2016. december 29., csütörtök

List of gratitude 2016


This year was a hard and difficult one and not only for the world and Europe, but also personally. Although I didn’t face major crises or dangers, it was full with big decisions and lot of small or medium struggles, deadlines I need to pass. It consumed lot of my energies, patience which affected severely some of my friendly bonds too.
Despite of these big obstacles however, I still have a lot of amazing, thankful memories from this year. As a tradition since some years, here is my list of gratitude for 2016:
-          I’m thankful for my relatively good health
-          Thankful for my friends, especially for those who are still with me after this hard year
-          Thankful for my nice trip in Rome – the 4th time since I visited the Eternal City yearly
-          Thankful for publishing my first monograph
-          Thankful for meeting a large number of amazing scholars at the 5 conferences I organized or attended this year
-          Thankful for my few, but good friends from Erfurt  for helping me in the last months
        Thankful to have the chance to listen live David Gilmour, my musical icon
-          Thankful for friends and colleagues from Mainz to survive the last months of writing my Ph.D – my hardest summer ever
-          Thankful for my family for their patience in September, just before I submitted the thesis
-          Thankful for finishing the Ph.D. thesis – the biggest work I have done till now
-          Thankful to find a kind of stability – at least for a while – in Cluj-Kolozsvár again and some nice friends here, who didn’t forget me after 4 years of living abroad

Let’s hope, the next year will be much easier, calmer and will test less our patience, fears and we will face less obstacles.
Happy new year and lot of happiness and success for everyone!





2016. december 19., hétfő

Régészet Romániában. Megjegyzés egy könyvbemutató margójára

New book of Mihai Barbulescu on the current state of Romanian archaeology. A work full with personal notes, memories and a lived experience of half a century on what is going on in archaeological research, public archaeology and law in Romania nowadays. 

Mihai Bărbulescu neves román régész, a Román Tudományos Akadémia levelező tagja és a római Román Akadémia volt elnöke az Idea kiadónál publikált új kötete „Régészet ma, Romániában” címmel jelent meg. A Giorgio de Chirico „Régészek” festményével díszített borító szem, száj nélküli, a múlt emlékeit belsejükben hordó alakokkal már előre jelzi, hogy ez a kötet bizony nem a szerzőtől elvárt vagy megszokott szakkönyv, hanem sokkal inkább egy esszé-sorozat, pamflet lett. A kötet az első vaskos összefoglalása a romániai régészet mai állapotának és problémáinak a szakmában fél évszázadot eltöltött és Európában jól ismert régész szemszögéből.
Az első ásatását 1966-ban a dák királyi központban, Gredistyén kezdő régész elsősorban a tordai római legiós erőd és a híres tordai gepida hercegnői sir felfedezőjeként ismert a nagyközönség számára. Régész és történész berkekben azonban jól ismert a negyed évszázadot felölelő egyetemi tanári, egykori dékáni tevékenysége, a romániai Régészeti Bizottság elnöki munkássága (2004-2008) és érces nyelvezetű, a szűk szakmában ritkán tapasztalt ironikus és rendkívül közvetlen megnyilatkozásai is. A magyar nyelven kiválóan értő, franciául, olaszul és angolul folyékonyan társalgó régész és ókortörténész érdekes színfoltja a romániai régész-szakmának. Nem véletlen, hogy sajátos stílusa, érces és ironikus természete, idősödő kora ellenére is kifogástalan memóriája és tudása valamint karizmatikus egyénisége, humora és diplomatikus készségei azon kevés régésszé tették akit a Román Tudományos Akadémia tagjaivá választott.  Az ő korában és az ő szakmai piedesztáljával már megengedett és kényelmes egy ilyen kötetet megírni amely a személyes élményeken túl egy igencsak éles és nemegyszer fájóan őszinte tükröt tart saját szakmájának.
A kötet első fejezetében Mihai Bărbulescu a klasszikus ókor és a mai társadalom kapcsolatáról
elmélkedik – mondhatni elmereng. A klasszikus (görög-latin) nyelvoktatás nekrológjának is tekinthető fejezetben a neves régész nagyon is megfogó érvekkel bizonyítja, hogy az elmúlt években megszaporodott petíciók ellenére a latin nyelvoktatás nemcsak a középiskolákból, de már az egyetemi oktatásból is kiszorulni látszik. Bár ez a jelenség sokaknak fáj, Bărbulescu példákkal igazolta, hogy ez a tendencia számos európai országban már a XIX. század végén jelen volt. Számos olyan példát is felelevenít ugyanakkor a klasszikus ókor történelmi hagyatékából, amely továbbra is szerves része tudott maradni mindennapjainknak. Elegáns csípősséggel ugyanakkor megkerülve bírálja azokat a projekt-gyáraknak nevezhető iskolákat, amelyek jól hangzó címszavakkal a kortárs politikai és gazdasági jelenségeket akarják látni és láttatni az ókori társadalmak elemzésében is – csak azért, hogy a válságban lévő vagy már – már haldokló humántudományokat fenntartsák az egyre globalizálódó és korporatistává lett tudománypolitika terén.
A következő nagy fejezet arról szól, hogyan „keletkezik” a romániai régész. Az egyetemi tanárként több, mint negyed évszázados tapasztalattal rendelkező régész részletezi, hogyan változott Romániában is a régész-oktatás a hetvenes évek óta. Míg közel fél évszázadon át csak Kolozsvár, Bukarest és Jászvásár adott régészeket az országnak, addigra ma már számos kis egyetem, így Gyulafehérvár, Szeben, Marosvásárhely, Craiova, Konstanca, Temesvár, Suceava is termeli az új régész-generációt. Bár a Nemzeti Régészeti Regiszterbe felvett romániai régészek száma hivatalosan 885, ezek között számos ma már nyugdíjazott vagy a szakmát idővel elhagyó egyént is találunk. A valóban a régészetben dolgozó szakemberek száma ennél jóval kisebb. Ez érthető is, hisz a jelenleg ennek a szakmának munkát adó intézmények száma (múzeumok, kutatóintézetek, egyetemek, régészeti cégek, műemlékvédelmi intézetek és polgármesteri hivatalok) nagyon szűk – a munkahelyeket pedig nemegyszer nepotizmus és ismeretségi hálózatok alapján lehet csak elnyerni.
Ilyen téren Románia meg sem közelíti az olaszországi vagy franciaországi régészek számát – igaz, előbbiek esetén mintegy 40%-ra tehető a munkanélküliek, vagy időszaki munkákból a túlélésért küzdők száma. Bărbulescu élesen bírálja a Bologna rendszert is, amely lehetetlenné teszi az alapos ismeretek elsajátítását és valódi szakemberek képzését. Míg a régi rendszerben egy doktori dolgozat megírása akár egy évtizedes kutatás eredményeként született meg és a kutató munkásságának egyik megkoronázása volt, a ma Romániában megvédett 56.000 doktori döntő többsége sajnos nem hasonlítható a húsz vagy harminc éve megírt doktori dolgozatokhoz. A szerző nem feltétlenül bűnbakokat keres (bár néhány lábjegyzetben találunk néhány nevet), hanem sokkal inkább a teljes rendszert bírálja, amely az oktatás minőségét rontotta. Véleménye szerint, az eleve a középiskolából is képzetlenül az egyetemre került fiatalok szűrésére lenne szükség, ehhez pedig elengedhetetlen a felvételi vizsgák visszaállítása.
A neves régész kitér a pályázatokból és rövid kutatási projektekből élők százaira is, akik ebben a szakmában csak úgy tudnak túlélni, ha egyik projektből a másikba tolakodnak. És valóban, a tolakodás helytálló szó: a rendkívül kevés kutatási projekt annál is kevesebb összegeiért több száz fiatal régész és doktorija után a munkanélküliséggel küzdő kutató tolakodik, nemegyszer embertelen körülmények és belső, szakmai csaták közepette. Ez a tendencia persze messze nem csak a romániai régészet problémája: az Európai Uniós projektekből élő Közel-Kelet európai kultúrák és fejlesztési programok ráerőszakolták a nyugodt, lassú és alapos kutatást igénylő tudományokra is a felgyorsult társadalom globalista korporalizmusát.
Mihai Bărbulescu részletesen elemzi egy idealizált régész erényeit és az általa tapasztalt hibákat is. Fél évszázados munkája során volt lehetősége látni azt, hogyan írtak történelmet régészek Romániában a késő sztálinizmus, majd a Ceausescu - diktatúra idején, a kilencvenes években és ma. Iránymutató elveként a 2005. december 13-án a Libération-ban közzé tett francia történészek közös nyilatkozatát idézte, amelyben Paul Veyne, Pierre Nora és számos más nagynevű francia történész követelte a történelem-írás szabadságát és politika-nélküliségét. Ettől az elvtől számos romániai régész még most, 2016-ban is távol áll, főleg amikor nyelvi kontinuitásról és népcsoportok régészeti azonosításáról beszélnek.
A kötetben külön fejezet foglalkozik a romániai régészek munkáját szabályozó és nemegyszer megnehezítő törvényekkel, intézetekkel, szervezetekkel és trendekkel. Mint a Nemzeti Régészeti Bizottság egykori elnöke aktív részese volt úgy a Verespatak kialakult társadalmi mozgalom és nemzetközi botránynak, mint a Kolozsvár főterén történt ásatások körül kialakult közvitának is. Mindkét példa esetén a politika és a régészet elválaszthatatlanul összekapcsolódott és szinte lehetetlen volt kizárólag a tudomány álláspontját képviselni – pedig a célja a régésztársadalomnak csakis ez kellene legyen.
Az utolsó előtti része a kötetnek a régészet és a nagyközönség romániai kapcsolatáról szól. Ahogy a többi rész, úgy ez sem egy vidám történet. Bărbulescu felsorakoztatja azokat a negatív példákat – dákómánia, ősi dák istenségek új kultusza, pszeudo-történelmi tárgyak, mint a híres sinaiai táblácskák – amelyeknek népszerűsítése nagyban rontja a régészekről kialakult közvélekedést. A régészeti helyszínek látogatói száma is messze elmarad a vallásos helyszínekétől vagy a külföldi példáktól. Kizárólag a múzeumok által rendezett történelmi vetélkedők és fesztiválok tudnak jelenleg nagyobb tömegeket vonzani – igaz, ez nemegyszer azzal jár, hogy történelmileg hiteltelen kosztümös maskaraként kell életben tartani a régészek munkáját, akik maguk is a beöltözött társaság részeként kell a nagyközönséget szolgálják. A könyv utolsó fejezete a kolozsvári román régészeti és ókortörténeti iskola nagy alakjai előtt tiszteleg a szerző személyes szemszögéből és saját élményeiből, anekdotikus történeteiből merítve.  
Mihai Bărbulescu kötetét nemrég mutatták be úgy Kolozsváron, mint Bukarestben. Egy olyan esszé-fűzérről van szó, amely dinoszaurusz-lépésként döngeti meg a régész-szakma repedező és ódon falait, figyelmeztetve a szakma válságára, globalizációval és gyorsuló, pénzügyisedett tudományos világ krízisére és számos, a romániai régészet sajátosságainak rákfenéire is. Egy teljes és szépen megöregedett, de még mindig fiatalos régész testamentuma ez, amelynek remélhetőleg lesz visszhangja és olvasója az elefántcsonttoronyba zárt régészeken túl is.

 Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2016. december 19-i nyomtatott számában.

2016. november 22., kedd

Hova tovább, romániai műemlékvédelem?


 Short notes on the recent state and perspectives of the Romanian heritage studies and the protection of historical and archaeological monuments in the mirror of the latest workshops on the topic organized in October, 2016 in Cluj.

A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.
Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai műemlékvédelem megújhodását.

Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet (1. kép), amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Ehhez hasonlóan, Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész
szerkesztésében jelent meg a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a XIX. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott műemlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy egyenes, hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozó - parkok: az új trend szerint, a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája (2. kép) ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, hosszú távon nemcsak sokkal látványosabb és
vonzóbb a turisták számára, de fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és Az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.
Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transylvania Nostra Alapitvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnad- műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitás-formáló erőként megjelenni a köztudatban és a Második Világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újraépülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén.  Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja úgy az aktuálpolitika, mint múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is.  Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda hiánya, a középkori régészek és a magyar-német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.
A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár (3. kép), a nemzetközi botránnyá
lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza-parkban csak részlegesen feltárt legiós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa - 4. kép) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nemegy közülük európai szinten is unikumnak számit – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek
a hibák vezettek oda, hogy a Kulturális Minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.
A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszint térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra mint világörökségi helyszint szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, melyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimoniului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restaurációhoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a Kulturális Minisztérium szoros együttműködése a Gazdasági Minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét.
A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is (5. kép).
Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük és szakértői módon megóvjuk úgy az enyészettől, mint a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, akik nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archaeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és időszaki kiáltásokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudomány-népszerűsitő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is. Palmyra és a Közel – Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a XXI. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.


2016. november 14., hétfő

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar? Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal

 Short interview with prof. Ignác Romsics, member of the Hungarian Academy of Sciences about the mnemohistories of the 20th century, which still persist in Hungary and Romania (1920, 1947). The so called trauma of Trianon is still a hurting point in Hungarian mentality, especially in the diaspora (like Transylvania) even if there was numerous attempts to heal this problem. On the question "shell the Hungarians from Romania celebrate the Unification of Romania" the professor's answer shows the devil in the details. 

A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.
A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is.  A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.
1) Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?
Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy  az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.
        
   A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.
     A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak,
azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.
2) A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására? 
Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is
távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.