Egy kontinens hőse

In memoriam Nelson Mandela

Gyermek voltam még, amikor nagyszüleim eldugott lomtárában, mint egy mitikus világba átlépve egy letűnt kor poros oldalait lapoztam. A kommunista emlékek között a „Dolgozó Nő” című folyóirat egyik oldalán a fekete kontinens nagy hőséről írtak erős pátosszal a kor megszokott narratívájában. Akkor a felét se értettem, de láttam egy fekete ember arcát, akinek akkor még fiatal szemeiben düh,

erő, vasakarat és leírhatatlan szenvedés tükröződött azon a rossz minőségű fényképen keresztül. Azóta is megmaradt az a szabadságra szomjazó szempár emléke bennem. Nelson Mandela volt rajta. Egy hős, akinek azóta szobrot emeltek életében és akinek neve szinonimája lett a szabadságvággyal, az elnyomás elleni fékezhetetlen küzdelemmel.

Egyedi és példaértékű útja Afrika déli csücskéből indult egy ma mindössze négyszáz fős falucskában 1918 –ban. Egy olyan korban, amikor a dicsőséges Brit Birodalom darabjaira hullott és a még gyarmati részeken – így Dél Afrikában is – egyre inkább eluralkodott egy nosztalgiába és múltba vesző, etnikai és fajgyűlöletté tébolyult mentalitás. A xhosa (thembu) törzs egyik királyi származású családjának sarjaként választotta a gondviselés neki azt a sorsot, hogy egyszerre kapja meg az ősi Afrika hagyományait és egy angol nevet, melynek jelentését sokáig nem is értette. A „nagy palotában” ahol nevelkedett, a törzs idős tagjaitól nemcsak az ősi afrikai dalokat és mítoszokat tanulta meg hanem az angol elnyomás elleni tüzet is. Keresztényként, metodistaként nevelkedett és tanult az akkor kizárólag feketéknek fenntartott iskolákban, de a törzs szabályait és tabuit tisztelte és szigorúan betartotta.

Egész életét két dolog határozta meg: legyőzni a félelmet és valóban szabadként élni. Ez számára nemcsak a fiatalon, alig tizenhat évesen választott politikai pálya fő mottója lett, de emberi, személyes fejlődésének legfőbb célja is. Sikere és legendáriuma talán pontosan hitelességével magyarázható: a mindig mosolygó, pozitív, energiával és szeretettel teli ember nem egy álarc volt, amelyet egy Zeitgeist vagy egy rezsim hozott létre, hanem egy személyiség, akit a történelem nagyon is valódi, fizikai fájdalmai forgácsoltak, barázdáltak olyanná, amilyenként generációk sokasága látta és tanulta már gyerekként az iskolában az életét.

A feketéknek létrehozott egyetemről hamar kirúgják, mert diáklázadáson vett részt. Ezt követően, fiatal ügyvédként tagja lesz az 1912 –ben létrehozott ANC –nek (African National Congress) amelynek vezető politikusa és szószólója lesz. Az 1950 –es évekbeli politikai tevékenysége – ügyvédi irodát nyit feketéknek, harcol a dél afrikai indiaiak jogaiért és az egyre erősödő apartheid ellen – valójában egy egyetemes jelenség részeként kell értelmezni, amely természetesen a helyi adottságok és Afrika sajátos múltjával lett teljessé. A feketék – de általában, az elnyomottak mozgalma – a háborútól fásult, Phoenix – feltámadásra váró hippi mozgalom is táplálta. India, számos volt brit gyarmat, az amerikai feketék, Rosa Parks és Luther King, a san francisco-i melegek és a párizsi szocialista egyetemisták mind egy olyan kor szabadságharcosai, akik jól

M. Luther King

elfértek volna Örkény posztmodern, abszurd drámáinak valóságában. Egy háborút viselt, útját kereső generáció, aki felismerte, hogy a kettéosztott világban igenis van esély és kell teremteni lehetőséget egy „szivárvány ország” létrehozásának. Mandela többször használta ezt a fogalmat.

A hatvanas években súlyosbodó, dél –afrikai incidensek (övezetátlépési engedély) világszerte felháborodást és értelemszerűen, nemzetközi hírnevet szereztek Mandelának és mozgalmának.

1964 június 16 –án aztán Mandelát és nyolc társát végérvényesen beirták a történelembe: bár huszonhét év kellett, hogy ezt belássák. Az apartheid mozgalom ekkor kezdett a biztos összeomlás felé haladni, amikor a nagy fekete politikust életfogytiglani börtönbüntetésre itélte. A 46664 –es rab a robbeni börtönben töltött ideje alatt élő legendává lett, mozgalma pedig csak erősödött – és immár nemzetközi támogatást is kapott. Az Egyesült Államokban is sikerre vitt emberjogi mozgalom most kontinenst válthatott és az akkor már mártírrá lett M. Luther King szellemisége győzhetett Dél – Afrikában is. Nagy szerepet játszott ebben az egyre agresszívabb politikát gyakorló, kétségtelenül kommunistákkal is szimpatizáló ANC is, melynek háttérmozgatója Winnie, a várakozó feleség és Desmond Tutu, a később

ugyancsak Nobel békedíjas érsek lett.  A nyolcvanas évek végén - különösen a kommunista blokkban – már az „osztályharc” elleni küzdelem géniuszaként tisztelik, a Szovjetunióban bélyeget is adnak ki a tiszteletére. Ekkor cikkeztek gyakran Romániában is róla a Dolgozó Nőben és más, propaganda – újságokban.

1990 –ben végül elhagyhatja börtönét. Immár szabad emberként kezdi meg a súlyos belharcokba keveredett ANC reformját amelyet sikeresen tesz – az akkori fehér elnökkel, Frederik Willem de Klerkkel – az ország vezető pártjává. Dél Afrika ekkor már belefásult a háborúkba, belharcokba és a folytonos etnikai, rasszista öldöklésbe. A társadalmi problémák és a gazdasági válság elnyomta ezt a régi szindrómát, megoldás kellett. Mandela és Klerk tehát tökéletesen időzített, amikor 1994 –ben megrendezik a választást és Mandela az ország első fekete elnökeként, soha nem látott fölénnyel nyer. Az ország a kontinens vezető gazdasági hatalma lesz, de a társadalmi válság számos aspektusát a mai napig nem sikerült megszüntetni.

Mégis, az bizonyos, hogy munkássága véget vetett egy hosszú folyamatnak, szabadabbá tett nemcsak egy országot de végérvényesen lemosta a világ mentalitásáról egy bőrszínhez rendelt utálatot. Bár sokan bírálták Castrohoz és a kommunizmushoz fűződő, nyíltan vállalt baráti viszonyát és elnökségét sem látja mindenki

olyan jónak, mint a világsajtó zengi, hatása és legendáriuma kétségtelenül, hogy példátlan. Londontól Johannesburgig szobrok, parkok, közterek hirdették nevét már életében és mosolygó, pozitív személyisége politikusok és egy egész nép kedvencévé tették, mindenki Madibájává.

Halálával végérvényesen szabaddá és történelemmé lett, a szabadság egyik vitatott, de kétségtelenül ikonikus hősévé.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2013. december 7 -i számában.