Tudja Érosz mi a szép legpompásabb keveréke,
rossz keverék a smaragd és az arany, s elefánt
csontja s az ében, a hó és a korom. Szép pár, ha Kleandrosz
Eubiotoszé: eggyé lett bizalom s szerelem
Aszklépiadész (Anthologia Graeca XII, 163 – ford. Csehy
Zoltán)
Ritkán látni olyan filmet, amely a szerelmet, ezt a
misztikus, de ma már kémiai képletekkel is leírható jelenséget úgy tudja
piedesztálra állítani, mint a neves irodalomtörténész és író, André Anciman
regénye alapján vászonra vitt, a nyíltan meleg Luca Guadagnino által rendezett Szólíts a neveden című film. A film már
e két név hallatán is sejthetően a szapioszexuális embereket kívánja elsősorban
megszólítani: Anciman egyiptomi származású zsidó értelmiségi család sarjaként,
a Harvardon végzett, 2007-ben irt regénye pedig nagy sikert aratott az Egyesült
Államokban.
A regényből az ugyancsak nyíltan meleg James Ivory Oscar
díjat érdemelt forgatókönyve alapján készült film alacsony költségvetése,
„európai” jellege, Antonioni-s lassúsága és intellektualitása ellenére nagy
sikert aratott világszerte, bár bírálói megjegyezték, hogy a film túl lassú, művi
vagy émelygősen
idealizálja az egykori görög pederasztiát.
A film egy fantázia-világba vezeti a nézőt, valós
helyszínekkel és egyetemes emberi helyzetekkel szembesítve a XXI. századi embert.
A történet az 1980-as évek Olaszországában játszódik, Cremona és Crema vidékén.
Egy olyan világban, amely mai szemmel nézve már archaikusnak számit és magán
viseli az olasz dolce vita
eszenciáját, a lassú „slow down” élet ideálját, egy elveszett paradicsoma az
olasz életnek, melyet ma már csak a legkisebb, főleg dél-olaszországi falvakban
lehet megtalálni. A jelenetek olyan természetességgel és eleganciával
ábrázolják az olasz élet legmélyebb sajátosságait, hogy azt talán csak az érti
meg, aki elmerült már egy-egy kora reggelen az olasz éttermek frissen csavart
narancslevének illatában, az espresso pörkölt frissességében vagy a reggeli
napsütés játékában az olasz középkori városkák kisutcáiban sétálva. A
történetben bemutatott család egy nagypolgári zsidó értelmiségi miliőt idéz: az
apa (Michael Stuhlbarg) egy ókortörténész, régészprofesszor, akinek szenvedélye
az ókori hellenisztikus és római szobrok iránt azonnal libabőrössé tesz minden
régészt a képernyők előtt. Az anya, a gyönyörű Amira Casar szerepében egy
több
nyelven, németül, angolul, olaszul, franciául beszélő értelmiségi flamboyant
nagyasszony szimbóluma. Kettejük fia, a kamasz Elio, a görög Napistenről,
Hélioszról elnevezett kecses, sovány és – ami fontos: szőrtelen fiatal fiú. A
tizenéves kamasz családi neveltetése folytán virtuóz zongorista, több nyelven,
így franciául és olaszul is anyanyelvi szinten beszél. Nemcsak ez
elképzelhetetlen ma már egy tizenéves fiú esetében, de az is ritka, hogy
találhat egy rendező egy olyan fiatal színészt, aki ezeken a nyelveken valóban,
szót ért. Timotheé Chalamet, a 22 éves fiatal színész pontosan ilyen alkat:
kecses, elegáns, energikus, arcában és tekintetében pedig intelligens, de
koránál fogva még ártatlan arcú, gyönyörű vonásokkal, melyeket Sztratóntól
Ginsbergig ezrek énekeltek meg koruk Ganümédészeiről. Chalamet göndör hajával,
bájos mosolyával és törékeny idomaival szinte hófehér, megelevenedett mása a
pesarói Idolino vagy a magdalensberg-i ifjú szobrának. Az a fiú, akit
gyermekkora óta szépsége, mosolya miatt dicsérnek anyák, apák, fiúk, lányok.
A szándékosan idealizált család napsütötte, csendes
villájukban él Crema környékén, ahol a táj és a kert is az Elveszett Paradicsom
ideáját, a nagy szenátori és császári villák nagykertjét (hortus) idézi szobraival és szökőkútjaival. Az idilli állapotokat a
család rövid egynyári vendége, Oliver bontja
meg, aki ókortörténeti tanulmányai
miatt látogatja meg Perlman professzort néhány hétre. A magas, széles vállú,
sármos Armie Hammer az amerikai férfiideál etalonja. Luca Guadagnino szándékosan kérte, hogy izmos
arcélét és vonásait naponta többször borotválja, mert a görög szobrok
atlétáinak vonásait akarta újraalkotni a filmvásznon. Ha Chalamet a firenzei
Idolino vonásait idézi, Hammer a robusztus, erős, felnőtt férfierőt szimbolizálja.
Azt a nyers erőt, amelyet a Görög Antológia XII. fejezetének verseiben csak a
legpajzánabb szavakkal illet Sztratón és társai.
Magdalensbergi ifjú |
A fiatal fiú és a felnőtt férfi közötti játékot a film
gyönyörűen bontja ki, annyira elegánsan, hogy azt még az erdélyi konzervatív
nagyközönség is nyugodt szerrel elviselhet homofób megnyilvánulások nélkül,
hisz a kibontakozó szerelmet olyan idealizált, már-már utopisztikus pátosszal
és esztétikával tudja ábrázolni, amelyhez hasonlót csak Platón Lakomájában
olvashatunk: „Nem minden Erósz szép és
magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre ösztökél bennünket. A
közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva, közönséges,
szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek nőket
éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a
lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen
vagy undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik:
szépet, csúnyát, vegyest. Ez
az Erósz attól az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki
asszonytól is, embertől is származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité
segédjében nincs szemernyi nőiség, csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi
istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza. Tehát ennek az Erósznak hódolói csak
férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik természettől erősebbek és fejlettebb
értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg lehet különböztetni az ilyen igazi
szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat kedvelnek, akiknek már
nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így esnek szerelembe,
úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és közösködjenek
kedvesükkel” (Platón, Lakoma – Jánosy István ford.).
Idolino, Firenze |
Elio és Oliver története a klasszikus görög-római kort
idéző szavak, etimológiák, kő és bronzszobrok között bontakozik ki egy túlontúl
idealizált nagypolgári zsidó család környezetében. Semmiképp sem egy modern
pederaszta történet, már ha lehet ilyesmiről beszélni még a XXI. században:
Aciman és Ivory is szándékosan antikvizálja a történetet, hisz a klasszikus
művészettel és irodalmi toposzokkal éri el a film azt, hogy a szerelem itt
esztétikus jellegében, naiv szépségében jeleljen meg. Ahogy az Oscar díjra
jelölt és érthetetlen módon, díj nélkül maradt Sufjan Stevens költői zenéje is
mondja: a szerelem misztériumáról szól. Ez
adja talán a filmnek azt a sajátos,
már-már aszexuális, vagy még inkább, szexuális identitás felett álló jellegét,
amely miatt bárki is nézze meg ezt – nő, férfi, szingli, pár, heterók vagy
melegek – ugyanazt fogják érezni: első szerelmük varázslatos, idealizált
utóemlékét. A szimbólumoktól terhes film – ahogy a dialógus és a folyton
visszatérő hellenisztikus és római kori bronzszobrok analógiája is – sokaknak
lehet nehéz, terhes vagy akár unalmas. Ezt a szapioszexuális aspektust oldja a
film csodálatos zenéje, az olasz dolce vita egyetemes nyelve és a történet
dinamikája, amelyben a piedesztálra helyezett és idealizált szerelem nyersebb,
testi jellege is megjelenik – igaz, nem úgy, ahogy a mai filmnéző várná: nincs
itt semmi obszcén, nyílt erotika. A film alighanem legelemibb, legintimebb
jelenetében egy húsos, finom, nyári barack szétloccsanása jelenti a testi vágy
legfőbb üzenetét.
A Szólíts a neveden alighanem az Olaszországban tanult régészhallgatók
és ókortörténészek számára jelenti a legintenzívebb szellemi katarzist:
felidézi az olasz élet eszenciáját és az ókori művészet, irodalom legszebb
alkotásait. Idézetlenül is, a biciklizős, nyári szellővel szárnyaló
jelenetekben Meleagrosz szavai lebegnek előttünk: „szállva a légben a szárnyas Érosz hálóba került, mert végre behálózták
Timarion szemei” (Sztratón, Kölyökmúzsa,
avagy a fiúszerelem művészete, Kalligram, 2002, 113. Ford. Csehy Zoltán).
De érdekes esettanulmány arra nézve is, hogyan lehet aktualizálni – igaz, az
anakronizmus súlyos terhe alatt – az ókori
görög pederasztia főbb motívumait, amelyet ugyebár az irodalom lépten,
nyomon intertextualizál, még a magyar
művészetben is, bármennyire is hallgatunk erről. Aciman és a melegségéről híres Ivory azonban
nem egy posztmodern vagy újraszült ókori pederaszta történetet állit elénk: a
film egyszerűen az első szerelem szépségét, naivságát,
mélységét és
piedesztálra illő emlékét állítja elénk. Bájos, naiv és szép jeleneteivel egy
sohanemvolt világot varázsol elénk, ahol észre sem vesszük, hogy most épp két
férfi csókolózik. Minden nézőben természetes módon idéződik fel kamaszkorának,
vagy „nagy szerelmének” bája, szépsége, szakralitása. Aciman és Ivory története
pontosan ezért kiemelkedő a szerelmes filmek óriási tömkelegében: ahogy egykor
a Titanic, úgy ez a film is a klasszikus etalonokkal mérve, a szerelem
szépség-jellegét, tiszta esztétikáját ragadja meg. Patetikusan idealizál, de
még a szépérzék határán belül. A szépre, jóra, naivra kiszomjazott
nagyközönség, aki a Facebook hírek és a negatív impulzusok milliói elől menekül
a moziba, egy futás, lótás nélküli, Paradicsomba kerül két órára, ahol életének
legszebb emlékeit, érzéseit idézheti fel úgy, hogy észre se veszi: egy
homoerotikus történetet lát.
Antikythera-i ephebos szobra |
A film klasszikus szerelmi történet, a kötelező drámával
a végén megfűszerezve. Mégis, a happyend hiánya ellenére, nem szomorúan, negatív
emlékekkel hagyjuk ott a mozit, hanem egy emelkedett hangulatban, amelyért a
film utolsó nagy dialógusa és monumentális zenéje tehet.
De ezt viszont már látni kell. Szülőknek és
szerelmeseknek, különösen.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2018. április 6-i számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése