Short notes on why democratic conservativism (often called Christian democrats, although there are numerous shades of conservativism too) and neoliberalism divide Europe. Neoliberal West forgets, that half of Europe need to learn first the habit and the empathy of the Willkommenskultur. Dictating it angrily as some EU leaders and the neoliberals do, will not work. The secret is: patience, communication and teaching with wisdom.
Esterházy Péter halála, bár várható volt, nem jöhetett
sokkhatás nélkül. Bűnös hasnyálmirigy ide, vagy oda, halála harangszó és ez nem
a templomba-hívó fajta, hanem a vészharang. A magyar szó legjátékosabb mestere
egy nappal a Bastille ostromának és az új Európa egykori szimbólumának számító
július 14-ét ünneplő tömeg ellen elkövetett nizzai terrortámadás előtt halt
meg. Talán szerencse is, hogy nem élte meg Európa fokozatos válságának
mélyülését, bár évek óta tanúja volt a
kontinenst megtépázó ideológiai
változásoknak. Csendes, de markáns bírálójaként az olcsó és semmitmondó
demagógiának és a jelenleg regnáló magyar kormánynak, Esterházy mégsem sorolható
a neoliberalizmus szószólói közzé. Azt, hogy mit gondolt ő a
Willkommenskultúrról és a Németország által diktált politikáról, nem tudom.
Sajnos, már nem is fogjuk megtudni. Azt viszont tudom, hogy az ő egyediségét
meghatározó demokratikus és európai konzervativizmus egyre nehézkesebben tudja
megtalálni a helyét a jelenlegi Európában. Nézzük meg közelebbről, miért.
Európát terrortámadások sorozata rázza meg immár 1-1,5
éve. Vannak időszakaink, amikor hetente több is. Ez nagyon idegen a mi
generációnknak és különösen az információ-robbanás miatt, élőben, testközelből
24 órás közvetítéssel zajlik a szemünk előtt, ami indirekt módon a lelki
terrornak egyféle meghosszabbításaként is értelmezendő. A mi generációnk nem
élte át szerencsére sem háborúk borzalmait (hacsak nem a volt Jugoszlávia vagy
Ukrajna területén élt) sem pedig a 70-es évek terrortámadási hullámát
Írországban vagy Nyugat-Németországban. Nekünk - szerencsére – az ilyen esemény sokkoló, még
ha tudjuk is, hogy Európában az ilyesmi évszázados múltra vezet vissza, míg a világ más részein
– Isztambulban, Bagdadban, Kabulban, Aleppóban, Bagában – ezek a
dolgok szinte
mindennaposak és jóval több áldozattal járnak, mint felénk. Bármennyire is
empatizálunk ezzel a statisztikai ténnyel, az emberi psziché alapvetően másképp
működik: az európaiak döntő többsége nem fogja kevésbé szörnyűséggel fogadni a
francia vagy német terrortámadásokat csak azért, mert „máshol még több halott
van”.Különösen nem működik a vészhelyzetben aktivizálódni illő empátia olyan
kultúrközegekben, mint Magyarország, Lengyelország vagy - mondjuk ki bátran –
Kelet-Németország. Ennek elsősorban az az oka, hogy mi nem tanultuk meg a
neoliberálisok által a globalizált társadalmak alappilléreként meghatározott
multikulturalitás jelenségét. Ezt ugyanis, nem lehet magától értetődőnek venni.
Az Európát most megrengető ún. „culture-clash” vagyis a Huntington féle
kulturális összecsapás főleg azokat a társadalmakat érinti nagyon érzékenyen,
ahol a vallási sokszínűség és egyáltalán, a másság, kulturidegen fogalom.
Bármennyire is furán hangzik ez Erdélyben, amely mindig büszkén hangoztatja
multietnikai jellegét, a valóság az, hogy a sokszínűség itt, felénk, otthon
mindig az ellentétekre épült. A „másik” – román, német, szerb, ukrán, örmény,
zsidó – az mindig furcsa volt, kívülálló, néha akár ellenséges. Az iszlám és a
muszlim, mifelénk még valahol az Otomán (Török) Birodalommal azonosított
mitikus ellenség, európaiságunk, mélységes mély történelmi gyökereinknek az
Antikrisztusa.
Ezzel szemben, a Második Világháborúból kilábaló és a
nácizmus leckéjét egy életre, mi több, több generációra nézve megtanuló
nyugat-német társadalom már a hatvanas évektől a Willkomenskultur, azaz a
befogadó, nyitott, sokszínű és a muszlim kultúrát is magáénak valló társadalmat
épített fel. Ezt iskolákban tanították és évtizedeken keresztül, a mindennapokban
próbálták elfogadni. Úgy tűnik, ez működött is. Ma, Berlin, Köln vagy Mainz
utcáit járva teljesen természetes még a hatvan éves német öregúrnak is, hogy
kenyeret és a reggeli kávét a szomszéd török unokája szolgája fel, hisz ezt
látta már az öreg is a hatvanas évek óta. Erfurtban azonban – ami tökéletes
példája a poszt-kommunista társadalmaknak Európában – megnéznek az utcán, ha
szakállad van, gyanús vagy, ha csomagot hagysz az ajtó előtt, lenéznek ha
fekete a bőröd és kivételesen rossz a helyzeted, ha épp szíriai menekült vagy
manapság. Kevésbé németek vagy európaiak lennének az erfurtiak? Netalán a
magyarok, vagy lengyelek? Nem. Ők mind, Európa 40%, ugyanolyan állampolgára a
brüsszeli gépezetnek, mint a Willkommenskultur pártfogói, akiknek döntő többségük
nem kommunista múlttal rendelkező világban vagy netalán, nyitottabb családokban
nőttek fel.
Ez a dichotómia két Európát hozott létre: a neoliberális,
Willkommenskulturt támogató, saját elveiket igen agresszíven védő és a más
véleményt el nem fogadó csoportot és a többi embert, aki válságként éli meg az
új Európa születését, az iszlám vallás beáramlását, a mindennapi terrorizmust
és a régi, konzervatív értékek lassú, de biztos eltűnését. Mindkét csoportban
természetesen számos ideológia találkozik és alapvetően, nagy különbségek is
létezhetnek egyazon csoporton belül is. A dolog problémája azonban az, hogy a
vezető EU politikusok és a neoliberális nyugati avantgardisták mindenkit, aki
nem az ő ideológiájukat követi, egyetlen csoportba, egyetlen jelzőbe zsúfolja:
neonáci vagy populista. Ezek a derogáló megbélyegzések és a neoliberalizmust
mint axiomatikus értéket diktáló attitűd sajnos tovább növeli a két nagy tábor
közötti különbségeket és – ami még rosszabb – a nem neoliberális táboron belül
létező számos színárnyalatot egyre inkább egységessé akarja mosni. Én magam
például nem vagyok neonáci. Sem populista. Írtam cikket az aleppói
mészárlásokról, a szíriai háború szörnyűségeiről, adtam saját fagylaltomból a
Keleti Pályaudvaron várakozó szíriai
gyerekeknek és számos arab barátom is van.
Azonban számos pontban, konzervatív
értékeket vallok és ezeket tartom életem vezérelveinek. Nagy mérce és halála
után már elérhetetlen, de Esterházy Péter vagy Nádasdy Ádám életfilozófiája
számomra mértékadó. Demokraták, hisznek az európai kultúrában és a
szabadságban, de ugyanakkor konzervatívok. Ez a kicsi csoport – akiket a
politikusok örömmel szoktak „keresztény-demokratáknak” bélyegezni – ma már egy
kategóriába lett mosva populistákkal, demagógokkal és néha, a neonácikkal is.
Mi lehet tehát a megoldás egy ilyen súlyos, kettéosztott
Európában? Angela Merkel az elmúlt hetek német terrortámadásait követő
nyilatkozatában elmondta: továbbra is meggyőződése, hogy a Willkommenskultur a
helyes megoldás és jól ismert szlogenjét (wir
schaffen das – mi megbirkózunk ezzel) nem adta fel. Ebben legalább
következetes – ami igencsak ritka jelenség a politika világában. A long dureé,
azaz a hosszú folyamatok történelmi léptékeiben (évtizedes becsléseket
figyelve) talán igaza van: a 1,5 millió menekültből csupán néhány száz
terrorista lehet jelenleg Európában és a döntő többség valószínűleg probléma
nélkül fog beilleszkedni. A radikalizálódó fiatalok által elkövetett
terrortámadások halottai a szükséges áldozat, amit Európának meg kell hoznia
egy új világrend és kontinens megszületéséért és előbb, utóbb, a támadások
megszünnek. A kulturális különbségek Kelet-Németországban és Európa többi
részén 1-2 generáción belül el fognak tűnni és természetesnek fognak látszani.
Európa egy etnikailag és kulturálisan is gazdagabb és vegyesebb társadalom
lesz. Zseniális jövőkép, amely egyrészt valódi megoldást javasol a súlyos
elöregedésben szenvedő kontinensnek és Merkelt korunk új Adenauerévé
avanzsálja. Azonban ahhoz, hogy ez a
jövőkép és a neoliberalizmus valóban, a sikerről szóljon, jelenlegi követőinek
és hiveinek meg kell érteniük, hogy a poszt-kommunista társadalmakat le kell
nyugtatni és meg kell tanitani azt, amiben ők hisznek. Neoliberalizmust
diktálni abszurd, márpedig most ez történik. Liberalizmus tanítani kell, ez
pedig empátiát, figyelmet, megértést igényel a
nyugat-európai társadalmaktól és nyitottságot az újra a
kelet-európaiaktól. Én, konzervatív demokrataként, hiszek Európa egységében és
a kulturális hálózatok összefonódásából eredő gazdagságban. Azonban nem hiszek
a diktált neoliberalizmusban, amely neonácinak bélyegez ha nem értek egyet a
gyorsléptékű változásokkal. Globalizálni Európát lehet a lassú, megfontolt
lépések politikájával is. Olyan lépésekkel, amely teret ad és megbecsülést a
konzervatívoknak és a liberálisok elvekben hívőknek is. Kicsit olyan ez a
változó Európa, mintha egy kamasz akarná tanítani az öreget. Ha siet, ha
diktál, ha parancsolgat és ha nem figyel eléggé, a kamasz nem fogja tudni
megtanítani az öreget, hanem válás lesz a vége.
Reméljük, a kamasznak benő a feje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése