Gyorsulás ellen: a rezonanciáról

Presenting shortly for the first time in Transylvania the latest book of Hartmut Rosa on Resonance, as a possible solution for the accelerated society. 

Hartmut Rosa, a kortárs német szociológia egyik legismertebb alakja nemrég új könyvet adott ki: Rezonancia – a világkapcsolat szociológiája (Resonanz: Eine Soziologie der Weltbeziehung) címmel. A vaskos, félezer oldalas kötet a neves jénai kutató válasza előző, sokat elemzett munkájára, amely az akcelerációról, azaz a felgyorsult társadalomról szólt. Ebben az új kötetben Hartmut Rosa egy „megoldást” akar nyújtani a felgyorsult és értékvesztett globális társadalom legégetőbb problémáira, a megoldás kulcsszava pedig az általa kidolgozott rezonancia fogalma.

Előző jelentős művében, Rosa a felgyorsult társadalom legfőbb problémájaként említette a technológiai fejlődés és az információ-robbanás sebességének radikális növekedését, amelyet az emberi test és szellem nem tud hasonló dinamikával követni. Az ebből fakadó különbségek súlyosan érintik a kortárs társadalmat és egyéneket, akik egyre nehezebben találnak biztos pontot a rohanó világ globalizált és túlságosan diverzifikált értékrendjében. A határidők, éleződő versenyek és utópisztikus modellek világában a mai ember nagyon nehezen talál magának olyan életformát és életmodellt, amely kompatibilis lehet a felgyorsult társadalom sebességével. Magyarán, hátramaradunk, lemaradunk saját világunktól, követhetetlenné válik a szociális környezetünk és ebben a szociológiai deficitben olyan pszichológiai diszharmónia alakul ki, amelynek egyik leglátványosabb társadalmi következménye a burn-out, azaz szellemi kiégések döbbenetesen magas

száma.  Rosa szerint, a felgyorsult és globalizált társadalomhoz sem testünk, sem lelkünk nem tud ilyen sebességgel illeszkedni, ám mivel ezt a folyamatot már megfordítani, „lelassítani” aligha lehet, olyan stratégiákra és megoldásokra van szüksége az emberiségnek, amellyel egyensúlyra tudunk találni ebben a sebes életben is. Ezt a probléma-megoldó stratégiát hívja ő „rezonanciának”. Egy olyan életérzésről van szó, amelynek célja, hogy a felgyorsult társadalomból kiléphessünk, teret adjunk saját testünk és lelkünk megszokott, normális sebességének és dinamikájának és rezonáljunk, átéljük, magunkba építsünk olyan pozitív életérzést és élményt, amellyel néhány óra, vagy nap után újra belemászhatunk a gyorsvonatként száguldó nagyvilág forgatagába.

Maga az ötlet nem forradalmian új: ilyesmit olvashattunk már Hankiss Elemér műveiben is, aki az értékvesztett, vallás és más dogmatikus ideológia nélküli, félelemmel teli világban olyan új szimbólumokat talált, amelybe a kortárs társadalom szokott kapaszkodni. De Rosa rezonanciájához hasonló ötlettel találkozunk számos, New Age mozgalom tanítójának, így Eckhardt Tolle-nak a műveiben is – persze mindenféle tudományos háttértudás vagy jól kidolgozott elmélet nélkül. Míg a fellendülőben lévő spirituális tanítók műveiben a rezonanciához hasonló fogalmak az „awarness” vagyis a „jelenben lenni” fogalma jelenik meg, addig a neves német szociológus rezonancia alatt egy jóval bonyolultabb szociálpszichológiai folyamatot mutat be. Rezonálni Rosa szerint azt jelenti, hogy teljes testünk – tehát biokémiai szintekig, serteinket is beleértve – módosul azokban a pillanatokban, amikor endorfint tudunk termelni, rezonálni tudunk egy-egy személlyel, eseménnyel, olvasmánnyal, koncerttel, múzeumi kiállítással vagy kedvenc háziállatunkkal. Rosa azzal a céllal alkotta meg a rezonancia fogalmát, hogy új, szociológiai perspektívát adjon a pszichológiában ismert, autenticizmus és autentikus életforma fogalmának. Két, ókori hasonlattal példázta a felgyorsult

társadalomban útkereső emberek számára megoldást nyújtó rezonancia jelenségét: az egyik életmód, amit élhetünk, egy orpheusi, álmokra, kreativitásra épülő életvitel, amely szemben áll a jelenlegi társadalmat uraló prométheuszi némasággal, dominanciával és kontroll-uralommal. Nekünk, akik olvasták Lucian Blaga, Én nem zúzom szét a világ csodakelyhét című híres versét ismerősnek tűnhet ez a két életmodell, amelyből a neves román filozófus is az előbbit, tehát a költői, erotikus, kreatív és önteremtő, a misztériumoknak teret adó világot akarja járni és nem a mindent uraló, racionális, száraz és emberi esszenciánkat elsöprő sebességgel dübörgő kapitalizmus útját.

Hartmut Rosa ötlete ugyan nem új, hisz maga is elismeri, hogy nagyban befolyásolta őt Herbert Marcuse, a frankfurti iskola egyik vezető alakjának modern társadalomkritikája de Bruno Latour a létezés módjairól alkotott elmélete is. Rosa szerint, egy világban, amely elszaladni látszik alattunk és amelynek sebességét – időben és térben sem – tudjuk emberi érzékszerveinkkel követni – a túlélési, fejlődési stratégia az lehet, hogy a világba kiáltva bajunkat, hangunkat, vágyainkat rezonanciára, válaszra lelünk ilyen, olyan csatornákon keresztül. A válaszadó, rezonáló csatornák kiválasztása, megtalálása és megtartása már a mi, kemény munkánk gyümölcse és feladata kell legyen.

Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap március 18-i számában.

 

Arról, hogy mi számit ma értéknek: In memoriam Hankiss Elemér

Obituary of a calm,elegant and always "individual"intelectual, leading sociologist of Hungary, Elemér Hankiss.

Hankiss Elemér jobban érezte magát külföldön. Pedig egész életét arra áldozta, hogy „kitaláljon” egy élhetőbb, jobb és pozitívabb Magyarországot. Neve egybeforrt az értékkutatással és a szociológiával, amelynek nemzetközi hírű mestere lett. A maga izgága, sovány, kellemesen szerény és összetéveszthetetlen megjelenésével magával ragadta a közönségét, amelyhez mindig húsba maró kérdéseket tudott feltenni. Ezekről a kérdésekről érdemes még sokáig elmélkedni.

Értelmiségi családból, hét nyelven beszélő filológus apától és zenepedagógus anyától származott. A kálvinista

Róma cívis hangulatát szívta magába a méltán híres Debreceni Egyetem kampuszában, ahonnan tudományos pályája elindult. Kezdetben irodalomtörténészként, majd szociológusként, politológusként végül filozófusként tevékenykedett. Munkássága minden tudományterületen maradandót hagyott, de a nagyközönség számára kétségtelenül szociológusként és ún. „érték-kutatóként” maradt meg. Kérdései és könyvei – Érték és társadalom, Az emberi kaland, Az ezerarcú én, Félelmek és szimbólumok – rémisztően hathattak egyesekre. Különösen azokra, akikhez eleve szólt: a félelemmel, kétségbeeséssel, szomorúsággal, elkeseredettséggel, reménytelenséggel teli pesszimistákhoz, az Ady-Karinthy-féle „Moslékország” magyar proletárjaihoz. Olyan évszázados sztereotípiákat, sebeket próbált felszakítani, amelyek egyféle „mentalitástörténeti takarítóvá” tették őt egy nagyon koszos és kormos épületben, amelyet Magyarországnak hívunk. Számos nemzetközi tudományos fórum, így a világhírű Stanford University professzoraként azonban kérdéseit utolsó éveiben már nemcsak a magyaroknak szegezte, de a világnak is: mi számít ma értéknek egy olyan Európában, amely már legalább egy évszázada önmaga pusztulásán siránkozik, ahol a régi, két évezredig társadalomformáló szerepű keresztény etika és morál elértéktelenedett, és ahol Huntington féle kulturális összecsapásoknak vagyunk naponta tanúi? Hol lehet boldogulást találni, vidámságot, pozitív gondolatokat, értéket teremteni egy olyan világban, ahol muszlim muszlimot öl, mecsetet rombol, belgák és franciák egykori keresztény templomokban teáznak, és ahol a „mi” helyett az „én, csakis az én” az érték. Félelmek és szimbólumok című zseniális könyvében többek között arról is ír, miért találta ki az emberiség az ördögöt, a kollektív rossz fogalmát, amely ilyen vagy olyan néven, de ma is öröklődik. Most épp iszlámnak hívják a franciák. Holnap katolicizmus lehet a neve. A vallás, a mosoly, a hit, a templom, a tízparancsolat, az empátia abszolút értéket jelentett évezredeken keresztül. Egy jó ideje ez megváltozott. Új „katedrálisok”, a bevásárlóközpontok jelentek meg – írja Hankiss. Ezekben pedig az olyan pesszimista, önmaga hazugságában élő nép, mint mi is, a magyarok egyre szomorúbbak leszünk.

Hankiss Elemér azonban nemcsak külföldi egyetemi kampuszok elefántcsonttornyából mondta egetrengető jóslatait, szociológiai elemzéseit és Magyarország képeit, de legfőbb célja az volt, hogy tükröt tartson. Tükröt egy társadalomnak, hogy az „kitalálja” önmagát, megtalálja saját útját, értelmét, jelenét és jövőjét. Helyét a világban.

Sikerült-e neki? Egyik interjújában arra a kérdésre, hogy mi az életének értelme, és mit hagy ő maga után azt mondta: a kvantumfizikában, ha csak egy aprócska tárgyat elmozdítunk az asztalon, a teljes univerzum anyagi kompozíciója megváltozik. Soha többet nem lesz olyan, mint volt. A szellemvilágban azonban már nehezebb megmondani azt, hogy milyen hatást is gyakorolt egy ember egy társadalomra. Remélte, hogy ő megtette a legjobbat.

Mi pedig csak reméljük, hogy munkásságát továbbviszik és a „turáni” és más átkokból végre kitalálja magát Magyarország. Az az ország, amelyet ő egész életében megszeretni és megszerettetni akart.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap január 15 -i számában.