Az ókor és a párizsi olimpia

 Azt mondják, hogy amit az olimpián láttunk, az a klasszikus ókor felidézése, tisztelgés az ókor előtt.

Nem igazán igy van ez.

A klasszikus ókorban az istenek megjelenitése szigorú szabályhoz kötött: Az Olimpiai játékok szakrális események, Zeusznak ajánlott ünnepség, ahol az istenek ábrázolása a legnagyobb művészek, a vátesszé lett szobrász, Phidiasz feladata. Nem akárhogy és nem akármilyen módon lehetett ábrázolni isteneket, igaz, azok ábrázolási módja sokat változott az archaikus kortól a hellenisztikus korig, az istenek arca, képe, teste változik, ahogy a társadalom is (Praxitelész meztelen istenei forradalmiak az archaikus kor merev és puritán isteneihez képest). Mindenesetre a sporteseményeken a bacchanáliának nem sok szerep jutott, mivel ott pontosan az emberi test más módon volt kihasználva és felhasználva (Bouvrie 2004, 378): a fizikai szépség, az eszményi, isteni arányok és a test határainak dicséretéről szólt ez.

Ugyanakkor a szinházakban az istenek hibái, gyarlóságai, antropomorf sajátosságainak minden esendősége megjelenik: Az istenek a szinházban lehetnek groteszkek, kigúnyolhatjuk őket Arisztophanésszel, nevethetünk rajtuk, láthatjuk halálukat is, de az is egy vallásos tér, ahol a szinpad tere lezárja a lehetőségek tárházát, azon túl aki az isteneket gúnyolja, úgy járhat mint Szókratész.

Az ókoriak ugyanakkor a férfi és női szépségideálban az arányosságot, az esztétikát emelték szinte filozófiai magasságokba: ami arányos, az szép. Az aranyszabály fontos szerepet tölt be a szépség filozófiájában és vallásos szerepében is. Apollo istenség sokszor nőies kecsessége és az androgün jegyek a szimmetria, az arányosság kultuszának jegyei.

Az amit Párizsban láttunk tehát, nem az ókor hiteles felélesztése, nem a hiteles ókor iránti tisztelethajtás, hanem egy "újraalkotott hagyomány", a reinvented traditions kategóriája: az ókor, mint motivum ki- és felhasználása, abuzúsa egy kortárs ideológia és mozgalom legitimizálására.

Egy szinházban ennek helye lenne, hisz ott Thalia keretei között a művészet szabad, a tér kéri és akarja ezt. Olimpiai megnyitó nem erről szól (lásd Athén 2004, Peking 2008 vagy London 2012 klasszikus, de ugyanakkor ötletes, kreativ, nyugodt és elegáns ikonográfiáit, programját).

Ha már nagyon klasszikusok akartak volna lenni, inkább kellett volna Fernando Lindezt vagy valami hozzá hasonló francia modellt mutogatni, mert a klasszikus görög eszményhez, a sporthoz és az esztétikai, ókori élményhez jóval közelebb állna.

De ahogy mondják: izlések és pofonok, helyette kaptunk Apollónak öltözött túlsúlyos drag DJ-t aki a 90-es évek legolcsóbb zenéjét játszotta miközben bevonult a kék, hindu Dionüszosz.