Ferenc, a szegények pápája

A szegények pápája 

Josephus Fanea dedicata

How I met the pope in Rome - personal reflections on the Person of 2013.

Két neves napilap, a Times és a Le Monde is a 2013. év emberének választotta Ferenc pápát, ezzel csak igazolva azt az egyetemes közhangulatot, amellyel az új egyházfőt fogadták  világszerte. Egyik elődje, a hamarosan általa kanonizált XXIII. János pápa a történelmi II. Vatikáni Zsinatot - saját metaforájával élve – „az egyház ablakának kinyitására és friss levegő beengedésére használta fel. Ferenc, az argentin pápa ismét szélesre tárta ezeket az ablakokat, pusztán személyiségének erejével” - írta elemzésében a The Times. De ki is valójában ez az Ember?  Személyes élménybeszámoló Rómából és a Vatikánból.

Jorge Mario Bergoglio 1936 –ban született Argentína fővárosában olasz bevándorlók gyermekeként. Egy súlyos tüdőműtét és egy vegyészmérnöki egyetem után úgy dönt, hogy 1958 –ban végérvényesen az egyház hitvese lesz, elkezdi a noviciátust a Jezsuita Rendben. Miután több neves jezsuita intézményt váltott, 1973 –ban teszi le örökfogadalmát, egy akkor már megújult egyházban, a II. Vatikáni Zsinatot követő nagy

szerdai audiencia (saját fotó)

lelkesedés korában. Jezsuita rendfőnökként a hetvenes évek Argentínájában, Perón személyi kultuszának közepette nem tudta megakadályozni, hogy két neves jezsuitát – a kontemplatív imamód kidolgozóját, Jálics Ferencet és Orlando Yorio-t – elrabolják és 6000 másik emberrel megkínozzák. Az esetet csak a két jezsuita élte túl.

Ezt követően Bergoglio lassan, de biztosan haladt az egyházi hierarchia legmagasabb fokáig. 1992 –ben püspök, majd 2001 –ben II. János Pál pápa bíborossá nevezi ki. A mindig mosolygó, Rómában gyakran megforduló és 2005 után a konklávé egyik legfontosabb tagjaként számon tartott bíboros otthonában már érsekként is hírneves és közkedvelt személyiség volt: soha nem utazott a bíborosi státuszának kijáró külön autóval, rendszeresen a Buenos Aires-i metróval közlekedett. Joseph Ratzingert pápává választó konklávén a második helyen „végzett” bizonyos belső források szerint. Hogy miért nem ő lett a pápa 2005 –ben azt talán kimerítően elemeztük tavaly márciusi cikkünkben: II. János Pált, az „évszázad” pápáját nem tudta volna egy új ajtókat nyitogató, valódi reformra törekvő személyiség követni. Túl nagy volt az árnyéka az elődnek ahhoz, hogy egy „nagy” pápa követhesse őt Szent Péter ma már valóban csak szimbolikus trónján. XVI. Benedek külső szemből megfáradt megjelenése és rövid pápasága szükségszerű felkészítő volt egy több évszázad után ismét Európán kívülről érkező pápa elfogadására.

Már 2013. március 13 –án este egyértelmű volt, hogy nem akármilyen pápát kapott a Katolikus Egyház: egy telt, fiatalos és erőteljes ember állt ki a Szent Péter bazilika hatalmas erkélyére és az őt kihirdető megtört és beteg Jean – Louis Taurannal ellentétben, ez a fehér ruhás pasas „jó estét kivánokkal” (Fratelli e sorelli –Buona Sera!) köszöntötte az ujjongó tömeget. Névválasztása sem hétköznapi: a nagy számokkal jelzett pápanevekkel (Pius, Benedek, János) szemben egy olyan szent nevét választotta elsőként, akit már a XVII. században is a düledező és roskadozó egyház megtartójának, támogatójának ábrázolják a festmények. A szegények védelmezője, a rebellis fiú, aki Buddha európai hasonmásaként megreformálta nemcsak a Katolikus Egyházat, de az európai közgondolkodást is. Mielőtt Bergoglio bevonult volna a Könnyek szobájába, brazil biborostársa fülébe súgta: „ne feledd a szegényeket!”. Így esett választása Assisi Szent Ferencre.

Első beszédében is közvetlen, hiteles és légies volt – és ezekkel máris bevezetést nyert a távoli néző abba, ami ezt követően jött.

Ferenc pápa azóta világsztár. Bár Rómában mindig is fontos volt az aktuális pápa arcképének propagálása és ezek milliószámra történő eladása – bevált, ókori szokás ez – Ferenc pápa arcképeinek számát csakis csillagászati léptékkel tudnánk meghatározni. Már ha akarnánk. Mert bár szörnyen giccses, de manapság már az ateista társadalom is hajlandó úgy nyilatkozni, hogy jó egy mosolygó, hiteles embert látni, akinek pozitív kisugárzása megtölt tereket, utcákat, boltokat. Tucatnyi interjúkötet, életrajz sorakozik az új pápáról olasz, de már magyar könyvesboltokban is. Százszámra készültek már interjúk, cikkek róla alig néhány hónapos pontifikátusát követően. Belső körökben terjedő anekdota, hogy azok a sajtóreferensek, akiknek egyetlen feladata, hogy Ferenc pápa teljes programtervét összeállítsák és a facebookon, twitteren, a vatikáni honlapon és más forrásokon megosszák, követni sem tudják sokszor az új pápa dinamizmusát. Bohém – mondhatni olasz – természetére vall, hogy szerdai audienciájának itineráriumát számos alkalommal spontánul megváltoztatja, ha épp egy nagyon hangos csoport hívja őt. Svájci gárdistái és idős, a pápa arcképét néha mosolygós embereknek osztogató komornyikjai már meg sem próbálják követni a szanaszét köszöngető, ölelgető pápát, aki tényleg – de tényleg! – imádja az embereket. Életerejét – amelyre igen nagy

argentin csoport előtt (saját fotó)

szükség van napi 12 órás diplomáciai teendői közepette – abból a heti két alkalommal összesereglő 50 – 60.000 emberből meríti, akik nevét skandálják minden szerdai audienciáján és vasárnapi Angelus imádsága alkalmával. A „Fratelli e sorelli” felszólítást követő vicces mosolya és a „Buon Giorno” minden formalitást megtörő, vasárnap reggel tízkor még a Via delle Fornaci utca lakóit is felrázó hangos formulája nemcsak a Vatikán mélységeiből fakadó egyházpolitika új, „szegények pápáját” adja elénk, hanem egyszerűen egy hiteles embert, aki szereti amit csinál és felelősséggel teszi azt.

A Times hosszasan sorolja, miért is lett jogosan Ferenc pápa az Év Embere. A listából szinte kivétel nélkül, minden sajtóorgánum kiemeli, hogy az új pápa toleráns nyilatkozatott tett a melegekről, kontextusában kívánja elemezni a nők egyenjogúságát az egyházban, a szeretet közös erejére bízza az ateisták és más felekezetek közötti együttműködést és szigorú, belső reformokat indított el a Katolikus Egyházon belül. Ezek közül feltétlenül kiemelendő, hogy egy papot nemrég exkommunikált sikkasztás miatt, megszólta és figyelmeztette az apácákat és a papi pályára készülőket, hogy „ne megkeseredett nővérek és testvérek” vezessék az új egyházat és lemondott minden pápai külsőségről. Elárverezte ajándékait – így az új Harley Dawidsonját is – amelyből immár a sokadig szegénykonyhát nyitja meg Rómában. Barátságosan pózol a fiatalokkal és képes átölelni az emberi lét legnagyobb fájdalmait és sebeit magán viselő híveket is.

Kétségtelen, hogy a Biborosi Kongreáció súlyos problémái, a mindenhol elterebélyesedő korrupció, sikkasztás és a sorozatos pedofília – botrányok mély válságba helyezték az egyházat. A jelenség mögött persze nemcsak a Katolikus Egyház válságát kell észrevennünk, hanem a kereszténységét, az egyházi intézményekét is. Országok tucatjaiban állnak üresen templomok, koncerttermekké válva vagy néhány bődültebb helyen, lerombolva. Ferenc pápa imázsára feltétlenül szüksége volt az egyháznak, saját jövője miatt. A pápa töretlen népszerűsége egyrészt elveszi a figyelmet a továbbra is jelenlévő problémákról, másrészt azonban egy olyan korban hoz pozitív erőt az emberek elé, amikor a szegénység, a globalizáció és a munkanélküliség egyértelműen érezteti hatását az Y és Z generációkon.

A fiatalok és a szegények pápája ő és nemcsak azért, mert van twittere, hanem azért is, mert képes az ő nyelvükön is hitelesen beszélni. Éjjel, szegényeknek ennivalót osztogató és a fáradt svájci gárdistát felsegítő, már képregény formájában is létező Ferenc pápa mítosza meglehet belső körökből szándékosan generált jelenség. Egy azonban biztos: mosolya, közvetlensége, odaadása és szinte dübörgő erővel hajtott akarása átjön azoknak is, akiknek csak két – három másodpercre sikerült a pápa szemébe nézni vagy tekintetét elkapni.

„Kúúl pápánk van” – mondta a római lakótársam, aki bár ateista és nem kedveli az egyházi intézményeket, Ferenc pápa arcképét mégis kitette a konyhába „Il ragazzo del mese” (a hónap embere) felirattal. Hozzáállása jelzi a többségi társadalmat Olaszországban és a világban: aki hitelesen tudja átadni magát hivatásának és a szeretet terjesztésének, az emberek szomjazzák őt.

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2014. január 17 -i. számában.