2014. november 19., szerda

A diaszpóráról, avagy Románia új ereje


 Short notes about the diaspora, the new power of Romania in context of the new presidential elections of Romania, a historical moment, when the urban civic movements, students and the diaspora elected the first liberal, Saxon and protestant president of the country.

Borbély Tamás néhány nappal ezelőtt kissé elhamarkodottan írta azt, hogy az idei elnökválasztás az állampolgárok megalázása miatt lesz emlékezetes. Ez két okból nem igaz: egyrészt azért, mert sikerült bebizonyítani, hogy a közel három-millió külföldön élő szavazásra jogosult romániai állampolgárnak több,  mint tizenegy százaléka elment szavazni – ami történelmi csúcsként vonult be a történelembe – másrészt
pedig, Románia élén hetven év után ismét német anyanyelvű román állhat. Továbbá ő az első liberális és protestáns elnök is az ország történelmében. Ez minden kétséget kizáróan történelmi léptékű választás. Mi sem példázza jobban ezt, mint az utcára vonuló százezrek és az interneten összesereglett milliók rég nem látott civil mozgalma. A számos egyedülálló jelenség közül, ebben a szösszenetben a diaszpóra hatalmát emelném ki.
A diaszpóra szót sokáig olyan nemzetekkel asszociálta a köztudat, mint az ókor óta Britanniától Indiáig szétszéledt zsidóság, a világot bejáró olaszok vagy az Amerikát eláradó írek.  A huszadik század aztán újabb „diaszpóra” nemzeteket kreált, így kerültek fel a listára a csodabogár és forradalmár magyarok vagy az elmenekült lengyelek, szerbek, albánok vagy latin – amerikaiak. Románia lakossága – bár természetesen a középkor óta dinamikus mozgásban volt és része volt a „globalizációs” folyamatoknak jóval a huszadik század előtt – sokáig nem rendelkezett jelentős diaszpórával. A folyamat a kommunizmus ideje alatt gyorsult fel – nagyrészt a kiszökött, eladott vagy kiutasított magyarok, zsidók és németek (szászok, svábok) révén, de a Közép – ázsiai vagy szovjet tagállamokba kivándoroltakról sem
feledkezzünk meg. A kilencvenes években a vasfüggöny lebomlását követően aztán elindult az „új népvándorlás”: Nyugat, Dél és Észak –Európa, Az Egyesült Államok valamint Latin – Amerika is a célállomások közzé került. Jelenleg számos statisztika kering a Romániából kivándoroltak számáról. Mindezt igen nehéz megbecsülni az etnikai és identitásbeli különbségek miatt is. Hisz ne feledjük, román diaszpórának számit a moldáviai román, az erdélyi szász, magyar, a jászvásári zsidó vagy az aromán is. Óvatos becslések szerint is, jelenleg több, mint négy és félmillió romániai él a világ minden szegletében. Mint a tegnapi választási eredményekből megtudtuk, szavazatok érkeztek Új Zélandról, Sri Lankáról, Ausztráliából, Kanadából, Japánból, Dlé Koreából és a Dél – Afrikai Köztársaságból is.  Természetesen, a legnagyobb közösség Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Németországban él. Ebben az öt országban legalább két és félmillió kivándorolt romániai származású él. Jelentős részük már nem is állampolgár, de identitásukban, nevükben és rokoni szálaik miatt még aktiv tagjai a diaszpóra – mozgalomnak. Itt ugyanis nem csupán számokról, voksok sokaságáról van szó. Számos kutató, így Tobie Nathan szociológus rámutatott arra, hogy a diaszpóra nem más, mint egy „nem emberi” mondhatni emberfeletti identitás választása, a transznacionalizmus vagy más néven „hosszú távú patriotizmus (long distance nationalism) tudatos beidegződése. Ezáltal, a diaszpóra egy kulturális egységgé, tömeggé és ezáltal, hatalommá kovácsolódhat. Nem kevésbé fontos kiemelni azt is, hogy a romániai diaszpóra adja az országban forgó összekeresett jelentős részét (3,2 milliárd euró 2012 – ben). Ennek nagysága meghaladja a romániai külföldi befektetők bevételét. Négymilliós tömeg mindig is hatalomnak számított. A perzsák legendás hadseregét számos ógörög író a mitikus „kétmilliós” számmal írta le, jelezve, mértéktelen és mitizált nagyságát a veszélynek, tömegnek. Talán ezek az analógiák is jól mutatnák azt, hogy miért kell komolyan venni a diaszpóra hangját. Miért szerepelt az új államelnök kampányprogramjában a diaszpóra – bizottság felállítása és miért számított annyira ránk. De az analógiákon túl, a legjobb és legerősebb példa annak a több, mint háromszázezer embernek a türelme, kitartása, ereje és lelkesedése, akik Torontótól Sri Lankáig kiállták a sorokat, vagy reggeli hatkor felkeltek, hogy egy hideg, ködös berlini reggelen átfutva, fél nyolckor már ott legyenek a 70. számú szavazókörzetnél, hogy 251. Szavazóként egy új, történelmi reményt pecsételhessenek egy olcsó papírlapra.
Mert ha Klaus Johannis ennyire számított a diaszpóra erejére – és ezt illedelmesen meg is köszönte nekünk – most valóban biztosítania kell majd azt, hogy továbbra is hatalomként, erőként és egy Európát behálózó, valóban uniós szellemként kezeli a diaszpórát. A külföldön él romániai állampolgárok és az anyaországgal most egységként létrejött civil mozgalom révén tud Románia valóban integrálódni Európába és „hű” szövetségese maradni az Egyesült Államoknak. A Brüsszelben, Rómában, Párizsban, Münchenben vagy Washingtonban élő diaszpóra – közösség többet tud tenni az országok gazdasági, politikai kapcsolataiért, mint azt elsőre egy helyi politikus gondolná. Ők ott vannak a helyszinen, részei az ottani társadalomnak, jobban ismerik a külföldi infrastruktúrát és néhányuk gazdag szociális hálózata révén óriási lehetőségekkel kecsegtetik azt a romániai politikust, aki felismeri a diaszpóra erejét.
Klaus Werner Johannis felismerte. Reméljük, hogy a 18 pont, amit ígért, valóban teljesítésre kerül és talán sikerül legalább egy – két új pontot is feltennie még a listájára: bővebb kulturális és alkotmányos területi autonómia a kisebbségeknek, decentralizáció az országnak.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. november 19 -i számában.