Augustinus, azaz Szent Ágoston gúnyosan megjegyzi, hogy a régi rómaiak tucatnyi istenség és szellem formájában imádták a születést. A szülés pillanatának első lélegzetvételéig, minden jelenségnek külön géniusza volt. Kerényi Károly és Hans Georg Gadamer is tanulmányt írt az ünnep fogalmáról: abban mindketten megegyeztek, hogy az esemény három legfőbb jegye az idő, a játék és a szimbólum. Ezek teszik különlegessé a születésnapokat is.
A születés és annak napja bizonyára már az őskori társadalmakban különleges szereppel bírt. Számos természeti kultúrában megfigyelhető a szüléssel és születésnappal kapcsolatos rítus és legenda, amely különösen fontos eseménnyé teszi ezt a napot: egyféle kapu, amely új világba hozza a lelket és/vagy testet.
Az ókori egyiptomiak is számos istenséget rendeltek a születés pillanatához. Több olyan személyes levél, papiruszrészlet és edényre írt, a halottnak címzett levél maradt fent a sírokba helyezett leletek között, amelyben az elhunyt újraszületésének napját ünneplik és köszöntik. A görögöknél már megjelenik egy-egy város vagy közösség mitikus alakjának a tisztelete és választott születésnapjának a közösségi megünneplése. Nem más ez, mint manapság a nagy cégek, bevásárlóközpontok alapításának vagy kerek évfordulójának
árcsökkentésekkel történő megünneplése: erősíti a munkacsoportot (mikroközösséget) és új tagokat, nagyobb csoportokat is magával tud rántani (makrotársadalom). Ilyen ünnep volt a héroszok kultusza, például Timoleoné Szürakuszában, akinek születésnapját még halála után is ünnepelték.
Ezt a hagyományt megtaláljuk aztán az ókori rómaiaknál is. Nemcsak városok (natales urbis), de a templomok és az istenségek születésnapjait is megünnepelték (natales templorum, natales diorum). A császárkori sírfeliratokon úgy a katonák, mint a közemberek feltüntetik, hány évet éltek, hány évet szolgáltak egy-egy hadseregben. Az idő fogalmát és annak kezdetét – tehát a születésnapjukat – elvileg számolták. Igaz, akad néhány ominózus eset: nemrégiben Bécsben (az egykori Vindobona) napvilágra került egy felirat, amely szerint egy katona száztíz évet élt. Az öreg veterán és családja minden bizonnyal már nem is emlékezett arra a napra, amikor megszületett, a hatalmas évszám csak azt jelöli, hogy „nagyon öreg” volt az illető. Hasonló kort élt meg egy mauritániai nő is (AÉ 1972, 715) vagy Publius Claudius Aemilianus (AÉ 1980, 924) aki 100 fölött már aligha emlékezett a pontos születésnapjára.
Iulius Caesar, amikor a második triumvirátus végén fokozatosan átvette a hatalmat, saját születésnapját (július 12.) népünnepéllyé tette, amely része lett a személyi hatalom propagálásának, később pedig a császárkultusz alapjául szolgált. Caesar szülinapjának megünneplését természetesen jogutódja, Octavianus is követi. A Birodalommá lett Város első császára, Suetonius szerint szeptember 23-án született. Több ókori forrás bak jegyűnek, Szaturnusz, a régi, idealizált világ mitikus királya által patronált csillagjegy szülöttének vélte, ám ez ellentmondana a hagyományos európai zodiákusnak. A dátumot azóta számos kutató megkérdőjelezte, de az biztos, hogy a császár születésnapját már életében megünnepelték
Rómában és a birodalom számos városában. Egyik ilyen nagy ünnepség a császár által emelt Marcellus színháza melletti Apollo-szentélyben zajlott, ahol a Fratres Arvales nevű ősi papi testület Marsnak, Neptunusznak és Apollónak mutatott be áldozatot a császár tiszteletére. A Dies Natalis Imperatoris, azaz a mindenkori császár születésnapját a Birodalom minden városában megünnepelték, ez is szerves része volt a császárkultusznak.
A rómaiak a születésnapi ünnepségek alkalmával ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el szeretteiket, ám a rájuk jellemző superstitio („babonaság”) miatt bizonyos napokat rossz előjelűnek, ómennek tartottak. Ez a hagyomány már az ókori egyiptomiaknál is létezett, külön naptárt vezettek a baljós előjelek kiszűrésére. Propertius leír egy híres esetet, amikor egy Cynthia nevű hölgy Iuno Natalist hívja segítségül és az istenség nevében kíván boldog születésnapot. A születésnapi ajánlást (tus) legtöbbször egy géniusznak közölték, de a nők esetében ezt másképp kellett. Ismert továbbá az is, hogy a lakomát követően, az ünnepelt kedvére kívánhatott valamit.
Kétségtelenül, az ókori ember születésnapi szokásrendjének elsődleges forrása a Kr. u. 238 körül keletkezett De dies Natali című munkája Censorinusnak, amelyet patrónusának, Quintus Caerelliusnak ajánlott. A szerző részletesen elemzi, hogyan és miért kell áldozatot bemutatni mindenkinek a maga születésnapán: „Most pedig minthogy ezt a könyvet a születésnapról írom, ezért a jókívánságokkal kell kezdenünk. Ezt a napot – amint Persius mondja – egy jobb kaviccsal számold. És azt kívánom neked, hogy még gyakrabban tedd azt, amit ugyanez a költő még hozzátesz: loccsants színbort a Géniusz tiszteletére! Itt valaki talán megkérdezhetné, mi oka annak, hogy Persius azt gondolja, hogy színbort kell loccsantani a Géniusznak, nem pedig áldozatot bemutatni. Tudniillik azért – amint Varro is tanúsítja abban a könyvében aminek Atticus a címe és a számokról szól – mivel őseinknek az volt a szokása és a hagyománya, hogy amikor a születésnapjukon lerótták szokásos évi kötelezettségüket a Géniusznak, akkor távol tartották kezüket az öléstől és a vértől, nehogy azon a napon, amelyen ők maguk meglátták a napvilágot, mástól elvegyék azt. Végezetül – Timaios tanúbizonysága szerint – a déloszi Apollo Genitor oltáránál senki sem öl le áldozati állatot. Azt is megfigyelhetjük ezen a napon, hogy senkinek sem szabad a Géniusznak bemutatott áldozatot azelőtt megkóstolni, aki bemutatta.” (Forisek Péter fordítása)
Censorinus – de már előtte Horatius is – úgy ünnepli patrónusának születésnapját, mint sajátját („iure sollemnis mihi sanctiorque paene natali proprio” – Odes, 4.11.). A rómaiak születésnapi alkalmai és összejövetelei – legyen szó a közemberek bulijairól, vagy az immár politikai, vallási aktussá vált császári, városi, templomi születésnapokról – kifejezték a társadalmi szálak, intrikák és vágyak rendszerét is. Ahogy Kerényi Károly is írta, ezek az alkalmak az időtlenség jegyében egy isteni szférához való tartozást fejeztek ki, amelynek különböző rítusai egyedivé tették az egyént, kiemelték a szürke hétköznapokból.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap Campus - História rovatában december 18 - án.
Az ókori egyiptomiak is számos istenséget rendeltek a születés pillanatához. Több olyan személyes levél, papiruszrészlet és edényre írt, a halottnak címzett levél maradt fent a sírokba helyezett leletek között, amelyben az elhunyt újraszületésének napját ünneplik és köszöntik. A görögöknél már megjelenik egy-egy város vagy közösség mitikus alakjának a tisztelete és választott születésnapjának a közösségi megünneplése. Nem más ez, mint manapság a nagy cégek, bevásárlóközpontok alapításának vagy kerek évfordulójának
Ezt a hagyományt megtaláljuk aztán az ókori rómaiaknál is. Nemcsak városok (natales urbis), de a templomok és az istenségek születésnapjait is megünnepelték (natales templorum, natales diorum). A császárkori sírfeliratokon úgy a katonák, mint a közemberek feltüntetik, hány évet éltek, hány évet szolgáltak egy-egy hadseregben. Az idő fogalmát és annak kezdetét – tehát a születésnapjukat – elvileg számolták. Igaz, akad néhány ominózus eset: nemrégiben Bécsben (az egykori Vindobona) napvilágra került egy felirat, amely szerint egy katona száztíz évet élt. Az öreg veterán és családja minden bizonnyal már nem is emlékezett arra a napra, amikor megszületett, a hatalmas évszám csak azt jelöli, hogy „nagyon öreg” volt az illető. Hasonló kort élt meg egy mauritániai nő is (AÉ 1972, 715) vagy Publius Claudius Aemilianus (AÉ 1980, 924) aki 100 fölött már aligha emlékezett a pontos születésnapjára.
Iulius Caesar, amikor a második triumvirátus végén fokozatosan átvette a hatalmat, saját születésnapját (július 12.) népünnepéllyé tette, amely része lett a személyi hatalom propagálásának, később pedig a császárkultusz alapjául szolgált. Caesar szülinapjának megünneplését természetesen jogutódja, Octavianus is követi. A Birodalommá lett Város első császára, Suetonius szerint szeptember 23-án született. Több ókori forrás bak jegyűnek, Szaturnusz, a régi, idealizált világ mitikus királya által patronált csillagjegy szülöttének vélte, ám ez ellentmondana a hagyományos európai zodiákusnak. A dátumot azóta számos kutató megkérdőjelezte, de az biztos, hogy a császár születésnapját már életében megünnepelték
 |
| Augustus érméje: csillaggal és a bak jegyének szimbólumával |
A rómaiak a születésnapi ünnepségek alkalmával ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el szeretteiket, ám a rájuk jellemző superstitio („babonaság”) miatt bizonyos napokat rossz előjelűnek, ómennek tartottak. Ez a hagyomány már az ókori egyiptomiaknál is létezett, külön naptárt vezettek a baljós előjelek kiszűrésére. Propertius leír egy híres esetet, amikor egy Cynthia nevű hölgy Iuno Natalist hívja segítségül és az istenség nevében kíván boldog születésnapot. A születésnapi ajánlást (tus) legtöbbször egy géniusznak közölték, de a nők esetében ezt másképp kellett. Ismert továbbá az is, hogy a lakomát követően, az ünnepelt kedvére kívánhatott valamit.
Kétségtelenül, az ókori ember születésnapi szokásrendjének elsődleges forrása a Kr. u. 238 körül keletkezett De dies Natali című munkája Censorinusnak, amelyet patrónusának, Quintus Caerelliusnak ajánlott. A szerző részletesen elemzi, hogyan és miért kell áldozatot bemutatni mindenkinek a maga születésnapán: „Most pedig minthogy ezt a könyvet a születésnapról írom, ezért a jókívánságokkal kell kezdenünk. Ezt a napot – amint Persius mondja – egy jobb kaviccsal számold. És azt kívánom neked, hogy még gyakrabban tedd azt, amit ugyanez a költő még hozzátesz: loccsants színbort a Géniusz tiszteletére! Itt valaki talán megkérdezhetné, mi oka annak, hogy Persius azt gondolja, hogy színbort kell loccsantani a Géniusznak, nem pedig áldozatot bemutatni. Tudniillik azért – amint Varro is tanúsítja abban a könyvében aminek Atticus a címe és a számokról szól – mivel őseinknek az volt a szokása és a hagyománya, hogy amikor a születésnapjukon lerótták szokásos évi kötelezettségüket a Géniusznak, akkor távol tartották kezüket az öléstől és a vértől, nehogy azon a napon, amelyen ők maguk meglátták a napvilágot, mástól elvegyék azt. Végezetül – Timaios tanúbizonysága szerint – a déloszi Apollo Genitor oltáránál senki sem öl le áldozati állatot. Azt is megfigyelhetjük ezen a napon, hogy senkinek sem szabad a Géniusznak bemutatott áldozatot azelőtt megkóstolni, aki bemutatta.” (Forisek Péter fordítása)
Censorinus – de már előtte Horatius is – úgy ünnepli patrónusának születésnapját, mint sajátját („iure sollemnis mihi sanctiorque paene natali proprio” – Odes, 4.11.). A rómaiak születésnapi alkalmai és összejövetelei – legyen szó a közemberek bulijairól, vagy az immár politikai, vallási aktussá vált császári, városi, templomi születésnapokról – kifejezték a társadalmi szálak, intrikák és vágyak rendszerét is. Ahogy Kerényi Károly is írta, ezek az alkalmak az időtlenség jegyében egy isteni szférához való tartozást fejeztek ki, amelynek különböző rítusai egyedivé tették az egyént, kiemelték a szürke hétköznapokból.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap Campus - História rovatában december 18 - án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése