Több
mint fél évszázada írta Bodor András, Erdély talán legnevesebb ókortörténésze a
Korunk hasábjain tanulmányát, amely a történettudományok és a tudományos
forradalom vívmányainak kapcsolatát elemezte (A klasszikus tudományok a
tudományos-műszaki forradalom korában, Korunk 26, 1967, 643-650). A neves
történész lelkesen csodálkozott az 1950-es és 60-as évek technikai vívmányain,
amelyek a Második Világháború után forradalmasították a történettudományokat,
így a régészetet is, amelyet szokás ma már különálló tudományként említeni –
igaz, erről is ezernyi vita indult már. A kémia, fizika, orvostudomány gyors
fejlődése és a számítástechnika megjelenése olyan új utakat nyitott a régészet
számára már Bodor cikkének megírása idején, amelyek radikálisan megváltoztatták
a kutatás folyamatát, de egész történelemszemléletünket, tárgy és ember
viszonyát is újraértelmezték. Az elmúlt 1-2 évtized azonban radikális
gyorsasággal változtatta át a régészettudományt és kapcsolta össze a kortárs
műszaki és új technológiákkal, függővé téve ezáltal a régészetet az új
technikai megoldásoktól és lehetőséget biztosítva ugyanakkor a
történettudományoknak, mint humántudománynak a túlélésére, „piaci”
átalakulására. A régészettudományban jelenleg alkalmazott legfőbb technikai
vívmányok és tudományágak (röviden: archaeometria) ma már megkerülhetetlenek és
gyökeresen átváltoztatták ember, tárgy és környezetük vizsgálatát.
A
régészeti munkafolyamatból a sajtóból értesülők legtöbbször két-három fázist látnak:
a terepen dolgozó, ásó régészek munkáját, az eredményekről beszámoló kutató
előadását és a múzeumba került tárgy újraindult életét. A régészeti munka
azonban ezeknél jóval bonyolultabb, hosszadalmasabb folyamat és egyre ritkábban
jut el magához az ásatás fázisához, amelynek legfőbb veszélye, hogy ha elindul,
visszafordíthatatlan folyamattá, be nem zárható történelemkönyvvé teszi a
földet. Hosszadalmas bürokratikus folyamatok, aktakukac labirintusok,
tudományos előtanulmányok és terepbejárások előznek meg egy-egy régészeti
feltárást – legyen szó a hirtelen jött és gyorsan zajló mentőásatásokról vagy a
hosszadalmasabb szisztematikus (terv)ásatásokról. A régészek munkájának már
ebben az első fázisában számos olyan technológia segíti a kutatást, amelyet még
néhány évtizede elképzelni sem tudtak volna. A terepbejárást követően egy
terület felmérése és régészeti kutatása ma már legtöbb esetben kapavágás nélkül
zajlik.
Ez
nagyrészt az ún. pusztításnélküli (non-distruktiv) technikáknak köszönhető, amelyek az
1950-es években jelennek meg és ma már
számos módszerük ismert. A legelterjedtebb formáik az ún. geofizikai mérések
(elekromos rezisztencia-mérés, elektromágneses mérés – EM, magnetométeres
vizsgálatok, talaj-radar – GPR, fémdetektoros keresés) amelyeket már szinte
minden régészeti ásatáson használnak Romániában is. Ezek előnye, hogy
viszonylag kis csapattal és nem túl megterhelő költségvetéssel, a régészeti
tanszékek és intézmények a műszaki egyetemekkel együtt dolgozva viszonylag
gyorsan képesek nagy területeket átvizsgálni. Ezek eredményeképp olyan
geofizikai térképek keletkeznek, amelyek alapján megállapitható egy-egy
régészeti objektum (épület, föld alatti „anomália”) helye, formája,
kiterjedése. Mindezt anélkül, hogy egy kapavágást végeznénk a földben. Számos
római erődöt és őskori telepet sikerült igy azonositani már. A fent emlitett
technikák azonban nem igazán alkalmazhatóak erdős vidékeken. Ezekben az
esetekben segit az anyagilag már sokkal
költségesebb és bonyolultabb LIDAR technológia, amely gyakorlatilag egy repülő segitségével lézerrel
végigpásztázza az erdővel fedett óriási területeket. Ennek a technikának
köszönhetően sikerült például a németországi római határvonal számos,
ismeretlen épitészeti emlékét felfedezni, de ugyanennek a módszernek köszönhetően
fedeztek fel egy teljes maja várost nemrég Guatelamalában. Ezeket a terepen használt technikai eszközöket
értelemszerűen egészitik ki azok a számitógépes programok, amelyek a felvett
adatokat vizuális formában visszaadják és elemzik, de ide sorolhatjuk a terepen
ilyen módon azonositott objektumok lokalizálásában használt GIS (földrajzi
információs rendszer) és GPS technológiákat is. Ezek közül ma igen népszerű a
digitális elevációs model (DEM), amely háromdimenziós tereket képes digizális
formában, igen látványosan rekonstruálni. Ez a technika kiválóan alkalmas a
magaslatokon azonositott régészeti objektumok (erődök, várak, városok)
térvizualizációjára és természettel való viszonyának megértésére.
geofizikai mérések |
LIDAR kutatás eredménye |
Mig a geofizikai mérések a földet pásztázva tárják fel a
földalatti létesitményeket, a légirégészeti technológiák az égből kémlelve
képesek azonositani régmúlt korok emlékeit. A légirégészet ma az egyik legfőbb
forrása a régészeti topográfiának. Ezek eredménye például a GIS
kartográfiai
módszerekben használt rendkivül nagyfelbontású orthofotók, amelyek rendkivüli
részleteket képesek felfedni és egységesiteni térképen. Még ennél is
részletesebb technológia az ún. Space Satellite Archaeology, amely több,
egymásra helyezett műholdfelvétel és rendkivül részletes katonai felvételt
felhasználva képes óriási területeken igen látványos eredményt elérni.
Értelemszerűen, ez a technika megfizethetetlen mifelénk, de látványos
eredményeit mutatja, hogy 2011-ben csak Egyiptomban sikerült 17 új piramist és
3000 régészeti helyszint azonositani
ezzel a módszerrel. Még mindig a nempusztitásos módszerek arzenáljába tartoznak
azok a szondázások, amelyeket a történeti földrajzi kutatásokban használnak és
amelyek mélyfurásokból, mocsár-elemzésekből, vizminta és jégminta elemzésekből állnak. Ezeknek köszönhetően ma már a
történeti klimatológia és történeti földrajz, vagyis a régmúlt korok
időjárási és geológiai viszonyai sokkal jobban megismerhetőek. Ilyen jellegű kutatásokat is végeztek
Erdélyben, elsősorban a középkori történeti klimatológiában számolhatunk be
átütő eredményekről az elmúlt évek kutatásai alapján. De ennek a technikának
köszöhető az is, hogy az Izlandon és Grönlandon végzett jégmélyfurásoknak
köszönhetően sikerült évre, hónapra pontosan azonositani az európai történelem
nagy vulkánkitöréseinek időpontjait is. Kiemelendőek itt még a talajkémiai
vizsgálatok (pXRF), amelyek forradalmasitották a régmúlt korok talajelemzéseit.
Amennyiben a nempusztitásos módszerek nem vezetnek
eredményre, vagy nem állapitható meg pontosan egy épület funkciója egy légifotó
vagy geofizikai mérés alapján – ahogy erre számos példát
ismerünk
Magyarországról és Erdélyből is – akkor elengedhetetlen a hagyományos,
régészeti ásatás. Ennek is ma már számos modern módszertana ismert, elsősorban
angolszász (Londoni Régészeti Múzeum) hatásra. Az ásatások folyamán is ma már
tucatnyi modern eszköz szolgálja a régészt, amely egyrészt a helyszin, másrészt
a felfedezett régészeti tárgyak kartográfiai felmérésére szolgál. Ezek közül
kiemelendőek a változatos geodéziai műszerek (teodolitok), robot mérőállomások.
Bonyolultabb és költségesebb ásatásokon rendszerint használnak ma már fémkereső
radart, vizelszivókat, robotokat és drónt is. A régészeti helyszin minden
változásának és az emberi tevékenység legapróbb mozzanatainak dokumentálására
egy-egy jól felszerelt és nagyköltségvetésű ásatáson egy hadsereg szakember
vesz részt: kémikusok, restaurátorok, tehnikusok, informatikusok, épitészek. A
helyszini dokumentálás részeként 3D fotós panorámák és élő videók is készithetőek.
Bonyolultabb vagy rendkivül törékeny tárgyak, igy falfestmények, mozaikok
kielemlése esetén sajátos módszereket és eszközöket kell ma már bevetni,
amelyhez elengedhetetlen egy jól felszerelt restaurátor és kémikus csapat is.
De ugyanilyen felszerelt kell legyen egy, például fertőzésben elhunytak
temetőjét feltáró régészeti ásatás is, ahol neemgyszer orvosi vizsgálatok és
eszközök is szükségesek.
Mindezek után még csak most jutunk el oda, hogy a régész
a régmúlt tárgyaival kerül kapcsolatba. Miután részletesen dokumentálta
(lerajzolta, lefotózta, neemgyszer levideózta és drónnal, foto 3D technikákkal
rögzitette) a tárgyat, eltávolitja azt eredeti, történeti környezetéből. Ez az
ásató régész legnagyobb felelőssége: azáltal hogy kiemeli a földből egy régmúlt
kor tárgyát, végérvényesen kiragadja azt történelmi kontextusából. Olyan ez,
mintha egy lapot kitépnénk a történelemkönyvből. Emiatt, minden régészeti
tevékenységet a lehető legnagyobb oda figyeléssel kell végezni. Emiatt is nem
ajánlott például az amatőr fémkeresősök tevékenysége, mivel ők soha nem a
régészek módszere szerint ásnak, kutatnak.
A tárgyak, épületek korának megállapitásában ma már
tucatnyi technika segiti a régészeket. Ezek közül kiemelendőek a relativ
kronológia módszerei (Harris mátrix, tárgy-tipológiák, szeriációk, paleográfiai,
ikonográfiai, epigráfiai, morfológiai vizsgálatok) és az ún. abszolút kronológiai
módszerek
(legalább 15 ismert ma már, ezek közül a leggyakrabban használtak: uránium-thorium datálás, radiokarbon datálás,
dendrokronológia – a fából készült tárgyak esetén, potasium-argon datálás,
thermolumineszcens datálás –TL). A tárgyak és kontextusuk kronológiájának
megállapitását számos további tárgyvizsgálat követheti. Fémtárgyak és
textiltárgyak, csontok és növények esetén ma már külön tudományágak
(archeometalurgia, archaeozoológia, archaeobotanika, archaeobiológia)
foglalkoznak. Ezek technikai szinvonaláról elég csak egy példa: egy nemrég
felfedezett jordániai kora-arab (VII-VIII. századi) ólom átoktáblát a régészek
úgy tudtak elolvasni, hogy az összesodort és rendkivül törékeny ólomdarabkát
lézerrel átvilágitották. Hasonlóan fenomenális kutatásokat végeztek Tutonhamon
és Ötzi mumiáján is, amelynek immár a belső része is teljes mértékben átjárható
digitálisan.
Ezt követi az
ásatás és az onnan előkerült tárgyak részletes dokumentálása, katalogizálása,
amelyet leginkább a számitástechnika segit ma már számos programmal és online
adatbázissal. Nagy mennyiségű tárgyak esetén, például egy berlini múzeumban a
több
százezerre tehető mezopotámiai agyagtáblácskákat hologramos és 3D
formában digitalizálták, igy azok az interneten is elérhetőek és forgathatóak,
minden egyes részletükben elemezhetőek. Hasonló adatbázisokkal rendelkezünk ma
már a Római Birodalom szinte teljes epigráfiai anyagát feldolgozó HeidelbergiEpigráfiai Adatbázis esetén is, igaz ott még nem sikerült háromdimenziós
formában digitalizálni a feliratokat.
A földből előhozott tárgyak utolsó fázisa – és egyben új
életének kezdete – a múzeumban kezdődik. Itt a lehető leglátványosabb módon
kellene bemutatni a tárgyakat és történeti környezetüket, használati
kontextusukat. Egy tárgy ugyanis nem tömegestől áll, lóg, „van” ahogy ezt
sajnos a XIX. század végéről örökölt agyonzsúfolt múzeumi tárlóink mifelénk
mutatják, hanem egy dinamikus, változó emberi és természeti környezet,
atmoszféra részeként szolgált bizonyos célokat. Egy múzeum szerepe, hogy ezt a
dinamikát bemutassa – érthető és látványos módon, lehetőleg az összes
érzékeszervünkre hatva.
A régészet az elmúlt fél évszázadban randikálisan
megváltozott. Egyrészt a technika vivmányainak is köszönhetően, létezése ma már
elválaszthatatlan a műszaki és reáltudományoktól, másrészt a humántudományok
válságát pontosan ez, a multidiszciplináris együttműködés fogja megmenteni,
átalakitani. A reál kontra humántudományos felfogás már most kezd összemosódni
és szerintem hamarosan el kell felejtenünk ezt a kettősséget. A régészet jövője
a digitális világban és a laborokban fog zajlani, bár kutatási céljánál fogva
mindig is a régmúlt tárgyait, történeti kontextusait, társadalmait fogja
kutatni – terepen, mezőkön, városokban. Legalábbis, reméljük.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2018.07.25-i számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése