2015. június 29., hétfő

A sziriuszi magyarokról és más történelmi eltévelyedésekről

 As every national historiography, the Hungarian has it's own cancers too: some dilettante theories try to find the origins of the Hungarians in Egypt, Mesopotamia or even on the Sirius. The causes of this deeply related to a frustrated history and interpretation of some historical events.

Dan Alexe nemrég megjelent könyve a Lucian Boia neve által fémjelzett újfajta, mítoszromboló történetírás nyelvén vezette be az olvasót a román történelem legelterjedtebb téveszméibe. Ahogy nemrég megjelent rövid könyvbemutatómban rávilágítottam, a szerző csupán néhány sor erejéig említi meg a magyar köztudatba bekerült téveszmék némelyikét. Cikkemben most ebbe az egyre terebélyesedő és ártalmas sarlatánságoktól bűzös világba vezetném az olvasót és megjelenésének, elterjedésének és népszerűségének okait próbálom körbejárni.
A történet mondhatni a nyolcadik században kezdődött, amikor még a magyarok meg sem érkeztek a Kárpát – medencébe. A Liber Historiae Francorumban ekkor már szerepel annak a soha nem létezett Szikambria ókori városnak a neve, amely jóval később, mint a magyarok mitikus múltjának „Atlantisza” fog megjelenni néhány sarlatán szerzőnél. Az ókori város feltételezhetően a római Aquincumra vagy annak territóriumának egyik vicusára vonatkozhat és egy felirat hibás olvasatáról lehet szó.
Jóval később, a középkori krónikák, bizánci és arab források rendszerint összekeverik a „hun” és „magyar” neveket,  amely – ahogy az egykori görög történetírás „szkítái” és „barbárjai”  – csupán azt jelentette, hogy a négy évszázaddal korábban itt járt hunok emlékezete sztereotip népjelzővé tett minden, hozzájuk hasonló nomád vagy félnomád népet. Mindezt hűségesen átmásolták a forrásokról alig értekező magyar krónikásaink is. Gondoljunk csak egy nagyon aktuális példára: mi is csupán „araboknak” nevezzük az Európát elárasztó menekülteket, pedig azok tucatnyi kulturális és nyelvi identitást képviselve érkeznek hozzánk.
A következő lépés a magyar nyelvészet XVIII századi, majd a magyar etnográfia és régészet XIX századi nagy alakjaival érkezik, akik – a harcos magyar nacionalizmus, Habsburg – ellenes törekvések közepette – egyértelműen fontosnak látták a magyar múlt kutatását és az eredetkérdés megoldását. Honnan jövünk, hová tartunk, kik vagyunk? Minden nép, de különösen az elnyomott, kicsi és frusztrált meta-nyelvvel operáló kisnemzetek problémája ez, amely – Ian Assmann szavával élve – új kulturális emlékezetet készít
magának, ha a feltárulandó, valódi múlt nem éppen mutatós, tetszetős. Miközben a nyelvészet és a régészet már a XVIII. század végére egyre biztosabbnak mondhatta a magyar nyelv finnugor jellegét és a Kárpát –medencébe – mint ma már tudjuk, nem is túl könnyen bejutó magyarok – uráli múltját, addig bizonyos sarlatán hangok előrukkoltak a hun – magyar kontinuitás elméletével. A kulcsszó, jól hallják, igen, itt is a „kontinuitás”: erdélyi magyarok számára szindrómaszerű, patologikus szó. Tudjuk, hogy az iskolában ezt kellett mondani ha a románság történetéről volt szó, pedig innen, onnan hallották, hogy ez nem igaz. Nos: ez nem (csak) a román történetírás rákfenéje. Jelen van minden XIX. századi történetírás diskurzusában, hisz a nacionalista történetírás alapvonása a pátosz, a nagyítás, a túlzás és a valódi múlt szebbé, idősebbé, dicsőbbé torzítása. Abban a korban, amikor a magyarságnak a fennmaradásáért kellett küzdeni mint nyelvnek, szuverén nemzetnek és államnak, egyértelmű, hogy a félelem, az elnyomottság, az elveszettség romantika által is pátyolgatott érzete serkentően hatott a sarlatán ötletek, így a hun – magyar kontinuitás megszületésének.
Sajnálatos módon azonban, XX. századi történelmünk adott néhány alkalmat még arra, hogy elnyomottságunk és kicsiségünk vélt vagy valós érzete újabb téveszméket gyártson egy szebb, erősebb jövő és kapaszkodó reményében. Mert azt nehéz lenne elismerni, hogy egy félnomád, halászó, etnikailag és
kulturálisan is vegyes népesség egy szegényes vidékről Európa egyik legkésőbb ideérkezett népeként tüntessük fel magunkat. Amikor az eredetről van szó – aminek jelentőségét sokan megírták, de különösen Mircea Eliade világított rá ennek jungi mélységeire – csakis dicső és ősrégi dimenziókban tudjuk elképzelni. Ezt az „ősrégit” pedig sajnos, sokan nagyon komolyan vették: így születtek a közel kétezer oldalas monográfiák az egyiptomi – magyar, sumér – magyar, szkíta – magyar vagy tízezer éves ősmagyar eredetmítoszokra, de a New Age mozgalom és a neopaganizmus magyarországi mellékhajtásaként már a szíriuszi magyarok elmélete is elburjánzott. Túlvilági vagy földönkívüli (transzcendens) eredetet kitalálni nem új keletű dolog: számos római patrícius – család is isteni eredetet képzelt magának és hasonló célokat szolgáltak a prodigiumok, csodás megjelenések, üstökösök és asztrológiai jelenségek is. Az űrkutatás előrehaladásával azonban a XX. század meglepően „felturbózta” ezeket az eredetmonda-mechanizmusokat, számos, sci-fibe illő elemmel megtoldva azokat.
Felesleges azoknak a sarlatán szerzőknek a neveit felsorolnom, akiknek munkáival ma is zsúfolásig telve az internet és sajnos, a könyvesboltok is. Többségük neveit ott találjuk a magyar szélsőjobboldal és ultra-konzervatív kulturális események listáin, igy politikai hovatartozásuk és ideológiai motiváltságuk nem kíván magyarázatot. Ugyanazt a jelenséget szolgálják ál-értelmiségiként, mint az extrémizmus számos válfajának
politikusai: a kétségbeesett, önbecsülés-hiányos, önmagának jövőjét vagy múltját nem értő és nem találó embereket a szebb, jobb, dicsőbb múlt és jövő illúziójába vezető prófétái ők.  Működési és terjedési elvük hasonló az Új Vallási Mozgalmak amerikai propagandájához: kisfilmek, jó marketing, eladható külső, sablonos mítoszkreálás.
A magyarok eredetének újraértelmezése csak egy, a számos történelmi eltévelyedéstől, amelyet nagyon érdemes lenne valakinek egy vaskos monográfiába szednie. Fodor István és Fekete Sándor néhány csípős írásán kívül gyakorlatilag senki sem mer bátor lenni a tudományos világból, hogy szembeszálljon a sarlatánságokkal. Egy ilyen könyvben feltétlenül szót kellene ejteni a „legnagyobb” és legmagyarabb szent költő, Petőfi Sándor „szibériai sírjáról” is. Dienes András, a nagy Petőfi kutató forog a sírjában ma is látva és hallva a sok dilettantizmust, amely a túlmitizált költő valótlan életútjával kapcsolatban megszületett. Sokak számára felfoghatatlan, hogy egy, a költészet harcosaként ismert, szenvedélyes, tüzes fiatal, bár lehet jó költő volt, elbukott, mint harcos: levágták, megölték és egy gödörben szenvedve meghalt azon a forró júliusi napon 1849 –ben.
Bár egy ilyen könyv megjelenése nem jelentene sajnos többet aprócska késszúrásnál a ma már iparszerűvé vált sarlatanizmusnak és dilettantizmusnak, de legalább büszke pajzsot jelentene az egyetemes ókortudomány, régészettudomány és általában véve, racionális gondolkodás számára.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése