Miért szeretem Pécset?

Lassan két éve, hogy először találkoztunk. Akkor ősz volt ugyan, az időjárás zord és mogorva, szürke, mint a város egy jelentős részét uraló magasház hangulata, de mégis a belváros és az emberek azonnal elvarázsoltak. Azóta is tart a hatás. 

Nehéz lenne megfogalmazni, hogy néhány kedves város után ahol jártam, mi az az egyedi hangulat, ami Pécset szerethetővé, egyedivé teszi. Sorolhatám persze a város ikonikus szimbólumait :a dómot és az előtte lévő, mindig szerelmesekkel, idős Kodállyal, ókeresztény bazilikával és csendes vasárnapokkal rámköszönő teret, a mindig széljárta, de lenyűgöző látványt biztositó kilátót, a zöldsapkás dzsámit, az előtte szineiben szolidarizáló, Kolozsvárt idéző Hunyadi szobrát, a Nádor szálló furcsa betűit, a mindig zsúfolt és szinte ízes Király utcát, netalán a Sipos patika szerecsen mosolyát. Mégis, valahogy a turistáktól főleg tavasszal átitatott helyeken túl van ebben a városban valami más, ami megfog és ami azonnal szerethetővé tette a várost. A Kolozsvár utáni vágyakozással a számban látogattam meg először még 2011 -ben és a honvágyat érdekes módon a pestinél gyorsabban tudta ez a kisváros legyőzni. Bár a nagy nyüzsgés, a multikulti kavalkád, amit én annyira szeretek a városokban csak mértékkel van meg Pécsett, a provincializmusából kulturális erejével és egyediségével mégis ki tudott bújni a bűvös és méltán sértő "vidékiségből". Itt is, ahogy egyetemi éveim felejthetetlen kincses városában egy Hunyadinak díszeleg a szobra a főtéren, ahol az ifjúság állandóan nyüzsőg és ahol Kolozsvárhoz hasonlóan, igen gyakran hallani német, angol, spanyol szót (részben) az orvostanhallgatók jóvoltából. Itt is dimbes - dombos, hepehupás utcák vezetnek ódon és felfedezni való épületek közzé, ahogy Kolozsváron is hét év után is tudok még újat találni. Pécs apró utcái a múzeumok környékén, a Tettye és a környező dombok varázsa idézi a Szamos partján elterülő várost. A nosztalgiát képes legyőzni tehát ez a város - ami egy magamfajtának, aki a változásoktól retteg, nagy dolog.

A színes házak, a már - már túlságosan is felújított belváros, a szelíd, de elegáns esti világítás, a Tudásközpont, az újabbnál, újabb zenei csemegéknek (legutóbb a Balanescu quartetnek) otthont adó Kodály központ egyedi várossá teszi a sajtóból sajnos leginkább a bűncselekményeiről elhíresült várost - amely elsőre nem tűnik azért annyira félelmetesnek, mint manapság halljuk.

utca, dóm tér és az eldugott kis festői utcák a múzeumok környékén persze a helyi emberek nélkül mit sem érnének. Kedvesek, mosolygósak, közvetlenek, az eltévedt turistákat vagy újoncokat örömmel segítik. El se hinné az ember, hogy ebben az arculatában is kissé mediterrán hangulatot árasztó városban ez a sok kedves (és mellesleg nemegyszer csinos) ember magyar, távol minden búskomor sztereotípiától. Jó hallani az utcákon sétálva Pécsett is azt, hogy a város  - ugyan szerény módon - de egyetemista központként sokféle nemzetnek ad otthont, átmentve ha úgy tetszik az ugyancsak Kolozsvárra emlékeztető multikulturális és soknemzetiségű múltját egy dinamikus, modern egyetemi városi légkörbe. A 2010 - es felújítások és változtatások minden bizonnyal sok vitát keltettek, hisz radikálisan megváltoztatták a város arculatát, ám mégis, a megnyitott Rózsakert, a szépen felújított múzeumok sétánya, a tettyei romok körül kialakított parkok, a
Pécs elsőre belopta magát a szivembe. Bár lehet egy életet nem tudnék lehúzni egy ilyen kis városban, varázsa elkerülhetetlen és visszatérni mindig nagy örömmel tölt el.