2014. augusztus 31., vasárnap

Bura László portré




In memoriam Bura László

Az interjú 2010. szeptemberében készült szülővárosom egyik legjelesebb szellemével. Megjelent a Szatmári Friss Újság 2010. szeptember 18 -i számában.

Nyelv és otthon bűvöletében
Bura László (1932 - 2014) a Magyar Néprajzi Társaság levelező és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Nyelvtudományi Társaság többszörös kitüntetettje, a Csűry Bálint ,a Fraknói Vilmos és az Identitás - díj tulajdonosa. Városunk díszpolgárával kultúráról, jövőről és sorsokról beszéltünk.  
1.      Minden pályakezdés mögött áll valaki, vagy valami: egy később mítosszá lett szülőhely, család vagy mentor. Hogyan indult el tudományos pályája?
Szatmárnémetiben születtem, gyermekkoromat is itt töltöttem, az akkor még gyéren lakott de a mostaninál valamivel hangosabb és mozgalmasabb Tisztviselőtelepen. Az egyetemet Kolozsváron végeztem, a Magyar Nyelv és Irodalom Fakultás hallgatója voltam.
Elsősorban nyelvésznek, nyelvkutatónak éreztem magam és ezzel mai napig így vagyok. Negyedéves hallgatóként a tanszéken gyakornokként dolgoztam egy évet, ahol tanáraim és mentoraim a kor legnevesebb művelődéstörténészei és nyelvészei, Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy Mózes voltak. Nagy hatást gyakorolt fejlődésemre, tudományos pályámra Faragó József néprajzkutató, akivel később még számos alkalommal dolgoztam és kutattam. 1955 –ben a kommunista rendszer eltávolított a kolozsvári egyetemről, így gyakornoki munkámat később pedagógusként folytattam négy évig
Mezőpetriben, majd Szatmáron a mai Sportlíceumban, az akkori 4- es Számú Általános Iskolában. Pályadíjak révén sikerült a tudományos munkát is folytatni, elsősorban tájnyelvi gyűjtésével, mesterségek szaknyelvével és az oktatás módszertanával foglalkoztam fiatal pályakezdőként. Doktori dolgozatom 1972-ben védtem meg.
A Szatmári Friss Újság elődjének tekintett Szatmári Hírlapban 1969 óta írtam elsősorban nevelésről, oktatásról de számos művelődéstörténeti írásom is megjelent. Annak idején nagy sikernek örvendett a Báder Tiborral szerkesztett „Szatmári Arcok” rovat.
2.      Olyan időkben volt ifjú és pályakezdő, amikor az anyanyelv ápolása több volt, mint igény és szükséglet. Identitásához, fennmaradáshoz kellett.  Hogyan élte meg magyarságát a kommunizmus idején?
Magyarságot, nemzeti identitást hangsúlyozni nem igazán lehetett a kommunizmus alatt. Munkásságommal akkor is és most is leginkább a helyi közösséget céloztam meg, annak értékeit, a közös és egyetemes művelődés és kultúra gyökereit kutattam és tanítottam. Így éltem meg magyarságom, akkor, amikor ezt börtönévekkel jutalmazták. 
3.      Éveken át volt oktató úgy általános és középiskolában, majd egyetemen is.  Hogyan adható át hatásosan az anyanyelv szeretete és megbecsülése a változó ifjúságnak?
Ez ennél bonyolultabb kérdés, mert elsősorban időfüggő. 1990 előtt a magyarórák is másról szóltak. Az irodalmi anyag megcsonkítva és bicebócán került a diákság elé, hisz állandóan figyelték mit és hogyan tanítunk. Akkor elsősorban tisztán az anyanyelv „nyelvi” szépségére,  árnyalt és változatos világára tudtunk összpontosítani, a legjobb nevelő példákat hozva.
A mai oktatást elsősorban kívülállóként szemlélem, hisz tizenhat éve nem oktatok, ám mivel mint a Tanitóképző Főiskola oktatója továbbra is érzékelni tudom ezt a jelenséget. Ma sincs könnyű dolga annak, aki magyarul és anyanyelvről akar beszélni és tanítani. A kitágult világ, a modenizmus és globalizmus csonkítja a nyelvet, anyanyelvünk csorbulni látszik, a nyelvi ismeretek hiányossága és nehézkes használata sajnos ma már a pedagógiába készülőknél is jelentkezik.
A régi nyelvtan még nagyon „grammaticus” volt. Az oktatás elsősorban a nyelvi rendszerre, tisztán a nyelv szépségére, szerkezetére épült.  Ma a közlésre összpontosítanak, hisz látszólag ezzel van a legfőbb gond, ám elfelejtkeznek a nyelvtanulás alapjáról, a nyelvtanról. 
Úgy vélem ilyen téren is a mai nyelvoktatás útkeresésben van.
4.      Van –e recept a jó „paidagogoszra”, vagyis a nevelő tanárra?
Ezt mindig az adott körülmények határozzák meg leginkább. Annak ellenére azonban, hogy nincsenek általános és mindenhol érvényes szabályok a „jó pedagógusra”, mégis úgy vélem, néhány jellegzetességre minden oktatónak figyelnie kell.
Az egyik a szakma jó ismerete. Mindent egy tanár sem tudhat, de állandó felkészüléssel kell elsajátítania a legújabb információkat is, hogy naprakész lehessen és munkáját valóban teljes odaadással tudja végezni. Ugyanakkor egy tanár ne legyen hivalkodó sem: a diákot nem megalázni kell. Megjegyezném itt még, hogy ugyanilyen fontos az örök „tanulni tudás”, kíváncsiskodás és a tudásvágy tovább éltetése a tanítói évek alatt is.
A másik oldala a „jó tanárnak” talán az együttműködésre való hajlam. Mivel minden diák külön világ, ezért igyekeznünk kell lehetőleg megismerni őket és közvetlen kapcsolatot ápolni velük. Osztályfőnökként diákjaimat többször látogattam és kirándulásokat is szerveztünk a közös kikapcsolódás és egymás megismerése érdekében.
5.      Hogyan látja mint nyelvész és mint magyar ember az Internet hatására kialakulóban lévő „újmagyart”, a fiatal generáció mai magyar nyelvét?
Idő és vizsgálódás kérdése, milyen irányba halad ez a folyamat és milyen mértékben fogja megváltoztatni a nyelvet. Az tény, hogy a mindennapi kommunikációra erősen hat. Én úgy látom, hogy a személyes kapcsolatokat elrontja, az egyént és a személyiséget elszigeteli a valódi közösségi élettől.  A nyelv árnyalatait csakis élő gyakorlásával lehet észrevenni. A nyelv él és önkifejez, rövidítésekkel pedig csak elhalványul. 
6.      Beszélhetünk-e szatmári értelmiségről?
A kérdés ott kezdődik, kit tekintünk „értelmiséginek”. Úgy vélem értelmiséginek lenni ma már nem oklevélfitogtatást jelent. Nem címek és titulusok, diplomák tesznek valakit értelmiségivé. Ismerek számos olyan falusi embert, aki hét osztályos végzettséggel egyedi módon tudja szemlélni környezetét, önmagát és a világot. Az „értelmiségi” szerintem elsősorban a „gondolkodó ember”, aki el tud elmélkedni a világ dolgairól, aki nem csak külső forrásokra hagyatkozva sodródik, hanem önmagából is tud választ hozni.
Aki oklevelét, címét fitogtatja, aligha értelmiségi.
7.      Számos könyvében, tanulmányában és ismeretterjesztő cikkében foglalkozott Szatmárnémetivel, legutóbb pedig „Erdőd nyolc évszázada” címmel jelentetett meg egy kismonográfiát. Munkássága szinte egyszemélyes intézménnyé és szaktekintéllyé avatta a helytörténészek körében. Milyen területek vannak, melyek kutatásra várnak Szatmáron?
Kutatandó területek mindig voltak és lesznek is. Szatmárnémeti történetére vonatkozóan elsősorban a gazdaság és ipartörténet jelenti a feltáratlan területet. Természetesen a már feldolgozott témák részleteiben is elbújhatnak érdekes dolgok. Egy kutatónak elsősorban a hiteles források alapján kell dolgoznia és ezekből bizony nemegyszer nagyon sok érdekes adat  derül ki. Ha kritikus szemmel nézzük az adatokat, számos történelmi pontatlanságra kerül napfény. Igy tudhatjuk meg például, hogy a szatmári Református Gimnázium, amelynek 450 évfordulóját már 2007 –ben „megültük” valójában idén kellene ünnepelje a 400 évfordulóját. Az 1610 –es dokumentum mellett az 1910-es tricentenáriumi ünnepségsorozat dokumentumai is bizonyítják ezt.  
Mindenben ott a szépség, csak meg kell látni. Ehhez pedig olvasni kell és kutatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése