Kleopátra és az ókor kortárs metahistóriái

  VII. Kleopátra, a Ptolemaiosz dinasztia és a hellenisztikus Egyiptom utolsó, legendás uralkodója életében is birodalmakat megmozgató erejű nő volt: a Római Birodalom legerősebb férfijait tudta

Liz Taylor

meghóditani éles eszével, karizmájával, bájos jellemével és persze Egyiptom geopolitikai és gazdasági jelentőségével. A nő, aki előtt letérdelt Róma a középkorban se tűnt el a köztudatból, ám az évszázadok változó kulturális és történelmi emlékezete a történelmi Kleopátrából egy új, metahistorikus (elképzelt történelmű) királynőt faragott. A mitizálás legújabb fejezete a XX. században a filmvásznon folytatódott, ahol a görög-macedón származású Ptolemaida uralkodónőt kékszemű, fehér és  európai színésznők játszották (például a legendás Elisabeth Taylor). Kleopátra, mint inspiratív történelmi szereplő és mitizált hősnője a férfiak uralta imperialista történelemnek végül elérte az amerikai BLM (Black Life Matters) mozgalmat is, melynek legújabb terméke a Netflix által forgalmazott, Jada Pinkett Smith rendezte „Cleopatra” dokumentumfilm-sorozat, amelyben az egyiptomi fáraót egy fekete színésznő, Adele James alakítja. A sorozatot beharangozó kisfilmet eddig 2,5 millióan nézték meg (325.000 negatív reakció és mindössze  27.000 kedvelés – a youtube kikapcsolta a hozzászólás lehetőségét, törölve a több ezer kritikus megjegyzést is). A „fekete Kleopátra” ötlete azonban nem az „Afrika királynői” sorozat szerkesztőjének, Jada Pinkett Smithnek az eredeti ötlete.

Netflix sorozat

Kleopátra bőrszine és származása, különböző politikai, ideológiai, emancipációs és tudományos csoportok egyaránt a maguk narratívájához szerették volna alakitani és formálni az ókor talán legismertebb és legbefolyásosabb női alakját.  A fekete Kleopátra ötlete több évtizede létezik már az ókortudományi berkekben is, az elmúlt években pedig a téma része lett a klasszika-filológiai és ókortudományi berkekbe is beszűrődött BLM mozgalomnak. Mary Beard, a nemzetközi ókortudomány legismertebb kutatója és ismeretterjesztője óvatosan fogalmaz VII. Kleopátra bőrszinével kapcsolatban és az ókori irodalmi és ikonográfiai források kétes jellegét, problematikus értelmezhetőségét emeli ki. Ennél már sokkal inkább ideológiai és metahistóriai terepre evez Katherine Blouin, a Torontói Egyetem ókortörténésze, aki több írásában jelezte, hogy a kortárs társadalom szenvedélyes és felháborodásnak hangot adó reakciója (Egyiptomban egy ügyvéd hivatalosan be is perelte a Netflixet, mások a sorozat bojkottjára gyűjtöttek több tizezer aláírást) teljesen ellentétes (?) az ókori emberek mentalitásával, hisz az ókorban bőrszín és etnikai-genetikai származás nem számított. Hasonlóan vélekedett Rebecca Futo Kennedy, a Denison University oktatója is. Blouin ezeket az állitásait nem támassza alá, ignorálva ugyanakkor olyan jelentős köteteket, mint Benjamin Isaac munkája, amely az ókori rasszizmussal foglalkozik. Hasonló témában gyűjtött össze több, paradigmatikus tanulmányt Peter és Ulrike Riemer is 2005-ben az ókori xenophóbiáról szóló kötetükben. A bőrszin ábrázolásának pontos és hiteles, változatos és a nüanszokra is figyelő, részletes esettanulmányait az ókori freskók és fára festett portrék adják: ezek közül kiemelkednek a római kori Egyiptomból fennmaradt fayumi halotti portrék, ahol az elhunyt nők és férfiak, néha gyerekek arcvonásai és bőrszine is rendkívüli változatosságot mutat, ahogy erre

25. dinasztia uralkodója

természetesen számitani is lehet egy olyan vidéken, amely egyesitette már a fáraókori időszakban is a déli, szubszaharai világot (pigmeusok, etiópiaiak, szudáni-meroéi csoportok) a Közel-Kelettel (perzsák, asszírok, zsidók, nabateusok) és a görög világgal. De elég ránézni a hires berlini tondóra is, az egyetlen fára festett római császárt ábrázoló festményre, ahol az észak-afrikai származású Septimius Severus, és gyermekei, Caracalla és testvére, Geta császárok jelennek meg anyjuk társaságában. Berber, észak-afrikai eredetű családként érthető, hogy a kortársak számára fontos volt a göndör, fekete, sűrű hajú Septimius Severus bőrszinét is sötétebbre festeni, de ez nagyban különbözik úgy arcvonásaiban, mint kromatikájában azoktól az apró szobroktól, amelyek például afrikai, szubszaharai rabszolgákat és kereskedőket ábrázolnak a Római Birodalomban.  Hasonlóan gazdag a latin irodalom a fekete Afrikára vonatkozó passzusokban, ahol élesen elkülönítik Észak-Afrika mediterrán világát Közép-Afrikától. Ezek olyan tények az ókorból, amelyeket elfelejteni, módosítani, kitörölni módszertanilag megengedhetetlen egy történésznek, hisz ezt elsőéves történészhallgatóként is minden nebuló megtanulja, hogy történelem-hamisításnak nevezik és azzal az ágens azonnal az ideológiák és politikai harcok terepére lép át, elhagyva Klió tudományágát. Kleopátráról sajnos sem a fayumi halotti portrékhoz, sem a berlini tondóhoz hasonló korabeli ábrázolás nem maradt fent. Forrásaink a történelmi Kleopátráról igen szűkösek és problematikusak: az irodalmi források döntő többségét ellenségei, a rómaiak írtak, többségük nem látta soha a királynőt. Szobrászati ábrázolásai közül csupán a vatikáni és a berlini portrékat tartják hitelesnek és korabelinek, azokon valóban görögös arca van, haja, ajkai mediterrán nőre utalnak. Egyiptomi, fáraói ábrázolásai meglehetősen konzervatív, az óegyiptomi ikonográfiai kánont követi, igy személyes arcvonásaiból nem sok ismerhető fel. Két Pompeiiben fennmaradt falfreskón Kleopátra már mint a római historiográfia újraértelmezett, tragikus hősnője szerepel, görög (fehéres bőrű) nőként, igy azt nem tekinthetjük hiteles, történeti ábrázolásnak. Sírja – a régészet és tudománytörténet nagy bánatára – egyelőre nem került elő, igy értelemszerűen genetikai vizsgálatra nem kerülhet sor. Családjának, a Ptolemaiosz dinasztiának közel háromszáz éves története és szinte teljes családfája ismert az irodalmi forrásokból. Azokból tudjuk, hogy a görög-macedón származású királyi család Nagy Sándor után szigorúan, mai szemmel nézve vérfertőző módszerekkel igyekezett fenntartani a családi vonal „tisztaságát”, ám ez a három évszázad alatt értelemszerűen nem működött. A Ptolemaidák családjába Szeleukida, perzsa tagok is kerültek és nem kizárt, hogy esetleg helyi, óegyiptomi elemek is. 

Kleopátra portré Berlinből

Nem hozott túl sok sikert a régészeknek és a tudománynak az az epheszosszi csontváz sem, amelyet a 2000-es évek elején IV. Arszinoé, VII. Kleopátra testvérével azonosítottak, igen vitatható módszerekkel. A sajtó azonnal felkapta a hírt és „afrikai csontvázról” beszélt. Kleopátra érméin görögös vonásai ismételten inkább a numizmatikai-politikai ikonográfiának a sematikus vonásait láthatjuk, amely sokat nem árul el a történeti Kleopátra külső vonásairól. Míg a történelmi uralkodónőt tehát nehéz rekonstruálni a hiteles források alapján, a történetírás és kollektív emlékezet immár két évezrede, az első századi Pompeii falfreskóktól kezdve egészen a Netflix fekete Kleopátrájáig, állandó metahistóriai termékként alakítja, formálja és használja fel a mitikus uralkodót saját, kortárs céljaira. Ilyen szempontból, igaza van Rebecca Futo Kennedynek, hogy Kleopátra bőrszine körüli vita nem más, mint egy kortárs probléma és egy metahistóriai következménye a legendává lett történelmi személyiség újraértelmezésének, amely kortárs rasszizmusát és kulturális konfliktusait (különösen az Egyesült Államok és a világ többi része között egyre inkább feszülő ideológiai távolodást) jelzi. Kennedy azonban nem idézi például az Appendix Vergiliana, Moretum című szövegét, amelyben az afrikai nőket bőrük, ajkaik alapján azonosítanak az ókoriak, csakúgy, ahogy a XVIII. század óta az orvostudomány tette: „erat unica custos Afra genus, tota patriam testante figura, torta comam labroque tumens et fusca colore, pectore lata, iacens mammis, compressior alvo, cruribus exilis, spatiosa prodiga planta”. Azt tehát nehéz ráhúzni az ókori rómaiakra, hogy számukra jelentéktelen lett volna egy személy eredete, külső vonásai és azok kulturális identitással, nemegyszer gender identitással történő azonosítása. Ez a XX. század első felében még tényként jelent meg az ókortudományi szakirodalomban, amely gazdagon idézi az ókori szerzők etiópusokat fizikai jegyeik alapján elemző szöveghelyeit. A 2013-as „Race and Ethnicity in the Classical World: An Anthology of Primary Sources in Translation” cimű kötetben még Kennedy és társai is bőségesen idézik azokat az ókori latin és görög szerzőket, akik nagy hangsúlyt fektettek az ókori kortársaik fizikai adottságainak leírásában és az emberek testi különbözőségeik és változatosságuk csodálatában.  Már abban a kötetben is szembetűnő azonban a dualizmus: „fekete” és „fehér” kategóriák jelennek meg leggyakrabban a bevezetőben és kevés szó esik a mediterrán világ sajátos változatosságáról, különösen az Észak-Afrikához köthető berber, sémi és egyiptomi csoportokról. A kötet helyesen állapítja meg, hogy az ókoriak számára érthetetlen lenne a „rassz”, „faj” és „etnikum” fogalmak, bár ezeket maguk is gyakran használták, teljesen kaotikus módon (genos, ethnos, ethnê, phulê). A 2013-as kötet – a maga problematikus, de még nagyon visszafogott és viszonylag kortárs ideológiáktól mentes bevezetőjéhez képest már sokkal személyesebb és militánsabb hangot üt meg Shelley Haley ókortörténész népszerű tanulmánya, amely a critical race theory elméletének ókortudományi perspektívairól ír. A tanulmány – szubjektív hangneme ellenére – egy mondatában mégis le merte írni: „számított-e a rómaiaknak az, kinek milyen a bőrszíne? Igen.” (Haley 2009, 30.). Az más kérdés, hogy akkor még nem feltétlenül társítottak olyan kulturális vagy akár tudományos, medikalizált fogalomtárat ezen jelenségekhez, mint a kolonialista európaiak a XVIII. század óta, de az a források tükrében bizonyos, ha Kleopátra fekete afrikai lett volna, azt a rómaiak hangsúlyosan leírták volna, megemlítik és ábrázolják. A fennmaradt „etiópus” vagy „négus” ábrázolások és irodalmi referenciák ezt egyértelművé teszik. A Netflix Kleopátra sorozata tehát egy évtizedek óta gyarapodó vitának az újabb fejezete, amely az ókort felhasználja kortárs társadalmi vitákra. Az ókori Egyiptom történelmét ismerve különösen kár, hogy az „Afrika királynői” sorozatban egy olyan történelmi személyt tettek feketévé és a BLM mozgalom ókori előfutárává, akinek egyértelműen semmi köze nem volt a közép-afrikai kulturális miliőhöz. Sokkal autentikusabb lett volna az ókori Egyiptom 25. számú dinasztiájának (Kr.e. VII-VIII. század) nubiai (mai Szudán) fáraóit és feleségeiket népszerűsíteni: Egyiptomot 2700 éve valóban meghódítottak a kusita uralkodók és ábrázolásaikban ma is büszkén hirdetik sajátos kulturális és biológiai sajátosságaikat fővárosukban, Napatában és Egyiptomban is. Sokkal fontosabb lett volna, ezt a kevesek által ismert történelmi kort előtérbe helyezni, amely nagy eséllyel pozitív visszhangra lelt volna úgy a történészek, mint a továbbra is elfeledett és a fehér, európai történelem által háttérbe szorított afrikaiak körében. Ahelyett, hogy az ókori Egyiptom egyetlen, valóban fekete fáraóit és feleségeikről készült volna el a filmtörténet alighanem legelső sorozata, itt egy újabb Kleopátra film, amely nagy eséllyel elég sok leiratkozó tagot fog hozni a történelemhamisításban már jártas Netflixnek.

Fayum múmia portrék a római korból