Kós Károly: Despre transilvanism

Rar scriu eu în româneşte....dar hai să încercăm iaraşi. Totuşi, cică e 1 Decembrie, România sărbătoreşte ziua naţională. Facebookul e plină ori de fraze siropoase, naţionaliste ori de critici dure, pesimiste şi din partea românilor şi din partea maghiarilor - unii plâng, alţii sărbătoresc cu aceaşi elan, ca şi străbunicul lor în 1918. Exact cum Lucian Boia caracterizează România, o tară cu o problemă de identitate.

Eu nu sărbătoresc dar nici nu plâng pe 1 Decembrie. Pentru mine nu este o zi specială, dar respect pe cei care crede că e important (ştim foarte bine, că unificarea Regatului cu Transilvania era un proces mult mai lung, şi ratificat oficial doar în 1920). Însă, pentru toţi ar fi extrem de important, că după 95 de ani de covieţuire "legalizată" şi cu o istorie comună de  minim. de 700 de ani, să ştim să trăim în pace. Cum ar fi posibil, că secuii să nu urlă după români şi cei din sud să înţeleagă, că Transilvania este o enclavă culturală diferită de restul tării? O soluţie a fost scrisă în 1921, de faimosul Kós Károly, arhitect, scriitor şi politician al epocii interbelice. Scrisoarea lui era intitulată: "glasul strigător" (Kiáltó szó).

El, ca un intelectual al secolului XIX. începe mesajul lui cu un citat biblic: 

"Si ei l-au intrebat: "Dar cine esti? Esti Ilie?" Si el a zis: "Nu sunt!" "Esti prorocul?" Si el a raspuns: "Nu!"

22. Atunci i-au zis: "Dar cine esti? Ca sa dam un raspuns celor ce ne-au trimis. Ce zici tu despre tine insuti?"

23. "Eu", a zis el, "sunt glasul celui ce striga in pustiu: " (Ioan 1, 21 - 23.)

Acest om mândru, glasul elitei maghiare şi copil al unei epoci mult mai patetice, era capabil să scrie  - ca maghiar - în 1921, doar după un an de la ratificarea unirii că "putem să ştergem definitiv lacrimile de pe obrazi, o poartă s-a închis definitiv". El deja atunci era conştient, că revizionismul nu are nici un sens şi doliul naţional este patetic şi non - sens. "Dar stiu: trebuie să reîncepem munca cea grea". El, în loc de doliu, luptă şi duşmânie propune o soluţie mult mai paşnică şi europeană: colaborare, covieţuire şi păstrarea identitătii culturală - naţională într-un mod, prin care nimeni nu jigneşte pe celălalt. El a recunoscut, că Ungaria Mare a murit cu şaizeci de ani înainte de 1918. El ştia pentru că a trait şi în timpul Imperiului Austro - Ungar şi în timpul Primului Război Mondial, nu ca şi studenţii sau politicienii noştii, care fără experienţa războiului - sau unii chiar şi a revoluţiei - au voci puternice şi opinii grave, duşmănoase. 

"Trebuie să muncim, dacă dorim să trăim - şi noi dorim să trăim, aşa că vom munci!". Spune el cu un optimism rar văzut în presa maghiară din anii 20.El spune, că nu are nici un sens să fim supăraţi, să adâncim sau aprofundâm ura şi diferenţele ci mai degrabă, să muncim pentru "noi bastioane", pentru o nouă identitate: transilvanismul. 

El ştia foarte bine că Transilvania (Ardeal, Erdély, Siebenbürgen) are o istorie foarte lungă (min. 700 ani) în care maghiarii au trăit împreună cu români şi germani. Ştia, că asta este un dar şi o posibilitate uriaşă pe care putem baza o colaborare şi o nouă identitate prin care toţi păstrâm tradiţiile noastre, identităţiile noastre, acceptăm - şi în mod legal - necesităţile identităţii culturale dar suntem deschisi pentru a cunoaşte şi omul celălalt, vecinul. Căţi studenţi maghiari ştiu oare poezii, basme, folclorul, dansul românesc azi? Căţi români cunosc cultura maghiară din Transilvania? Ştim oare ce fac saşii azi în România şi ce am moştenit de la ei?

Am putea înşira mii de întrebări din care reiese clar, că noi trâim împreună fără să ne ştim de fapt pe celălalt. Deşi deja a trecut 95 de ani, dar din partea românilor încă există teama subconştientă de a pierde Transilvania (aşa cum şi Lucian Boia spune: o problema de identitate) iar din partea unor grupuri maghiare observăm un revizionism fascist, cu idei xenofobe, plină de ură - semn clar, de lipsa încrederii în sine. Ce a spus Kós Károly cu 90 de ani în urmă? Să construim o identitate stabilă, clară: transilvanismul. Cine are o identitate culturală hotărâtă nu se teme de a cunoaşte pe celălalt om. 

Identitatea comună funcţionează similar cu cea personală: un om puternic nu se teme de deschidere, de acceptare, de diferenţe culturale. Vede un potenţial în acest fenomen.

Sperâm, că 1 decembrie va reprezenta pentru tot mai mulţi o posibilitate de a înţelege, că România are un potenţial cultural extrem de mare tocmai prin istoria şi multiculturalismului ţării. 

Konferencia a dunai provinciákról

After four years from the first conference, in 20 - 22. November, 2013. the University of Ferrara (LAD - Laboratorio sulle Antiche Province Danubiane) organized the II. International Conference on Roman Danubian Provinces. With more than 80 participats from 18 countries it was one of the most important conference regarding the history of this region. The topic in this year was "Religion and Acculturation in the Danubian Provinces". The conference was dedicated to the memory of professor Géza Alföldy. Te latest number of the Forma Urbis journal was dedicated fully for the Danubian provinces and to this conference organized by prof. Livio Zerbini and Alberto Andreoli.

Számomra ez volt az "év konferenciája", több oknál fogva. Erről számolok most be részletesen.

A történet 2007 -ben kezdődik, amikor hosszú szervezkedés után megalakul Farrarában a LAD (Laboratorio sulle Antiche Province Danubiane). Az ötletadók között - ahogy Livio Zerbini és Attilio Mastino bevezetőjében olvashatjuk az első konferenciakötetben - ott találjuk a Sassari Egyetem "Centro interdisciplinare sulle province romane dell'Universitá di Sassari" tagjait és Alföldy Gézát, a legendás epigráfust, történészt is.  A LAD tevékenységének első gyümölcse a 2009 október 15 -17- én megtartott ferrarai nemzetközi konferencia volt, amelynek konferenciakötetét idén minden meghívott kezébe kaphatta ajándékként. A kötetben 31 szerző fontos tanulmánya jelent meg a dunai provinciák elsősorban politikai - adminisztrativ életére vonatkozóan. 

Az idei konferencia kivételesen pontos szervezéssel kezdődött. A helyszin továbbra is Ferrara, a reneszánsz város volt. A három napos esemény első két napjában a patinás Castello Estense fogadta otthonául a közel 80 kutatót akik 18 országból érkeztek. Sajnos a programban feltüntetett nevek közül néhányan - igy egyik mentorom is - nem jelent meg. Az esemény igen nagy visszhangot kapott az olasz szakmai körökben, számos honlap és intézmény megosztotta a konferencia programját, plakátját, sőt, a talán legnépszerűbb olasz ismeretterjesztő régészei folyóirat, a Forma Urbis különszámot adott ki amelyben teljes egészében a dunai provinciáknak (és Örményországnak) szenteltek. A folyóiratban megjelent Alföldy Géza rövid életrajza is.

A konferencia első, nyitóelőadása Werner Eck sokak által várt beszéde volt, amelyben bemutatta a Romániából még a rendszerváltást követően ellopott, majd rejtélyes körülmények között a német

Castello Estense

feketepiacon megtalált monumentális Lex Municipalis Troesmensiumot. Sajnos a vonat késése miatt ezen nem tudtam részt venni, de az azt követő heves vitán ott voltam. A feloldással és datálással sokan nem értettek egyet, természetesen Ioan Piso professzor hozzászólásai voltak a legrelevánsabb kritikái.

Az első szesszió "Cult and worship in the Danubian Provinces" címmel 12 előadást tartogatott. Ezek közül a számomra legérdekesebbeket mutatom be röviden. 

Laura Chioffi Nápolyból  "Dei Patrii sulla riva del Danubio" című előadásában Aeneas és Róma ikonográfiai megjelenéséről és a provinciákban elterjedt kultuszáról beszélt, amelyet szoros összefüggésbe hozott a birodalmi, közösségi ideológiával. A trójai hős, akit már az archaikus kor végén is tiszteltek Latiumban, megjelenik az itáliai colonisták révén a provinciákban - igy Intercissában -is.  

Cristina Girardi (Graz) a "dupla" istenségekről beszélt (Le divinitá plurali. Attestazioni dalle province danubiane). Néhány érdekes példával (CIL V 5002, 5005, CIL III 4534, AÉ 1975, 660) ilusztrálta, hogy a Compestres  - Epona, Aloune - Bedaius, Vibebos - Vibebos párositások milyen epitetekkel és jelzőkkel gyarapodnak a császárkorban.  Daniela Rigato előadása a provinciákban fellelhető Asklepios kultusz nyomaira reflektált. Érdekességként kiemelte a brigetioi orvos társadalmi szerepét és sokadjára, ő is elmondta amit már sokan: az ex iussu, e visu feliratok jelentőségéről. Felháboritó volt látni, hogy az 1930 -as évekbeli térképeket használ. Fontos megjegyzni, hogy nem ő volt sajnos az egyetlen előadó, aki helytelen térképekkel tartott előadást (főleg Dácia határai csuszkáltak).

Cecilia Ricci - Dan Dana neves román kutató nevében is - érdekes előadást tartott a trák katonák vallásos életéről. Kiemelte a héroszok kultuszát (IOM Heronis) a moesiai collegiumokban valamint a Deus Dobrates kultuszát Intercissában.

Alexander Falileyev neves nyelvészprofesszor, keltológus egy feliratból kiindulva ("utere felix in deo Vintio") egy fél órás előadást tudott tartani a Vintio szó etimológiájáról. A Vintius toponimia elsősorban dél - Galliában jelenik meg, de ismert cognominaként más provinciából is. 

Másnap, november 21 -én már a provinciákra lebontva (Noricum, Pannonia, Dalmatia, Dacia, Moesia, Thracia) zajlottak az előadások. Számomra természetesen különösen érdekes volt Paolo Casari előadása a Statio Bilachiniensisben még a hatvanas évek végén feltárt Mithras  szentélyről. A kutató bemutatta az akkori ásatások eredményét és az előkerült leleteket és új fényképekkel ilusztrálta azokat. Az épület és a feliratok - de a Cautopates ábrázolás is - meglehetősen furcsa és szokatlan, többen birálták is, hogy nem mithraikus. A

Kovács Péter

kutató érdeme, hogy a kultusz nyomait összefüggésbe hozta a Portorium neves személyiségeivel, igy C.A. Rufussal akinek tevékenységével és a portorium Mithras kultuszra gyakorolt hatásáról többen irtak már, legutóbb pont az első konferencia alkalmával Zaccaria professzor.
Teresia Panzer fiatal kutatónő az Ekkehard Weber által vezetett és 2009 -ben bemutatott  CIL III2 új projekt egyik munkatársaként Bécs (Vindobona) feliratait és a kutatás jelenlegi állását mutatta be. Beszámolt arról, hogy az új kutatások révén a Mommsen féle CIL III óta szinte megduplázódott a bécsi feliratok száma, igy ma már közel 90 -et ismerünk, ebből35 votiv, 33 sirfelirat és 8 hamis. Az egyik érdekes felirat - amely aztán több kérdést is szült - egy nehezen feloldható felirat volt, amelyet a szerző IOM Bussumariusként olvasott. Ezt az olvasatot ugyanakkor többen birálták.
Nagy öröm volt ismét találkozni Gabler Dénes tanár úrral, aki a savariai Iseum datálásáról tartott a tőle már megszokott alaposággal és tudásanyaggal előadást. Természetesen ismét a terra sigillata anyag hozta a datálási referenciákat. Néhány drobetai párhuzam révén a QSP műhely új kronológiája révén a savariai szentély anyaga is új datálást nyert. Edgardo Badaracco doktorandusz Sol Invictus Elagabalus kultuszának epigráfiai anyagáról beszélt. Mi ketten voltunk a 26 év alatti generációból.
Mirjana Sanader neves horvát kutató egy érdekes, de később sok birálatot kapott előadást tartott egy Mursa városában talált feliratról, amely egy proseuchát, azaz zsidó imaháznak a jelenlétét feltételezi. A régi ásatások, archiv fotók, topográfiai felmérések és néhány teljesen irreleváns példa felsorolásával a szerző megpróbálta elhelyezni az imaházat Mursa régészeti térképén. Sajnos, ez az ásatások hiányában lehetetlennek bizonyult.
Gyuriczáné Boczkó Ágnes - a kevés magyar egyikeként - németül adott elő a pannóniai gyermekábrázolásokról. Előadásában elsősorban a sírábrázolásokat vette figyelembe és érdekességképp, az ott szereplő atributumokat is felsorolta.
Kovács Péter a tőle megszokott lazasággal, de lehengerlő szakmaisággal talán az első angol előadóként számolt be régi kutatási témájának, Pannónia késő - antik adminisztrációjának néhány új eredményéről. A nemegyszer egészen ritka, Magyarországon elérhetetlen irodalmi forrásokat és régészeti eredményeket is felsoroló előadásban elsősorban a 313 -as császári itinenráium datálását és a Pannonia Secunda név első megjelenését taglalta.
Alfredo Buonopane - aki bizonyosan megérdemelné a konferencia leghangosabb előadója kitüntetést - előadásában a pro salute feliratok birodalmi elterjedéséről beszélt. A több, mint félezer feliratot felsoroló előadás számos statisztikával igyekezett igazolni a szerző téziseit, amely a salus publica és a salus privata közötti összefüggést, a császári propaganda váltázást kutatta. Sajnos az előadó nem tért ki számos császár, igy Caracalla sajátos, személyes inditattású valláspolitikájára, amely nagyban befolyásolta a pro salute feliratok elterjedését abban a korban.
Carla Corti a Po völgy és a Duna vidék terra sigillata anyagát vizsgálta és a két gazdasági - kulturális régió kölcsönhatásáról beszélt. Az előadás heves vitákat váltott ki elsősorban a datálási problémák miatt.
 Serena Querzoli - aki a sokadig előadó volt a sorban aznak - a neves jogtudós, Ulpius életét próbálta rekonstruálni - a kritikák alapján - sikertelenül.
Németh György természetesen mágiáról tartott előadást a megszokott dinamizmussal és szakmai érdekességek felsorolásával. Kifejtette, hogy Pannóniából és Dáciából jelenleg 37 mágikus tartalmú tárgy ismert, ezekből csak a legújabbakat vagy a problematikusabb eseteket mutatta be. Elsősorban a nemrég megjelent Tituli Aquicensis III -ban Fehér Bence által újraközölt mágikus feliratokat, valamint a Nemzeti Múzeumban található, közel 600 darabot számláló "bronztükrök" mágikus jellegű szövegeit elemezte. Bemutatta a G. Bounegruval idén közölt apulumi átoktáblát is.
Jómagam a legfiatalabb előadóként mi másról, Mithrasról beszéltem. Az előadást nem én fogom megítélni, természetesen legfőbb hiányossága az új feliratok bemutatása volt, ám ennek hiánya már nem az én hibám.
Ioan Piso professzor úr természetesen egy önmagához méltó témával érkezett. A Mihai Barbulescu

Ioan Piso

akadémikus által, tavaly bemutatott, évek óta várt potaissai (Torda) feliratoknak adott új olvasatot. Piso nemcsak hogy átirta Barbulescu olvasatát, de egyenesen egy új kormányzót vélt felfedezni az új feliratban. Természetesen, a feliratokat annyira nehéz feloldani, hogy számos további lehetséges olvasat feltételezhető. Werner Eck hozzászólásából csak annyi volt érezhető, hogy csendben nyugtázta: ez is egy lehetséges olvasat, de nem kell túlzásba vinni a fogadtatását. Tény azonban, hogy az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb epigráfiai anyagáról van szó Dácia történetére vonatkozóan.
Lucretiu Barliba és Alexader Rubel a jászvásári egyetem két neves kutatója egy érdekes, Comicust megnevező feliratról és a római vallástörténeti kutatások jelenlegi állásáról, kutatási témáiról beszéltek. Rubel előadása kissé az erfurti iskola másolásáról szólt, bár kétségtelen, hogy a nemzetközi szakirodalomban igen jártas.
A nap végén - sajnos a figyelem teljes hiányában - mutatták be a szerbiai kollégák a viminaciumi nekropolisz projektet. A 6000 sirt feltáró és óriási uniós pénzeket megmozgató, természetesen a bányászati projekt miatt botrányos projekt szülte a legtöbb kérdést és vitát.
A november 22 -i előadások a késő - római kornak voltak szentelve. Ezen sajnos már nem tudtam részt venni.

Összeségében elmondhatom, hogy a konferencia számomra, mint kezdő kutatónak óriási lehetőség és megtiszteltetés volt. Jó volt látni a számunkra szakirodalmi dinoszauruszoknak tartott neves kutatókat és megismerkedni új, szakmai és talán baráti kapcsolatokkal.

Szent és profán a mai Rómában

Róma alapításakor Romulus az ökrök mozgatta eke által húzott barázdákkal jelölte a város "négyzetes" (quadrata) körzetét. Ez volt a pomerium, az égi templum (szentély) földi mása, a tökéletesség, az isteni rendeltetésből és szakrális tartalommal bíró  város alapítása. A mitikus esemény ugyan aligha történt meg, de Róma az archaikus kor első szakrális épületei és helyei óta (Lapis Niger) állandóan a szakralitás egyik központja.  Vallásos szerepe nem fakult sem a királyság korát követően, a köztársaság - kori Róma ugyanúgy zarándokhely volt sokaknak, mint később a császárkori. Ahogy a két apostolnak köszönhetően aztán a "pogánnyá" lett istenek után a város a kereszténység egyik fő zarándokhelye lett és azóta is

az. Hetente ezrek zarándokolnak Olaszországból, de távolabbi helyekről - manapság még Argentinából is - hogy a pápák városát, az örök város közel 800 templomát és a négy apostoli székesegyházat lássák.  Mig a középkorban a pápát kevés ember láthatta élőben - legfeljebb érméken, festményeken és ritkán, a publikus nagy ünnepeken - addig ma Péter utódja több millió (tényleg!) példányban díszeleg a giccsesebbnél - giccsesebb szuvenír üzletekben, egyházi kegytárgyüzletekben. Megszámolni sem lehet, hány Ferenc pápa lehet Rómában kinyomtatva, lerajzolva, lefestve, bevésve és felvéve. 

Amióta a zarándoklat már milliók számára lehetőséget ad, hogy Rómába látogasson, a szakralitás új fogalmat nyert a XXI. századi Örök Városban. Érdekes élmény volt számomra, hogy bár az olaszok többsége hivatalosan még mindig mélyen vallásos, ez abban nyilvánul meg, hogy ha bemennek például este 8 - kor a Velence téri Szent Márk templomba (Basilica di San Marco) akkor azonnal felveszi az ostyát és egy rövid ima után máris kilép az egyébként turistákkal tömött templomból. Érdekes "gyorsbüféje" ez a szakrális és a profán találkozásának. 

A templomok többségébe ugyan ingyenesen beléphetünk,de a művészettörténet nagy remekműveit - Michelangelo Mózes szobrát, Bernini Szent Teréz szobrát, Caravaggio festményeit - csak úgy világitják meg, ha 0,5 - 1 eurót "adományozunk". A templomok többségében turistákat találunk, valójában múzeumokká váltak. Kevés alkalommal találni a nem naponta tartott misék előtt egy -egy imájában elmélyült embert.
Számomra a legérdekesebb élmény a profán és a szakrális találkozására az Il Gesúban történt. Ha este fél hatkor ülünk be a templomba, fél órás varázslatban lesz részünk. A szent és a profán szinte szinházias megjelenítésere, a katharsis élményének soha nem látott, színpadias előidézésére. Andrea Pozzo zsenialitásának köszönhetően Loyolai Szent Ignác által alapított templomban valami olyasmi elevenedik meg, mint amire a görög színház vagy a misztériumvallások többsége is törekedett: a profán feloldása, a szent előhívása, bemutatása hatásvadász, monumentális módon.
A jelenet minden nap fél 6 -kor kezdődik. A mindenki által falfestményeiről és az első barokk templomként ismert épület sötétben, misztikus, halovány fényben várja a betévedőt (turistát, leginkább, de hívők is akadnak). A lényeg a fény, hang és látvány összhatásán van. Olyan ez, mint az ókori misztériumvallásokban a fokozatos, lépésenként történő játék és beavatás, ahol a szent csak fokozatosan mutatkozik meg. A mystes - ez esetben az Ipaddal fényképezkedő turista - Loyolai Szent Ignác tanításait, útmutatásait hallgathatja számítógépről lejátszott kórussal és gyönyörű zenével aláfestve. Ahogy egy versnek,passzusnak vége, a monumentális oltárkép egy - egy része azonnal megvilágosodik. Aprócska, izléses reflektorok biztositják a fény és árnyék játékát, igazi barokk módra. Először csak az olasfestmény oltárkép néhány része kerül fénybe, majd ahogy a hangulat fokozódik, úgy kerül megvilágitásba a szent sirja, a monumentális oltárkép mellékalakjai. Ahogy az ókori misztériumjátékoknál is, fokozatosan kerül a beavatandó a szent (numen) birtokába. A hierofánia nem azonnali, nem spontán, hanem megtervezett, megdolgozott, szinpadias. Ahogy a delphi jósdánál is gépek segitették az istenséget, úgy itt is Andrea Pozzo zsenialitásának köszönhetően az olajfestmény Szent Ignác apoteózisának megvilágitásakor eltűnik és elénk tárul a szent rendkivül diszes, ezüst és drágakövekkel diszitett szobra. Nem sokkal ezután, mint a Mithras misztériumok hetedik fokozatában, elénk tárul a templom teljes diszében és pompájában. A fény beteriti a teret. Kész az eksztázis. Az immár beavatott turista még elküldheti facebookon azonnal a frissiben készitett képeket, majd a templom ismét árnyékba borul - amig az 1 euró be nem kerül a megfelelő helyére. Ahogy az ókorban a nagy szentélyek signumai (kultusz -képei), úgy itt is a szent nem azonnal, hanem fokozatosan tárul elénk. A hierofánia nem spontán, nem azonnali, nem csodaszerű (prodigium),hanem mesterkélten, tökéletesen megszerkesztett szimfónia. Ahogy Róma palladiumát (legszentebb szobrát), az eleusziszi szent tárgyakat vagy az ókori Egyiptom templomainak szent szobrait is csak kevés ember láthatta, úgy itt is a szent megnyilvánulására fokozatosan kerül sor. 
Róma több száz templomát ugyan szinte lehetetlen végigjárni, de ahol voltam, többségükben találni olyan tárgyat, helyet, oltárképet, ahol a katarzisélmény még megélhető - igaz, giccses szuvenírek, kegytárgy - ipar és fényképeszkedő turisták közepette.Persze..nem volt ez másképp az ókorban sem: a nagy szent szobrok és szentélyek közelében tucatszámra álltak a terrakotta vénuszok, amuletek és gyógyító szobrocskák.

Rómában a szent jelen van, igaz, hogy ahhoz valóban jelen kell lenni a profánnal teletűzdelt templomok és utcák kavalkádjában. 
És a harangok...a harangok soha nem hallgatnak.