istoriografic zona istorică în tărâmul etern dacic, într-o Dacia mitică
multimilenară unde evident, el este urmașul legitim a lui Burebista, Decebal,
Mihai Viteazul. Mitul Ardealului furat intra perfect în acest mit al Daciei
eterne, al României multimilenare: Ardealul era furat de maghiari în secolul
9-10., apoi de austrieci, apoi iarăși de maghiari în epoca dualistă și
horthystă. Acest mit era un mit unificator, supra-politic: orice diferență
politică, economică, orice criză actuală se dizolva și brusc, se ”rezolva” prin
hiperbolizarea problemei.
Pierderea Ardealului este o traumă istorică. O frică
freudiană care reflectă cel mai expresiv ceea ce recent a fost interpretată ca
și ”mentalitatea colectivă rânită” a popoarelor central/est europene de András Máté-Tóth.
Teoria cercetătorului preia o abordare bine cunoscută deja în antropologia
culturală și în istoriografie contemporană: trecutul este un tărăm necunoscut,
alunecos, periculos. Trecutul istoric devine foarte ușor un penitenciar al
mentalităților colective, iar noi, prizonierii lui. Ardealul este un
penitenciar ideologic, istoric pentru maghiari și români. Maghiarii plâng la
nesfărșit pentru pierderea paradisului inexistent și al Ungariei Mari în timp ce
demografia populației arată o scădere radicală, prognozând populația maghiară din
Transilvania în 2030 la 950.000 de locuitori. Românii – sau o mare parte din ei
– trâiesc și acum, după o sută de ani de la marea unire cu trauma atribuită lui
Brătianu: ce să facem cu maghiarii în România? Deși Brătianu a primit un
răspuns foarte clar de la Alexandru Vaida-Voievod și Iuliu Maniu, din păcate
mentalitatea lui s-a răspândit și în restul populației datorită lui Ceaușescu,
care a transformat problema minorităților în țapul ispășitor, soluția perfectă
pentru mușamalizarea oricărei probleme internă sau externă. Nici românii, nici
maghiarii nu s-au străduit pentru rezolvarea problemelor istorice. Traumele
istorice din trecut, dilema lui Brătianu persistă și a devenit programul,
discursul oficial al politicienilor populiste și naționaliste din Ungaria și
România și din nefericire, s-a transmis ca un virus și lui Iohannis.
Este inacceptabil să folosești limba celei mai mari
minorități istorice într-un discurs vehement, ofensiv și să folosești aceași
mit istoric pe care-l rostogolim de o sută de ani. Cum ar fi dacă Macron ar fi vorbit în germană - limba maternă a unei părți importante a locuitorilor din Alsacia - atacând un adversar politic intern sau extern?
Reconcilierea istorica: Mitterand și Kohl. Când și Orbán cu Johannis?
Lipsa reconcilierii istorice, nerezolvarea traumelor
istorice, hrănirea miturilor istorice în Ungaria și în România este vina
tuturor. Este nu numai vina politicienilor, dar e și vina noastră, a
istoricilor, care nu vorbim direct. Nu nu oferim pilula roșie, adică foarte
clar punând pe masă tot ce nu ne place, tot ce nu este adevărat. Istoricii
maghiari rar vorbesc direct despre greșelile epocale ale marilor personalități
istorice maghiare: despre tendințele de maghiarizare a minorităților în epoca dualistă, despre procesul Memorandiștilor, despre motivele
istorice de neînțelegerea între maghiari și sași, despre atrocitățile
etnice din Transilvania în 1848-49 sau 1940-44. Nimeni nu a cerut scuze oficiale
pentru traumele, durerile istorice amintite. La fel, nici românii nu vorbesc
despre masacrul din Aiud în 1849, despre Tărcaia și Grădinari din 1919 și
persecuția intelectualilor clujeni în 1919-20, activitatea gărzii Maniu sau
românizarea sistematică a orașelor în epoca comunistă.
Cuvintele lui Iohannis și motivul, toposul Ardealului
furat reflectă lipsa reconcilierii istorice. Reflectă această imaturitate
comună, dureri istorice folosite constant ca un card politic în vremuri grele,
uneori chiar pandemice. Faptul, că vehemența lui Iohannis a fost primită de
suportul majorității arată foarte clar, că fără muncă comună, fără un proiect
de țară radical nouă, fără reconciliere istorică vom rămăne tot prizonieri al
trecutului, care – așa cum a spus David Lowenthal în cartea lui paradigmatică –
este o țară străină. Bibliografie despre temă:
David Lowenthal, Trecutul e o țară străină, București, Curtea Veche, 2002
.png/1200px-Maghiarii_din_Romania_(2002).png)
