Merengés korona-időben

Ez egy nagyon személyes hangvételű bejegyzés, tehát nem kell sem szakmai, sem tudományos véleményként felfogni.

Világjárvány van, hivatalosan is már vagy hatvan napja. A mi kis életünkben, személyes, egyéni és közösségi szinten is rendkivüli állapot ez: ilyesmit mi, európaiak, vagy úgy általában, a "nyugati civlizáció" néven ismert politikai és kulturális konstrukció nem élt még át. Nekünk tehát, a luxushoz és kényelemhez szokott embereknek, háborús helyzettől idegen, járványt, mélyszegénységet soha nem tapasztalt generációnak ez valóban sokkoló élmény. Eddigi életünk radikálisan megváltozott és nem fog ez jobb lenni május 15. után sem, sőt, talán egy év múlva sem. Egy ilyen esemény hatása évekre szól, ha nem egy egész emberöltőre. Ez utóbbira még nem esküdnék azért meg. Minden esetre az emberek döntő többsége nehezen éli meg ezt az időszakot, bár óriási különbségek vannak a nyugati civilizáció csoportjai között is. Akik munkájukat elvesztették - csak Romániában 1,1 millió ember - azoknak ez a járvány szörnyűbb, mint annak a 15.000 fertőzöttnek, akikből minden bizonnyal legalább 13.000 élve fog túlesni ezen és néhány éven belül már csak halovány, rossz emlékként fogja felidézni a 10-20 napos kórházi kinokat. Ők tehát a legfőbb elszenvedői ennek az időszaknak. A munkanélkül maradottak és a betegek. Nem kellemes persze a helyzetük azoknak sem, akiknek rokonaik betegedtek meg, vagy haltak meg: ez máris Románia szintjén több tizezer embert érint közvetlen módon. Jómagam közel 3000 ismerősömből szerencsére csak egyetlen egyet ismerek - egy madridi fiatal nőt - aki átesett a koronaviruson, minden komolyabb probléma nélkül.  Több ismerősömet - főleg politikusokat- teszteltek is, negativak lettek.  Nem kellemes azoknak a helyzete sem, akiknek a karantén radikálisan új élethelyzetet hozott. A karantén mást jelent mindenki számára. Másképp éli ezt meg, az, akinek nagy háza, természetközeli, kertes, erdős környezete van, másképp éli meg az, aki eddig is home officeból dolgozott és családjával van összezárva vagy az, akinek eddig gazdag, szociális élete, kirándulásokkal, konferenciákkal teli, kutatói életstilúsa volt és most  egy betonrengetegben, négy fal közzé zárva kell megtalálni önmagunkhoz az útat. Jó nagy tükör, szembenézés, lehetőség a befeleforduláshoz, mondhatni egy nem kért, nem önmagunk által vállalt kötelező lelki gyakorlat ez. 

Ha kicsit kinézünk luxushoz szokott európai életünkből, máris látjuk, hogy a világ közel nyolcmilliárd lakójának fele eddig is járványoktól, szegénységtől és állandósult krizishelyzettől veszélyeztetve élte hétköznapjait. A halál, a halál tudata, a halál közelsége és banalitása ott a hétköznapok része. Az emberi élet és lét természetes eleme. Mifelénk, valami furcsa transzformáció révén, a "progressziv" társadalom és a jóléti, felgyorsult, fiatalságkultuszban és szinte az örök életben hivő társadalomban a halál ki lett iktatva a lehetséges opciók közül. A halál rendszeridegen lett mifelénk: rettegünk tőle, jobban mint bármikor. Nem látjuk naponta, nem vettünk tudomást róla, nem volt része a mentalitásunknak már. Pedig a halál nagyon is jelen van, itt van köztünk. Része sejtjeinknek, akik naponta millárdszámra halnak el, változnak át. Része a természetnek, része az előttünk lehulló madaraknak, elhaló állatoknak. A halál annyira természet-ellenes lett az európai, "nyugati" mentalitásban, hogy ha éppen felbukkan - most egy közepes kategóriába sorolt, nagyon fertőző, de nagyon alacsony mortalitású virus formájában - akkor azonnal bepánikolunk és totálisan, teljesen leállitjuk az életünket. Kicsit abszurd ez: félretesszük legalább a 80%-át annak, amit az életnek, életünk értelmének mondunk, csak azért, hogy "túléljünk". De biztos ez a helyes megoldás? Ez a hihetetlen halálfélelem normális? 

A témát mostanában 2-3 cikk komolyan vizsgálta. Egyrészt a progressziv oldal nagy prófétái, mint Harari, aki erről nemrég egy nagy visszhangot keltett cikket irt. Szerinte normális az, ha a halált teljesen kiiktatjuk az életünkből és az emberi fejlődés nagy útján elérünk majd oda, hogy a halál közelésége, természetessége még rendszeridegenebb lesz. Mert a tudomány, az orvostudomány fejlődése ide vezet. Stb. stb. Másik részről azonban, felhozták azokat a tudományos, antropológiai példákat, amelyek a régmúlt és a közelmúlt halál-értelmezéseit és az idősgondozás problémáját elemezték.  Az öregek feláldozásának problémája egy állandó jelensége az emberi fajnak, ami persze egy fontos, de nagyon érzékeny antropológiai téma. 

A megszámlálhatatlan konteo-elméleteken túl, amelyeket felsorolni is nehéz - ezek közül talán a legelterjedtebb a laborban kifejlesztett és hibrid-háborút feltételező "fake-pandemy" elmélet amelyet az oltásellenes csoportok és érdekszférák terjesztenek  - az ma már bizonyosnak tűnik, hogy a karantén valóban segitett a járvány-kontrollban és a hires görbe féken tartásában, legalábbis Olaszország és Spanyolország példája ezt mutatja. Az is reménykeltő, hogy ma már legalább száz laborban folyik az oltás iránti verseny és egy éven belül biztos meglesz az oltás, vagy legalább egy hatékony anti-virális gyógymód. Azt is tudjuk azonban, hogy az országok amelyek már lassan megnyitottak, újból elindult a virus terjedése, tehát lehetetlen a teljes nyitás, de a teljes kontrol is kizárt és értelmetlen bezárkózni. Bele kell tehát nyugodni, hogy igen, halnak majd meg emberek, az élet veszélyes, de szerintem - és itt fognak sokan kiakadni - jobb élni, mint bezárva lenni. 

Az élet rizikó. Az élet veszélyes. De ez a szép benne. Bezárkózni, rettegni, félni, a pánikot ilyen szinten terjeszteni az immunrendszer legnagyobb ellensége. Annak az immunrendszernek a tönkretételében ügyködünk intézményes formában, amely még mindig - főleg oltás hiányában - a legfőbb és legfontosabb ellenszere a virusnak. Ehhez sem konteó, sem "hit" nem kell: ez szintiszta tudomány. A napfény-hiány, a bezárkózás, a bizonytalanság, a szociális élet hiánya az immunrendszer legfőbb ellensége, tehát a karantén nem megoldás hosszú távon. Dél-Korea ezt már jól tudja, ott a massziv, akár a teljes társadalmat tesztelő rendszerben hisznek. Milliónyi teszt kell, amely révén csakis azokat fogjuk elkülöniteni, akik biztosan pozitivak. A többieknek pedig folytatni kell a normális, emberhez méltó életet. 

A karantén - amely az olasz quarantena, azaz "negyven" szóból ered, nem véletlenül 40 napra lett tervezve. 

Remélem, hogy a józan ész visszatér majd a politikába és ez a járvány - amely tudjuk jól, hogy történelmi perspektivákban egyáltalán nem a legsúlyosabb és messze nem a legveszélyesebb még a jelenleg is duló járványok közül sem - kellően lesz kezelve majd. Még mindig mázlisták vagyunk, hogy a 21. század második évtizedében tört ránk egy ilyen járvány és nem száz éve. Óriási mázli most is, hogy Európában tört ránk és nem Afrika kellős közepén, ahol még vagy 3-4 másik járvány is pusztit - már ha túléled a vizfertőzést, éhinséget és polgárháborúkat. 

Tartsuk meg a józan észt, pánik nélkül. A halállal pedig talán kicsit többet kellene foglalkozzunk, úgy érzem ez sokaknak teljesen rendszeridegen fogalom lett.  Kiváló alkalom, hogy olvassunk például Philippe Aries munkáit, tanulmányait vagy Camus klasszikusát, a Pestist.