Hova tovább, romániai műemlékvédelem?

 Short notes on the recent state and perspectives of the Romanian heritage studies and the protection of historical and archaeological monuments in the mirror of the latest workshops on the topic organized in October, 2016 in Cluj.

A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.

Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai műemlékvédelem megújhodását.

Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet (1. kép), amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Ehhez hasonlóan, Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész

szerkesztésében jelent meg a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a XIX. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott műemlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy egyenes, hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozó - parkok: az új trend szerint, a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája (2. kép) ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, hosszú távon nemcsak sokkal látványosabb és

vonzóbb a turisták számára, de fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és Az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.

Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transylvania Nostra Alapitvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnad- műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitás-formáló erőként megjelenni a köztudatban és a Második Világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újraépülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén.  Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja úgy az aktuálpolitika, mint múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is.  Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda hiánya, a középkori régészek és a magyar-német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.

A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár (3. kép), a nemzetközi botránnyá

lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza-parkban csak részlegesen feltárt legiós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa - 4. kép) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nemegy közülük európai szinten is unikumnak számit – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek

a hibák vezettek oda, hogy a Kulturális Minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.

A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszint térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra mint világörökségi helyszint szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, melyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimoniului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restaurációhoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a Kulturális Minisztérium szoros együttműködése a Gazdasági Minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét.

A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is (5. kép).

Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük és szakértői módon megóvjuk úgy az enyészettől, mint a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, akik nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archaeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és időszaki kiáltásokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudomány-népszerűsitő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is. Palmyra és a Közel – Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a XXI. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap november 23-i számában.