Az ókor és a párizsi olimpia

 Azt mondják, hogy amit az olimpián láttunk, az a klasszikus ókor felidézése, tisztelgés az ókor előtt.

Nem igazán igy van ez.

A klasszikus ókorban az istenek megjelenitése szigorú szabályhoz kötött: Az Olimpiai játékok szakrális események, Zeusznak ajánlott ünnepség, ahol az istenek ábrázolása a legnagyobb művészek, a vátesszé lett szobrász, Phidiasz feladata. Nem akárhogy és nem akármilyen módon lehetett ábrázolni isteneket, igaz, azok ábrázolási módja sokat változott az archaikus kortól a hellenisztikus korig, az istenek arca, képe, teste változik, ahogy a társadalom is (Praxitelész meztelen istenei forradalmiak az archaikus kor merev és puritán isteneihez képest). Mindenesetre a sporteseményeken a bacchanáliának nem sok szerep jutott, mivel ott pontosan az emberi test más módon volt kihasználva és felhasználva (Bouvrie 2004, 378): a fizikai szépség, az eszményi, isteni arányok és a test határainak dicséretéről szólt ez.

Ugyanakkor a szinházakban az istenek hibái, gyarlóságai, antropomorf sajátosságainak minden esendősége megjelenik: Az istenek a szinházban lehetnek groteszkek, kigúnyolhatjuk őket Arisztophanésszel, nevethetünk rajtuk, láthatjuk halálukat is, de az is egy vallásos tér, ahol a szinpad tere lezárja a lehetőségek tárházát, azon túl aki az isteneket gúnyolja, úgy járhat mint Szókratész.

Az ókoriak ugyanakkor a férfi és női szépségideálban az arányosságot, az esztétikát emelték szinte filozófiai magasságokba: ami arányos, az szép. Az aranyszabály fontos szerepet tölt be a szépség filozófiájában és vallásos szerepében is. Apollo istenség sokszor nőies kecsessége és az androgün jegyek a szimmetria, az arányosság kultuszának jegyei.

Az amit Párizsban láttunk tehát, nem az ókor hiteles felélesztése, nem a hiteles ókor iránti tisztelethajtás, hanem egy "újraalkotott hagyomány", a reinvented traditions kategóriája: az ókor, mint motivum ki- és felhasználása, abuzúsa egy kortárs ideológia és mozgalom legitimizálására.

Egy szinházban ennek helye lenne, hisz ott Thalia keretei között a művészet szabad, a tér kéri és akarja ezt. Olimpiai megnyitó nem erről szól (lásd Athén 2004, Peking 2008 vagy London 2012 klasszikus, de ugyanakkor ötletes, kreativ, nyugodt és elegáns ikonográfiáit, programját).

Ha már nagyon klasszikusok akartak volna lenni, inkább kellett volna Fernando Lindezt vagy valami hozzá hasonló francia modellt mutogatni, mert a klasszikus görög eszményhez, a sporthoz és az esztétikai, ókori élményhez jóval közelebb állna.

De ahogy mondják: izlések és pofonok, helyette kaptunk Apollónak öltözött túlsúlyos drag DJ-t aki a 90-es évek legolcsóbb zenéjét játszotta miközben bevonult a kék, hindu Dionüszosz.

A politika, mint vallás magyaroknál és románoknál

 Egy érdekes jelenségre lettem figyelmes, bár nagy eséllyel erről van valamiféle szociológiai szakirodalom (amire se időm, se energiám, se kedvem, hogy felkeressem, igy aki ismer ilyet, nyugodtan linkelje).

A Magyar Péter jelenség egyik sajátossága, hogy kvázi-vallásként működik: 3 hónap alatt legalább 1-1,5 millió követője lett, a párt belső csoportjában messiási felkiálltások, posztok, Mária, a magyar megmentőjének szobra mellett beszél. A protestáló tömegben van, aki Muad'dib és Lisan al Gaib felkiálltásokkal üdvözölte. Ugyanezt a messiás-szerű hitet és személyi kultuszt látom az Orbán-hivők táborában is (és kis mértékben a DK keménymagban Gyurcsány felé).

Otthon, Romániában (Erdélyben) sose láttam ezt a szintű messiás-várást. Politikusok és politika iránt az alaphangulat a szkepticizmus. Ritkán láttam ilyen fajta hitszerű megnyilvánulást, tözsvezéri, nagykán-választó hangulatot a románok körében.

Talán utoljára 1990-1992-ben lehetett ilyen egyes körökben amikor Mihály király először hazalátogatott és majdnem visszaállitotta a királyságot.

Még Vadim Tudor esetén se mondható ilyen szintű nagykán, nagyvezir és messiás-várás. Érdekes lenne megvizsgálni, mi az ami a magyarokat ilyen kvázi-vallásossá teszi ha politikáról van szó. Szerény véleményem szerint, ennek egyik fő oka a magyar társadalom történelmi, kulturális hagyományrendszerében, a múlttól és múltból kapott transzgenerációs "csomagban", ha úgy tetszik, memetikus örökségben van. A domináns, karizmatikus, messiás-szerű, valami vészteljestől megmentő vezéregyéniség karaktere végigkiséri a magyar történelmet: István az országalapitó és a szétesést megakadályozó, IV. Béla az újraalapitó, Mátyás, a birodalomépitő, Rákóczi, Kossuth, Horthy...ezeknek a közös vonása a személyükhöz fűződő kvázi-vallásos, szinte fanatikus hódolat. Ez tehát egy történelmi "pattern", egy mintázat. Nem feltétlenül kizárólagosan magyar sajátosság, de érdekes ezt részletesen elemezni azoknak, akik transzgenerációs mintázatokkal és a pszichológiában vitatott, bár használt "néplélek", vagy kollektiv psziché fogalmát kutatják.

Egy másik sajátossága a magyarnak - szemben a románsággal - a teljes vallástalanság. Max Weber szavaival élve, a magyar társadalom elvarázstalanitott társadalomban él, az absztrakt, monoteista istenforma és a Jézus-mitosz nem ad elegendő forrást nekik a hétköznapokban. Erre alternativa kell azonban, mivel a vallásosság egy memetikus, egyetemes emberi igény (bármennyire is lázadnak ez ellen az ateista mozgalmak, kvázi-vallásos irányzatot létrehozva ezáltal). A valláspótló mechanizmusok egyik jól ismert formája pedig a politikai messiás-képzés. Emilio Gentile fantasztikus kötete - amely valójában

Eric Voegelin politikai vallásának fogalmát követi - rámutatott arra, hogy a politikában számos formában jelentkeznek olyan jelenségek, amelyek a vallásos emberek létformáját utánozzák.

Ebből a szemponból tehát izgalmas látni a magyarok újabb messiás-várását.

A messiás-várással a gond az, hogy túl nagy terhet ró az általában eleve gyarló, emberi, törékeny és elkerülhetetlenül érdekek és hálózatokkal dolgozó politikusokra. Nincs olyan politikus, akinek ne legyen valamilyen hálózata: kis országok vezetői nagy erőkhöz húznak. Ez a globalizmus legyszörnyűbb hagyatéka, de sajnos ennek nyomait valójában már a birodalmak kora óta látjuk (az ókor óta). A messiás-várás, mint nemzeti sajátosság tehát izgalmas szociológiai és vallástudományi téma is, érdemes lenne ezt kutatni, különösen Gentile alaptéziseit követve.

A románsággal összehasonlitva pedig látjuk, hogy a történelmi széttagoltság, a fiatal, tákolmányként és mesterséges kulturális entitásként létrehozott, 105 év alatt se egységesült ország teljesen más politikai hagyományok és konstrukciók szerint működik. Románoknál a messiás szerepét csakis Jézus és a keresztény (ortodox) teológia jelenti, ezt ember nem helyettesitheti. Utoljára egy erős szimbiózisra az 1930-as években került sor a Vasgárda mozgalom szellemi és katonai vezéreinek személyében, érdekes módon azóta ez a vonal országos erővel nem éledt fel. Reméljük nem is fog.

Magyaroknál viszont ez a jelenség sokkal erősebb hagyományokra épül.

Izgalmas téma, remélem adtam elég municiót a gondolkodóknak ezzel az irással.