Migráncsok – avagy a gyűlölködés népszavazása

Notes on the Hungarian referendum focusing on the so called compulsory migration rate. As in my latest article, I still claim, that the only solution for this crisis of Europe would be the patient education, informing the masses with appropriate methods and analogies. A communication between refugees and non-refugees and a deep change of the European border-system and education system. While some of the leading EU politicians represent the "honey" policy of Willkommenskultur, the other half of Europe jumped in the other opposition of terrible hate. Where is rationality and Realpolitik in Europe?

Nagy erőkkel beindult a kampány Magyarországon, ahol úton, útfélen másról szem szólnak a hírek, mint az ország integritását, munkahelyeit, biztonságát és már-már egzisztenciáját fenyegető migránsok hadáról. A világ háta mögötti magyar falvak református szószékeitől az autópályák mentén díszelgő hatalmas, kék plakátokig, mindenhol azt olvashatjuk, hogy néhány ezer embertársunk milyen gonosz, elvetemült, terrorista és opportunista. Ha részleteiben elemezzük a kampány érveit és diskurzusait, egyértelműen kitűnik: Európa félelmetesen kettészakadt és ezerféle

hangon szól hozzánk. Mit tehetünk mi ez ellen?

Nemrég még arról cikkeztem, hogy az Európát immár másfél éve szétszakító migrációs válság és kulturális összecsapás milyen módon hozta létre a mai politikai diskurzus dichotómiáját és végletekig feszült kettősségét. Gyakorlatilag két véglet között kell a szavazónak és a hétköznapi embernek döntenie: a Merkel – féle méztenger és Európát óriási tömegekkel revitalizáló új társadalom-politika vagy az erre pánikszerűen reagáló és a populista figurák aranykorát hozó gyűlölet-politika között. A két végletet sokan a liberalizmus kontra konzervativizmus, multikulturalizmus kontra bezárkózás politikájának felületes diskurzusává tették és tömegeket bélyegeznek meg mindkét vélemény táborából. Míg Brüsszelből az éles és sokszor

ironikus bírálat és parancsolgatás folyik, addig az önmaguk törékeny biztonságát és gyenge identitását most kerítéssel és szögesdróttal védelmező kis országok elefántcsonttoronyba menekülnek és saját gyengeségüket a gyűlölet-politikával próbálják kompenzálni. Makrotársadalmak pszichológiája sem különbözik sokkal az egyéni szintű emberi reakcióktól (elvégre, emberek társadalmat formálnak, vagy mi fene): ahol félelem van, ott védekezés jön és ha kell, igen agresszív fajta. A web2 társadalomban, ahol mindenki össze van kötve internetes hálózatok tucatnyi kötelékével, ez még egyszerűbb és gyorsabb. Magyarország most retteg, fél – védelemért kiállt. A védelem pedig szögesdróttal, gyűlölet kampánnyal jön egy olyan vélt vagy valós veszély és „ellenség” ellen, amelyet gyakorlatilag nem is ismerünk. Nézzük meg, kitől félünk és miről is szól ez a szavazás.

Személyes tapasztalattal jövök, mert sem politikus, szem szociológus, sem arab világ szakértő nem vagyok. Ellenben történészként az elmúlt négy évben fél Európát bejártam és három éven át

Németországban éltem. Abban az országban, ahol főleg a Nyugat-német régióban teljesen természetes, hogy mindenki akcentussal, tört-németet beszél, a kedvenc borbélyod arab, a szombat reggeli csokis kiflit a török csajtól veszed a pékségben és ha este buliból tántorogsz haza mindig van egy igazi török vagy jordániai étterem, ahova betérhetsz. Ők ugyanúgy ott élnek és a hétköznapok részei, mint a több ezer romániai, albán, bolgár vagy magyar vendégmunkás – vagy ha tetszik, gazdasági migráns, aki hazája helyett, külföldön próbálkozik a boldog élet felépítésével.   A most Európába beáramló hatalmas tömegekkel nem az a gond, hogy újabb migrációs hullámot generált: ez egy természetes történelmi jelenség, migráció mindig is létezett és létezni fog – elvégre Márai is megírta a Szegények iskolájában – hogy mi, szegények állandóan vándorlunk.  A gond az, hogy kulturális különbségeket, életmód-típusokat és különböző, nemegyszer kiegyezhetetlen értékrendeket kényszerit gyorsan, azonnal egy fizikai térbe. Ez a felgyorsított folyamat okozza a félelmet, amely aztán a kis országokban, mint az etnikailag szörnyen monokróm Magyarország is gyűlölet-politikát szül. Mert ami jelenleg ebben a kampányban folyik, az sajnos már a végletekig feszült gyűlölködés: az arab és a muszlim 2001. szeptember 11. óta lassan de mára már biztosan szinonimája lett a mi vidékünkön (is) a terroristának, bűnözőnek és most, a „migráncsnak”. Pontosan az a folyamat zajlik le, mint a roma (cigány) közösség integrációs problémája esetén, amely párhuzamos társadalmat hozott létre a legtöbb magyar településen. Hosszú évek után, csak most értünk el oda, hogy az ún. „cigány-bűnözés” helyett – vagy mellett – a sajtó nagyobb figyelmet fordít a sikeres, társadalomba beilleszkedő és ott vezető pozíciót szerzett roma orvosok, értelmiségiek bemutatására is és nagyobb erőket és pénzeket fektetnek a hátrányos helyzetűek integrációjára. Évek munkája ez és nagyon messze még a siker. Ez is könnyebben ment volna, ha a megbélyegzés és undor helyett kezdettől fogva a nyitottság politikájával kezdtünk volna a problémákon dolgozni – elvégre, mi, keresztények ezt hallottuk gyerekkorunkban a templomban még.: szeresd felebarátod….Mindig Esterházy jut eszembe, ha bibliát idézek?

 Ma már viszont ott is, a szószékből a mózesi sáskajárásban a migráns-veszélyt kell kiolvasnunk a pap szájából. A „jobb félni, mint megijedni” alapelvet lehetne úgy is követni, hogy részletesen tájékoztatjuk a szavazókat arról, kiket, pontosan hány menekültet, meddig és hogyan engednénk be az országba. Tájékoztatni kellene a tömegeket arról is, hogy a migrációs-kvóta csupán arra kötelezné

Magyarországot, hogy a betelepülést kérőknek a papírjait elbírálja. Az már a magyar hatóságok döntése lenne, hogy megfelelő papírok hiányában beengedi vagy sem a menedékkérőt. Lenne-e a kevesebb, mint 2000 menekültkérő között terrorista, radikalizálódásra hajlamos egyén vagy erőszakoskodó? Meglehet, sőt, néhány biztosan. De képzeljük el, hogy a magyar társadalomból

kiemelünk 2000 személyt akiket útra bocsájtunk, mint menekültet. Nem lenne ebben a tömegben is néhány tucat őrült, pszichopata vagy erőszakoskodó?

Európa sorsa és a migrációs kérdés valóban súlyos és rendkívül bonyolult. Az Európai Unió radikális változásokon kell átmenjen és remélhetőleg ez be is következik mielőtt még további tagok kilépnek. Schengen eltörlése szükséges lenne, ahogy a muszlim integráció elősegítését szorgalmazó és a kulturális különbségeket csillapító tájékoztatásra, oktatásra is. Ez lassú folyamat, amelyet türelmetlen brüsszeli politikával nem fognak elérni. Ám az sem megoldás, hogy a magát kereszténynek valló, alkotmányának első sorában Isten nevét idéző ország velejéig a gyűlölködés színterévé váljon és emberek tömegeit bélyegezzen meg csak azért, mert szerencsésebb országban születtek, ahol épp, nincs háború, éhínség, forradalom, katonai puccs vagy erőszakolt amerikai „demokrácia-export”.Ne

feledjük: hatvan évvel ezelőtt 200.000 ember futott kétségbeesetten Európa jobb helyeire, Kanadába, Ausztráliába és az Egyesült Államokba. Bár hasonló kulturális szokások szülöttei voltak, mégis, mások. Mert mindenki más. Én soha nem tudtam „német” lenni 3 év után sem és kétlem, hogy ha még tíz évig ott élek, azzá válok. Mert magyarként gondolkodom és olyan „balkáni”, erdélyi az én eszem. Nem német, nem angol, nem olasz, nem spanyol – sose lesz az! Mégis, befogadtak, néhányuk barátnak tekint.

Az a 200.000 menekülő hatvan évvel ezelőtt is befogadásra lelt a világ különböző részein. Ők magyarok voltak – 1956 hősei.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016 szeptember 19-i számában.

Napoca, az ókori Kolozsvár. I.

A rómaiak nyomában: Kolozsvár ókori múltjának kutatása

In a series of ten posts and articles (published in the local newspaper Szabadság, from Cluj-Kolozsvár), I will present the first synthesis on the  history of Napoca (Colonia Aurelia Napocensis) the Roman city lying under the modern hearth of Cluj-Kolozsvár. After the work of Jakab Elek from 1870 and the seminal work of András Bodor from 1957, there were no attempts for a detailed analysis of the city (short remarks were published in 1993 and 2004 too). Each post will deal with different topics and aspects of the Roman urban life of Napoca, presenting the heritage of the Romans for the greater public, who live or visit Cluj-Kolozsvár. The articles will be later published also in form of a booklet for the greater public. This article presents the historiography of research from the work of Zamosius from 1598 till the latest excavations in 2014.

Pestisjárvány (15. századi metszet)

Kolozsváron 1574-ben pestis pusztított. A fekete halál félelemben tartotta a várost és 

számos halott között ott találjuk Heltai Gáspár nevét is. Szamosközy István ekkor négyéves kolozsvári kisfiúként a csodával határos módon élhette túl a szörnyű járványt. Szülővárosában sétálva az ifjú Szamosközy láthatta az éppen akkor kiszélesített és felújított Malomárkot, amelyből valószínűleg számos érdekes kő kerülhetett elő. A város középkori falában és a dominikánusok templomában kopott, nehezen olvasható latin betűk százai sorakoztak márványköveken, nemegyszer kopott, torz arcokkal díszítve. Ezeket naponta láthatták a kolozsváriak, de olyan kíváncsiskodók is, mint a francia Pierre Lescalopier, aki nem sokkal a pestis-járvány előtt járt a városban.

 A kíváncsi és hamar az értelmiségi pályára lépett Szamosközyt hamar elkapta a korszellem, amely a római múlt iránti érdeklődést sarkalta. Nemcsak Báthori fejedelem gyűjtötte a lysimachosi érméket és a római feliratokat a gyulafehérvári fejedelmi palotában, hanem Szamosközy művelt nevelője, Kovacsóczky Farkas kancellár is jól ismerte a római auktorokat és irodalmi forrásokat. Tragikus sorsát a kancellár nemegyszer a köztársaságkori római hadvezérekével vetette össze. Az ifjú kolozsvári humanista talán még halhatta azt a történetet, amelyet Megyericsei János, az erdélyi epigráfia atyja jegyzett le az első, teljesen érintetlen római szarkofág felfedezéséről Kolozsvárott (CIL III 866). A humanista szellem hatása és a római múlt látható és bizonyos emlékei a kincses városban nagy hatást gyakoroltak Szamosközyre, aki alig 23 évesen megírta Antonio Bonfini, Megyericsei János és Mihail Siegler nyomán az első jelentős művet Erdély ókori történetéről és feliratos emlékeiről. Ezt követte aztán 1598-ban Inscriptiones Romanae című munkája, amely bár

Szamosközy fő műve

elsősorban a gyulafehérvári feliratokat veszi számba, kolozsvári emlékeket is felsorol. Szamosközy nagy érdeme volt, hogy egy, a város falában talált Fortuna istennőnek ajánlott oltár feliratából rájött arra, hogy az állító, Ulpius Masculinus, az V. Macedonia legio zászlóvivője (signifer legionis) leszerelését követően nem Apulum, azaz az ókori Gyulafefehérvár (Colonia Aurelia Apulensis), hanem az ókori Kolozsvár (Colonia Napocensis) előljárója (decurio) volt. Minderre a 28 éves humanista úgy jött rá, hogy gyakorlott epigráfusként a római által gyakran használt hármas ligatúrát, azaz rövidítést elsőként oldotta fel helyesen. A nehezen olvasható felirat a városfalon belül mindenki által jól látható volt, ám a hármas betűösszeírás (ligatúra) feloldása nem volt egyértelmű a szakavatatlan szemek számára. Szamosközy 1598-ban kiadott munkájában viszont már bátran meri kijelenteni, hogy „az AVP (NAP) sokkal inkább Napocának, mintsem Apulumnak értelmezném […]. Ezért úgy gondolom, hogy Napoca

CIL III 854

Colonia csakis ott állhatott ahol a mai Claudiopolis városa vagy ahol Gyalu opiduma van”. Szamosközy zseniális sejtése azonban két és fél évszázadon át a feledésbe merült. A későbbi történetírók közül csupán Bethlen Farkas 1789-es műve említi Szamosközy megállapítását. Benkő József nagy történeti munkájában ugyan megemlíti, hogy „mások Kolozsvárt az ókori Napocával azonosítják”, de nem találja megbízhatónak ezt a feltételezést. A Szamosközyt követő történészek többsége, így a Kolozsváron 1700-ban megfordult angol utazó, Edmund Chishull vagy Huszty András 1791-es munkája is még a Ptolemaios féle térképen szereplő Zeugmával azonosítja a várost. Chishull figyelmét elkerülte az, hogy bár látott egy szépen vésett sírfeliratot Kolozsvár városfalába beépítve (CIL III 869), nem vette figyelembe hogy a 40 éves korában elhunyt augustalis, M. Aurelius Papia valójában Col(onia) Nap(ocensis) elöljárója volt.

Mivel a római városból szinte semmi sem volt már látható a XVI-XVII. században, egyedüli forrásként a kevesebb, mint húsz epigráfiai forrás és az antikvárius szakirodalom által állandóan idézett ptolemaioisi térkép állt a humanisták és felvilágosult történészeink rendelkezésére. Az soha nem volt kérdés a helyi lakosok számára sem, hogy Kolozsvár alatt a rómaiaknak egy nagy városa nyugszik. Benkő József megörökített egy helyi hagyományt is, amely szerint a dominikánusok temploma (ma Ferenciek temploma) egy „pogány római szentélyre épült”. Egy másik hagyomány – amelyet már Szamosközy is nevetségesnek tartott – úgy vélte, hogy Kolozsvárt Claudius császár alapította, innen kaphatta a Claudiopolis

"Claudiopolis" 1617-ben

nevet. A római múlt állandóan jelen volt a középkori és újkori város kollektív mentalitásában, ám a nagy rejtély továbbra is az maradt, mi volt a római város valódi neve. A köztudatot ez a kérdés egyre inkább foglalkoztatta a XIX. században. Számos jelentős felfedezésre került sor a század első felében, amely serkentette a római múlt iránti érdeklődést is. 1801-ben például egy monumentális római felirat került elő a mai Bob utcában, a görög katolikus templom építése közben, amely minden bizonnyal egy kisázsiai közösség kollégiumi házára épült rá (CIL III 870). Ugyanitt találják

Priapus

1846 végén a híres kolozsvári Priapus szobrot és egy trónoló Jupiter szobrot is. A romantika
korában, amikor már az igényesebb kolozsvári nagyközönség napi rendszerességgel olvasta a helyi sajtót, a város területén történő építkezések során előkerült régészeti felfedezések híre egyre több emberhez eljutottak. Az 1840-es években számos helyen történtek jelentős felfedezések a városban, ezek közül kiemelkedik az ún. Tauffer ház alatt talált római fürdő valamint számos, az akkori belső-Monostor utcai épület pincéjében feltárt római oltár.

1851-ben, J.F. Neigebaur már félszáz római emléket sorol fel Kolozsvár területéről, ám továbbra is mint Zeugmát említi a város római neveként. Szerinte Napoca a Maros-megyei Pókával volt azonos. Kolozsvár római történetének kutatásában a mérföldkő Theodor Mommsen, a legendás epigráfus erdélyi látogatásával érkezik el. A neves német történész 1857-ben Kolozsváron is megfordult és az addig rendelkezésére álló feliratok és topográfiai

Torma Károly

források alapján bebizonyította, hogy Colonia Napocensis a mai Kolozsvárral azonosítható. Elméletét aztán erdélyi kollegája és a Dacia-kutatás úttörője, Torma Károly honosította meg 1865 után, aki 1880-ban a provincia északi erődítményeiről irt munkájában már a római város topográfiáját is megpróbálta behatárolni viszonylag nagy pontossággal.  Ebben nagy szerepet játszott az 1859 és 1860 között a mai Cipariu téren (akkor Czigány sor) feltárt számos római szarkofág, amely a római város számos temetőjének egyikét határolta. A feltárt szarkofágok egyike Jakab Elek leírása szerint érméket és további leleteket is tartalmazott. Ugyancsak a neves helytörténész 1870-es munkája sorolja fel azokat a főbb ásatásokat, amelyek a XIX. század második felében radikálisan átváltozott Kolozsváron folytak. Összefoglaló munkája a város római kori történetéről ugyan mára már elavultnak számit, mégis közel egy évszázadon át az egyetlen munka volt a város római múltjáról.

Az 1822 és 1870 közötti időszak fontosabb építkezései során előkerült római emlékek nagy száma jól jelzi az ebben az időszakban elveszett információ mennyiségét is. Kolozsvár városképének radikális átalakulása a XIX. század második felében nemcsak a középkori városfal és erődítményrendszerének teljes felszámolásával, de számos még megmenthető

1860-ban felfedezett szarkofág

római emlék elpusztításával is járt. Ahogy Apulum (ma Gyulafehérvár) és Brigetio (Ó-Szőny) esetén is, a kolozsvári vasút építése során is oltárok és római emlékek kerültek elő 1867-ben (CIL III 7658). A Trencsén (majd Bocskai) téri hatalmas építkezések is a század végén érintették az egykori római temető területét (CIL III 7667). Erről a területről számos további sírfelirat és funerális emlék fog előkerülni a XX század folyamán is (ILD 558, 561, 563).

Valamikor a boldog békeidők utolsó éveiben, 1913 előtt az Unió utca (Memorandumului) 6-os szám alatt fedeztek fel egy jelentős feliratot, amely a szíriai istennő, Dea Syria Magna Caelestis templomából származhatott. Az impérium-váltást követően, a két világháború közötti időszakban Kolozsvár a Dacia kutatás és az epigráfia egyik fellegvára lett. Mindez a Torma Károly és Pósta Béla régészeti iskola hagyatékára ráépült C. Daicoviciu féle új múzeum és egyetemi oktatás jóvoltából történhetett. A neves román ókortörténész jóvoltából, a város római múltja is közelebb került és számos részletére derült fény. 1943-ban a Szent Mihály templom körülötti ásatások több római emléket hoztak a felszínre, többek között egy Hercules Farnese szobor-töredéket is. Ez a lelet igazolhatja Jakab Elek feltételezését, aki az 1822-es fürdő felfedezése alapján a mai Szent Mihály templom környékére tette a város római fürdőjét.

A Második Világháborút követő pusztítások és ismételt rezsimváltás újra nagyszabású építkezési hullámot indított el, újabb radikális arculatváltást eredményezve Kolozsváron. A

Fortuna-Tyché

Postapalota építésekor az 1950-es években egy nagyméretű Fortuna szobor került elő az Emil Zola utcában. A Ferencesek templomába befalazott számos Fortuna Augusta feliratból ítélve nem kizárt, hogy ezen a területen valóban egy szentély állhatott, ahogy azt Benkő József is lejegyezte még a XVIII. században. Az egyre gyarapodó régészeti emlékek lehetővé tették, hogy 1957-ben Bodor András, az erdélyi ókortudomány jeles alakja megírja nagy tanulmányát „Napoca a feliratok tükrében” címmel, amely mai napig a legteljesebb – ám kiegészítésekre szoruló – összefoglalója a város római múltjának. 1975-ben a Central Áruház építésekor számos római oszlop és egy 1,5 m magas római oltár is előkerült, amely egy szentély jelenlétére utal. A helyszínen azóta további oltár igazolja, hogy a via decumana mentén egy szentély állhatott. Ugyancsak ekkor kerül sor a város névváltoztatására, amely bár a kommunista diktátor birodalmi megalomniáját és nacionalista történetírás sikerességét bizonyította, ad absurdum módon, hozzájárult Kolozsvár római múltjának hangsúlyozására. A kolozsvári történészek egy része, így Bodor András és Hadrian Daicoviciu is számos cikkben hangsúlyozták ekkor a város római múltjának jelentőségét.

 A XX. század második felében megszaporodtak a városi régészet sajátosságának mondható mentőásatások, amelyek során számos műhely nyoma is előkerült. A Jókai utca 9-es szám alatt, a Caragiale parkban, a Technikai Egyetem alagsorában és a Bábszínház alatt sikerült azonosítani a római városfalnak számos részét. A városfalon kívül, a mai Cipariu tér és Brăncuși utca találkozásánál számos római emlék került elő, amely egy későrómai temető nyomairól tanuskodnak. A legújabb ásatásoknak sikerült úgy a cardo, mint a decumana

Deleu utcai ásatás

utakat azonositani a Bánffy palota udvarán valamint a Central áruház alagsorában történt ásatások során. A Főtéren folytatott botrányba fulladt ásatások és a Malomárok közelében, a mai Deleu utcában folyó ásatások a római városnak eddig három fafázisát állapitották meg, amely jól jelzi, hogy a város lassan gyarapodott és számos fejlődésen és átalakuláson ment keresztül már a rómaiak korában is. A Petőfi utca 25. szám alatt és a Kétágú Református templom mögött zajló ásatások során nemrég sikerült újabb római temető részleteket azonositani, igy a várost körülvevő nekropoliszok száma immár jóval több, mint eddig sejteni lehetett.

Amikor Megyericsei János és Szamosközy István a XVI. században elkezdték gyűjteni a Kolozsváron fellelhető római emlékeket, merni sem gondolták, hogy fél évezreddel később már közel száz felirat és megannyi jelentős szobrászati emlék, épületrész válik ismertté a város alatt nyugvó egykori római településből. Mig Szamosközynek még csak egyetlen felirat állt rendelkezésére, hogy a római városnak egyáltalán a nevét megfejtse, addig mára lehetőség nyilt, hogy Napoca ókori történetét és a Kis-Szamos partján élő rómaiak életét tüzetesebben megismerjük. Több, mint fél évszázaddal Bodor András mérföldkőnek számitó tanulmánya után, ez a sorozat elősként kivánja Kolozsvár római múltját az Olvasók elé tárni.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap augusztus 27-i számában.

(folyt. köv.)

 Jelmagyarázat a térképhez (lásd még az AMN 49.I, 2012 -es számát)

 (Visconti 1691-es térképe Kolozsvárról. Bartos-Elekes 2012 nyomán):

Nr.1: a római fórum és fürdő feltételezett  helye

Nr.2: városi villa (domus urbana)

Nr.3: a deleu utcai ásatás (domus urbana)

Nr.4: Fortuna Augusta szentély?

Nr.5: via decumana és Silvanus-szentély

Nr.6: a Dea Syria Magna Caelestis szentély épitési feliratának helye

Nr.7: a kisázsiai collegium gyülekező-terme (Priapus Pantheus szentély?)

Nr.8: Liber Pater szentély feltételezett helye

Nr.9-13: római temetők

 

Esterházy halott, Európa felkészületlen, avagy: konzervativ gondolatok a neoliberális jelenről

Short notes on why democratic conservativism (often called Christian democrats, although there are numerous shades of conservativism too) and neoliberalism divide Europe. Neoliberal West forgets, that half of Europe need to learn first the habit and the empathy of the Willkommenskultur. Dictating it angrily as some EU leaders and the neoliberals do, will not work. The secret is: patience, communication and teaching with wisdom.

Esterházy Péter halála, bár várható volt, nem jöhetett sokkhatás nélkül. Bűnös hasnyálmirigy ide, vagy oda, halála harangszó és ez nem a templomba-hívó fajta, hanem a vészharang. A magyar szó legjátékosabb mestere egy nappal a Bastille ostromának és az új Európa egykori szimbólumának számító július 14-ét ünneplő tömeg ellen elkövetett nizzai terrortámadás előtt halt meg. Talán szerencse is, hogy nem élte meg Európa fokozatos válságának mélyülését, bár évek óta tanúja volt a

kontinenst megtépázó ideológiai változásoknak. Csendes, de markáns bírálójaként az olcsó és semmitmondó demagógiának és a jelenleg regnáló magyar kormánynak, Esterházy mégsem sorolható a neoliberalizmus szószólói közzé. Azt, hogy mit gondolt ő a Willkommenskultúrról és a Németország által diktált politikáról, nem tudom. Sajnos, már nem is fogjuk megtudni. Azt viszont tudom, hogy az ő egyediségét meghatározó demokratikus és európai konzervativizmus egyre nehézkesebben tudja megtalálni a helyét a jelenlegi Európában. Nézzük meg közelebbről, miért.

Európát terrortámadások sorozata rázza meg immár 1-1,5 éve. Vannak időszakaink, amikor hetente több is. Ez nagyon idegen a mi generációnknak és különösen az információ-robbanás miatt, élőben, testközelből 24 órás közvetítéssel zajlik a szemünk előtt, ami indirekt módon a lelki terrornak egyféle meghosszabbításaként is értelmezendő. A mi generációnk nem élte át szerencsére sem háborúk borzalmait (hacsak nem a volt Jugoszlávia vagy Ukrajna területén élt) sem pedig a 70-es évek terrortámadási hullámát Írországban vagy Nyugat-Németországban. Nekünk -  szerencsére – az ilyen esemény sokkoló, még ha tudjuk is, hogy Európában az ilyesmi évszázados  múltra vezet vissza, míg a világ más részein – Isztambulban, Bagdadban, Kabulban, Aleppóban, Bagában – ezek a

dolgok szinte mindennaposak és jóval több áldozattal járnak, mint felénk. Bármennyire is empatizálunk ezzel a statisztikai ténnyel, az emberi psziché alapvetően másképp működik: az európaiak döntő többsége nem fogja kevésbé szörnyűséggel fogadni a francia vagy német terrortámadásokat csak azért, mert „máshol még több halott van”.Különösen nem működik a vészhelyzetben aktivizálódni illő empátia olyan kultúrközegekben, mint Magyarország, Lengyelország vagy - mondjuk ki bátran – Kelet-Németország. Ennek elsősorban az az oka, hogy mi nem tanultuk meg a neoliberálisok által a globalizált társadalmak alappilléreként meghatározott multikulturalitás jelenségét. Ezt ugyanis, nem lehet magától értetődőnek venni. Az Európát most megrengető ún. „culture-clash” vagyis a Huntington féle kulturális összecsapás főleg azokat a társadalmakat érinti nagyon érzékenyen, ahol a vallási sokszínűség és egyáltalán, a másság, kulturidegen fogalom. Bármennyire is furán hangzik ez Erdélyben, amely mindig büszkén hangoztatja multietnikai jellegét, a valóság az, hogy a sokszínűség itt, felénk, otthon mindig az ellentétekre épült. A „másik” – román, német, szerb, ukrán, örmény, zsidó – az mindig furcsa volt, kívülálló, néha akár ellenséges. Az iszlám és a muszlim, mifelénk még valahol az Otomán (Török) Birodalommal azonosított mitikus ellenség, európaiságunk, mélységes mély történelmi gyökereinknek az Antikrisztusa.

Ezzel szemben, a Második Világháborúból kilábaló és a nácizmus leckéjét egy életre, mi több, több generációra nézve megtanuló nyugat-német társadalom már a hatvanas évektől a Willkomenskultur, azaz a befogadó, nyitott, sokszínű és a muszlim kultúrát is magáénak valló társadalmat épített fel. Ezt iskolákban tanították és évtizedeken keresztül, a mindennapokban próbálták elfogadni. Úgy tűnik, ez működött is. Ma, Berlin, Köln vagy Mainz utcáit járva teljesen természetes még a hatvan éves német öregúrnak is, hogy kenyeret és a reggeli kávét a szomszéd török unokája szolgája fel, hisz ezt látta már az öreg is a hatvanas évek óta. Erfurtban azonban – ami tökéletes példája a poszt-kommunista társadalmaknak Európában – megnéznek az utcán, ha szakállad van, gyanús vagy, ha csomagot hagysz az ajtó előtt, lenéznek ha fekete a bőröd és kivételesen rossz a helyzeted, ha épp szíriai menekült vagy manapság. Kevésbé németek vagy európaiak lennének az erfurtiak? Netalán a magyarok, vagy lengyelek? Nem. Ők mind, Európa 40%, ugyanolyan állampolgára a brüsszeli gépezetnek, mint a Willkommenskultur pártfogói, akiknek döntő többségük nem kommunista múlttal rendelkező világban vagy netalán, nyitottabb családokban nőttek fel.

Ez a dichotómia két Európát hozott létre: a neoliberális, Willkommenskulturt támogató, saját elveiket igen agresszíven védő és a más véleményt el nem fogadó csoportot és a többi embert, aki válságként éli meg az új Európa születését, az iszlám vallás beáramlását, a mindennapi terrorizmust és a régi, konzervatív értékek lassú, de biztos eltűnését. Mindkét csoportban természetesen számos ideológia találkozik és alapvetően, nagy különbségek is létezhetnek egyazon csoporton belül is. A dolog problémája azonban az, hogy a vezető EU politikusok és a neoliberális nyugati avantgardisták mindenkit, aki nem az ő ideológiájukat követi, egyetlen csoportba, egyetlen jelzőbe zsúfolja: neonáci vagy populista. Ezek a derogáló megbélyegzések és a neoliberalizmust mint axiomatikus értéket diktáló attitűd sajnos tovább növeli a két nagy tábor közötti különbségeket és – ami még rosszabb – a nem neoliberális táboron belül létező számos színárnyalatot egyre inkább egységessé akarja mosni. Én magam például nem vagyok neonáci. Sem populista. Írtam cikket az aleppói mészárlásokról, a szíriai háború szörnyűségeiről, adtam saját fagylaltomból a Keleti Pályaudvaron várakozó szíriai

gyerekeknek és számos arab barátom is van.  Azonban számos pontban, konzervatív értékeket vallok és ezeket tartom életem vezérelveinek. Nagy mérce és halála után már elérhetetlen, de Esterházy Péter vagy Nádasdy Ádám életfilozófiája számomra mértékadó. Demokraták, hisznek az európai kultúrában és a szabadságban, de ugyanakkor konzervatívok. Ez a kicsi csoport – akiket a politikusok örömmel szoktak „keresztény-demokratáknak” bélyegezni – ma már egy kategóriába lett mosva populistákkal, demagógokkal és néha, a neonácikkal is.

Mi lehet tehát a megoldás egy ilyen súlyos, kettéosztott Európában? Angela Merkel az elmúlt hetek német terrortámadásait követő nyilatkozatában elmondta: továbbra is meggyőződése, hogy a Willkommenskultur a helyes megoldás és jól ismert szlogenjét (wir schaffen das – mi megbirkózunk ezzel) nem adta fel. Ebben legalább következetes – ami igencsak ritka jelenség a politika világában. A long dureé, azaz a hosszú folyamatok történelmi léptékeiben (évtizedes becsléseket figyelve) talán igaza van: a 1,5 millió menekültből csupán néhány száz terrorista lehet jelenleg Európában és a döntő többség valószínűleg probléma nélkül fog beilleszkedni. A radikalizálódó fiatalok által elkövetett terrortámadások halottai a szükséges áldozat, amit Európának meg kell hoznia egy új világrend és kontinens megszületéséért és előbb, utóbb, a támadások megszünnek. A kulturális különbségek Kelet-Németországban és Európa többi részén 1-2 generáción belül el fognak tűnni és természetesnek fognak látszani. Európa egy etnikailag és kulturálisan is gazdagabb és vegyesebb társadalom lesz. Zseniális jövőkép, amely egyrészt valódi megoldást javasol a súlyos elöregedésben szenvedő kontinensnek és Merkelt korunk új Adenauerévé avanzsálja.  Azonban ahhoz, hogy ez a jövőkép és a neoliberalizmus valóban, a sikerről szóljon, jelenlegi követőinek és hiveinek meg kell érteniük, hogy a poszt-kommunista társadalmakat le kell nyugtatni és meg kell tanitani azt, amiben ők hisznek. Neoliberalizmust diktálni abszurd, márpedig most ez történik. Liberalizmus tanítani kell, ez pedig empátiát, figyelmet, megértést igényel a  nyugat-európai társadalmaktól és nyitottságot az újra a kelet-európaiaktól. Én, konzervatív demokrataként, hiszek Európa egységében és a kulturális hálózatok összefonódásából eredő gazdagságban. Azonban nem hiszek a diktált neoliberalizmusban, amely neonácinak bélyegez ha nem értek egyet a gyorsléptékű változásokkal. Globalizálni Európát lehet a lassú, megfontolt lépések politikájával is. Olyan lépésekkel, amely teret ad és megbecsülést a konzervatívoknak és a liberálisok elvekben hívőknek is. Kicsit olyan ez a változó Európa, mintha egy kamasz akarná tanítani az öreget. Ha siet, ha diktál, ha parancsolgat és ha nem figyel eléggé, a kamasz nem fogja tudni megtanítani az öreget, hanem válás lesz a vége.

Reméljük, a kamasznak benő a feje.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2016. augusztus 2-i számában.