Erdélyből Rómába: egy ókori útazásról

Manapság az ember repülővel néhány óra alatt Rómába, az örök városba utazhat. De kocsival vagy vonattal sem kerül egy napnál több időbe ha az egykori Római Birodalom európai területéről indulna útnak a kalandor. Tekintsük vissza most a római császárkor idejére és egy jól ismert példán keresztül, képzeljük el, milyen lehetett két római polgár útja a mai Erdély területéről az akkori korok legnagyobb városába. 

Az öt utazó oltára

Kr.u. 153 -ban öt római polgár - Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Iulius Carus és Valerius Valens - a vizek isteneinek és erőinek (dis et numinibus aquarum) állitanak hálából oltárt a mai  Herkulesfürdő (római nevén Ad Mediam) területén, amely már  a római korban is gyakran látogatott üdülő volt. Az öt küldött (legatus) Marcus Sedatius Severianus consulá avatási ünnepségére kisérték az egykor Dacia Superior tartományt kormányzó szenátort. 

Amikor az öt bátor római úgy döntött, hogy elkiséri szeretett kormányzóját a birodalom fővárosába, nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot. Bár az egykori Dacia provinciában több mint 700 km -es szakaszon volt kiépitve a katonaság által létrehozott, kiválló minőségű császári út és további 4000 km- es mellékút - hálózat segitette a ereskedők, katonák és gyorsfutárok munkáját, ezeken sem lehetett gond és baj nélkül utazgatni. Nemcsak a több napos út, az akkor még vad természet rejtette veszélyek, de az úton leselkedő félelmetes latrok és útonállók (latrones, praedo) is veszélyeztették a vándorok és kalandorok vállalkozásait támadásaikkal (incursus latronum), melyeknek többször estek áldozatául neves személyiségek is. Nem véletlen, hogy számos felirat maradt Daciából is, amely arról tanuskodik, hogy számos dáciai előljáró is áldozatául esett egy -egy veszélyes útazásnak. Az útak annyira veszélyesek voltak, hogy Commodus császár elrendelte az útak mellett állomásozó helyőrségek (stationes) birodalmi szintű rendszerének létrehozását. Bizonyos helyeken külön vezető felelt az utazók biztonságáért (praefectus arcendis latrocinis, orophylakes). Ezzel kivánták megelőzni az akkor már csapatokban kószáló banditák (latrunculi) támadásait. Juvenalis szerint a legokosabb döntés az volt, ha üres kézzel és zsebbel indultunk el útunkra, hisz igy megmenekülhettünk. A banditák leginkább erdőkben, sziklás vidékekeken, nehezen ellenőrizhető tájakon leselkedtek és várták ki áldozataikat. Semmi sem tartotta őket vissza, hisz ők jobban ismerték a tájat, mint az arra utazó. Ismert tény, hogy vakmerőségük a legfelső rétegek tagjait is veszélybe sodorta: az utazó császár, Hadrianus  97 -ben akkor még tribunusként Traianushoz, az újdonsült császárhoz sietett Nerva halálhirével Mogontiacumból (Mainz) Kölnbe (Colonia Claudia) amikor a germánok vidékén támadás érte. A latrok nem kiméltek sem gyermekeket, sem nőket. Ismert olyan példa is, amikor egy tiz éves leányt öltek meg ékszerei miatt.

Carruca dormitoria

Ulpia Traiana Sarmizegetusából Rómáig az út igen hosszú volt, közel 1000.000 láb (passum) amely a kitérőket is beleszámitva több, mint 2500 km -t jelent. Hőseink, mikor erre a hosszú útra készültek, talán felidézték Publius Aelius Ariortus nevét, akit ötven évesen Drobeta város előljárójaként öltek meg az útonállók. Bár ebben az időszakban Antoninus Pius bőségszarúval és Fortuna istennő alakjával diszitett érméket hoz a forgalomba, az útazásra készülők mégis elfeledték a pax romana fogalmát. Mielőtt útnak indultak, az öt bátor dáciai talán imát mormolt Silvanus Viator, az erdőbeli útak istenének tiszteletére. Az, hogy az útazás milyen nagy dolog volt az ókorban és mennyi veszélyt hordozott magában jól jelzi a szombathelyi (Savaria) Itunus és Ituna isteneknek (Dii Itinerarii) állitott oltár, amely egyedülálló forrásként emliti az útazás isteneit. Az öt vándor első állomása Pons Augusti tábora és vicus volt. Az erdők és a  hátszegi hegyek vad szurdokában meghúzódó helyen talán megpihentek az Aelius Diogenes által újraépitett Nemesis szentélynél is. Amikor eljutottak Tibiscum táboráig és civil településig, talán kicsit fellélegeztek, hogy kiértek a Bisztranagyvölgy hegyes és veszélyekkel teli vidékéről. Az utazók itt eldönthették, milyen irányban haladnak tovább: a hegyeken, erdőkön átvezető Tibiscum - Ad Mediam úton, vagy a császári főútnak számitó Tibiscum - Lederata főúton, amely azonban már a Barbaricum, a rómaiak fennhatóságának határmezsgyéjén haladt. A veszély elkerülhetetlen volt tehát az öt dáciai követnek és népes csapatának, akik elkisérhették őket útjúkra. Az útazás minden bizonnyal szekéren (carpentum, raeda, carruca, cisium, birotum, pilentum, basterna) történt, melynek tucatnyi fajtája ismert a római korból. Öszvérek vagy itáliai és afrikai lovak húzták a nemegyszer diszes, megtömött és nagyon hangos kocsikat. Mivel az öt követet minden bizonnyal katonák és segitők is kisérték, nem kizárt, hogy carruca dormitoria- val, azaz hálókocsival indultak el a hosszú útra. Ez az alkalmatosság ugyan nagyon pragmatikus, de igen sötét és kényelmetlen volt. A későbbi források (Edictum Diocletianii de pretiis) pedig jól mutatják, hogy bizony óriási összegekbe került. Útjuk során találkozhattak a cursus publicus, azaz a római "pósta" számos futárával, gyors kereskedő - kocsikkal, menetelő hadtestekkel, utazó követekkel vagy vándorló görög tudósokkal, orvosokkal és szerencsét próbáló teljes családokkal. Mivel Severianust 153 nyarán iktatták be consul suffecti poziciójába, az öt vándor minden bizonnyal lenge öltözetet, az útazásra használt fehér, rövid tógát viselhetett. Éjszakánként, vagy a hidegebb, erdős vidékek viszontagságai miatt lacernát, köpenyt is vittek, de akár a gallok által használt cucullust is viselhettek - hisz szeretett kormányzójuk, Severianus gall származású volt. Mivel hivatalos úton vettek részt (evectio), esténként a cursus publicus köteles volt mansiókat, azaz kocsmákat és fogadókat biztositania számukra. lovaikat a lóváltó állomásokon (mutatio) pihentették és cserélték. Egy - egy ilyen éjszakázás nemegyszer váltott egetrengető tivornyázásba is, ahogy az egyik aeserniai felirat is bizonyitja.

Aeserniai felirat: fogadós és vendég vitája

 A hivatalos küldöttségek útazási költségeit (viaticum) közpénzekből fedezték. Útjukban itinerariumok vagy festet térképek (tabula picta) segitette őket, de az útak mentén álló mérföldkövek (milliarium) is segitették a vándorokat. 

Tibiscum és Berzobis táborai mellett elhaladva értek a szarmatákhoz már igen közel eső, 153 -ban már talán elhagyatottan álló Centum Putei castrumához. Innen már csak egy fél napi távolságra esett Lederata, ahol elérték a Dunát és elhagyták Dácia provinciát. Innen a moesiai fővárosba, Viminaciumba vezetett az útjuk. Mivel itt a via militaris, a császárok útján mehetett az öt útazó szekere,, a legiók közelsége egyféle biztonságot adott a dalmátok egykori földjén. Sirmium városába érve eldönthették ismét, hogy merre tovább: ha a bányászközpont, Ad Matricem felé veszik az útat, akkor a gyorsabb tengeri út mellett törnek lándzsát, hisz ez az út vezetett Salona városa felé, ahonnan hajóra szállva hamar átjuthattak a ma már a történelem homályába veszett kikötő, Ostia Eterni (talán a mai Pescara) kikötőjébe. Ez az út ugyan rövidebb volt, de hegyeken, erdőkön vezetett keresztül, ami igen sok veszélyt jelentett a Silvanus kultusz őshazájában, ahol az erdő az úr. Megtehették volna azt is, hogy Salonába Seruttio városán keresztül érnek el, amely talán kevésbé veszélyes megoldás lehetett. Ha mégsem a tengeri út mellett döntöttek, akkor Sirmiumból Siscia felé vették az irányt. Ez ugyan hosszabb, fárasztóbb út volt, de taln biztonságosabb, hisz auxiliáris táborok és forgalmasabb kereskedőútak mellett vezetett a vándorok útja. Igy juthattak Aquileia, majd Ravenna és végezetül az örök város, Róma kapuihoz. Az öt követ nyáron ért Rómába, pedig a consuli beiktatások rendszerint január 1 -én történtek. A városkapun belépve a hosszú útat tett öt követ végre megpillanthatta talán életében először és utoljára azt a várost, amely egy egész birodalom fővárosaként tört márvány palotáival és szobraival az ég felé.
Ulpius Secundinus, Marius Valens, Pomponius Haemus, Iulius Carus és Valerius Valens bizonyára eltöltött néhány kellemes napot az örök városban és a consuli beavatást követő ünnepségeken, majd ismét nekivágott a visszaútnak. Hazatérésük alkalmával megpihentek az  akkor már consulként szolgáló Severianus által is jól ismert Ad Mediam gyógyitó vizeiben hálát adva minden vizi istenségnek, hogy hazaértek.
Útjuk történelmi érdekesség egy olyan provinciából, ahonnan kevés forrást találunk utazókról, utazásokról.

Az öt utazót felsoroló felirat szövege:

Dis et Numinib(us)/Aquarum/Ulp(ius) Secundinus/Marius Valens/Pomponius 

Haemus/Iul(ius) Carus Val(erius) Valens/legati Romam ad/consulatum Seve/riani c(larissimi) v(iri) missi incolu/

mes reversi ex voto/E A

Felhasznált irodalom:

• Clauss - Slaby Epigraphic Database, EDCS  - 26600757
• Grünewald, Thomas: Bandits in the Roman Empire. Routledge, 2004
• Fodorean, Florin: Drumurile din Dacia romana. Cluj, 2006
• Idem, Thermal water resources in Roman Dacia. IN: Ephemeris Napocensis XXIII, 2012, 211 - 221.
• Tilburg, von Cornelis,  Traffic and Congestion in the Roman Empire.  Routledge, 2007
• Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak? Budapest, 1979
• http://www.omnesviae.org/ - Tabula Peutingeriana online, interaktiv verzió

Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2013. szeptember 21 -i számában.