Short interview with prof. Ignác Romsics, member of the Hungarian Academy of Sciences about the mnemohistories of the 20th century, which still persist in Hungary and Romania (1920, 1947). The so called trauma of Trianon is still a hurting point in Hungarian mentality, especially in the diaspora (like Transylvania) even if there was numerous attempts to heal this problem. On the question "shell the Hungarians from Romania celebrate the Unification of Romania" the professor's answer shows the devil in the details.
A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az
RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben
Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte,
amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a
Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu
Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus
nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette,
hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi
magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy
Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.
A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai
kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is
értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as
Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni
szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése,
a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két
esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett
politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali
pszeudo-történelmi irodalom is. A
jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác
történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik
szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar
Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.
1) Az 1920-as
trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön
kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek
helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése
alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a
szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül
hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi
szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott
a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as
vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?
Az I. és a II. világháború utáni rendezés
kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az
egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából
indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben
részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat
kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint
kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a
Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek
saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és
kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én
aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A
kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi
magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban
lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú”
állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem
meglepő, hogy az 1918. december 1-i
gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik
beteljesüléseként gondolni.
A II. világháború előtti és alatti
tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt
feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei
kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek
anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal
szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az
egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani
sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az
általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az
önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például
az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag
ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte,
amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.
A
kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott
változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben
tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti
egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy
ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és
ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A
rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal
pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki
utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel
kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s
hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon
szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű
autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a
kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami
döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem
jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi
szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott
határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi
szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást;
tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes
diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes
esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai
határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek
nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy
legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú
önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es
szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma
kiállhatnak,
azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.
2) A trianoni
szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett
Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban
sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi
bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos
magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk
nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem
sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható
utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására?
Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval
nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után.
Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is
erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a
transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a
magyar államtól is
távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két
világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna,
valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a
megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is,
amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami
törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel,
nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni.
Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar
kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése