Elogy for Rosia Montana (Verespatak, Alburnus Maior), one of the few places in the world, where Roman mines were discovered and a continuous mining activity existed since antiquity. The site - after a struggle of a decade with politics and wild capitalism - was finally accepted as official nomination for the UNESCO World Heritage site. Official decision in 2018.
A leköszönő Dacian
Cioloș kormány egyik utolsó döntéseként 2017. január 4-én sikeresen
benyújtották a Verespatak – kulturális és bányászati táj címet viselő vaskos
pályázati anyagot az UNESCO Nemzetközi Bizottságához. Ezzel egy 2011 óta tartó
folyamat zárult le, melynek előzményei azonban kétezer évvel ezelőtt kezdődtek.
Elógium arról, miért egyedülálló a világon Verespatak kulturális és
természetvédelmi tája.
Az
ókori latin források szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Traianus császár
két háborúban elfoglalta a Dák Királyságot és Decebalus király mesés, 160
tonnát nyomó aranykincséből felépítette a ma is milliók által látogatott Forum
Traiani-t és világhíres oszlopát Rómában. Azt már valószínűleg Traianus is
tudta, hogy a Dák Királyság területén vannak olyan hegyek, amelyek igen
gazdagok aranyban. A dákokkal akkor már két évszázada létező gazdasági
kapcsolatok bizonyára számos római kereskedőt sodortak az Érchegység ködös
völgyeibe, ahol a feltételezések szerint, a dákok is űzték az aranybányászatot –
vagy legalábbis, az aranymosást. A meghódított Erdély alig néhány év alatt vált
a Római Birodalom szerves részévé és lett 160 éven át Európa egyik legfontosabb
gazdasági erőforrása. Bár a rómaiak bányásztak aranyat Hispániában és
Dalmáciában is, az Érchegység közepén elterülő Nagycsetáté, Nagykirnyik és
Igrény vulkanikus-dacit masszívumai a Római Birodalom
legfontosabb felszínalatti
aranybányái lettek. A Kr.u. 131 és 167 között keletkezett, a világon szinte
egyedülálló viaszos táblácskák – amelyeket az egykori római bányászok a
bányajáratokban felejtettek – bizonyítják, hogy Dalmáciából és a Birodalom
szinte minden részéről sereglettek ide az aranybányászatban jártas szakemberek,
bányászok és kereskedők. Alburnus Maior, a mai Verespatak csak egyike volt a ma
már név szerint is ismert számos római bányászgyarmatnak, amely Ampelum
(Zalatna) körül csoportosult. Az Érchegységnek ez a középső régiója – a kimeríthetetlen
aranyforrás miatt – olyan különleges pontja volt a Római Birodalomnak, hogy
sajátos jogi státusszal és saját
pénzügyi biztossal rendelkezett. Ekkor keletkeznek
azok a római bányajáratok, amelyek ma a világon egyedülállóak. A több
kilométeres római bányajáratoknak ma csak egy rövid szakasza látogatható 1981
óta a nagyközönség által, de az 1999 óta Béatrice Cauuet francia régész és
csapata által vezetett nemzetközi kutatócsoport ásatásai révén sikerült
feltárni újabb, eddig ismeretlen római járatokat és tisztázni a bányák
kronológiáját is. Nagyrészt ezek a bányák tartották életben Dacia provinciát és
tették lehetővé azt, hogy a mi vidékünk is részese lehetett annak a
birodalomnak, amely a mai modern Európa alapkövének számít. A római bányák és
az ott folyó bányászéletről tanúskodó, 1786 és 1855 között felfedezett viaszos
táblácskák nemcsak egyedülálló jellegük miatt érdemesek a világörökségi címre,
de a régió és általánosságban, Európa történetében játszott szerepük miatt is.
A Római Birodalom határai és gazdasága másképp nézett volna ki, ha a dalmáciai illír
bányászok nem áskálódnak olyan mélységekig a Nagycsetáté gyomrában.
A
római aranyának legendája a középkorban is elevenen élt a köztudatban. A
francia kutatócsoport talált olyan fadarabokat is a római vájatokban, amelyek a
X-XII. századra datálhatók. Levéltári
források pedig arról tanúskodnak, hogy a
Kirnyik (Chernech) neve már 1347-ben is ismert volt. Köleséri Sámuel pontosan
háromszáz éve keletkezett Erdély aranybányászatáról (Auraria Romano-Dacica, Szeben, 1717) című munkájában azt írja, hogy
az arany bányászata Verespatakon és Abrudbányán folyamatos volt. Erről tanúskodik
Georg von Reichersdorff 1550-es vagy Pierre Lescalopier 1574-es beszámolója is.
A Bethlen Gábor féle bányászreform után, 1684-ben már 60 kőzúzó malom létezett
Abrudbánya környékén, ezek egyike ma is a verespataki Bányászati Múzeumban
látható. Köleséri Sámuel 1717-ben irt és egész Európában ismert könyvében rendkívül
szemléletesen örökíti meg azt a Verespatakot és az abrudbányai
aranybányászatot, amely még a nagy Mária Terézia féle bányászreform előtti
állapotokat tükrözi. Leírásából számos, korabeli régészeti felfedezésről és az
egykori római világ emlékeinek állandó jelenlétéről is olvashatunk. A XVIII.
században Verespatak minden szempontból megváltozott. 1756 után szászokat telepítenek
a településre, új evangélikus, unitárius, katolikus templom épül és a környék
számos masszívumában újraindul a földalatti bányászat. Alig 40 év alatt,
Verespatak faluból egy kisvárossá nőtt és lett az Érchegység aranybányászatának
és Erdély gazdaságának egyik jelentős központjává. Ez fokozódott a XIX.
században is, amelyről többek között Téglás Gábor régészeti beszámolói és CsikyLajos 1873-as pittoreszk felvételei is tanúskodnak. 1857-ben például Lukács Béla
a Korabia hegycsúcson felfedezi azoknak a római bányászoknak a temetőjét, akik
a világhíres vájatokban dolgoztak. Ekkor készül el a verespataki bányák első
bányász-térképe is 1868-ban Franz Pošepný által. A bányász városban – ahogy 1800
évvel ezelőtt is – mindenki a föld alól előkerülő arany kitermeléséből élt
egészen az 1980-as éveik, amikor a föld alatti bányászatot felváltotta a felszíni
bányászat. Az 1999-ben indult, sok vitát és politikai csatározást kiváltott, a
Rosia Montana Gold Corporation kanadai vállalat által kezdeményezett és részben
általuk is támogatott régészeti ásatások egészen 2012-ig tartottak és a világon
egyedülálló római bányászgyarmat-rendszert tártak fel. A kanadai cég egy
évtizeden keresztül tartotta feszültségben az országot és segítette elő azt az
egyedülálló civil mozgalmat és kezdeményezést, amely tízezreket vitt utcára az
ország számos nagyvárosában és tette lehetővé Verespatak nemzetközi
elismertetését és megismertetését.
A
„Verespatak-ügy” egy olyan mozgalommá nőtt, amely etalonjává lett a liberális, környezettudatos
és saját kulturális és természeti örökségéért felelősséget vállaló, azt
megismerni és megőrizni akaró fiatalok Romániájának. Verespatakért két, Európát megrengető Birodalom
is eljött hozzánk és ez a település játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy
Romániában is felismerjék végre, hogy a természeti örökség és a régészeti
emlékek nem csak kövek a tájban, hanem saját identitásunk meghatározó elemei. Ezt,
a ma alig 2000 fős községet és annak omladozó épületeit, még menthető
természeti és kulturális örökségét terjesztette fel Románia most a
világörökségi listára és remélhetőleg, 2018-ban el is nyeri azt.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. január 9-i számában.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2017. január 9-i számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése