2016. augusztus 2., kedd

Esterházy halott, Európa felkészületlen, avagy: konzervativ gondolatok a neoliberális jelenről


Short notes on why democratic conservativism (often called Christian democrats, although there are numerous shades of conservativism too) and neoliberalism divide Europe. Neoliberal West forgets, that half of Europe need to learn first the habit and the empathy of the Willkommenskultur. Dictating it angrily as some EU leaders and the neoliberals do, will not work. The secret is: patience, communication and teaching with wisdom.

Esterházy Péter halála, bár várható volt, nem jöhetett sokkhatás nélkül. Bűnös hasnyálmirigy ide, vagy oda, halála harangszó és ez nem a templomba-hívó fajta, hanem a vészharang. A magyar szó legjátékosabb mestere egy nappal a Bastille ostromának és az új Európa egykori szimbólumának számító július 14-ét ünneplő tömeg ellen elkövetett nizzai terrortámadás előtt halt meg. Talán szerencse is, hogy nem élte meg Európa fokozatos válságának mélyülését, bár évek óta tanúja volt a
kontinenst megtépázó ideológiai változásoknak. Csendes, de markáns bírálójaként az olcsó és semmitmondó demagógiának és a jelenleg regnáló magyar kormánynak, Esterházy mégsem sorolható a neoliberalizmus szószólói közzé. Azt, hogy mit gondolt ő a Willkommenskultúrról és a Németország által diktált politikáról, nem tudom. Sajnos, már nem is fogjuk megtudni. Azt viszont tudom, hogy az ő egyediségét meghatározó demokratikus és európai konzervativizmus egyre nehézkesebben tudja megtalálni a helyét a jelenlegi Európában. Nézzük meg közelebbről, miért.
Európát terrortámadások sorozata rázza meg immár 1-1,5 éve. Vannak időszakaink, amikor hetente több is. Ez nagyon idegen a mi generációnknak és különösen az információ-robbanás miatt, élőben, testközelből 24 órás közvetítéssel zajlik a szemünk előtt, ami indirekt módon a lelki terrornak egyféle meghosszabbításaként is értelmezendő. A mi generációnk nem élte át szerencsére sem háborúk borzalmait (hacsak nem a volt Jugoszlávia vagy Ukrajna területén élt) sem pedig a 70-es évek terrortámadási hullámát Írországban vagy Nyugat-Németországban. Nekünk -  szerencsére – az ilyen esemény sokkoló, még ha tudjuk is, hogy Európában az ilyesmi évszázados  múltra vezet vissza, míg a világ más részein – Isztambulban, Bagdadban, Kabulban, Aleppóban, Bagában – ezek a
dolgok szinte mindennaposak és jóval több áldozattal járnak, mint felénk. Bármennyire is empatizálunk ezzel a statisztikai ténnyel, az emberi psziché alapvetően másképp működik: az európaiak döntő többsége nem fogja kevésbé szörnyűséggel fogadni a francia vagy német terrortámadásokat csak azért, mert „máshol még több halott van”.Különösen nem működik a vészhelyzetben aktivizálódni illő empátia olyan kultúrközegekben, mint Magyarország, Lengyelország vagy - mondjuk ki bátran – Kelet-Németország. Ennek elsősorban az az oka, hogy mi nem tanultuk meg a neoliberálisok által a globalizált társadalmak alappilléreként meghatározott multikulturalitás jelenségét. Ezt ugyanis, nem lehet magától értetődőnek venni. Az Európát most megrengető ún. „culture-clash” vagyis a Huntington féle kulturális összecsapás főleg azokat a társadalmakat érinti nagyon érzékenyen, ahol a vallási sokszínűség és egyáltalán, a másság, kulturidegen fogalom. Bármennyire is furán hangzik ez Erdélyben, amely mindig büszkén hangoztatja multietnikai jellegét, a valóság az, hogy a sokszínűség itt, felénk, otthon mindig az ellentétekre épült. A „másik” – román, német, szerb, ukrán, örmény, zsidó – az mindig furcsa volt, kívülálló, néha akár ellenséges. Az iszlám és a muszlim, mifelénk még valahol az Otomán (Török) Birodalommal azonosított mitikus ellenség, európaiságunk, mélységes mély történelmi gyökereinknek az Antikrisztusa.
Ezzel szemben, a Második Világháborúból kilábaló és a nácizmus leckéjét egy életre, mi több, több generációra nézve megtanuló nyugat-német társadalom már a hatvanas évektől a Willkomenskultur, azaz a befogadó, nyitott, sokszínű és a muszlim kultúrát is magáénak valló társadalmat épített fel. Ezt iskolákban tanították és évtizedeken keresztül, a mindennapokban próbálták elfogadni. Úgy tűnik, ez működött is. Ma, Berlin, Köln vagy Mainz utcáit járva teljesen természetes még a hatvan éves német öregúrnak is, hogy kenyeret és a reggeli kávét a szomszéd török unokája szolgája fel, hisz ezt látta már az öreg is a hatvanas évek óta. Erfurtban azonban – ami tökéletes példája a poszt-kommunista társadalmaknak Európában – megnéznek az utcán, ha szakállad van, gyanús vagy, ha csomagot hagysz az ajtó előtt, lenéznek ha fekete a bőröd és kivételesen rossz a helyzeted, ha épp szíriai menekült vagy manapság. Kevésbé németek vagy európaiak lennének az erfurtiak? Netalán a magyarok, vagy lengyelek? Nem. Ők mind, Európa 40%, ugyanolyan állampolgára a brüsszeli gépezetnek, mint a Willkommenskultur pártfogói, akiknek döntő többségük nem kommunista múlttal rendelkező világban vagy netalán, nyitottabb családokban nőttek fel.
Ez a dichotómia két Európát hozott létre: a neoliberális, Willkommenskulturt támogató, saját elveiket igen agresszíven védő és a más véleményt el nem fogadó csoportot és a többi embert, aki válságként éli meg az új Európa születését, az iszlám vallás beáramlását, a mindennapi terrorizmust és a régi, konzervatív értékek lassú, de biztos eltűnését. Mindkét csoportban természetesen számos ideológia találkozik és alapvetően, nagy különbségek is létezhetnek egyazon csoporton belül is. A dolog problémája azonban az, hogy a vezető EU politikusok és a neoliberális nyugati avantgardisták mindenkit, aki nem az ő ideológiájukat követi, egyetlen csoportba, egyetlen jelzőbe zsúfolja: neonáci vagy populista. Ezek a derogáló megbélyegzések és a neoliberalizmust mint axiomatikus értéket diktáló attitűd sajnos tovább növeli a két nagy tábor közötti különbségeket és – ami még rosszabb – a nem neoliberális táboron belül létező számos színárnyalatot egyre inkább egységessé akarja mosni. Én magam például nem vagyok neonáci. Sem populista. Írtam cikket az aleppói mészárlásokról, a szíriai háború szörnyűségeiről, adtam saját fagylaltomból a Keleti Pályaudvaron várakozó szíriai
gyerekeknek és számos arab barátom is van.  Azonban számos pontban, konzervatív értékeket vallok és ezeket tartom életem vezérelveinek. Nagy mérce és halála után már elérhetetlen, de Esterházy Péter vagy Nádasdy Ádám életfilozófiája számomra mértékadó. Demokraták, hisznek az európai kultúrában és a szabadságban, de ugyanakkor konzervatívok. Ez a kicsi csoport – akiket a politikusok örömmel szoktak „keresztény-demokratáknak” bélyegezni – ma már egy kategóriába lett mosva populistákkal, demagógokkal és néha, a neonácikkal is.
Mi lehet tehát a megoldás egy ilyen súlyos, kettéosztott Európában? Angela Merkel az elmúlt hetek német terrortámadásait követő nyilatkozatában elmondta: továbbra is meggyőződése, hogy a Willkommenskultur a helyes megoldás és jól ismert szlogenjét (wir schaffen das – mi megbirkózunk ezzel) nem adta fel. Ebben legalább következetes – ami igencsak ritka jelenség a politika világában. A long dureé, azaz a hosszú folyamatok történelmi léptékeiben (évtizedes becsléseket figyelve) talán igaza van: a 1,5 millió menekültből csupán néhány száz terrorista lehet jelenleg Európában és a döntő többség valószínűleg probléma nélkül fog beilleszkedni. A radikalizálódó fiatalok által elkövetett terrortámadások halottai a szükséges áldozat, amit Európának meg kell hoznia egy új világrend és kontinens megszületéséért és előbb, utóbb, a támadások megszünnek. A kulturális különbségek Kelet-Németországban és Európa többi részén 1-2 generáción belül el fognak tűnni és természetesnek fognak látszani. Európa egy etnikailag és kulturálisan is gazdagabb és vegyesebb társadalom lesz. Zseniális jövőkép, amely egyrészt valódi megoldást javasol a súlyos elöregedésben szenvedő kontinensnek és Merkelt korunk új Adenauerévé avanzsálja.  Azonban ahhoz, hogy ez a jövőkép és a neoliberalizmus valóban, a sikerről szóljon, jelenlegi követőinek és hiveinek meg kell érteniük, hogy a poszt-kommunista társadalmakat le kell nyugtatni és meg kell tanitani azt, amiben ők hisznek. Neoliberalizmust diktálni abszurd, márpedig most ez történik. Liberalizmus tanítani kell, ez pedig empátiát, figyelmet, megértést igényel a  nyugat-európai társadalmaktól és nyitottságot az újra a kelet-európaiaktól. Én, konzervatív demokrataként, hiszek Európa egységében és a kulturális hálózatok összefonódásából eredő gazdagságban. Azonban nem hiszek a diktált neoliberalizmusban, amely neonácinak bélyegez ha nem értek egyet a gyorsléptékű változásokkal. Globalizálni Európát lehet a lassú, megfontolt lépések politikájával is. Olyan lépésekkel, amely teret ad és megbecsülést a konzervatívoknak és a liberálisok elvekben hívőknek is. Kicsit olyan ez a változó Európa, mintha egy kamasz akarná tanítani az öreget. Ha siet, ha diktál, ha parancsolgat és ha nem figyel eléggé, a kamasz nem fogja tudni megtanítani az öreget, hanem válás lesz a vége.
Reméljük, a kamasznak benő a feje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése