Jaj, megérinthetem? - az ókori szobrok bűvöletében

Egy baráti csoportot vezetve Róma talán legszebb múzeumának mondható Palazzo Massimo alle Terme folyosóin, érdekes élményben volt részem. Az ókori Róma szobrászati és művészettörténeti emlékeinek legszebb drabjait ámulva és kémelve az egyik kedves barátom meglátva az egyik márványszarkofág gyönyörű, leirhatatlanul élethű alakját, hangosan kifakadt: "jaj, ugye megérinthetem?!". Szavaiban részben a

szakma adta gyermeki lelkesedés és odaadás, másrészt a márvány finomsága, csillogása és folyékony jellegének hatása tükröződött. Ugyanaz az áhitat és katarzis, amit az ókorban a hétköznapi ember érezhetett, amikor egy szentélybe vagy monumentális épületbe belépve megpillanthatta az ókor csodált műalkotásait. Ez az élmény számomra sok kérdést, de ugyanakkor lehetséges választ is adott rég megválaszolatlan kérdésekre.

Azt már az ókori forrásokból is tudjuk, hogy a görög - római világban (de nem csak!) számos formája (neve - numen) az isteneknek. A legelterjedtebb, az ún. kultuszkép (Kultbild, cult - image), amely az isten másdlagos lényeként, fizikai valóságaként, személyeként jeleniti meg a divinitást. Az elsődleges, valódi tartalma és neve az istenségnek legtöbbször titkos vagy emberi szemmel láthatatlan entitásként fogták fel. A kultuszképek tehát különleges alkotások kellett legyenek. A "különlegességet" adhatta egy csoda (meteoritok, ősi kövek, idolok, szent fák, források helye) vagy a szobor gyönyörű, egyedi és csodás kidolgozása. Ehhez viszont már szükség volt egy "váteszre", látnoki képességgel rendelkező művészre, aki nemcsak egy különleges szobrot, de magát az istenséget alkotta meg. Számos olyan művészi alkotást ismerünk az ókori forrásokból, amelyekcsodájára hetedhét országból jöttek emberek. Értelemszerűen, a vallásos zarándoklat, mi több, turizmus nem modern találmány: a knidoszi Afrodité szobrát nemcsak imádták, de a szobor szépsége sokakat igen furcsa, szexuális késztetésre sarkalt. A túlságosan "szépre" sikeredett ókori szobrok birodalmi szinten hiresek lettek, sorra másolták őket, miniatűr verzókban, "szuvenirként" terjedtek sőt, érméken is megjelenitették őket, igy nemcsak hirük, de vizuális üzenetük is elterjedt az akkori világ minden szegletébe. A szobrokat akkoriban (is) öltöztették, hordták, nyalták, simogatták, ölelték, csókolták, mechanikus gépekkel mozgatták, emelték, röptették és a lehető legmerészebb ritusokban alkalmazták. Részei voltak egy sok elemből felépitett teátrális hatást (katarzist) okozó ritusnak.

Ennek egyik varázsa a felhasznált anyag adta. Bizonyos márványfajták - különösen a carrarai vagy a pároszi - egészen finom látványt nyújtanak. Bizonyos szobrokon a redők, fátyolok és az izomzat ábrázlása azt az illuziót kelti, hogy egy élő ember pillanatképét látjuk, amely a vizben tükröződik. A márvány tisztasága, csillogása és finomsága valóban arra készteti az embert, hogy "megfogja, megérintse" a szobrot. Birtokolja, hierofániában egyesüljön azzal. A mai turisták egy - egy szoborról több tucat képet is képesek késziteni és perceken át csodálni. Miért? Mert van az egyetemes esztétikában valami megfoghatatlanul kivánatos, ami szinte kémiai reakcióként váltja ki a katarzis élményét belőlünk.

Megirták ezt már sokan, legutóbb Peter Stewart 2003 -as monográfiájában (és nemrég újradolgozott verziójában) valamint Polly Weddle zseniális doktori értékezésében is. Mégis, élőben látni az "istenek

tapintását" és simogatását nagy élmény volt.

Valami hasonló történhetett akkor is, amikor Peter Stewart - személyes beszámolója szerint - egy londoni kiállitáson felfigyelt egy érdekes jelenségre. A kiállitott tárgyak között ott volt egy gyönyörű Buddha szobor is. A szobor ugyan nem vallásos kontextusban állt, mégis egy váratlan pillanatban egy férfi odament elé, virágokkal diszitette és imádkozni kezdett a szoborhoz. A hierofánia megtörtént egy múzeumban.

Ez történhetett azokkal a leirhatatlanul gyönyörű remekművekkel is, melyeket ma Róma és a világ nagy múzeumaiban láthatunk. Kiszakitva eredeti, legtöbbször szakrális környezetükből, fizikai tökéletességükkel és kivánatos jellegűkkel imádatra, tapintásra sarkalják a nézőt.

De ne feledjük: mindent a szemnek, semmit a kéznek....

Elefántcsont kultuszkép töredéke a Palazzo Massimo legújabb terméből. A lenyügöző, megszólalásig élethű tárgy nemrég került elő Rómában